Elfelejtett csíksomlyói példaképek… Écsy János OFM
Ma már természetesnek tartjuk, hogy Pünkösd ünnepén ellátogatunk a magyarság utolsó nagy keresztény táborába, a csíksomlyói Segítő Szűz Mária kegyhelyére, felekezeti hovatartozástól függetlenül. A nemzet egységét, a hit közös élményét tapasztaljuk meg, és érezzük azt a csodát, amelyet az anyai szeretet nyújt a gyermek számára. Itt élhetjük meg , mint egy nagy család az édesanya összetartóerejét. Ilyenkor azonban gondolnunk kellene azokra a nagyszerű elődökre, akik szenvedéseik és életük árán is, megküzdve a politika gonosztevőivel megvédték a jövő számára Csíksomlyót. a ferences zarándokhelyet. Egy ilyen hős példaképről emlékezett meg néhai P. Márk József ferences atya (1927-2020), és küldte el nekem ezt a megemlékezést, amelyet alább tanulságul adok közre a mai zarándokok és hívek számára…
***
- Écsy János OFM
(Ordo Fratrum Minorum – a legkisebb testvérek rendje – a szerk. )
2007. április 19-én huszonöt éve, hogy baleset következtében eltávozott körünkből P. Écsy János provinciális atya. Méltó, hogy megemlékezzünk róla, mint emberről, és mint elöljáróról.
János atya, mint ember:
Született Rákosdon, Vajdahunyad melletti kis településen 1919. június 9-én. Szülei jobb módú földművesek voltak. Édesapja korán elhunyt. A hátramaradt öt testvért édesanyjuk nevelte fel. Egyik nénje ferences apáca lett. János atya az Erdélyi Ferencrendbe lépett.
Édesanyja erélyes, tiszteletet parancsoló, nemes lelkű nagyasszony volt. A nagycsalád tagjait iskoláztatta, s mindnyájukat az élet küzdőterén jó posztba állította. Szerette gyermekeit és gyermekei is nagy odaadással viszonozták szeretetét. Egy-egy családi ünnepre mindenhonnan hazajöttek és együtt ünnepeltek. Nagyon szerették édesanyjukat és egymást testvérekül.
Mivel a vajdahunyadi ferences templomhoz tartoztak, kapcsolat keletkezett a kolostor elöljáróival, tagjaival. Ők pedig a jól tanuló és jó magaviseletű gyermeket, a Lacikát elküldték Székelyudvarhelyre, a Szeráfikumba tanulni. Itt végezte középiskolai tanulmányainak első részét, a Székelyudvarhelyi Római Katólikus Főgimnáziumban. Ezután beöltöztették a rendi ruhába és 1937 – 38-ban Csíksomlyóról járt a Csíkszeredai Római Katólikus Főgimnáziumba. Egy év noviciátus következett, melynek letöltésével a Vajdahunyadi Ferences Teológián folytatta tanulmányait. Pappá szentelése 1943. június 20-án volt. Egy évig Vajdahunyadon maradt, mint studenspáter. 1944-45 évben Déván volt, utána Kolozsváron, 1945-47-ben elvégezte a Kolozsvári Bolyai Egyetemen a román-francia tanári szakot. 1949-1951-ig házfőnök Désen. 1951-52-ben a máriaradnai gyűjtőtáborban házfőnökhelyettes, 1952-61-ig házfőnök a dési lágerkolostorban. 1961-64-ig börtönben szenvedett. 1964-70-ig Szentágotán, plébánián teljesített szolgálatot, majd 1970-től haláláig, 1982. április 19-ig Csíksomlyón volt házfőnök. Közben, 1979-ben, végrendeleti öröklés révén elnyerte az Erdélyi Ferencesek Tartományfőnöki Hivatalát.
Emberi jellemzői: Magas termete, magas homloka jeles intelligenciára mutattak. Mélyen ülő szemei gazdag lelki és jellembeli jótulajdonságról árulkodtak. Megjelenése, egyenes testtartása fegyelmezettséget jelzett. Nem volt bőbeszédű, de szavainak gazdag tartalma volt. Személyi varázsa olyan hatékony volt, hogy akivel csak kapcsolatba került, megnyerte magának. Széleskörű kapcsolatot tartott az emberekkel. Tisztelték, szerették, nagyra becsülték. Sokakkal levelezett. Lakonikus rövidséggel írt leveleivel sok örömet szerzett ismerőseinek.
Kiváló tulajdonsága volt a rendszeretet. Prédikációit mindig leírta. Skolasztikus rend szerint, pontokba szedte. Irodai hivatalos könyvvitelét dossziékba foglalva tárolta, feliratozással látta el. Imáit, szentmiséit mindig nagy buzgósággal végezte. Vigasztalására szolgált, hogy a hívek mind nagyobb számban jöttek a kegytemplomba, szentmisére.
Vendégeit szívélyes szeretettel fogadta, hosszasan eltársalgott velük. Mély benyomást tett az emberekre. Ismerősei, barátai jól érezték magukat az ő társaságában. Még az ellenséges magatartású embereket is annyira megnyerte, hogy elismeréssel beszéltek róla. Emlékszem, amikor hatósági emberek, – akik valaha az ő és rendjének megsemmisítésére törekedtek, – turisztikai jelleggel a kegytemplom látogatására jöttek vendégeikkel. János atya behívta korlátozott rendházunkba, leültette és kínálgatta jó miseborral, szívélyesen elbeszélgetett velük. Bizony, tiszteletet és nagyrabecsülést váltott ki belőlük. Désen, a kényszerlakhelyes kolostorban, az 1960-as években a városi rendőrség parancsnoka meghívta, hogy az érettségire készülő rendőröket latin nyelvre oktassa. János atya meg is tette. Ez akkor volt, amikor elrendelték, hogy a rendőröknek kötelező a gimnáziumi érettségi vizsga.
Diszkrét, hallgatag természete mellet a humort is kedvelte. Szívesen hallgatta a vicceket, humoros elbeszéléseket. Ő maga is mondott ilyeneket. Viccgyűjteménye volt egy füzetben. Szükség esetén elővette és felolvasott belőle. Egyszer megkockáztattam föltenni neki egy találós kérdést: „János atya! Mi a különbség közöttünk itthon és külföldön?” Találgatta, de nem tudta, mire akarok kilyukadni. Erre megadtam a megfejtést is: „Az, hogy itthon én beszélek többet és te hallgatsz többnyire. Külföldön te beszélsz többet és én mindig hallgatok.” T.i. János atya a román nyelven kívül beszélte a német, meg a francia nyelvet. Olaszul is meg tudott szólalni. Amikor Spanyolországba beléptünk, egyformán tudtunk hallgatni. Én magam csak a székely nyelvet beszélem, felcsíki dialektusban.
Munkát vállaló mesterektől megkövetelte a pontosságot. Valaki ez ellen vétett, úgy leszidta, mint egy noviciust a magisztere. Szerette a templom és a rendház jó karbantartását. Szívesen újíttatott, javíttatott az épületeken, kerítéseken. Somlyóra jövetele után (1970 őszén) renováltatta a templombelső festését, újra szereltette a villanyhálózatot, kibővítette a templomtéren a kockakövezetet. Eddigi állomáshelyein is mindig javíttatta az épületeket, annyira, hogy rendi testvérei „építő Jánosnak” becézték.
Értője volt a műemlékeknek: Híres építő, festő, alkotó mesterek műveit könyvből tanulmányozta, alaposan ismerte. 1974-től 1980-ig négyszer mentünk külföldre, hogy amit elméletileg tudott, valóságban is megláthassa. Nagy örömére szolgált a helyszíni szemle, a megtapasztalás. Mondta nekem: „József! Gyere, menjünk világot látni!” Mondtam neki: „Szívesen elmegyek.” Annyiban összeillettünk, hogy míg ő nyelveken beszélt, én az autó karbantartásán fáradoztam. A térképen egyformán eligazodtunk. – Így jártuk keresztül-kasul Középeurópát egy bogárhátú Volkswagennel. Turisztikai címen kértük az útlevelet külföldre, valójában a műélvezeteken kívül az elérhető búcsújáró- és Mária-jelenések helyeinek felkeresése volt a célunk. Jártunk Máriacellben, Altöttingben, Lisieuxben, Lourdesban, Fatimában, La Salettben, Rómában, Lorettóban, stb. Sok szép és nagy élményben volt részünk. Csak egyre térek ki: Amikor a párisi Louvreban látogatást tettünk, mindent megnéztünk, amit csak tudtunk. Mikor ki akartunk lépni a múzeumépületből, János atya bánkódva megjegyezte: „Csak a Miloi Vénuszt nem láttuk.” „Hogy néz ki?” kérdeztem én. Azt mondta: „Csak fél karja van.” „Hát nem mondtam én az elébb, nézd milyen félkezű szobor?” „Hol láttad? Gyere, menjünk vissza, hogy megnézhessem.” Visszamentünk. Igaz, hogy fél óráig kerestük, míg megtaláltuk a „Vénuszt.”
Elmondhatom: János atya rendkívüli, egész valójában igaz ember volt. Balesetben bekövetkezet halála (1982-ben) nagy csapás volt az erdélyi ferences rendre, valamint hozzátartozóira, mindazokra, akik ismerték őt.
János atya, mint szerzetes-elöljáró.
János atya egyénisége megnyilvánult elöljárói mivoltában is. Mint házfőnök nagy gondossággal törődött alattvalóival. Törekedett arra, hogy hiányt ne szenvedjen senki semmiben. Betegek esetében orvosról és gyógyszerről gondoskodott. A legegyszerűbb munkás testvérrel is törődött. Ha valakinél, valamiben hibát, hiányosságot tapasztalt, nagy türelemmel elnézte, és szelíd szavakkal intette a jóra a hibázó testvért. Természetesen, magatartásával kiérdemelte a rendtagok tiszteletét, nagyrabecsülését és háláját.
A dési lágerkolostorban, mint elöljáró vezette a közösséget. A fiatalabb testvérek közül Albert atyát szerette legjobban. Én akkor elvegyültem a nagy közösségben különösebb feltűnés nélkül. Isten úgy adta, hogy 1970-ben összekerültünk a somlyói rendházban. Három év együttlét után, egy alkalommal így szólt hozzám: „József! Tudod-e, hogy én téged ravasz embernek tartottalak a dési közösségben?” Erre én így feleltem: „János atya! Mondd, most már igazán meggyőződtél-e, hogy nem vagyok ravasz ember?” Ő szerényen ráhagyta: „Meg.”
1979-ben, végrendelet útján elnyerte a provinciálisi hivatalt. Nagy odaadással vette vállára a provincia, a rendházak és testvérek terhét. Sorra végig járta a közösségeket, sőt az egyházmegyés plébániákon működő testvéreket is felkereste. Meghallgatta, vigasztalta, bátorította őket, s ha szűkséget szenvedtek, segélyben részesítette. Megérezték a testvérek, mennyire szívén viseli sorsukat.
Az egyházmegyei vezetőség és papság nagyra becsülte János atyát. Amikor megjelent közösségükben, – pl. búcsús ünnepeken, – mindig nagy szeretettel, ráfigyeléssel vették körül. Jakab Antal megyéspüspök utódjául jelölte, de nem valósulhatott meg a püspök úr szándéka, mivel az állami felsőbb hatalom nem egyezett bele. Így teljesedett be a somlyói kis közösség imája, hogy ne sikerüljön János atyát kinevezni püspöknek, mert akkor Somlyóról el kell mennie, és ez nagy csapás lett volna rájuk nézve.
Nagy ambícióval készült a pünkösdi búcsú megünneplésére. Papokat hívott prédikálni, gyóntatni, az akkori lehetőségekhez mérten igyekezett a búcsút méltó képpen megtartani. A szent Antal nagykilenced megtartása az ő idejében teljesedett ki annyira, hogy k.b. 3.000 ember vesz részt a kilenc kedden a mai napig.
Az 1970-es, -80-as években mind többen jöttek hívők és turisztikai látogatók Somlyóra, a kegytemplomba. Mindenkit nagy tisztelettel és odaadással fogadott, ha tájékoztatást kértek készséggel állott rendelkezésükre. Egy alkalommal bukaresti akadémikus társaság kért tájékoztató szolgálatot. János atya olyan ékes román nyelven szól hozzájuk, hogy mindenkit ámulatba ejtett. Akikhez csak szólni kellett, mindig megtalálta a megfelelő tónust. Kapcsolatot tartott a helybeli, csíkszeredai kulturális vezetőkkel, múzeumigazgatóval, még a híres festőművésszel, Nagy Imrével is. A vezető emberek felismerték benne a képzett, rendkívüli adottságokkal megáldott embert.
Temetésére több, mint 200 pap jött el. Dr Jakab Antal megyéspüspök temette. A gyászbeszédet Borbély Gábor, felcsíki főesperes mondta nagy hatással. Jóllehet az állami közegek mindent megtettek, hogy a híveket megakadályozzák, hogy a temetésre ne tudjanak eljönni, a kegytemplom zsúfolásig megtelt gyászoló hívekkel. A kegytemplom kriptájába van eltemetve. Ott várja Istentől a megérdemelt jutalmát gazdag emberi és papi életének.
Ő nyugszik Istenben, mi pedig őrizzük emlékét szíveinkben.
Nyugodjék békességben!
(P. Márk József OFM)
Nemzeti Napló – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
#EcsyJanos #Csiksomlyo #Ferencesek #Peldakepek #Erdely #Keresztenyseg #NIF
