Stoffán György: Gondolatok a mai papokról és a mai egyházról

A napokban két rendkívüli prédikációt hallottam a mai papság egy részének felelősségéről és hibáiról, a papi hitehagyásról, a parancsok megváltoztathatatlanságáról… etc. E két prédikáció az aznapi – 2023. november 5-ei, – Évközi 31. vasárnapon felolvasott, alábbi Evangéliumi részletre épült:

„Abban az időben Jézus így beszélt a tömeghez és a tanítványokhoz: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit magatok közül, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.” (Mt 23,1-12)

Elgondolkodtam a mai katolikus egyház, valamint a keresztény közösségek papjainak, lelkipásztorainak társadalmi, és saját közösségbéli megítélésén, hitelességén, életpéldájukon és a mai „modern” világhoz való hozzáállásukon, s azon, hogy ők vajon megváltoztatják-e a Tanításokat vagy nem.

Van baj elég – mondja a székely, ha valamilyen komplex probléma kerül szóba. S mondom én is, e kérdéskört feszegetve.

Uzdóczy Zadravecz István ferences tábori püspök korán felismerte a bajok gyökerét, és ennek hangot is adott. Az ő elve az volt, hogy az egyház az államtól egy fillért se fogadjon el, hanem a papokat, püspököket és magát az egyházi intézményrendszert tartsák el a hívek, illetve az akkori birtokviszonyoknak megfelelően, az egyház tartsa fenn önmagát. Igaz, a Zadravecz-i elképzelés nem aratott nagy sikert a felsőpapság körében, de még az esztergomi bíboros-érsek is nemtetszését fejezte ki a ferencrendi főpap elképelése miatt. A kötelező járandóságot sem kapta meg annak ellenére, hogy erre a Vatikán utasította az egri érseket, ugyanis, Zadraveczet az egri kanonoki juttatások illették volna meg. A vége az lett, hogy a püspök állami fizetésre szorult, de volt egy időszak, amikor schuster-mester öccse tartotta el Magyarország tábori püspökét.

Hogyan is jön ide Zadravecz püspök teóriája? Nos, Ő tudta, hogy a pap is ember. A papot is megkísérti a pénz szeretete, a kényelem, a nemtörődömség, amely legfőbbképpen az anyagi biztonság és a jólét, az ingyen kapott juttatások gyümölcse. A mai, modern ember még inkább vonzódik a pénzhez, az anyagi jóléthez, s már a szerzeteseket is megfertőzte a tulajdonlás vágyának ördöge. A csuha, amelyről a ferencesek esetében lekerült a rózsafüzér, immár csak jelmez a drága farmerek és edzőcipők vagy az egyszerű kockás flaneling fölött… a szegénységi fogadalom pedig, amolyan jámbor, szent hagyománnyá vált, épp úgy, mint a másik kettő… Papjaink és püspökeink nem járnak már reverendában, mert Bergoglio haragszik érte, noha a reverenda, élő prédikáció. Volt! Olyanná váltak a papok és püspökök reverenda nélkül, mint a tűzoltó vagy a katona egyenruha nélkül… felismerhetetlenek! Az elvilágiasodás nem erősíti, hanem súlyosan gyengíti a hívek hitét és elkötelezettségét. Hasonlóképpen visszataszító a falsch elveket celebpapokként hirdető vloggerek, vagy a folyamatosan „zarándokúton” lévő utazó papok, akik szebbnél szebb helyekről tesznek ki képeket a közösségi oldalakra, jámborkodó képaláírásokkal…

Sok pap, a jólét ellenére panaszkodik az „elmagányosodásról”, a „társtalanság keserűségéről”. Ám, ez is a mai, modern világ ördögi kísértése, a hit gyengesége csupán. Hiszen, akinek hite van, aki tudja és ismeri a mai világ problémáit, a templomok kiüresedésének okait, az egy pillanatig sem unatkozhat. Hiszen a kórházak látogatása, a családok felkeresése, az öregek pasztorációja, a hitoktatás és a fiatalokkal való kapcsolattartás olyan hihetetlenül nagy feladat, amely nem egy ember, hanem sok ember energiáját, kitartását és munkabírását követeli.

Persze, nem lehet általánosítani a negatív papi magatartásokat, hiszen sokan vannak, akik tudják mit vállaltak, és ismerik a saját feladataikat bármilyen nehéznek és fárasztónak tűnnek is, mégis lelkiismeretesen elvégzik azt. Mert, mint Barsi Balázs ofm atya mondja: Ők meglátták Jézus arcát… ők szembe tudnak és mernek nézni Jézus, szenvedő arcával, bele mernek nézni Jézus szemébe…

A legfőbb probléma azonban nem is papok egyéni magatartásával van, hanem a központi irányítással, a folyamatosan változó labilis tanítással, amelyről maga Jézus a fenti evangéliumi idézetben beszélt.

A Vatikánból ma olyan elrugaszkodott változtatásokról hallunk, olyan szemszögből közelíti meg a római püspök a legegyszerűbb, és Jézus által már kétezer éve, mindenki számára érthetően megválaszolt problémákat, hogy ez nemcsak a laikus hívekben, de a papságban és a felsőpapságban is komoly kérdéseket vetnek fel, megzavarják a klérust, amelynek elenyésző kis hányada ért csak egyet Bergoglio jezsuitás „hittagadásával”, de sok pap és püspök nem meri nyíltan vállalni az ellenkezést. (Tehát, Krisztus utasításával ellentétben, az igen-jük nem igen, a nem-jük pedig, nem nem!) És talán itt van a legfőbb bajok gyökere…

Az egyház helyzete ma Magyarországon még nem olyan drámai, mint Nyugaton, mert a magyar kereszténység alapjaiban más, mint az európai kereszténység. Ha az országnak katolikus vezetése volna, akkor felfogná, mi is az a Szent László-i kereszténység, mit jelent a magyarnak az a kifejezés, hogy Mária országa és Patrona Hungariae. Ám, nincs! Így csupán a keresztény értékek anyagi megóvásában, az egyház anyagi támogatásában látja a magyar megmaradás esélyét, ami kifejezetten hamis látásmód. Ezzel szemben, már az iskolában kellene a családról, a hitről, Istenről és hazáról oktatni a legkisebbeket is. Ahogyan a zenei és képzőművészeti alapokat is meg kellene adni ahhoz, hogy lelkileg erős és felkészül fiatalok – meghallva az isteni hívást – lépjenek a papság rögös, nehéz, ma vértanúságot ígérő, de kegyelmekben gazdag papi pályára. Mert csak a teológia, csak a hittudományi főiskola – otthonról és az iskolából „hozott anyag” nélkül – kevés ahhoz, amit egy papnak el kell viselnie.

Amikor a papok mai erkölcsi, gyakorlati gazdasági helyzetét vesszük górcső alá, akkor hajlamosak vagyunk mi, civilek a saját felelősségünkről megfeledkezni. Pedig, a laikusok, papjaink iránti felelőssége legalább olyan nagy felelősség, mint a papé. A pap nem „haver”, nem cimbora, nem szesztestvér, nem családi barát, hanem tiszteletet kiérdemlő lelki irányító. A tisztelet nem azért jár a papnak, mert pap, hanem azért, mert Krisztust hozza az emberi közösségekbe, Krisztus igazságát, tanítását és parancsait tárja fel előttünk: hirdeti az Evangéliumot. Ehhez pedig nem az őt felszentelő püspök ad számára megbízást, hanem a püspök által maga az +Isten+, Aki meghívta őt erre a pályára, erre a szolgálatra. S mert a pap is ember, rá is figyelni kell. Ha megváltoztatja a krisztusi Tanítást, akkor figyelmeztetni kell, ha nem ért a szóból, ott kell hagyni. Ha életével nem igazolja, amit tanít, akkor is figyelmeztetni kell, hiszen egy közösséghez tartozunk, a krisztusi parancsok vonatkoznak rá is, ránk is. És Jézus Krisztus konkrétan elmondja, mit kell tennünk, ha bármelyik testvérünk – akár a pap is – letér az igaz útról: „Ha a testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két társat, mert minden dolgot két vagy három tanú szavával kell igazolni. Ha rájuk sem akar hallgatni, mondd meg az egyháznak. Ha pedig az egyházra sem akar hallgatni, legyen számodra olyan, mint a pogány és a vámszedő.„ (Mt 18, 15-17)

Tehát, amikor papot, püspököt bírálunk, gondolnunk kell arra, hogy megtartottuk-e Krisztus erre vonatkozó utasítását, parancsát? Mert a papi hivatás értünk, keresztényekért van, s annak a teljessége nem csak a pap felelőssége, hanem a közösségé is. Amikor a papot hibáztatjuk, akkor a magunk felelősségét is számba kell venni, teljesítenünk kell Jézus ránk hagyott ebbéli fent írt utasítását.

Az egyház tehát, nem csak a papságból és nem csupán egyetlen, minket vezető személyből áll, hanem belőlünk, azaz, a hívő közösségből is. Ez azonban nem jelenti a ma oly divatos újítások, a szinodalizmus, a szent hagyományok elhagyása elfogadását, Bergoglio zavaros káoszt előidéző tanításainak befogadását. A mai keresztény embernek ki kell tartania Szent Pál utasításai mellett, Jézus parancsai mellett, a hagyományok mellett, mert minden újítás, az eredetinek a megcsonkítása! Nem az Evangéliumot és a krisztusi tanítást kell a mai világhoz alakítani, hanem a világot kell az Evangélium hirdetésével megtartani vagy visszavezetni Krisztushoz.

A nők felszentelését, a kézbeáldozást, a térhajtás helyetti biccentést, a latin mise betiltását, a templom előadóteremmé alacsonyítását, a beteges hajlamok megáldását, az LMBTQ melletti hezitáló magatartást, az abortusszal kapcsolatos engedékenységet, a minden vallás azonos szintre emelését, az egy világvallást illető terveket, az Abu Dhabiban aláírt, Krisztus ellenes szerződést és hitünk relativizálásának elvét mereven és kompromisszumok nélkül el kell utasítani. Hiszen amíg a Tanítás is megváltoztatható a mai vatikáni felfogás szerint, addig nem sokat várhatunk el a papoktól, mert ők is saját elképzeléseiket igyekeznek e nagy szabadságban megvalósítani, ám, sokakat vezetnek orruknál fogva a pokol tornácára.

Ebben a zavaros tanításokkal teli keresztény világban tehát, minden keresztény egyetlen kötelessége: figyelmeztetni a testvérét a józan, krisztusi felfogásra, Krisztus követésére, és csak arra koncentrálni, amit Jézus meghagyott nekünk. Ugyanis, minden bajunkra, és az egyház minden bajára is világos megoldási javaslat/utasítás van a jézusi parancsokban és tanításokban. Nincs szükség ilyen-olyan tudós vatikáni bizottságokra, akik a politikai és egyházpolitikai elképzelések mezsgyéjén irányítják a nagy újrakezdést… mert nincs és nem is lehet újrakezdés, nincs, és nem lehet Jézuson kívül más megoldás és középpont! Azaz, semmi szükség az egyház úgynevezett fejlődésére, állandó változtatásra. S, mint Barsi Balázs ferences atya mondja: – Meg kell látnunk Jézus Krisztus arcát, meg kell érezni az Ő szeretetét, és mindenben látnunk kell a minket teremtő Atyaisten hozzánk való ragaszkodását. Ez éppen úgy feladat, kötelesség, mint ahogyan ajándék is, mindnyájunk számára.

Mert ettől válunk egymást és papjainkat segítő, egyházat építő, minden nemzetet Krisztus tanítványává tevő, krisztusi közösséggé, a Szentlélek irányításával.

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kiemelt kép: illusztráció / Pixabay