Makoldi Sándor (1945-2017) festőművészként közeledett a néprajzhoz, melyben felismerte a magyarság ősi hagyatékát. A népművészet kifejezési formái izgatták magyar festőként, főiskolai tanárként, diplomás néprajzosként. Ugyanis a népművészet őrizte meg leginkább a nemzet karakterét, közösségi formáját (közérthetőségét), képírásba tömörített egyetemes mondanivalóját.
A mai Magyarországtól félig elcsatolt Gömör vármegyében találkozott az egyik legősibb bútordarabunk, az ácsolt ládák továbbélésével a XX. századig. A már elfeledett (padlásokra, kamrák mélyére száműzött) egykor itt, a Felvidéken a legdíszesebb kelengyés ládák jelei elkápráztatták. Mint kiderült, az országosan elterjedt bútordarabok legősibb, geometrikus (elvont) jeleinek értelmezésével eddig alig foglalkozott a szakma.
Mivel tudta alkotóként, hogy e jelek nem lehetnek csak üres díszek, meg akarta érteni, hogy miért kerültek főleg a kelengyés ládákra, amit az emberi élet csúcspontján, a házasságkötés ünnepén mutattak meg. A szakrális alkalom szülte fontos tartalmaikat analógiák segítségével fejtette fel, más ácsolt tárgyak (bútorok) hasonló jeleivel együtt a koporsók és bölcsők esetében is, az emberi élet nagy fordulópontjaihoz kötődően.
Nem szeretném, ha az ország területén új török mecset épülne. Amik a török hódoltság idejéből megmaradt épületek, azokat műemlékként és történelmünkhöz tartozóként megcsodálom, de egy új mecsethez nincs közünk. (Remélem nem is lesz!)
Bizony így lenne ez rendjén– épp eleget szenvedtek őseink — nem szabad elfeledni —
Vona jó egy éve: „az iszlám az emberiség utolsó reménysége a globalizáció és a liberalizmus sötétségében”
Most akkor nem akar fényt gyújtani ebben a nagy sötétségben, vagy – ne adj isten – esetleg össze-vissza beszél minden baromságot ez a zember, „me’ utáljuk a nyugatot, oszt az iszlamisták is utálják, ergo az iszlám jó, sőt maga megmentő…” Ennyi ésszel nemhogy pártelnökként, de OKJ-s budipucolóként is égne a pofámról a bőr, hogy talán nem vagyok méltó a funkcióm betöltésére szellemi fogyatékosságom miatt.