Kónya-Hamar Sándor: Erdélyben a jövő!

Kónya-Hamar Sándor: Erdélyben a jövő! (I.)

A 2016. szeptemberében elhunyt Csoóri Sándor megfogalmazása cseng mindegyre a fülembe:”.. a történelem minden bevégzett vagy bevégzetlen nagy kérdéséről ugyanúgy kell újra és újra töprengenünk, mint létezésünkről: születésünkről, halálunkról, idegenségünkről vagy egy otthont teremtő Isten rendeléseiről.!”

Milyen filozófiával társuló történelmi igazság érvényesülhet tehát az erdélyi kérdésben, és azt minőségi változásra méltatja vagy kárhoztatja a politikai gyakorlat?! Olyan érvényes igazságot rejtő, tartogató kérdés ez, mellyel csak vitatkozni és érvelni, és amelyért, amellyel csak újat és mást akarni lehet! A megismerés szándéka és türelme, de indulata nélkül is, viszont ez aligha sikerülhet.

Kós Károly a Kiáltó Szó kezdeményezője és megfogalmazójának személyisége kapcsán írtam valamikor: „ ..erdélyinek lenni annyi, mint a vallási és politikai szabadelvűség klasszikus földjének lehetséges és belső testvériségében hinni, és annyi is, hogy életünk, munkánk és sorsunk legmélyebb ihletőjének, mindenkoron azt a nem politikai, de tisztán szellemi és kultúrkoncepciót tartjuk, melynek eleve az a természete, hogy ha a valóság ellentmond neki, izzani kezd, miként a szenvedély! – De hát: „Sire ira et studio!”- lehet szenvedély nélkül állni a 21. században a történelmi valóság előtt?! Amikor az igazság utáni vágy a szenvedély fokán lobog?! Hiszen Erdély múltja jelentheti az ország jövőjét-, és ezért az egykori és még létező Erdély-modellt történelmileg, társadalmilag, de politikailag is restaurálni kellene! Szerkezeti, vallási, kulturális, intézményi és civil síkon egyaránt. Mert az erdélyi modellt nem lehet kihagyni a jövő európai világából. El kell jönnie tehát annak a jövőnek, korszaknak, melyben a kultúra nem föltétlenül alárendeltje a politikának. És éppen ez volna a tétje a válaszra váró erdélyi kérdésnek. Választ adva arra a kérdésre is, hogy a kultúrának van-e, lehet-e gazdaságpolitikai illetve geopolitikai szerepe és vetülete? Mert az ilyen töltetű demokratikus eszmék és elvek szólítják az itt élőket és lakókat. Akiket más és más kultúra, másféle történelmi, és másféle hagyomány, és különbnek hitt szenvedés, annak emléke és következménye mozgat és lendít cselekvésre, miközben Erdély sokféle összetételű népének  talán megadatik az, hogy belső és meghatározó körülményei meggyőzőbbek, avagy előbbre valónak bizonyulnak a külsőeknél.

Filozófiával társuló történelmi igazság tehát, hogy az erdélyi magyarsággal (s az RMDSZ politizálásának köszönhetően) a mai, a 21. századi valóság, nem csak az 1989 decembere óta eltelt időt gondoltatja vele újra, hanem egész legújabb történelmét is, Trianontól mindmáig. S hogy miért? Mert 1918 után mit is tartalmazott az egyesült és történelmi szerencsének örvendő románság gyulafehérvári fogadalma? Idézzünk csak szó szerint abból:

„ III.1.) Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre, minden nép, népességének számarányában nyer jogot.

2.) Egyenlő jog és teljes autonóm felekezeti szabadság az állam összes felekezetei számára.

4.) Korlátlan sajtó-, és egyesülési szabadság, minden emberi gondolat szabad terjesztése.”

Mi lett ezekből a „szerződéses ígéretekből”? Tudjuk és tapasztaltuk. És 1989 után? Ugyanazt ígérték, mint amit az RMDSZ is felvállalt. Így az RMDSZ végeredményben legalább annyira abból áll, amik és akik vagyunk, mint abból, amik és akik nem voltunk-, és legalább annyira abból, ami ellenőrizhető, kifejezhető és felismerhető, mint abból, ami a legesetlegesebb, bizonytalan és elmosódó-, tehát egyformán abból, ami volt, ami van, és abból, ami lehetett volna vagy még lehet! De akkor miért fáj mégis annyira? Mert rájöttünk, hogy valami nem olyan volt, mint amilyennek megéltük, mint politikai képzet és nemzeti elvárás. Tehát végülis öncsalás?! És ezért tisztán sem látjuk, hogy hogy is volt valójában, ami annyira biztosnak látszott, hogyan éltük meg, amit megéltünk, hogy az volt, aminek hittük, miközben folyamatosan becsaptak bennünket. S a tragédia éppen az, hogy mi mindegyre önmagunkat is!

Ezért kellene kijózanodva felébredni és beismerni, hogy immáron több mint harminc éves múltunk is tele van töméntelenül rajzó homályos ponttal, megmagyarázhatatlan epizóddal, fel- és ki nem használt választással, kihasználatlan vagy kihasználhatatlan lehetőséggel, valami olyasmivel, amiről még keservesebb mindent tudni, mint egy keveset is felidézni!

A csalás, öncsalás és ráébredés momentumában viszont látható már, hogy több, mint három évtizedes múltunk is, mennyire labilis, ingatag, s  még az is, ami kihívóan biztosnak, sérthetetlennek látszik, még az is egyszeri és nem örökre szól, hogy ami volt, abban az is benne van, ami nem volt, és hogy, ami nem volt, az még lehet! És mit bizonyít mindez? Azt, hogy a politika egy véget nem érő halmaz és folyamat, mely egyszerre történik, és nem történik. Hogy, ami van, ami lehetett volna, és ami még csak lehet vagy nem soha, s az múlhatatlanul együtt van!

De, ha nehezen is, mégis kiderül lassan, hogy nehezebb, avagy könnyebb manapság magyarnak lenni a 21. század Romániájában. Mert az már egészen biztos, hogy egészen más magyarnak lenni, de különösen magyarnak minősülni, ha végérvényesen kiderül, hogy a kisebbségi kérdések mindig éppen azon az áron oldódnak meg, melyeket mindegyre elkerülni akarunk, a kényszerű szerepek vonatkozásában is. Hiszen a kisebbségi jogokat mindig addig tartják tiszteletben, amíg nem követelik őket! Azokkal pedig hiába hadakozunk, akiknek emlékező tehetsége, nem a mi emlékező lehetőségünk!

S az erdélyi magyar politikusnak (minden szinten) tudnia kell, hogy miközben kötelessége fölmérni szűk lehetőségeit és azokhoz is tartania magát, ám ugyanakkor saját lendületéhez azoknak a történelmi-politikai fordulatoknak a súlyát és lendületét kell tudnia hozzáadni, melyek elkerülhetetlenek!

S hogy Hamvas Bélát is idézzem: „Erdély nem provincia, hanem a magas civilizáció és a vadember feszültsége..(…) Erdélyben minden egyszerre legalább kettőt jelent. Kívül Nyugat, belül Bizánc, amely kimértségéből alig enged..(..) Mégis van benne valami szép-, a stílus, hogy azzal, ahová tartozik, összhangban áll. Van benne valami nemes, mert önmaga felől nem vezet félre.”

De elég ez a sikeres, eredményes, bajkerülő politizáláshoz?!

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások


Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Kónya-Hamar Sándor: Mitológia és közösség
Kónya-Hamar Sándor: Mitológia és közösség

Mayer Gábor: A párizsi kaland
Mayer Gábor: A párizsi kaland

Tőkés László: az EU kettős mércét alkalmaz Magyarországgal és Spanyolországgal szemben
Tőkés László: az EU kettős mércét alkalmaz Magyarországgal és Spanyolországgal szemben

Close