Magyaroknak, magyarokról… -Kotogu szelíd és szerető tanítása

Nagymama és pöttömnyi öcsém már fertályórája lepihent a hosszú és dolgos nap után, amikor Kotogu az utolsó görcsös farönköt is a tűzre rakta.

Emlékszem, ahogyan a hideg szél vágta kint a havat, bőszen hozva a hideget az izsáki puszta felől. Én – nyolc-kilenc esztendősen – a benti melegből kukucskáltam ki az ablakon, amikor az öreg kun ferdén hasított mélybarna szemét reám emelte és úgy szólt én hozzám, úgy kérdezte tőlem, a felnőttnek vett gyerektől:

– Amikor a bölcsek a hunokat veszik számba, akkoron nagy Atilla királyt említik legelébb, s bizony övé is a megérdemelt dicsőség! Ám a bajság az, hogy rögvest utána nem említik a 370-es évektől Európába tért jó Atilla uralkodása előtti többi dicső vezért.

Akarnád- e hallani Ifiúr a harcos Balambér, erős Uldin, vitéz Kharaton, bölcs Oktár, bajvívó Mundzsuk avagy a hatalmas Ruga történetát?

Kívánod-e megismerni a hun hősök, Kursik, Atakam, Eskam, Ajbars, Mundzsuk, Ernak, Dengizik, Ellák, Etil, Basik, Erp, Emnetzur, vagy Ultzindur jeles életét?

Tátott szájjal ültem a kemence padkáján, miközben a régi kun hagyományok szerint jobbomat a szívemre tettem. Fejemet meghajtva, megszégyellve magamat, mert bizony Atilla nevén kívül, nemhogy a történetük, de egyik hun neve sem volt ismerős az öreg által megemlíttetek közül.

Kotogu mesélt és mesélt s én úgy hallgattam, mintha az életem múlt volna rajta. Annyira tiszteltem, annyira szerettem a sok időt megélt kunt, annyira vágytam a tudást.

Tőle tanultam meg:

– Az embert nem a génjei teszik hunná, kunná vagy magyarrá, hanem, hogy miként éli meg azt. Magyarok lettünk végül mindannyian. Magyarnak lenni minőség, nyelvi közösség és elhívatottság dolga a számtalan más kitétel mellett. Szerencsés esetben hosszú történelmi múlt, de számomra az is éppúgy magyar, akinek ismert és tudott ősei nem vezetnek Árpád vezérig, vagy még azon is túl.

A hunok közül sem volt mindegyikük születésére nézve hun. A hun elnevezés csupán csak azt jelentette, hogy az illető a hun szövetség egyenrangú tagja. Éppen úgy, ahogyan ma magyar mindenki, aki magyarnak vallja magát és a jeles író szavaival élve; „vállalja magyarságát”.

A származás, a címek, rangok és egyéb cafrangok maguktól nem adják meg egy-egy ember értékét. Az egyént a tettei, cselekedetei minősítik, nem címeres levél és nem egy oklevél. Bármely címet birtokolni, eredetet bírni, sokkal inkább felelősségnek kellene lenni, mint kitüntetésnek!

Hosszú idő szaladt meg, azóta. Az Öreg minden szava a fülemben cseng. Sok iskolát kijártam, sokat tanultam, s magam is keveset tanítottam. Mégis, azt kell, hogy mondjam – magamat immáron már meg nem szégyellve –, hogy emberségből, tiszteletből és az enyéim történelméből, a mai fogalmaink szerinti egyszerű kun mezőőrtől tanultam.

Mikor Fülöpszállás, Kerekegyháza, Kunszentmiklós vagy Kecskemét felől feltámad a szél, akkor Kotogu a Csertán-nemzetség utolsó főbírója újra hozzám beszél. Mély baritonján újra és újra kérdezi elmúlott évtizedek után:

– Magyar tudtál maradni oly sok év után? Vajon, ma még akad valaki, aki akarná- e hallani a harcos Balambér, erős Uldin, vitéz Kharaton, bölcs Oktár, bajvívó Mundzsuk avagy a hatalmas Ruga történetát? Kívánod-e megismerni a hun hősök, Kursik, Atakam, Eskam, Ajbars, Mundzsuk, Ernak, Dengizik, Ellák, Etil, Basik, Erp, Emnetzur, vagy Ultzindur jeles életét?

Lassan pirkad az ég alja.

A kezemet a szívemre teszem helyetted is. Fejemet a régi szokás szerint hajtom meg, miközben halkan suttogom:

Hiszek benned.

Magyar!

Én már csak benned hiszek.

Mindörökre.

Zetényi-Csukás Ferenc

Hungary First