Kónya-Hamar Sándor: Erdélyben a jövő! (II.)

Kónya-Hamar Sándor: Erdélyben a jövő! (II.)

Aki tudja, vallja és vállalja is, hogy a történelmi múlt, jelen és jövő elválaszthatatlan és összefügg Erdély esetében is, az azzal is számol, hogy e régió sorsában, múltjában nem csak a történelemnek, de a kultúrának is megvoltak véres aktualitásai, s a jelenben és jövőben éppen ezeket kellene megelőzni és elkerülni.

A globális status quora épülő nemzetközi politikai struktúra – a nemzeti érdekkel szemben -, az állami érdekeknek biztosít prioritást. De a nemzetállam ma Közép-Kelet-Európában a társadalmi modernség és a politikai rend valamilyen bizonytalan és megtévesztő keveréke. S bár a nemzet valamikor itt is a társadalom szinonimája volt, ma már nyilvánvaló a két valóság szétválása.

Alain Tourraine szerint:” A társadalmi életet ma már nem úgy fogják fel, mint a szabadság korlátozott terét a szükségszerűségek világában, hanem mint meghatározatlan és végtelen teret.”

Fel kell adnunk tehát azt a meggyőződést, hogy a társadalmi élet egy jól körülhatárolható térben helyezkedik el, amely korábban gyakorlatilag egybe esett a nemzetállaméval és annak jogi intézményeivel. Ezért Tourraine szerint, az olyan fogalmak, mint a döntés, a stratégia és a változás, sokkal fontosabb elemeivé válnak a jelenlegi szociológiának (és politikának is), mint a társadalom,a nemzet vagy az állam. Többé már nem számíthatunk tehát a rend alapelveire vagy az igazságos társadalom eszményére, hanem csak a cselekvés, a változás és a társadalmi kapcsolatok terminológiájában gondolkodhatunk, valamint értekezhetünk a stratégia, a politika vagy a társadalom konfliktusos önmegvalósítása terminológiáival.

 Ám a be nem teljesedett múlt alkalomadtán gazdagíthatja azoknak a várakozásoknak tartalmát, amelyek képesek a jövő irányába terelni a történelmi tudatot és cselekvést.

Csakhogy, ez a múlt, ma a közép- és kelet-európai ember számára nemcsak egy másik világ, melyben mások kárán (osztályának, vallásának vagy nemzetiségének köszönhetően) jutott előnyökhöz, szerzett területet, tulajdont és hatalmat. Miközben mítosszal (avagy hamis tudattal) igyekezett pótolni saját, igazi politikai-történelmi sorsát irányító politikai közösségét abban, hogy a történelmi igazságot valaha is felvállalja, és éppen ezáltal történelmi felelőssége tudatára ébredjen. A metapolitikába való menekülés pedig olyan viszonyítási pontoktól fosztja meg az egyéneket és a társadalmukat, amelyek segítségével elszámolhatnánk egy élettapasztalattal, egy még mindig jelenlévő és bizalmatlanságot szülő múlttal. Ez pedig feljogosít az áldozati szerepre és elfedi a felelősség kérdését. És ezért nyújthat erkölcsi igazolást például az etnikai alapon történő vagyonfosztásra, erőszakos asszimilációra, az állam és társadalmi intézmények kizárólagos megszállására, s brutális üldözésekre, etnikai arányok megbontására, sőt, etnikai tisztogatásra, vagy hamis történelmi-társadalmi tudatra is. Melyhez hasonló kínozza a többségi, romániai román társadalmat is.

Ezért s mindmáig megoldatlan gondként, melyben ott van a politikai rendszerváltoztatásban való ügyetlenség, a kulturális vakság s nem egy aljas politikai kiszámítottság, lehetetlen vállalni mégis annak hirdetését, hogy ma már a szövetségi rendszert nem a közös ellenség, hanem a közös értékrend határozza meg. És ha ez még nincs?!

Akkor is igaz az a tétel. Miszerint, egy politikai közösség 21. századi túlélésének biztosításához nem lehet elegendő az egynemzetiségű és egynyelvű jakobinus nemzetállam modellje. Különösen, ha az állam és a kisebbség közötti kapcsolatoknak megreformálása egy olyan képlet szerint történik, amely számos két- vagy többértelmű bizonytalan elemet is tartalmaz. Mert követi mind a klasszikus liberális demokrácia, mind az etnikai demokrácia modelljét, – és a többség is a kisebbség közötti tárgyalások jövője nem függetlenedhet az Európával folytatott viszony jövőjétől. Vagy ki tudja? Mert a nemzeti önrendelkezés hiánya és fogalmának bizonytalan státusa, sőt elutasítása, tehát a teljes önrendelkezés hiánya, illetve a kisebbségi nemzeti identitások vállalásának s megakadályozásának, oka és következménye is, hogy a térségben minden nemzettudat sérült. Viselkedjenek tehát bárhogyan is a kisebbségek, nemcsak puszta létüknél, de megőrzött, és főleg politikai-történelmi tudatuknál fogva, konfliktusforrást jelentenek az érintett államok politikai életében. Igaz viszont, hogy ez országonként változik. De mindez nagyon igaz a román nemzetállam és az erdélyi magyarság esetében. Akit olyannak kell látnunk, amilyen-, és olyannak akarjunk, amilyennek lennie kellene!

Az erdélyi kérdés viszont nem „mozgó célpont”, hanem politikai-filozófiai ambícióként is, már önmagában figyelmet érdemel. S hogy miért? Azért, mert az „erdélyi kérdésnek” legalább három vetülete van: identitásbeli, gazdasági és politikai-adminisztratív is.

Most csak azért érintjük az identitásbelit, mert várhatóan az erdélyi identitás újrafogalmazása van folyamatban, és az ezért folyó vita meghaladja a gazdasági-, és politikai-adminisztratív vetületeket.

Az erdélyi identitás ugyanis szerves része a közép-európai identitásnak, és ez önmagában is megkérdőjelezi a román identitás kizárólagos latin és monolitikus felfogását. Így az Erdélyről szóló vitában – a valóság idealizálása nélkül – egymásnak ellentmondó két logika van jelen. A román történelmi felfogásról már beszéltünk, de még nem fogalmaztuk meg. A magyart sem egyértelműen. De pontos megfogalmazással nemcsak politikai, de történelmi kategóriává tehetjük mindkettőt.

Igaz viszont, hogy olyan ez, mit amikor az erdélyi főurak (Bethlen Gábor előtt és után) jórészének a „török” politika (a Habsburg és Oszmán birodalom között tévelyegve) lett például az elsőrendű, sőt „ősi örökség, .. és a Szent István-i gondolat az idegen. Jóllehet ez elsősorban emotív értékeivel csak „érzés” volt, ám abba ösztönszerűleg az is belejátszott, hogy a névleges vallásszabadság mögött a protestantizmus államvallássá emelkedett. Ez pedig egyfajta vállalt fölénnyé lett, melyet csak az önálló Erdélyben lehetett megtartani és tartósítani. Kimondva viszont haladéktalanul azt is, hogy ennek, az Erdélybe folyamatosan áttelepedő románság is haszonélvezője volt, nemcsak kulturális és felekezeti, de társadalmi értelemben is. A z önálló Erdélyt pedig, az osztrák katolikus és hatalmi elvárásokkal szemben, csakis török segítséggel lehetett megvédeni és éltetni.

Magyarország pedig, átmeneti értelemben, nem létezett. De Erdély, mint elismert politikai és állami entitás igen, minden Hamvas Béla által megfogalmazott misztériumával együtt.

Vissza kell adni tehát Erdély misztériumát, azokat a titkokat, melyek további sorsát, jövőjét formálhatják. És pontosan azért, hogy ne legyen sem az erdélyi magyarság, sem a románság, kétségbeesett arc és rémült tekintet. Mint, aki választ vár arra a kérdésre, melyet nem akar vagy nem mer föltenni, saját identitását illetően…

Ehhez tartozik az is, amit Kós Károly írt le, már a múlt század húszas éveinek elején: „Ezer esztendő nagy idő még népek és kultúrák életében is. De ezer esztendő alatt, Erdély földjén egyik nép és egyik kultúra sem tudta, és nem is akarta a másikat a maga képére átformálni..!”

Nem akarta!- szép és igaz gondolat és való igaz is. És csakugyan nem akarta! Hiszen mi, erdélyi magyarok, erdélyi jelenlétünk bő ezer esztendeje alatt, az utóbbi századot leszámítva, ha létszámban nem is, de erőfölényben voltunk ezen a történelmi tájon.  S amit akartunk századokon át tartó példás toleranciával, és önzetlen, befogadó segítséggel, az éppen az volt, hogy világ-, vallás-, munka- és életszemléletben, valamint az életminőség tekintetében, egyenértékűek legyünk abban a nagyon összetett, és ugyanakkor nagyon összetartozó közösségben, melyben úgy éreztük, hogy emberibb és fontosabb a nagylelkű és folyamatosan támogató megnyilvánulás, gyámolítás, a kultúra, a gazdaság és társadalmi élet minden területén!

És minderre csak azért kell emlékeztetni, mert az a – mai viszonyokhoz képest, szinte idillinek mondható – békés helyzet, amiről a Kós Károly-idézet is szólt, sajnos, már rég a múlté, azé a múlté, mely viszont nem ilyen érdemtelen jelent és jövőt előlegezett meg! De Erdélyben egy még mindig bizonyos: a homogenizáló és egyneműsítő politika stratégiája kivihetetlen, megvalósíthatatlan!-, pontosan annak a megkerülhetetlen ténynek köszönhetően, hogy milyen közösségszervező és megtartó ereje van a kultúra és a szabadságvágy összefonódásának.

A már idézett Csoóri Sándortól tudjuk, hogy a történelemben mindig azok a népek maradtak fenn, akik kultúrát tudtak teremteni. Akiknek nem volt kultúrájuk, menthetetlenül elvesztek, hiába voltak jó politikusaik és hadvezéreik. Hiszen, ha saját kultúráját sikerült megszülnie, felnevelnie és állhatatossá tennie egy közösségnek, az a maga rendjén és módján nemcsak élteti, de ha kell, újra és újra szüli az őt megszülő népet, nemzetet.

Egy kultúrát tehát el lehet pusztítani, de legyőzni vagy asszimilálni: Nem! És általa azt a népet, nemzetet sem!

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kapcsolódó:

Kónya-Hamar Sándor: Erdélyben a jövő! (I.)

Facebook hozzászólások


Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Kónya-Hamar Sándor: Erdélyben a jövő!
Kónya-Hamar Sándor: Erdélyben a jövő! (I.)

Kónya-Hamar Sándor: Mitológia és közösség
Kónya-Hamar Sándor: Mitológia és közösség

Mayer Gábor: A párizsi kaland
Mayer Gábor: A párizsi kaland

Close