Ady Endre Harc a Nagyúrral című versében olvashatjuk a „süketálmú” kifejezést, miután a költő feltárta magát, meglékelte a koponyáját, az undok, sertéstestű, disznófejű Nagyúrnak, a pénz istenének, és mondta: „Az egész élet bennem zihál, /Minden, mi új, felém üget, /Szent zürzavar az én sok álmom, /Neked minden álmod süket, /Hasítsd ki hát aranyszügyed.” Az aranyat gyűjtő Utálatosságnak csak egy gondolata van: a haszon, a profit. Ha így szólnánk hozzá: „de szépen énekelnek ezek a rigók!”; arra azt válaszolná: „na, ésmi hasznom van belőle?”. Csak egy dolog érdekli, mert süket az álma. Az ember Istenére szeretne hasonlítani, és arra is fog.
A pénz istenének azért van disznó feje, mert telhetetlen, olyan, mint minden sertés. Hány sertésfejű ember szaladgál köztünk. Ha a tömegközlekedési járműveken elmélázva nézem útitársaimat, mindig azt szeretném tudni, miért rondábbak ma az emberek, mint elődeink, a régi fényképeken. Talán, mert a szem a lélek tükre, és a korábbi generációk lelkeit több nemes élmény szépítette.
Jó barátom unokahúgát tanítgattam egyszer, amikor a leányzó a tükör előtt csinosítgatta magát: légy szerény és elégedett, na meg olvass el egy verset vagy egy szépirodalmi művet, az majd megszépít. A butító okostelefonját simogató fiatal teremtmény szépségéből hiányzik valami kifejező érdekesség. De ő nincs egyedül, reá hasonlít a többség. Az arcok ugyanúgy árulkodnak a lelkületről, mint egy Rolls-Royce autó külseje, a nemes szerkezetéről. Ha egy csúnya emberre azt mondják, hogy rútsága ellenére rendkívül értékes, én abban nem hiszek, mert az arc, a lélek tükrével harmóniában van. Így szerintem, magunkat és a világot csak önzetlenséggel, kiáradó szeretettel és kultúrával lehet szebbé tenni, ezért a süketálmú emberek ellen kell felvennünk a harcot, akkor is, ha ők sokszoros túlerőben vannak.
A süketálmú társadalmunkban mégis vannak olyan kihalóban lévő, fellegekben járók, akiknek Szent zűrzavar a sok álma, és ezért tudnak alkotni. Ők találják fel a technikai újdonságokat, melyeket még éjszakai álmukban is fejlesztgetnek. Nem a munkahelyükön, mert fizetésért csak kulimunkát lehet végezni. Pénzért épkézláb gondolata senkinek sem lehet. A művész vagy akár egy történész is csak elhivatott rajongásból tud alkotni.
Gyermekkoromban, az 50-es években én szemetes akartam lenni, mert akkor Pasaréten a szemetes még lovas kocsival járt, és én a lovakat szerettem. Későbbi álmaimban mozdonyvezető és pilóta lettem, ahogy akkor sok nebuló. Ha ma a kisfiúkat megkérdezzük a vágyálmuk felől, bizony sokszor azt a választ kapjuk, hogy ők „milliomosok” szeretnének lenni.
A legkiválóbb futballsztárok sem azért lettek gazdagok, mert ők a pénzt szeretik, hanem kizárólag azért, mert ők gyermekkorukban a labdával együtt aludtak, annyira rajongtak a fociért. A most létesített futballakadémiákról alig jöhetnek ki tehetségek, mert azoknak már pénz szaguk van, és azokban a szeretet helyett, csak versenyszellem uralkodik.
A II. világháború utáni Magyarországon (a sportot nem számítva) tudtommal Rubik Ernő kivételével egyetlen ember sem emelkedett világszintre, mert azóta az urbanizált falvainkkal együtt teljesen kihalt a szeretet. Sokszor csodálkozunk azon, hogy Horthy kormányzó úr idejében miért élhetett annyi világhíresség hazánkban, ha csak Bartók Béla, Kodály Zoltán, Szent-Györgyi Albert, Neumann János, Kormos Tivadar, Teller Ede neveit említem, de még sok más világhírességet is felsorolhatnék. Ahogy tudjuk: „fejétől büdösödik a hal”, ugyanúgy a fejtől is lesz kiváló egy nemzet. Horthy idejében a Becsületesség, Isten és a Haza szeretete nagybetűvel volt írva, csak ezért virágzott nemzetünk, hazánk tragikus megcsonkítása ellenére is. A 19-20. század fordulóján, a modern monetáris világ kibontakozásának idején már kihalt a szeretet, ahogy azt Ady Endre is írta: „Kihült a szív, elszállt a lélek, /A vágy, a láng csupán a testé; / Heródes minden földi nagyság, / S minden igazság a kereszté…”. A nagy katasztrófa után mégis lélekben megújhodtunk, mert jó vezetőnk lett, akiből a szeretet és a becsületesség áradt, amit az előbb felsorolt sok világhíresség is igazol. Hiába gyalázzák Horthyt az ostoba bolsevikmaradványok, és hiába szapulják ma is azokat a vezetőinket, akik keresztény szellemben, hazánkat a gyógyulás útjára szeretnék terelni.
A szeretet nem más, mint az élet elixírje. Aki szeretetből alkot és cselekszik, annak előbb-utóbb sikere lesz, de akinek süket az álma, az ólomlábakon cammog, a sárban dagonyázik. A disznófejűeknek az is mindegy, hogy szabadságban, vagy elnyomásban élnek, ők csak a testi telítettségre törekednek.
A szeretet, a szabadság és a bátorság bölcsője is. Ugyanis, aki úgy tud szeretni, mint a gyermekéért életét feláldozó édesanya, azt le sem lehet győzni. Ezért mondta Jézus: „a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” Ő halálával megmutatta, miként lehetünk verhetetlen szabadok. Mi mégis a pénz rabszolgái lettünk. A gyógyuláshoz azt tanácsolom: Vissza, a pénzt mellőzni tudó, önellátó falvakba!
