KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Levédia krónikása: Miért tilos az orosz propaganda?

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Dr. Varga György nagykövet minapi – igazán kitűnő – elemzését nézve jutottak eszembe az alábbi gondolatok az orosz propagandáról.

 Évek óta érvényben van Brüsszel ukáza. Ennek értelmében az orosz propaganda kockázati tényező az Európai Unió tagállamainak nemzetbiztonsága számára.

(Említhették volna, persze, a NATO-t is. A kettő ma már lényegében ugyanaz: oroszellenes nemzetközi terrorszervezet.)

***

 

 I.
MITŐL FÉLNEK ANNYIRA?

 A fentebb említett ukázból egyenesen következik: minden, ami az igazságot feltárja, az orosz propaganda. Mindenki, aki azt kimondja és terjeszti, az az OROSZ TITKOSSZOLGÁLATOK ÜGYNÖKE. Még akkor is, ha saját eretnek gondolatait osztja meg másokkal.

Az olyanokra ma már nemcsak az ukrán titkosszolgálat (SZBU – Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálat), de a CIA is odafigyel. (Magában Ukrajnában elterjedt vélekedés, hogy az SZBU a CIA ukrajnai fiókvállalkozása. A Majdan győzelme utáni első igazgatója Valerij Nalivajcsenko – egy, a CIA által korábban beszervezett ukrán diplomata. Aki olyannyira megbízóinak megelégedésére végezte munkáját, hogy jutalmul elnyerte az amerikai állampolgárságot. Az SZBU kijevi székházán – az ukrán mellett – állandó jelleggel, évekig ott lobogott az amerikai zászló is. A székház egyik emeletét megkapták az amerikai titkosszolgálatok. Ukránok oda nem tehették be a lábukat, és a lift sem állt meg ott.

Mondani sem kell: a fő- és alvállalkozó a legszorosabb, mindennapi együttműködésben van egymással. Ez az együttműködés érződött a Putyin 2017. február 2-i budapesti villámlátogatása ellen szervezett, emlékezetes “fütyülős tüntetés” alkalmával. (E sorok szerzője azóta – a tüntetés habzó szájjal üvöltő szónokaitól – “tudja”, hogy “Orbán korrupt, fasiszta diktatúrája az orosz titkosszolgálatok szuronyain nyugszik”. Ami kézenfekvő érv arra, hogy Orbánt, “Putyin bábját az Európai Unióban” eltávolítsák. Zavargások, erőszakos összetűzések provokálásával, szításával, egy “pesti Majdannal”. Ahogy arra nemrégiben nem akármilyen zuglap, hanem a londoni Times szólított fel.)

A CIA felé – hogy úgy mondjam, “szabad vegyértékkel rendelkező” liberális hírportálok azóta három, konkrétan e sorok szerzőjének szentelt újságcikkben jelentettek föl egy magyar állampolgárt, egy Magyarországgal szemben ellenséges titkosszolgálatnak. Aminek nyomán az SZBU intézkedett: a magyar állampolgárt fölvette az “Ukrajna ellenségeiről” összeállított mindjárt két feketelistájára is. (E listák egyikének elnevezése: ,”Muszkavezető – a Kreml ügynöke”. Ezen a listán szerepel – lehet kárörvendezni – Szijjártó Péter külügyminiszterünk is.)

E sorok írója azáltal lett – a CIA közreműködésével, “orosz ügynökként” “Ukrajna ellensége”, hogy – az orosz hírforrásokat figyelve – ismereteit megosztotta az internet közönségével. Ráadásul 2018 áprilisában – UKRAJNA ENGEDÉLYE NÉLKÜL – Donyeckbe, majd a Krímbe is ellátogatott.

 

II.
 A szerző esete “az orosz propagandával”

2013 nyarán ért véget a kisinyovi (Moldova) külszolgálatom. Az ottani történések azonban továbbra is érdekeltek. Minthogy azonban a magyar sajtót Moldova hírei nemigen érdekelték, ezért az orosz sajtóban kellett tallózni.

November végén kezdtek megjelenni a hírek arról, hogy Kijevben nagy tüntetések kezdődtek. Először vállat vontam. Ahogy viszont teltek a napok, a kijevi hírek felcímei mind izgatottabbak lettek, egyre inkább érződött belőlük az aggodalom. Ez kíváncsivá tett: megnézem már, mi a fene folyik ott. Megnéztem – és ott ragadtam.

Szörnyülködve néztem a tombolást. Ahogy a tüntetők kirángatják a sorfalból a rendfenntartókat, ütik-verik, rugdossák petárdákkal, Molotov-koktélokkal dobálják őket. Voltak rendőrök, akiket a főtérre vonszoltak, és az őrjöngő tömeg szeme láttára verték félig, vagy teljesen agyon őket. Volt, akinek a szemét szúrták ki. Előkerült egy hangkazetta, amelyen egy elfogott rendőr kínvallatása hallatszik.

Nézem mindezt a szörnyűséget az orosz televízió hírei között. Láttam, hogy tudósítóik egész nap járják az utcákat, életük, testi épségük kockáztatásával forgatnak, tudósítanak. Eközben az MTI kiküldött tudósítója, a tér túlsó végén lévő szállodai szobájának erkélyén mondja fel a tüntetők agitprop osztálya által a külföldi tudósítók számára összeállított napi hírbulletin tartalmát.

Este pedig elképedve, döbbenten látom a magyar tévéhíradóban: Janukovics (a megdöntendő törvényes elnök) rendőrsége támadja A BÉKÉS TÜNTETŐKET.

 

Töredelmesen elismerem: INNENTŐL KEZDVE AZ OROSZ HÍRFORRÁSOKAT FOGADTAM EL HITELESEKNEK. EZEK ALAPJÁN TÁJÉKOZÓDTAM – ÉS TÁJÉKOZTATTAM.

 

III.
Melyik fél propagandája hazudik?
Melyik mondja az igazat?
Ki, és hogyan dönti (döntheti) ezt el?

 Minden állításnak van egy utóélete. Amikor eldől, hogy az adott állítás beigazolódik-e, vagy sem.

Ez az arány az oroszok esetében elérte úgy a 70-80 százalékot. Miközben a nyugati-ukrán propaganda fast food esetében ez úgyszólván a nullával volt egyenlő.

Mert mit gondoljak arról a propagandáról, amelyik a saját fél bűneit rendszeresen a másikra próbálja kenni? Nem kellett sok idő, hogy megtanuljam: ha az ukrán és a világsajtó már megint valami olyan bűntettet emleget, amit, állítólag, az oroszok követtek el – akkor szinte biztosan tudhattam: az ukránok követték, követik el éppen, vagy készülnek elkövetni azt a bizonyos bűntettet. Amikor ahhoz, hogy állításukat “bizonyítsák”, provokációkat követnek el, embereket rabolnak el, kínoznak meg, hogy megfélemlítéssel, zsarolással, tudatmódosító és kábítószeres injekciókkal az ő állításukat alátámasztó “vallomásra” kényszerítsék őket. (Hozzáteszem: szerelmetes Ursulánk [Allah növessze hosszúra a szakállát!] csodálatos, Novák Katalin nagyasszonyunknak pedig a “működő demokráciájában” az igazságszolgáltatásnak nevezett valami A KÖZÉPKORI INKVIZÍCIÓ ELVEIRE ÉS GYAKORLATÁRA ÉPÜL.)

Mert mit gondoljak arról a propagandáról, amelyben egyetlen nap leforgása alatt négy különböző számot is olvashattam arról, hogy hány orosz katona hatolt be (Kelet-) Ukrajnába? A vezérkari főnök elszólta magát: egy se. A helyettese gyorsan helyesbített: négyezer. Porosenko akkori bábelnök, ugyanaznap, egy interjújában már kilencezret említett. Mígnem a távoli New York-ban, Samantha Power, az USA állandó ENSZ-képviselője biztos tudomásul bírt arról, hogy HÚSZEZER OROSZ KATONA VAN KELET-UKRAJNÁBAN.

Nem szeretnék, bárkit is zavarba ejteni azzal a pofonegyszerű logikai kérdéssel: hogyhogy ez a rengeteg orosz katona tétlenül nézte, amint az ukrán hadsereg, a náci félkatonai alakulatok rakétákkal, tüzérséggel lövik, gyilkolják, kínozzák, terrorizálják, fosztogatják ottani civil honfitársaikat? Akik eközben arra is ügyelnek, hogy minél nagyobb pusztítást okozzanak emberéletekben, anyagi javakban. Ám itt meg kell hogy jegyezzem: ugyanez a Samantha Power járt pár évvel később hazánkban, hogy itt, amerikai kormányzati pénzen “igazmondó magyar sajtót” gründoljon. Gondolom, legalább annyira igazmondót, mint amilyen igazmondó ő maga is.

Orosz katonák Ukrajnában… A liberálfasiszta és a hoholnáci propaganda közösen kidolgozott rémképe. Politikai okokból letartóztatottak, a Donbassz fegyveres erői elfogott harcosai (kín) vallatásainak kedvelt témája: az illető az orosz reguláris alakulatok tagja; orosz kém, diverzáns, terrorista. Szabályszerű hajtóvadászat indult ezért a Donbassz népfelkelőire.

Zelenszkij és Igor Kolomojszkij / Fotó: montázs

Igor Kolomojszkij, Ukrajna egyik leggazdagabb oligarchája, Zelenszkij hitsorsosa, legelső mentora, Dnyepropetrovszk mindenható, rettegett ura, a Privátbank tulajdonosa fejenként tízezer dollár vérdíjat tűzött ki minden egyes élve elfogott, sértetlenül Dnyepropetrovszkba szállított népfelkelő fejére. 2014 húsvétján tizenegy embert fogtak, raboltak el. Akiket addig kínoztak, míg be nem “vallották”, hogy ők valójában orosz ügynökök, diverzánsok, kémek. (Jelzem: így értesült arról az egész világ, és annak “felelős” döntéshozói – így “értesülhettünk” mi is – arról, hogy, úgymond, az orosz hadsereg benyomult (Kelet-) Ukrajnába).

Egy fogolycsere alkalmával a Donbassz fegyveres erőinek tíz harcosa szabadult. A helyi televízió kérdésére, hogy mikor, milyen körülmények estek ukrán fogságba, hárman azt válaszolták: az ukránok saját állásaikban támadtak rájuk és hurcolták őket magukkal (hogy ezt kiverhessék belőlük).

(Az ilyesfajta propagandafogásokra utóbb már maguk az amerikaiak is ráuntak.)

És megint csak megkérdezem: lehet-e hinni annak a propagandának, ami emberéletek olykor sokaságába kerülő provokációkra épül?

 

IV.
Tömeges áldozatokkal járó provokációk – propaganda célokból
 Kijev, 2014. február 20.

 2014 februárjára – nyugati ösztönzésre – az orosz diplomácia kidolgozta a Nyugat által eltávolítani kívánt Janukovics törvényes ukrán elnök, illetve a Kijev központját akkor már három hónapja csatatérré tévő ellenzéke közötti megállapodás tervezetét. Ez, egyfelől, kijelölte az államfő visszavonulásának útját. Másfelől előirányozta, hogy a soknemzetiségű Ukrajna monoetnikai államból föderációvá alakul át (ez volt – lett volna – a minszki tárgyalási folyamat, a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus békés rendezésének módja, lényege.

Ez is érdekelheti:  Fico sorsával zsarolta a grúz miniszterelnököt az EU Bizottságának megbízottja

A megállapodás aláírására Kijevbe érkeztek, egyrészt, a Varsói Hármak (a francia, a német és a lengyel) külügyminiszterei, illetve az orosz fél részéről az ország emberi jogi főbiztosa.

2014. február 20-án – amikor a három nyugati miniszter Kijevbe érkezett – Kijev főutcáján, a Krescsatikon, ismeretlen fegyveresek, válogatás nélkül, tüzet nyitottak a járókelőkre. Egyes akkori hírek szerint a lengyel titkosszolgálat, más források szerint Mihail (pardon! Mikheil) Szaakasvili bukott grúz diktátor emberei voltak a tettesek.

 

A véres provokációnak mintegy 80 halálos áldozata volt. Másnap a megállapodást ugyan még aláírták, de a fővárosban eluralkodott pogromhangulat folytán Janukovics kénytelen volt elmenekülni a városból – majd az országból is. Február 22-én egy alkotmányos puccsal el is mozdították tisztségéből.

Ettől a dátumtól fogva Oroszországról csak ellenségesen elfogult híreket lehetett olvasni az un. “fősodratú médiában”.

 

Mariupol, 2015. január 24.

Ukrán rakétatámadás az általuk akkor már hét hónapja megszállt Mariupol egyik lakótelepe ellen, 2015. január 24. Ennek a provokációnak a célja a Minszkben akkor már folyamatban lévő béketárgyalások meghiúsítása volt.

 

Bucsa, 2022. április 3.

 Bucsában a visszatérő ukrán hadsereg, a titkosszolgálat megtorló akciói 2022. április 2-án, három nappal az orosz hadsereg kivonulása után kezdődtek meg.

2022 közepére Bucsában és környékén mintegy másfél ezer kivégzett ember holttestére találtak rá, tömegsírokban.

Hátrakötött kézzel agyonlőtt áldozatok Bucsa utcáin. A karjukon a fehér karszalag jelzi, hogy az oroszokkal rokonszenveztek: humanitárius segélyt fogadtak el tőlük. Ezért kellett lakolniuk.

A Bucsába, április 1-én bevonuló ukrán hadsereg még nem látott ilyesmit az út mentén. Bucsa ukrán polgármestere a sajtónak nyilatkozva örömét fejezte ki, hogy a város felszabadult az orosz megszállás alól. De nem szólt a megszállóknak eme (állítólagos) rémtettéről. (És miért nem?)

Senkinek sem tűnt fel, hogy az áldozatokon a lőtt sebek még viszonylag frissek. Még nem állt be rajtuk a hullamerevség.

Miután e képek megjelentek a világhálón, Boris Johnson brit miniszterelnök tüstént Kijevben termett, hogy az ukrán vezetést nyomatékosan lebeszélje az Isztambulban az oroszokkal elért fegyverszüneti megállapodás RATIFIKÁLÁSÁRÓL. AZ OROSZ-UKRÁN HÁBORÚ ÍGY – a Nyugat akarata szerint – KITELJESEDHETETT.

Az annak az ukrán lakosságot sújtó rémségeiről készült kezdeti képek között sem látott a szerző egy olyat sem (lakóházakat, iskolákat, a civil infrastruktúrát ért tüzérségi találatokat, áldozatul esett civileket, gyermekeket), amilyeneket ne látott volna már 2014 és 2022 között a Donbasszról szóló tudósításokban. Ahol pedig – állítólag – nem háború, csupán egy terroristák elleni rendőrségi akció zajlott. Amivel, mindenesetre, nemigen összeegyeztethető az, amit a szerző 2018 áprilisi donyecki látogatásakor egy lakótelepen látott. Amelyet két nappal korábban, hajnali ötkor (amikor az emberek még aludtak) az ukrán tüzérség 120 mm kaliberű gránátokkal lőtt. Úgy, hogy közben – 2015. február 12. óta – elvileg érvényben volt a Minszk-2 fegyverszüneti megállapodás. Jelzem: a lakótelep környékén – közel-távol – sehol nem volt semmilyen katonai létesítmény.

 

V.
A “terrorellenes műveletnek” nevezett katonai büntető expedíció a Donbassz fegyvertelen, védtelen orosz lakossága ellen

 2014. április 7-én Alekszandr Turcsinov, a puccsista parlament elnöke – ügyvezető államfői minőségében – katonai büntető expedíciót hirdetett meg a Donbassz két – szuverenitását kikiáltó – megyéje (Donyecki, illetve Luganszki Népköztársaság) ellen. Az expedíció a “Terrorellenes Művelet” (ATO) fedőnevet kapta.

Egy terrorellenes művelet: tipikusan rendőri akció. Ezt a rendőri műveletet azonban AZ ORSZÁG HIVATÁSOS HADSEREGE HAJTOTTA VÉGRE Légierő, tüzérség bevetésével – a polgári lakosság ellen -, szélsőséges nacionalista szabadcsapatok bevonásával. Amelyek terrorizálták a kezdetben fegyvertelen, védtelen lakosságot – kegyetlenkedtek, gyilkoltak, fosztogattak.

(Minden további félreértés elkerülése érdekében: A NYUGAT, UKRAJNA KEZÉVEL, EZZEL AZ AKTUSSAL INDÍTOTTA MEG AZ OROSZORSZÁG ELLENI HÁBORÚJÁT.)

Miközben Európában a liberálfasizmus kifinomult módszerekkel igyekszik kiirtani az emberekből mindenféle – így a nemzeti – azonosságtudatot is, ezt a feladatot Ukrajna délkeleti részén leplezetlenül, nyílt katonai erőszakkal igyekszik (most már inkább csak: igyekezett) megvalósítani. E cél érdekében A NYUGATI LIBERÁLFASIZMUS SZÖVETSÉGET KÖTÖTT EURÓPA UTOLSÓ (hagyományos) FASISZTA DIKTATÚRÁJÁVAL.

Hadsereg bevetését egy országon belüli konfliktusban az (akkor még érvényben lévő) ukrán alkotmány is tiltotta. Ezért még a törvénytelen, puccsista rezsimen belül is sokan visszariadtak egy ilyen kirívóan alkotmányellenes lépéstől. Biden akkori amerikai alelnök – akinek családja anyagilag is érdekelt volt a Donbassz népmozgalmának mielőbbi vérbe fojtásában (és aki akkor még orvosi szempontból normális ember volt) – egykettőre Kijevben termett. Az ukrán parlament elnöki tanácskozó termében – annak is a fő helyén ülve – utasította az odarendelt ukrán kormánytagokat az ATO mielőbbi megindulására.

A békés Donbasszt váratlanul érte a támadás. Ennek köszönhetően 2014 nyár végéig az ukrán hadsereg a régió 70 százalékát már elfoglalta.

Június 13-án – rövid utcai harcok után – birtokba vették Mariupolt is. A város bevételekor esett át a tűzkeresztségen a hírhedt “Azov” egység, amely az ukrán belügyminisztérium halálbrigádjaként jött létre. És amely mintegy hitbizományba kapta a várost.

 

VI.
Mi történt a Krímben 2014-ben?

 A krími népszavazást (2014. március 16.) követő nap Obama felhívta Putyin elnököt. És közölte: az Egyesült Államok nem ismeri el a géppisztolycsövek árnyékában megtartott népszavazás eredményét.

 Ezek lennének hát azok a krími szavazók, akik a rájuk fogott orosz géppisztolyok kényszere alatt szavaztak. 96,77 %-ban az Oroszországhoz történő visszatérésre.

De nézzük, mi is történt a valóságban?

1991-tol kezdődően drámai romlásnak indult az ukrajnai orosz közösség helyzete. Az egymást váltogató ukrán nacionalista kormányok (még az oroszbarátként elkönyveltek is) rendre csorbították jogaikat. 1994-95 -ben elnyomták a Donbassz számára autonómiát követelő ottani mozgalmat. Akkoriban kelt szárnyra az a mondás, miszerint a Krím / a Donbassz vagy ukrán lesz, vagy néptelen”.

2000-ben, majd 2005-ben a Krím lakossága került konfliktusba a kijevi központi kormánnyal, amelyik egyre faragni igyekezett az autonómia jogaiból. Amikor 2005-ben Kijev önhatalmúlag elmozditotta és letartoztatta a krímiek által az autonómia elnökének megvalasztott politikust (az ukrán időkben, az ország alkotmányának értelmében, a félsziget elnevezése Krími Autonóm Köztársaság volt), a Krímben széleskörű tiltakozó mozgalom bontakozott ki. Ekkor – gunyorosan – “barátságvonatoknak” nevezett – különvonatokon szélsőséges ukrán nacionalisták érkeztek a Krímbe, akik letörték a nép mozgalmát.

Ukrajna orosz közössége döbbenten, aggodalommal figyelte a Majdan tombolását. Amikor a jenkibérenc bábrezsim első dolga volt, hogy hatályon kívül helyezte a 2012 végén elfogadott nyelvtörvényt – amely, hosszú küzdelmek után, visszahelyezte jogaiba az oroszt, mint második államnyelvet – elemi erővel tört ki a tiltakozás. Az emberek tiltakoztak az alkotmányellenes hatalomátvétel ellen, követelték az orosz nyelv jogainak visszaállítását. Népszavazást követeltek – egyelőre még csupán – Ukrajnának monoetnikai államból államszövetséggé való átalakításáról, ami garantálná az Ukrajnában élő nemzetiségek jogainak tiszteletben tartását.

Ekkoriban történt, hogy mintegy ötszáz krími Kijevbe utazott, hogy – a Majdant ellensúlyozandó („Anti-Majdan”) – Viktor Janukovics, a törvényes ukrán államfő mellett tüntessen. Hazafelé tartó autóbusz konvojukra azonban, Korszun-Sevcsenko közelében, szélsőséges, felfegyverzett ukrán nacionalisták támadtak rá. Az utasokat órákon keresztül alázták, bántalmazták – hét embert, a sofőröket pedig agyon is lőtték. Az utasok utóbb elmondták: támadóikból különös gyűlöletet váltott ki az a tény, hogy ők krímiek. Ruhájukat még benzinnel is lelocsolták, azzal fenyegetőzve, hogy meggyújtják őket. A rémtettet csak egy másik csoport közbelépése akadályozta meg.

Ez is érdekelheti:  Orosz hackerek feltörték a Starlinket, Kijevnek már nincs előnye a kommunikációban

 

A Korszun-Sevcsenko-i pogrom, 2014. február 20-án:

Ezzel egy időben történt, hogy az új rezsim hajtóvadászatot indított Janukovics megdöntött elnök után. Putyin értesült erről, és egy különleges osztagot küldött a gyilkosság megakadályozására. Mikor ez sikerült, Putyin összehívta munkatársait.

A helyzet akkor kezdett radikalizálódni, amikor – győzelmük után a bábrezsim egyik első dolga volt, hogy feloszlatta az alkotmányos rendet addig önfeláldozóan védelmező, „Berkut” („királysas”, „szirtisas„) nevű készenléti rendőrséget. Tagjait porig alázta, letérdelve kellett kérniük „a nép bocsánatát”. (aligha sejti bárki is, hogy innen ered a térdeltetés épp oly hazug és képmutató, mint amennyire gyűlöletes liberálfasiszta rituáléja.) A vidékről származókat hazazavarták – ahol többnyire hasonló megaláztatások vártak rájuk.

De nem a Krímben, nem a Donbasszban. Ott a jogaiért tüntető lakosság hősökként ünnepelte őket.

Másnap volt február 23. A szovjet hadsereg megalakulásának napja. A krími városok népe is összegyűlt, hogy, mint mindig, megemlékezzen arról a napról, ami a Szovjetunió szétverésének dacára mindmáig az egykor hatalmas ország, mostanra külön-külön élő népei számára: közös nemzeti emlékezetként, egyesítő erő (a másik ilyen nap: május 9., a Győzelem Napja). A kijevi hoholfasiszta náci rezsim mindkét ünnepet tiltja, üldözi.

 

Véres Győzelem Napja Mariupolban, 2014. május 9. A város környékén tartózkodó ukrán egységek ütöttek rajta a gyanútlanul ünneplő embereken.

A videó végén a felháborodott asszony elmondja: az ukrán propaganda azt hazudja, hogy a Donbassz önvédelmi osztagainak fegyveresei támadtak. VALÓJÁBAN AZ UKRÁN KATONÁK FEGYVERTELEN, OLYAN CIVILEKRE LŐTTEK, AKIKNEK MÉG EGY HUSÁNG SEM VOLT A KEZÜKBEN.)

2014. február 23-án tehát zászlót bontott a krími ellenállás.

2014. február 23-án zászlót bontott a krími ellenállás

Mindenekelőtt addigra az emberek értesültek a Korszun-Sevcsenkonál történtekről. Ennek hatására a Krímben is, a Donbasszban is, a követelések radikalizálódtak. Mondván: egy fasiszta Ukrajnában TÖBBÉ NEM TUDUNK, ÉS NEM IS AKARUNK ÉLNI! Az emberek onnantól már az Ukrajnától való teljes elszakadásról követelték a népszavazást. Szevasztopol nyomán az egész félszigeten tömegtüntetések hulláma söpört végig. Kercsben maguk az emberek kergették szét a helyi ukrán nacionálfasiszták felvonulását.

Még korábban Szimferopolban – amikor híre ment, hogy megint „barátságvonat” közeledik – százak tódultak a pályaudvarra. Kinek mije volt: fütyköse, furkósbotja, baseball ütője, kerékpárlánca. Elszántan arra: az életük árán is megakadályozzák, hogy a fasiszta suhancok megismételjék 2005-öt. Amazoknak is fülébe jutott azonban a dolog. A máskor oly vitéz fiataluraknak azonban ezúttal inukba szállt a bátorságuk. Megállították a vonatot, a nyílt pályán, mielőtt az a városba ért volna – és szanaszét spricceltek róla.

Szimferopol lakosai elkergették a városból az odalátogató Petro Porosenko oligarchát, a későbbi jenki bábelnököt is.

Putyin sok mindenről értesült – így a Korszun-Sevcsenkonál történtekről is. Addigra, amikor, azon a bizonyos reggelen – Janukovics sikeres kimenekítését követően – összehívta munkatársait. Ott és akkor jelentette be, hogy döntött: be fog avatkozni a Krímben.

 

Putyin mesteri húzása

Az orosz elnök számára nem volt titok: az amerikai lapokban megjelent az ottani közbeszerzési hivatal pályázati kiírása a szevasztopoli támaszpontnak az amerikai igények szerinti átalakítására. Ez egyértelmű jelzés volt: mivégre is történt a kijevi véres, erőszakos hatalomátvétel.

Moszkvában arról is tudtak, hogy Kijevben a krími népmozgalom erőszakos letörésére készülnek – az azt követően várható véres, erőszakos leszámolásokkal, fékevesztett terrorral. Ami Korszun-Sevcsenkonál történt, az nemcsak Ukrajna orosz közössége, de Moszkva számára is intő, riasztó jel volt.

Mindezek nyomán született meg a döntés az orosz államfőben: BEAVATKOZIK. Döntésében bátorította a Krímben mindinkább kibontakozó népi ellenállás.

Döntése előtt az orosz államfő titokban felmérette: HOGYAN FOGADNA A KRÍM LAKOSSÁGA EGY OROSZ BEAVATKOZÁST. Az eredmény meggyőző volt: a megkérdezettek mintegy 70 százaléka ezt támogatta. (Itt kérdezném meg: szokták-e kérdezni az annexióra kiszemelt terület lakosságát? Kérdezte-e valaki Ausztriát 1938-ban? Kérdezte-e valaki is 1990-ben a gleichschaltolásra ítélt NDK lakosságát? Kérdezték-e Koszovó lakosságát?)

A Krímben akkor mintegy húszezer főnyi ukrán egység állomásozott. Ez volt a legnagyobb helyi ukrán kontingens az ország akkor 25 régiója közül.

A szevasztopoli támaszpont bérlésére 2042-ig szólóan megkötött orosz-ukrán szerződés értelmében, a támaszpont védelmére 25 ezer orosz katona tartózkodhatott a Krímben. Számuk a kérdéses időben 16 ezer volt. Amikor tehát az orosz elnök mintegy 3 ezer főnyi, különlegesen kiképzett egységet küldött a Krímbe, az összesen 19 ezer főnyi orosz csapatkontingens még mindig bőven belül volt az államközi szerződésben rögzített keretnek. Az már egy másik kérdés, hogy az ukrán hadsereg vezetésében, akkortájt, teljes volt a zűrzavar.

Az vesse Putyinra az első követ, aki nem használt volna ki egy ilyen zűrzavart. Putyin semmi mást nem tett, mint élt az államközi szerződés kínálta lehetőségekkel. Márpedig ANNAK JOGI KERETEIT BETARTVÁN, NEM SÉRTETTE MEG UKRAJNA SEMMIFÉLE JOGÁT.

Háromezer fős orosz különleges alakulat érkezett, tehát, a Krímbe. Az ellenség „zöld emberkéknek”, míg a helyiek „udvarias embereknek” hívták őket. (Nota bene: megszállók sohasem szoktak udvariasak lenni.) A feladatuk az volt (miként az orosz államfő meghagyta): biztosítsák, hogy a krímiek biztonságban, senkitől sem fenyegetve nyilváníthassák ki akaratukat.

Nos hát, akkor nézzük: mitől is mentették meg a Krím lakosságát az orosz különleges egységek:

A Donbassz lakosságának a már előrenyomuló ukrán hadsereg árnyékában kellett vennie a bátorságot ahhoz, hogy kinyilvánítsa akaratát. A népszavazás napján, kora reggel az ukrán csapatok benyomultak Krasznoarmejszk városába, és géppisztolysorozatokkal szétkergették a szavazás kezdetére váró embereket.

Ukrán Nemzeti Gárda – civileket lőnek le Krasznoarmejszkban:

Hasonló jelenetek játszódnak le az akkor még a népi erők kezén lévő Kramatorszkban is. Ott déltájban hajtottak a városháza elé Kolomojszkij bankjának pénzszállító páncélautói. A belőlük kiugráló szélsőséges ukrán fegyveresek tüzet nyitottak a sorukra váró szavazókra. Egy fiatalember életét vesztette, többen megsérültek.

A Krímben sem volt azonban sétagalopp a népszavazás, amelyet A KRÍM NÉPE HARCOLT KI MAGÁNAK. Nyomására az autonómia parlamentje 2014. február 26-án ült össze, hogy döntsön a referendum kiírásáról. Ez a sorsdöntő, válságos nap fordulópont lett a Krím felszabadulásának történetében.

Mintegy kétezer, ukrán és krími tatár nacionalista megrohamozta a krími autonóm parlament épületét, Szimferopol, 2014. február 26.

A támadók túlerőben voltak. Annak ellenére is, hogy a délután folyamán háromszáz szevasztopoli is érkezett a védők segítségére. A támadóknak sikerült is benyomulniuk az épületbe. Feltett szándékuk volt, hogy szétverik a parlament ülését. A készülő pogromnak csak üggyel-bajjal sikerült elejét venni.

Az épület ostroma során a két tábor összecsapott. Ebben ketten életüket vesztették, tucatnyi volt a sebesült.

Estére aztán megjelentek az orosz különleges alakulatok. Nem csináltak azok semmit: közeledésükre az előbb még nagyfiúk gyáva nyuszikként szaladtak szét.

Az orosz és az ukrán egységek között egyetlen helyen került sor fegyveres összecsapásra. Feodoszijában egy laktanyát meg kellett ostromolni: az ott állomásozó ukrán katonák azonban a NATO egyik alakulataként szerepeltek. Egy óra után azonban ők is megadták magukat – és ők is szabadon távozhattak.

A Krímben állomásozó, demoralizalt ukrán csapatok ellenállás nélkül megadták magukat. Számukra három lehetőséget hagytak: 1. leszerelnek; 2.fegyvereiket magukkal vive Ukrajnába távoznak; 3. beállnak az orosz hadseregbe. A 20 ezer ukrán katona közül 9 ezer választotta ezt a lehetőséget.

Kijevben sokáig vizslatták: kinek a bűnéből adták fel, ellenállás nélkül, a félszigetet. E vizsgálódás során többen is felidézték: Nyugatról jött a tanács, hogy adják fel a Krímet. Ez azt jelzi: a Nyugat, hamarjában, még nem volt kész arra, hogy a szevasztopoli támaszpontért vállalja a fegyveres konfliktust Oroszországgal. Ennek közvetett bizonyítéka: ezzel kezdődött Amerika szankciós őrjöngése Oroszországgal szemben.

Egy terület annektálása azt jelenti, hogy egy állam erőszakkal elfoglal és bekebelez egy másik államot, vagy annak egy részét, lakosságának akarata ellenére (vagy legalábbis annak megkérdezése nélkül).

Ez is érdekelheti:  Legendás Hungaria- és Piramis-koncertek vinylen

Mint az előbbiekben láthattuk: Ukrajna keleti és déli részének orosz lakossága nyomban érzékelte: sorsa minden addiginál rosszabbra fordult, IMMÁR A PUSZTA ÉLETE KERÜLT VESZÉLYBE. A Kijevbol jövő életveszélyes fenyegetések mellett (Julija Timosenko súlyos gazdasági bűntett miatt börtönviselt egykori miniszterelnök asszony – megoldandó az „orosz kérdést” – például atombombával lövetett volna az oroszok közé) gyakorlati szemléltetésnek ott volt a Korszun-Sevcsenko-i pogrom.

A krími népszavazást az ottani emberek, illetve a segítségükre küldött orosz különleges alakulatok EGYÜTTES ERŐFESZÍTÉSEIVEL sikerült kiharcolni.

A népszavazás eredménye –  “A szavazni kényszerített krímiek”:

Mindenekelőtt bárki mondjon nekem arra példát, hogy egy annektálandó terület lakosságának előzetesen kikérték volna a véleményét!

Ámde az végképp példátlan, hogy az annektálandó terület lakosságának még választási lehetőséget is hagynak. Magyarán: lehetett az Oroszországhoz való visszatérés ellen is szavazni!

A fősodratú nemzetközi hazugságmédia magát a népszavazást is letagadta, vagy megrágalmazta. Azt azonban végképp agyonhallgatta, hogy a szavazócédulákon KÉT KÉRDÉS IS SZEREPELT. Az Oroszországhoz való visszatérés mellett arra is lehetett szavazni, hogy A KRÍM MARADJON UKRAJNA RÉSZE.

 A népszavazás valóságos népünnepély volt. A részvétel meghaladta a 83 százalékot.

A MEGJELENT VÁLASZTÓPOLGÁROK 96,77 SZÁZALÉKA AZ OROSZORSZÁGHOZ VALÓ VISSZATÉRÉSRE SZAVAZOTT.

És hogy miért csak 3,23 százalék akart Ukrajnában maradni? Nos, erről szíveskedjenek magukat a krímieket megkérdezni! Mondhatom: sok érdekeset fognak tőlük hallani! Egyébként az oroszok által állítólag üldözött krími tatárok 77 százaléka is az Oroszországhoz való visszatérésre szavazott. A Krím önvédelmi osztagai között voltak krími tatár alakulatok is.

A népszavazás eredményei nyomán Krím Köztársaság azonmód független államnak nyilvánította magát. E minőségében kérte aztán felvételét az Orosz Föderációba, annak egyik szövetségi szubjektumaként.

Két nappal később a Kreml György termében Oroszország elnöke, a krími autonómia parlamentjének elnöke, illetve miniszterelnöke, valamint a különleges státuszú Szevasztopol polgármestere ünnepélyesen aláírta a Krím-félsziget és Szevasztopol Oroszországhoz történő csatlakozásáról szóló szerződést. (Tessenek figyelni a krími politikusok arcát)

Amiben nem esett szó sem az oroszok elleni fizikai leszámolásokról szóló fenyegetések megindulásáról, sem a Kijevből hazafelé tartó krímiek autóbuszkonvoját Korszun-Sevcsenkonál ért fegyveres támadásról, aminek során a támadók hét embert agyon is lőttek.

Nem esett szó az előzményekről: az “a Krím / a Donbassz vagy ukrán lesz, vagy néptelen” elterjedt mondásról. Nem foglalkozott azzal senki, hogy Ukrajna orosz közössége ezek után kijelentette: “MI EGY ILYEN FASISZTA UKRAJNÁBAN TÖBBÉ NEM TUDUNK ÉS NEM IS AKARUNK ÉLNI”

(Lásd még “bostoni teadélután”, 1773, majd az amerikai függetlenségi háború – a XVI. Lajos által támogatott “franciabarát szakadárok” fegyveres lázadása a nemzetközi jog szerinti törvényes uruk, III. György brit uralkodó ellen.)

Ahogy egyébként arról sem tudunk, hogy – magát XVI. Lajost leszámítva – a világon Oroszország volt az első, amelyik elismerte az újonnan létrejött szakadár államot, az Amerikai Egyesült Államokat, és diplomáciai kapcsolatokat létesített vele. Történt pedig mindez 1783-ban – abban az évben, amikor Nagy Katalin cárnő rendeletére, a Krímben megalapították Szevasztopol városát, illetve az ottani, geostratégiai jelentőségű orosz haditengerészeti támaszpontot. Amerika szankciós őrjöngése azóta tart, hogy nem sikerült megszereznie ezt a támaszpontot. Noha Janukovics megbuktatásának, a kijevi bábrezsim hatalomra juttatásának talán ez volt a legfontosabb célja. Ezt a geopolitikai, geostratégiai őrjöngést szívjuk valamennyien – mi, európaiak.

Így érthető, hogy mit sem tudunk a 2014. március 16-i krími népszavazásról – vagy ahogy Nyugaton mondják: “az orosz annexióról”. Nálunk semmit sem írtak sem arról, hogy a Majdan győzelme után porig alázták a törvényes rendet védő készenléti rendőröket – akiknek térden állva kellett kérniük “a nép bocsánatát”. (Apropó: tudunk mi arról, hogy a liberálfasizmus gyűlöletes – nálunk általánosan elutasított, megvetett szokása – a térdeltetés, a legyőzöttek megalázása, a legyőzendők megfélemlítése – innen ered?)

Mit tudunk mi a krími népszavazás hátteréről? Mit tudunk az ukrán nacionalisták “barátságvonatairól”? 2005-ben is azokkal jöttek, és verték le a Krím tiltakozását, autonóm jogaik csorbítása miatt. Mit tudunk arról, hogy a Korszun-Sevcsenkonál történtek miatt tüntetéshullám söpört végig a félszigeten?

A Korszun-Sevcsenko-i pogrom, 2014. február 20-án

Mit tudunk arról, hogy Putyin is értesült róla: Kijev a krímiek mozgalmának a vérbe fojtására készül? Mit tudunk arról, hogy Putyin titkos felmérést készíttetett: támogatna-e a Krím lakossága egy orosz beavatkozást? És a megkérdezettek 70 százaléka igennel válaszolt. Egyáltalán: meg szokták-e előzőleg kérdezni az annektálandó terület lakosságának véleményét?

Mit tudunk mi arról, hogy a népszavazást a helyi lakosság mozgalma kényszerítette ki? Mit tudunk mi arról, hogy 2014. február 26-án halálos áldozatokkal is járó összetűzésre került sor a népszavazás kiírásáról döntő tartományi parlament épületébe benyomulni, a népszavazás kiírását megakadályozni próbáló ukrán és krími tatár nacionalisták, illetve a parlamentet puszta kézzel védelmező helyi lakosok között?

Mit mondjak? Egy annexió ennél simábban, gördülékenyebben szokott végbemenni.

Mit tudunk mi arról, hogy a referendum szavazócéduláján két választási lehetőség is volt? Az Oroszországhoz történő visszatérés mellett ARRA IS LEHETETT SZAVAZNI, HOGY A KRÍM MARADJON UKRAJNA RÉSZE. Erre a lehetőségre a választók kevesebb, mint 3 százaléka szavazott.

MILYEN ANNEXIÓ AZ OLYAN, AMIKOR AZ ANNEKTÁLÁS ELLEN IS LEHETETT SZAVAZNI?

Mit tudunk mi arról, hogy az orosz különleges egységek mitől mentették meg a Krím lakosságát? Két hónappal később, a Donbassz 2014. május 11-i elszakadási népszavazásakor erre jó pár tragikus példát találhattunk. (Ma már ezt Gyöngyösi Márton sem tudja. Aki pedig – független megfigyelőként – jelen volt mindkét népszavazáson. És mindkettőt akkor szabályosnak, érvényesnek ismerte el. Amiért is, ő is, rákerült “a Kreml ügynökeinek” feketelistájára. Amin még az után is rajta felejtették, hogy ő maga, és pártja, a Jobbik is, Oroszország ellen fordult.)

 

VII.
De vajon csak az oroszok avatkoztak volna be, külső erőként, a kelet-ukrajnai és krími válságba?

Március végén a szélsőséges ukrán nacionalisták már harmadszor rohamozták meg a Harkov megyei közigazgatásnak addig a népi erők kezén lévő épületét. Soraikban ott volt száz amerikai zsoldos is.

Ripsz-ropsz Ukrajnában termettek a nyugati, főként amerikai, ilyen-olyan tanácsadók. A CIA tanácsadói is. Akik nem csupán szakmai tanácsokat adtak – de átadták tapasztalataikat a vallatások, kínzások területén is. Az ukrán titkosszolgálat (az SZBU) élére egy olyan hazaáruló, Valerij Nalivajcsenko került, akit a CIA már sok évvel korábban beszervezett. S aki, jó munkájának jutalmaként megkapta az amerikai állampolgárságot. Az SZBU kijevi székházán évekig ott lobogott az amerikai zászló is. A háromemeletes épület egyik teljes emeletét az amerikai különleges szolgálatok kapták meg. Oda ukránok be sem tehették a lábukat – és ott a lift sem állt meg.

2014 júniusában heves harcok dúltak a luganszki repülőtérért. Ennek során a népfelkelők hírt kaptak három ukrán csapatszállító gép közeledéséről. Kitűnő értesüléseik voltak: a velük együtt harcoló Gyenyisz Haritonov orosz önkéntes a három gép közül a középsőt vette célba és találta el. Annak fedélzetén, negyven ukrán deszantos mellett számos amerikai NATO-tiszt is tartózkodott – közöttük az az amerikai NATO- tábornok is, aki a hadműveleteknek a helyszínen való irányítására érkezett a Donbasszba.

Az ukrán titkosszolgálat, az SZBU tajtékzott. Hajtóvadászatot indított Haritonov kézre kerítésére. Hat és fél év elteltével, 2020 végén bukkantak rá, a Volga menti Asztrahany megye egyik településén. A szervezett orosz alvilágból, jó pénzért felbérelt banditák Haritonovot elrabolták, és egészen az ukrán határig vitték. Amikor azonban három SZBU ügynök átlopózott orosz területre a fogolyért, orosz határőrök észrevették őket, és megakadályozták Haritonov elhurcolását.

2015 január végétől esedékes volt a minszki tárgyalások következő fordulója.

 

Írta: Levédia krónikása

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kiemelt kép: az EU-ban betiltott hivatalos orosz médiumok / Fotó: Radio Liberty

LÉLEKEMELŐ - mementó 2006 emlékmű

Petíció az emlékmű megvalósításáért!

Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg. Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.

Kattintson ide a petíció aláírásához!

További részletek itt!

One thought on “Levédia krónikása: Miért tilos az orosz propaganda?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük