Stoffán György: Trianoni önpusztításunk 2026-ban
Minden évben megemlékezünk. Ki-ki, a magyar nemzet gyásznapját – ostobán – a nemzet egységének nevezve, mások gyűlölettel a megszálló új hatalmakkal szemben, megint mások szintén ostobán – éppen most – visszakövetelve a megszállt Magyar Királyságot… Sokan, erdélyiként idegen országokban, könnyezve éneklik ezen a napon a Székely Himnuszt, koszorúznak a legközelebbi kopjafánál, ezzel letudva a rájuk eső feladatot. Ezerféle módját ismerjük a június 4-iki megemlékezéseknek, miközben éppen úgy folyik a trianoni gyalázat nemzetünk ellen, mint 1920. június negyedikét megelőzően, a pozsonyi csata óta. Ám, nem csak a megszálló utódállamok ártanak a nemzetnek, hanem a nemzet, maga is az öngyilkosságot választotta.
A rendszerváltásnak nevezett nagy nemzeti átverés óta minden egykorvolt magyar terület magyar lakossága megtizedelődött, a nemzethez hű generációk kihaltak, s alig maradt olyan fiatal, aki felvehetné a versenyt eleinkkel a hazaszeretet és hűség, a becsület és a hit terén. Elenyésző kisebbségbe került a magyarság a megmaradt csonkaországban mind létszámát, mind elkötelezettségét tekintve.
Sem az állam, sem a szülők, sem a tanárok nem törekedtek arra, hogy a gyermekek valamilyen nemes szellemiség köré szervezett egységbe lépjenek. Pedig ott van erre a Magyar Cserkész Szövetség… Az iskolák programjai sem a nemzeti és hitbéli, erkölcsi nevelésről szólnak.
A megszállt területek tele vannak számító árulókkal, akiknek mindegy, hogy milyen nyelven beszélnek tíz év múlva a magyarok… csak nekik legyen meg az, amit az árulással el lehet érni. A Felvidéken régi divat a gyerekek tót iskolába adása, mert úgy jobban érvényesül – mondták már harminc éve is. Igaz, magyar püspökük sincs, s a hit, a templom, mint nemzetmegtartó erő az egész Kárpát-medencében roskadozik.
A nép elhagyta az Istent, a hitet, és a jólét, a kapzsi vágyak, a dölyfösség, az aljaskodás, a pártoskodás határozták meg a mindennapjait a szeretet és az alázat helyett. Ez is Trianon… amely azzal kezdődött, hogy egyáltalán volt olyan magyar, aki aláírja azt a szennyet! Ám, mi sem vagyunk annál az aláírónál különbek… mert mi mindennap aláírjuk, újra és újra. Egymás ellen, a megmaradás ellen, a jövő ellen! És van még képünk emlékezni? Hiszen arra sem voltunk képesek, hogy visszaállítsuk a budapesti Trianon emlékművet. Helyette a szovjet megszállási emlékmű áll….
Lehet sírni, könnyezve énekelni Trianon napján a Székely Himnuszt. Lehet bánkódni és gyűlölködni… de legfontosabb az lenne, ha magunkba néznénk ezen a napon és mentenénk, ami még menthető. Ha számot vetnénk azzal, hogy mit tettünk és mit nem tettünk meg a nemzet megmaradásért? Megvédtük-e azt, amit védhettünk volna? Mit adtunk oda önként a megszállóknak, akik 106 év alatt már elhitették a világgal, hogy ebbe a Kárpát-medencébe alig fértünk már be a Honfoglalás idején, hiszen tele volt ez a terület tóttal, oláhval, ráccal… És ma is vétünk, és ma is menetelünk a szakadék felé.
Miért sírunk hát Trianon miatt itt a csonka, nemzetáruló országban? Miért vádolunk másokat a magyar nemzet lassú agóniája okán, amikor mi magunk vagyunk ennek az agóniának az egyik, de fő oka. Az „anyaroszági” gyűlölet és gyűlöletkeltés, a pártoskodás, a hitetlenség, a kapzsiság, a mértéktelenség, az alázat és bölcsesség hiánya a mai Trianon, és a nemzet visszafordíthatatlan kipusztulásának az oka. A kommunizmus és liberalizmus, a magyar értelmiség semmibevétele, az egyházak elleni rágalomhadjárat, a politikusok ocsmány, primitív, kapzsi magatartása, embertelen viselkedése jobbról és balról az igazi okok.
Emlékezni lehet, s van is néhány magyar, aki valóban átérzi Trianon fájdalmát. Azok, akik személyesen vagy lélekben ott voltak a csíksomlyói nyeregben, a Segítő Szűz Máriánál. Akiknek fáj tudni, hogy a kicsiny székely gyermek, aki két-három évesen magyarul beszél, mit érez majd, ha megtudja hol él… Akinek fáj, amikor az ősi erdélyi magyar székesegyházban idegen nyelven dörgölőznek az „új” hatalomhoz a magyar főpapok, a legnagyobb magyar püspök síremlékénél vagy az „új” hatalom parlamentjében…
Emlékezni tehát, lehet, csak már nem érdemes… Mert ezzel a társadalommal, ezzel a kevéssel semmit nem érünk el. Trianon emléknapján arra kell koncentrálni, hogy egymás kezét fogjuk amíg lehet, hogy egymást támogassuk és együtt tudjunk imádkozni katolikusként a Magyarok Nagyasszonyához „romlott Kárpát-hazánkért”, protestánsként Krisztushoz az Ő szeretetéért és támogatásáért.
Persze… lemondani sem lehet, nem szabad! Hiszen, az ember, ha ősi keresztény hite van, akkor a haláláig reménykedik. Ha lemond az ősi földről, az azt jelenti, hogy nem bízik az isteni kegyelemben, tehát nem keresztény, nem magyar. Így aztán, siránkozás és a múlt iszonyú fájdalmának felemlegetése nélkül, imádkozzunk itt a Kárpátok gyűrűjében a hazáért, a nemzetért, egymásért, akik még értjük és tudjuk, mi történt ama 106 évvel ezelőtti tragikus napon! Aztán a többit a Fennvaló majd eldönti! Vagy kigyomlálja a gazt, vagy felszántja az egészet az új vetésnek… Számára 106 év egy jelentéktelen pillanat… Nekünk viszont, ezer év is kevés volt arra, hogy megvédjük, amit kaptunk, hogy értsük, amit eleink ránk hagytak. Mindig az eszembe jut Tompa Mihály Gólyához írott verse, ha végig nézek ezen a szánalmas, gerincét vesztett, ostoba, áruló és gyűlölködő prolik-uralta Kárpát-medencén… de mégis bízom… hátha megszán minket az Úr!
Nemzeti Napló – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
#Trianon #StoffánGyörgy #Békediktátum #NemzetiÖntudat #Magyarság #Trianon106 #NemzetiInternetFigyelő
