Kónya-Hamar Sándor: Kokárda és tulipán
Ez a társítás először Kolozsvárott, 1848. Március 15-nek 150. évfordulóján született meg, és valóban olyan volt és lett, mint az erdélyi, kolozsvári magyar március: kisajátítani lehet, de megosztani nem. Ahogyan most a kolozsvári magyarságot sem lehet.
A kokárda és tulipán párosa, egy határtalan nemzet, határtalan és időtlen ünnepének a jelképévé vált. Megértetve azt a történelmi igazságot, hogy miért lehetett és maradt 1848. Március 15-e az emberi méltóság és a nemzeti függetlenség tiszta forradalmának dátuma. Mert a kortól, helytől és politikától független, elszánt és értelmes viselkedés egyetemes mintájaként maradt meg. Az önmegvalósító szabadságot követelő bátorságként, mely úgy meggyőződés, hogy bizonyítja is: az a nemzet, aki hitét és kultúráját védeni és éltetni kész, az legyőzhetetlen. Mint az igazság!
S ha a szabadság és kultúra eszméje és akarata találkozik, abból mindig tavasz lesz! Valami más és az érette vállalt kockázat csak egyesíthet. S az összetartozás közösségi és történelmi élménye örökre elvehetetlenné, megtagadhatatlanná és letilthatatlanná válik!
A kokárda erre emlékeztet s a tulipán reményt ad. Mert a tulipán és kokárda erdélyi, kolozsvári társítása mögött ott van az ok-okozati összefüggés, mint ahogyan egy eszmehívő nemzet következetessége, s egy politikai kísérlet tiszta szándéka, és annak tragikus következménye mögött is mindig ott van. Mert a politika, mélyről táplált erő az életben, a személyi és közösségi sorsnak pedig emberfelettivé tágított térfogata, – de időtartama korlátozott. Akár a virágnak, de nem a benne elrejtett jövőnek is. Az emberi kézzel megalkotott szimbólum viszont sohasem jut ilyen térfogatba, de az időnek sincs hatalma fölötte. S a társítás az öröklétet kísérti mégis. S ez újra erőt és hitet ad, csak úgy, ahogy nemzeti kokárdánk s egy szál tulipán barátkozott össze, örökre és elválaszthatatlanul.
Nem tudom, ha mindez eljut valaha is a többségi politikusok tudatáig. De, íme egy kisebbségből kiszakadt s felfutott tudatáig, feltételezhetően már el. Az történt ugyanis, hogy váltás történhetett Romániában, az állami tisztségviselés éppen legmagasabb csúcsán! A második mandátumánál tartó, több mint hat éve az ország élén állandó Klaus Iohannis, idén először üzent a Romániában élő magyaroknak március 15-én. Pedig a rendszerváltás óta ő volt az az egyetlen román államelnök, akinek eddig semmilyen üzenete nem volt közösségünk számára, tavaszi ünnepünkkor. S most a magyar kisebbség Romániában betöltött szerepét méltatta, a harmonikus etnikumközi kapcsolatok fontosságát és az európai sorsközösséget hangsúlyozta. Nem emlegette viszont állami magyar egyetemünk visszaadásának ígéretét, sem a háromszintű autonómiánk halvány reményét, csupán a székelyföldi autópályák jövőben meghatározó szerepét. Persze, a kormánykoalícióban résztvevő s eddig legtöbb kormánytisztséget elnyerő RMDSZ is visszafogottan ítélte már meg, a közelmúltban tett magyarságelleni kirohanásait.
Tavaszi s kölcsönösen engedékeny fuvallatban száradnak s gyógyulnak a sebek, vagy kokárda és tulipán bódulatában, csupán ébren álmodunk?!