Hirdetés

Kónya-Hamar Sándor: Százhárom éve halott Ady Endre!

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

„Aki évfordulóra szólal meg, annak tudomásul kell vennie, hogy egy hatalmas, szétszórt karnak énekese, s mint ilyen, eleve arra kárhoztatott, hogy alkalmazkodjék az ünnepélyes előadás szabályaihoz.”

De különben is, kinek van ma Adyról, halála után százhárom esztendővel olyan mértékben egyéni véleménye, hogy annak kinyilvánításával különösebb feltűnést vagy éppen botrányt keltsen?! Hiszen az egykori kíméletlen irodalmi és politikai küzdőfeleket, sőt már-már csatáik emlékét is kezdi szépen elegyengetni az idő.

Az Ady Endre értéke és jelentősége körül zajlott ellentétes értékelések után – ahogy az idei évfordulókra, (s ahogy már a 2019-ben is) írt tanulmányokból, elmélkedésekből is észlelhettük -, mégsem a várva várt egyszintre jutás állapotába érkeztünk. Mert nem is érkezhettünk!

De százhárom esztendő nagy idő, még a halottnak is nagy, s az alkotó Emberből a porhüvely elporladt, a lélek igévé lőn, s csak a mű maradt meg, az Ady-mű, mely 20. évszázadunk költeményes maradványai közt is a legmaradandóbb!

Akik viszont álság és valóság, korjelenség és korfeletti értékek közt könnyebben tudnak eligazodni, azok „kikalászolhatják” maguknak a jobbik Adyt, s a nagy Ady-florilégiumot.

S máris a legszilárdabb magyar költői halhatatlanságba kapaszkodhatnak bele! S nemcsak! Mert olyan „alapértékű kincsekbe” kapaszkodhatnak, melyeket semmiféle világnézeti infláció, művészeti újhitűség meg nem kisebbíthet, át nem értékelhet. Az Ady-életműben az „élet teljes kórusát” hallgathatjuk, melyben ott sír a magyar nemzeti fájdalom, dühöng a szociális igazságkeresés,  szól az emberi gyógyulás és gyógyítás vágya, de az Istennel való fájdalmas perlekedés, s a szerelmi gyötrődések és testi viaskodások szólama is, – s mindez a nyíltság és őszinteség olyan fokán, ahogy azelőtt s azóta senki sem szólaltatta meg.  Avagy volt-e még költőnk (és publicistánk), aki a magyarság ügyének, vagy Duna-medence népei sorsának úgy a végére látott volna, mint Ady Endre?!

S hogy ezért túlhajhászta a szimbólumokat, és szerette a burkolt értelmű, képletes beszédet? Versben, új korszakalkotóan igen, de cikkeiben, esszéiben annál inkább a pontos és kifent élű beszédet!

Az viszont igaz, hogy az ő idejében még késve is, a már lehanyatlott francia költői irányt, s életmódjában is a Baudlaire-Verlaine-attitűdöt (drogfüggőség és alkoholizmus) túlozta s hajtotta túl költészete alkotása közben, s életmódjában azokat az említett pózokat sem tudta levetni. Miközben nem tudott betelni a földi dolgokkal való telhetetlenséggel, s a lehetetlent ostromló emberfeletti vonással. De „istenülő vágyaival” – szerintem- ebben már inkább mediterrán kortársához,  Gabriele D’Annunzióhoz hasonlítható. (Nem is tudom, hogy mindeddig, a hivatalos Ady-irodalomítészek ezt miért nem vették észre?!). Hiszen éppen ők ketten keresték a leginkább a nietzschei felújításban az Európa-szerte jelenlévő, antikvilágbeli emberfelettiséget, félistenséget. S a jóval kevesebbet élő Ady után-, aki, mint egy kései, eltorzult Empedoklész (Hölderlin írt róla gyönyörűen), a züllés Etnájába vetette magát-, D’Annunzió is (aki 1938-ban hunyt el), inkább életével, mint életművével, hiába került közelebb a lehetetlenhez, a csodához, magyar sorstársánál, mert földi pályáját mégis a nagy csalódottak, “sono infelice!” sóhajával fejezte be. S az ilyen emberi életvég – mindmáig érvényesen -, nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy sokakat, a művészet jelenségeit is, elsősorban etikai mértékkel mérőket (néha a közéleti erkölcscsősz elhajlásával!), eltávolítson költészetétől.

Publicisztikájától pedig a nemzetetikai megfontolás (Raffay-effektus), és nem éppen alaptalan vádaskodás, mint napjainkban, halálának már százharmadik évében is!

Amikor pedig a nemzeti öntudat is, kultúrának számíthatna!

S a példa fellelhető immár, még az 1945 előtti és utáni írósors és magatartás, valamint írásetika megítélésében is. Lásd, éppen a nemrégen, még a Lovas István Sajtódíjjal elsőnek kitüntetett Szakács Árpád írott törekvéseit is (a Kinek a kulturális diktatúrája? c. cikksorozatát)!

De, hol van azóta, már Szakács Árpád  is…?!

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások

toggle
%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás