A “legnagyobb magyar” haláláról…

A döblingi elmegyógyintézetben, 1860. április 8-án halt meg gróf sárvár-felsővidéki Széchenyi István, valóságos belső titkos tanácsos, császári és királyi kamarás, író, polihisztor, közgazdász, a Batthyány-kormány közlekedési minisztere.

Magyarországon a borzasztó esemény oly benyomást tett, melyet le sem lehet írni. Az első percben nem akarták elhinni, hogy „a legnagyobb magyar” valóban meghalt, s mikor ez iránt nem lehetett több kétség, a hitetlenség egyszerre más irányt vett: nem akarták elhinni, hogy öngyilkosság vetett véget Széchenyi életének.

“A magyar mélyen aludt. Eközben nyelvét felejté, nemzeti színét veszté. Sok azt hitte, nem eszmél már fel többé, s el van olvasztva. De a magyar felébredt; mily halovány színben, mily torzalakban, ki-ki előtt ismeretes. Alig van nemzetek közt ily iszonyatos példa. Sok ezt azonban fel sem vette, sőt álfényében, mint Armida kertjében, még tetszett is magának. Többnek azonban tűrhetlen volt az önmegismerés e keserű képe, ámde erő nem szilárdítá keblét; kétségbeesett, s magára hagyta a hont. Voltak végre olyasok, kik dagály s szélvész dacára nem gyengültek el, s férfiak maradtak a veszély óráiban. – S ismét élet felé kezdett fordulni a haza.” (Széchenyi István: A Magyar Akadémia körül, 1842).

Eszméi, hatása és gyakorlati tevékenysége által a modern Magyarország egyik megteremtője. A magyar politika egyik legkiemelkedőbb és legjelentősebb alakja, akinek nevéhez a magyar gazdaság (azért voltak elhibázott lépések), a közlekedés, a külpolitika és a sport területén végrehajtott reformok fűződnek. Az eszméit tartalmazó könyvei, a Hitel, a Világ és a Stádium óriási hatást gyakoroltak kora szellemi megújításában. 1827-ben a londoni és párizsi klubélet mintájára megalapította a Nemzeti Kaszinót, hogy társasági fórumot teremtsen a nemesség, az értelmiség és a tenni vágyó hazafiak számára. Gyakorlati alkotásai közé tartoznak a mai Magyar Tudományos Akadémia alapjának (Magyar Tudós Társaság) létesítése, a Lánchíd megalkotása, a hajózás és hajógyártás (Óbudai Hajógyár), a balatoni gőzhajózás megteremtése, a Vaskapu szabályozása, a Tisza-vidék árvízmentesítése, valamint ő volt a korszerű bortermelés, a selyemhernyó-tenyésztés, a cukorgyártás, a gázvilágítás, az országos vasútfejlesztés egyik előmozdítója. Az első gőz hengermalom létrehozásával a modern lisztgyártás megalapozója.

1842-ben ő javasolta a budai alagút építését a Várhegy keresztülfúrásával az épülő Lánchíd budai hídfőjénél. Ő volt a lóversenyzés és lótenyésztés, később az evezőssport meghonosítója Magyarországon: létrehozta az első csónakházat (Csónakda), 1841-ben megalapította az első Hajós Egyletet, beindítva az első evezősversenyeket. Számos intézmény alapítója és névadója, az ipar és gazdaság fejlődésében fontos részvénytársaságok megalapítója. Kezdeményezésére nyílt meg 1837-ben Pest-Buda első magyar nyelvű színháza (mely 1840-től a Nemzeti Színház nevet viselte). Széchenyi Béla és Széchenyi Ödön édesapja.

Távozása a közélettől drámai körülmények között zajlott. Az uralkodóházzal mindvégig megegyezést kereső Széchenyi nem tudott megbirkózni a saját, egyedül helyesnek tartott politikai meggyőződése és a valóságos politikai helyzet közötti különbséggel. 1848 augusztusától egyre sűrűbben gyötörte a közelgő nemzethalál víziója, amiért önmagát tette felelőssé. Abban a hitben élt, hogy eljött az utolsó pillanat, a végső esély arra, hogy megakadályozza a nemzet pusztulását. Ezért nap mint nap útra kelt, tárgyalt, győzködte ellenfeleit, eközben rettenetes lelkiismeret-furdalás, nyomasztó önvád gyötörte. Utolsó, széttépett levelében azt írta, vértanúhalálhoz fogható az a halálos tusa, amelyet amióta miniszter, kiállt. Szeptember elején már környezete is tudta, hogy beteg. Amikor 5-én betegszabadságra indult, világos volt számára, hogy soha többé nem fogja látni Pestet.

A folytonos tépelődés a haza sorsán, a forradalom víziója lassanként megtörte életerejét. Orvosa, Balogh Pál, 1848. szeptember 5.-én Döblingbe, a Görgen-gyógyintézetbe vitte. Hosszú éveken keresztül tartózkodott itt, felesége is Bécsbe költözött, és folyamatos kapcsolatban állt vele és környezetével. Állapota lassanként annyira javult, hogy levelezett, honfitársaival politikáról is társalgott, és gazdasága ügyeit is maga intézte. Később a félbeszakított irodalmi munkásságához is visszatért, átjavította Pesti por és sár és Hunnia című műveit, hogy Török János közzétehesse őket. Új munkához is kezdett: itt írta Önismeret című művét, amelyben megfigyeléseit, eszméit fogalmazta meg a gyermeki tehetség harmonikus fejlesztéséről, a testi nevelés fontosságáról és egyéb pedagógiai kérdésekről.

Széchenyi leleplező politikai röpirata, az Ein Blick (Pillantás) 1859-ben jelent meg Londonban. Megírását a Rückblick (Visszapillantás), egy 1857-ben névtelenül megjelent mű megjelenése váltotta ki, amelynek az volt a célja, hogy Alexander Bach belügyminiszter kormányrendszerét igazolja, és a Magyarországról felhangzó panaszokkal és elkeseredéssel szemben az osztrák politikai irányadó köröket félrevezesse. A közvélemény a szerzőségét Bach miniszternek tulajdonította: ez indította Széchenyit, hogy tollat ragadjon a „lepel lerántására”. A „sárga” könyv maró gúny és szójátékok segítségével kíméletlenül pellengérre állítja és nevetségessé teszi Bach politikáját és személyét egyaránt. Széchenyi nem volt kíméletes Ferenc Józseffel sem, szerinte nem volt a magyarok királya, nem alkotmányosan uralta Magyarországot. Hódító trónbitorlóként, parancsoló zsarnokként jellemezte politikai gúnyiratában.

Az Ein Blick következményeként a bécsi rendőrség 1860. március 3-án házkutatást tartott Széchenyinél, a bécsi Obersteiner utca 18-24-es szám alatti Görgen elmegyógyintézetben, és elkobozta írásait, amelyek alapján kiterjedt politikai összeesküvést véltek felfedezni, emellett tudtára adták, hogy az elmegyógyintézet nem maradhat tovább a menedékhelye. 1860. április 1-én, a halála előtt néhány nappal utoljára annyit jegyzett fel naplójába, hogy: „Nem tudom magam megmenteni”.

A félelem, hogy erőszakkal elviszik vagy megölik, egy régi jó barátjának, Jósika Sámuel bárónak váratlan halála, az újra rátörő politikai aggodalmak miatt egy végzetes pillanatban, április 7–8. éjszakáján, vitatott körülmények között önmaga ellen fordította fegyverét. Bal tenyerét vízszintesen a szemöldökéhez szorítva felülről megtámasztva a pisztolycsövet, a fegyvert a jobb kezével sütötte el. Korábban (1848. szeptember 5-én) Esztergomban már kísérelt meg öngyilkosságot, amikor a Dunába vetette magát a hajóhídról, de ekkor szerencsésen kimentették.

“… egymással több tekintetben megegyező boncolási adatok szerint a törvényszéki orvosok kétségtelenül megállapították, hogy Széchenyi maga lőtte magát agyon ; karszékébe ült, jobb kezével a jobb szemgödörben felfelé tartott pisztollyal lőtt és így érthető, hogy a lövés után jobb keze jobb combjára esett le, a pisztoly pedig (miután balkeze eredetileg is a combon volt) a balkézre esett, és ezt a pisztoly füstölgő puskapora befeketítette. A töltés lőgyapot volt puskaporral, söréttel vegyítve és oly erős, hogy a fej balrészét teljesen szétvetette a velővel együtt.…”

A politikai előzmények fényében halálhíre után hamar elterjedt a feltételezés, miszerint a bécsi udvar gyilkoltatta meg, bosszúból az “önkényuralmi rendszerrel” szembeni kritikájáért és felforgató tevékenysége megakadályozására. A korabeli források ugyanakkor arról tanúskodnak, hogy az osztrák államvezetés nem örült Széchenyi öngyilkosságának, inkább bírósági eljárásban akarták meghurcolni. A történészek a korabeli források vizsgálata alapján az öngyilkosság nagy valószínűségét fogadják el, a nem szakmai közvéleményben viszont azóta is akadnak gyilkosságot feltételezők.

1860. április 11-én több mint tízezer ember vett részt Széchenyi István temetésén Nagycenken. Pedig a bécsi rendőrség mindent elkövetett, hogy a temetés ne lehessen Széchenyi melletti tüntetés: Tolnay Antal nagycenki plébánost utasították, hogy titkokban temesse el a grófot, és a temetést a gyászjelentésben jelölt időponthoz képest egy nappal korábbra tetették. A plébános ellenszegült, és a temetés új dátumáról így is sokan tudomást szereztek.

A gyászoló tömeget a temetőn kívül tartották. Országos megemlékezésként április 30-án Pesten nyolcvanezren mentek el Magyar Tudományos Akadémia gyászünnepélyére a belvárosi plébániatemplomhoz, Széchenyi jelképes koporsójához, ahol báró Eötvös József tartott emlékbeszédet, a gyászmisét Scitovszky János bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek celebrálta.

A gyilkosság gyanúja újabb tápot nyert egy csoport valóban tragikus eset által, melyek többé-kevésbé összefüggtek Széchenyi halálával. Az öreg Brach pár nap múlva gutaütésben halt meg; hasonló sors érte csaknem egyidejűleg dr. Görgent; Széchenyi titkára, Kiss, a gróf öngyilkosságának hírére megőrült, s nemsokára borzasztó halállal múlt ki; valami félévvel utóbb dr. Goldberg is agyonlőtte magát. Erre valóban megfagy a vér ereinkben; sötét, gyászos végzet vonult át a házon; de aki Széchenyit 1860. április első napjaiban látta, aki hallotta, hogy folyvást csak a lélek halhatatlansága s azon kérdés fölött töprengett: vajon vannak-e oly esetek, hol az öngyilkosság nem bűn, az egy percig nem kétkedik, hogy Széchenyi valóban önkezével vetett véget életének.

Szőnyi Balázs – Hungary First

Források: PaprikaBlog; wikipedia; Magyar Nemzeti könyvtár.

Facebook hozzászólások


Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Orbánék megháromszorozták az aranytartalékot

A magyarokkal való sorozatos botrányoknak súlyos következményei lesznek ukrajna számára
A magyarokkal való sorozatos botrányoknak súlyos következményei lesznek Ukrajna számára

Gyurcsány lényegében legyilkosozta a kormányt

Close