Hirdetés

Kónya Hamar Sándor: HEJ TULIPÁN, TULIPÁN..! (Az én RMDSZ-történetem)

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

(Az RMDSZ-tulipánnak 30 ÉV UTÁN már se szára, se levele, se gyökere!  S lett hullott szirmokból fekete-piros művirág…)

 

„A CSÚCS MINDEN OLDALÁN CSAK LEJTŐ, VAGY SZAKADÉK…”

(Kolozsvári prológus – A Hívó Szótól az RMDSz-ig)

Amikor Kántor Lajos, a megújult Korunk főszerkesztője s  a frissen alakult Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács alapító elnöke, 1990 január első napjaiban azzal bízott meg, hogy a városi Nemzeti Megmentési Front (NMF) kötelékében, már érdekvédelmi és képviseleti megbízatást teljesítő Buchwald Péter alelnököt és Dáné Tibor tanácsost munkájában erősítsem,  kezdetét vette   kisebbségpolitikusi pályafutásom. S tartott az 2009 januárjáig, országos vezetőtestületi tagként, később Kolozs megyei RMDSz-elnökként is (1999-2005), az NMF-et váltó Ideiglenes Nemzeti Egységtanács Kolozs megyei alelnökeként, majd 1992-ben városi tanácsosként, parlamenti képviselőként (1992-2008), Európa parlamenti megfigyelőként és megbízott képviselőként (2005-2007).

2010-ben, RMDSz-obsitosként, a kezdeti lépésekre emlékezni nemcsak áldás, de átok is. Nemcsak hagyaték, de megszépíthető múlt és igazolható jelen. Egyikkel sem szeretnék viszont visszaélni, mert számomra nemcsak a történelmi igazság, hanem az emberek igazságérzete is fontos és meghatározó volt, és marad.

 


 

Kolozsvárott, az 1989-es december 22-i fordulat után közvetlenül megalakult Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács (1989. december 23) kezdeményezőinek (mindannyian személyes ismerőseim, vagy éppen barátaim voltak), az új kolozsvári napilap, a Szabadságban megjelent Hívó Szavára jelentkeztem magam is a magyar színházban működő toborzó irodában, majd a Korunk szerkesztőségében, ahova addig is bejáratos voltam, Kántor Lajosnál s az éppen ott tartozkodó Pillich Lászlónál. Kezdetben naponta ott folytak az egyeztetések, tervezgetések, megbeszélések határtalan lelkesedéssel és feltámadt reménnyel. Karácsony és újév között hihetetlen gyorsasággal és szorongásban teltek a napok, s nem csak a bukaresti eseményekre való figyeléssel és rengeteg rémhírrel törődtünk és foglalkoztunk, hanem azzal a jövővel is, melyet újra kellett álmodni és tenni, tenni,  sokat tenni s a lehetetlent is lebírni annak megvalósításáért. Mindezt azzal a rengeteg és fölösleges vitával is, mely a napok minden szakában, és különböző helyeken zajlott, a szintén szervezkedő ifjúság képviselőivel is.

Karácsony elsőnapján (1989.december 25-én) a bukaresti tévében Domokos Géza harmadmagával (Demény Lajossal és Horváth Andorral) bejelentették a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megalakulását. Ez a kezdeményezés bennünk, kolozsváriakban nem kis kétséget támasztott és bosszankodva vettük tudomásul az országos szórási lehetőség előnyét. Jóllehet a participatív demokrácia keresztény apológiájához ragaszkodtunk, és a részvételi jogát mindenkinek elismertük,  valamint a párhuzamos szervezkedések jogosságát is, mégis, a lemaradás és elkésettség érzésével vettük tudomásul azt  a mozgósító visszhangot, mely a bukaresti bejelentést követte. De akkor még a frissen elnyert szabadság igézetétől megrázkódtatott lelkek sokasága voltunk, a volt rendszer expanziós módszerével megbélyegzetteké, és érvényes volt még az értékeitől megfosztott ember átváltozásának tragikus képtelensége, s ugyanakkor az újonnan megjelent hatalom is a válság és váltás hatása alatt kicserélődött tudatok további lekötésén fáradozott. De ténnyé vált, hogy a romániai magyarság, mint etnikum radikalizálódott. És annak tudatában éreztük, hogy szükségünk van a nagy belső felszabadulásra, az öntudati tisztázódásra és következményvállalásra a politikai fordulat és feszültség hétköznapjaiban. Jó volt viszont felismerni, hogy létezett valamilyen külső szorításból eredő belső feszültséget kiváltó nyomás, s talán ennek köszönhetően, minden társadalmi rétegből viszonylag sokan vállalták a konkrét fellépést. A politizálás elvont, absztraktabb, eszmei jellege tehát szűnőben volt, és felerősödött nemcsak cselekvő, de szolidaritást eredményező hatása is. Minőségileg eltérő volt ugyan a felismert és kisebbségileg vállalt szerep, ám az azonosulás kényszere egy táborba vonta a cselekvőt és az álmodozót, s lehetővé vált a tágabb átfogás lehetősége. Végül is ez volt a kolozsvárit követő bukaresti kezdeményezés, – helyzeti előnyének köszönhetően is -, gyakorlati következményének lényege. Mert igaz az, hogy a politizálás konkrét lehetősége egyszerre függ a cselekvés terétől és a felismeréstől, az absztrakt áttekintéstől, az informáltság szintjétől és a választott, képzelt vagy valódi közösséghez fűződő érdektől. De valójában akkor lett egyike azoknak a tudatformáló eszközöknek, amelyekkel mozgásba lehetett hozni közösségeket, a szűkebbektől a tágabbakig, amelyekre minden jelentős – embereket, népeket mozgató – ideológia épített.

Hogy a körülöttünk áramló információkból, ideológiákból, a közösségeket értelmező, politizálásra késztető elvekből közülünk, ki mit és hogyan fogott fel, mi volt  az, ami rögzült, és mi volt az,  ami mozgásba hozott, az az akkori, és azóta is érvényes, érdekből fakadó, ahhoz kapcsolódó érdeklődés, tudásszint és érzelmi felfogás képességének függvénye volt. Ez derül ki az utólagos értelmezés és elemzés során is. Mert más a minősége a politizálásnak, ha csak közvetlenül adott biológiai-társadalmi elrendezés szerint éljük át az azonosulás körét. És más, ha az a kör az egész társadalom működésének szintjéig tágul, amikor a politikai érdekcsoport saját esetleges hatalmi szerepével képes vagy képtelen azonosulni, miközben tagjai azonos társadalmi és politikai helyzetben vannak, azonos érdeket képviselnek, a különböző földrajzi szórás ellenére is. Hiszen a politizálás gyakorlattá váltható eszméje és motivációja egyaránt jelentkezhet a legalacsonyabb szinten lévő, legkevesebb döntési és beleszólási lehetőséggel rendelkező, inkább hátrányos helyzetű csoportnál-, és a társadalmi hierarchiában legmagasabban álló, hatalommal, döntési és cselekvési lehetőséggel rendelkezőknél. S bár a politizálásnak, a politizálás igényének alapvetően gazdasági-hatalmi (és nem nemzetiségi) az indítéka, érzékelni lehetett: etnikai értelemben hol volt szükség rá. Először nyilván ott, ahol minden kisebbségi (közösség) számára egyenlő módon volt érezhető, hogy társadalmi vagy nemzeti nyomás nehezedett az egyes etnikai csoportokra (így az erdélyi magyarságra) : pontosabban ott, ahol politizálással egyensúlyozható lehet az egyformán hátrányosnak érzett társadalmi-történelmi különbség és megkülönböztetés. Más kérdés már: hogyan viszonyultak (és viszonyulnak ma is) az eredményt megcélzó – esetleg naivitásból, félelemből, avagy elvtelenségből eredeztethető – esetleges kompromisszumokhoz a közösségünkön belüli rétegek, erdélyiek vagy bukarestiek például. Annál is inkább, mert akkor még nem tudhattuk, hogy az eredmény baloldali visszarendeződés, egy újabb forradalom vagy a népképviseleti demokráciával összekötött piacgazdaság békés kialakítása lehet. S miközben az új evangéliumi politika értelmében a megbékélés a napi politika jelszava lett, sokan éreztük ( de talán nem adtunk kellőképpen hangot is érzésünknek), hogy e mélyen bibliai gyökerű fogalommal valamiféle manipuláció történik. Megelégedtünk egy szállóigévé vált megfogalmazással: „ Én politizálok, te politizálsz, és ő is politizál…Csakhogy én is naiv vagyok, te is félsz, és lehet, hogy ő is elvtelen..!”

Visszatekintve az akkori napok és hetek eseményeire, nyugodtan feltehetjük a kérdést: kik voltak a naivok? Azok talán, akik belső bizonytalanságuk ellenére – s a mindennemű elkötelezettségtől való irtózat (újabb párt tagjának lenni) posztmodern megideologizálásának tagadásával – mégis politikai felelősséget vállaltak, és célt, értelmet, erkölcsi értékrendet nyújtó horizont vándorának hitték magukat, s nélkülözhetetlennek egy átmeneti időszakra, hivatásos politikusok hiányában? De akik nem tudhatták még (már), hogy – hataloméhség miatti viszály és gyűlölködés közepette – hogyan viselkedjenek az intellektuális és politikai közéletben. Mert hiszen kevés volt az (ma már tudjuk), hogy csak hittük és vallottuk: a szabadsággal való élés nem önkény, nem ízléstelenség, nem cinizmus és nem felelőtlenség.

Szabadnak, tehát csúcson éreztük magunkat. Csak egyről feledkeztünk meg: a csúcs minden oldalán csak lejtő, vagy szakadék..!

S akik mindezt tudták, de valódi meggyőződés híján elviselhetetlenül irritálta őket minden hiteles, szenvedéssel-áldozattal elnyert meggyőződésnek a puszta léte is, és kielégíthetetlen (s esetenként a bukott rendszerből átmentett) hatalmi igényüket, vagy emberi gyarlóságukat, csakis a kirekesztés és lejáratás szándékával, és politikai eszközeivel hajlandók érvényesíteni, ügyet sem vetve arra, hogy részérdekekkel soha nem pótolható az elmulasztott egész, – hát azok voltak az elvtelenek….

Akik pedig  -a történelmi jóvátételben nem bízva- tudták, hogy itt a kompromisszumra való hajlam hiánya már nem infantilizmusra vall, és tudatosan távolmaradó erkölcsi emelkedettségük, ha nagyon nehezen is, de hiába különbözteti meg az erkölcsileg nélkülözhetetlen és eredménycélzó kompromisszumot a megalkuvástól, hát azok, nemhiába féltek…

Ilyen történelmi-társadalmi kontextusban kellett életre hívni az erdélyi (tágabb értelemben: romániai) magyarság összetartó, érdekvédelmi és közképviseleti szervezetét, melynek neve végülis: Romániai Magyar Demokrata Szövetség lett. Szövetség!- és nem egyesület, mint ahogy román nevén (Uniunea Democrata Maghiara) közismert, hiszen azóta sem egyesültünk senkivel..!

De térjünk vissza a kronológiai sorrendhez.

Domokos Gézáék bukaresti bejelentését követően elkezdődtek az erdélyiekkel, pontosabban a már megalakult erdélyi magyar szervezetekkel való egyeztetések. Köztudott, hogy a toborzó kiáltvány beolvasása előtt (1989.december 25), Temesváron már december 22-én megalakult a Bánsági Magyar Demokratikus Szövetség, december 23-án Kolozsvárott a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács, Nagyváradon a Magyar Demokratikus Nemzeti Tanács, Sepsiszentgyörgyön a Romániai Magyar Demokratikus Fórum Háromszéki Szervező Bizottsága. December 24-én Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben és Aradon ideiglenes szervező és intéző bizottságokat állított fel az ott élő magyarság, stb.

Mint említettem, 1990.január első napjainak valamelyikén, ha jól emlékszem, 7-én, Kántor Lajos kérésére, (vagy talán egy „falmelletti rögtönzött döntésnek” köszönhetően?) jelentkeztem a városi a Nemzeti Megmentési Front titkárságán, pontosabban Buchwald Péter frissen kinevezett alelnöknél, majd Dáné Tibor tanácsos ideiglenes irodájában, valamint Balogh Ferenc alpolgármesternél is. Ők képviselték akkor a kolozsvári magyarságot a város politikai és adminisztratív vezető testületeiben a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács megbízásából, illetve Tőkés Elek is akkor lett a megyei főtanfelügyelőség főtanfelügyelő-helyettese. A megyei NMF vezetőségében pedig Cs.Gyimesi Éva és Patrubány Miklós, míg a Megyei Polgármesteri Hivatal(?) kinevezett titkára Somai József volt.

Rengeteg tenni -, és intéznivaló volt, hiszen a város és megye lakosságának alapellátása az örökölt szűkös helyzetben, és biztonsági intézkedés abban a zűrzavaros és egyáltalán nem véglegesen lezárult folyamatban, a forradalmi és elszabadult indulatos hangulatban,  igencsak elvont attól a szervező munkától, mely nemcsak a politikai mezőnyben, de a civil szférában is beindult. Sok volt a valós vagy kreált konflikushelyzet, mely azonnali megoldást követelt. Elsősorban, mindenekelőtt a visszaállítandó anyanyelvű oktatásunk és iskolaállományunk visszaszerzése terén. Rengeteg volt az érdeklődő és kérdezősködő, s még több a rémhíreket közvetítő bekopogó, és feladatot is vállaló jelentkező. És mindenkit meg kellett hallgatni, mindenki ügyének figyelmet szentelni. Gyári munkahelyeken megkezdődtek a számonkérések, a bosszúéhes elszámoltatások, tisztségekből való leváltások s azzal párhuzamosan a politikai szervezkedések is. Úgyszintén vidéken is.  Hogy a Kolozsvári  Magyar Demokrata Tanácsban, a magyarság városi, megyei és országos szintjén s az országban mi történt nap mint nap, arról rendszerint a késődélutáni és estébe hajló találkozókon értesültünk. Így arról is, hogy a bukaresti és vidéki egyeztetések hol tartanak. A tárgyalások menetéről Kántor Lajos és Pillich László, Cs. Gyimesi Éva és Patrubány Miklós tájékoztattak. Igy értesültünk arról is, hogy az első országos egyeztetés színhelye Kolozsvár lesz, január 8-án (vasárnap) az Állami Magyar Színház épületében. Mindez, és a KMDT toborzó irodájának működése, annak volt köszönhető, hogy az igazgató Kötő József volt. A találkozó megszervezése, a küldöttek fogadása és ellátása viszont mindannyiunk közös feladata. A szombati nap folyamán többször tárgyaltam a KMDT megbízásából a Református Teológia vezetőségével a közös ebéd lehetőségeiről. S az összefogás nagy reményével és nem titkolt örömével készültünk arra a találkozóra, melyre először éppen Kolozsvárott kerülhetett sor. S hogy éppen itt, akkori értesüléseink szerint, az Ideiglenes Bizottság tagjai: Kántor Lajos, Cs.Gyimesi Éva és Balogh Edgár(?) kitartó érvelésének köszönhetően, hiszen Kolozsvár Erdély központja, mindenki számára egyforma távolságra, és a friss temesvári hős, Tőkés László szülővárosa . És ez elvitathatatlan ma is.

1990. január 8-án, reggel 9 órára vártuk, az Állami Magyar Színház bejáratánál az ország minden részéről érkezőket. Amikor a színház épületéhez érkeztem, Pillich László és Pálfi Zoltán (őt a beiratkozáskor ismertem meg, ő volt a toborzó iroda állandó szolgálatosa) már javában ügyködött. A színház előcsarnokában Kántor Lajos az éppen megérkezett bukaresti küldöttséggel volt elfoglalva. Én Pillich Lászlóékhoz csatlakozva üdvözöltem az ismerős és ismeretlen küldötteket, akik nem kis megilletődöttséggel léptek be az épületbe, vagy örömmel és tétován várakoztak a bejárat lépcsőin. A találkozás vagy egymásra találás ritka örömének hangulatába viszont némi szorongás is szorult, hiszen sokan akkor találkoztunk először, közismertek vagy kevésbé azok, viszont mindenképpen a kezdeti politizálás nagy alkalmának közösnevezőjét jelentő akarattal. Nekünk, kolozsvári szervezőknek külön alkalom is volt az izgalomra, hiszen ekkora méretű tanácskozást először szerveztünk, s talán csak Kötő Jóska színház- és közönségszervező tapasztalatára alapozhattunk. A Magyar Állami Opera balett-termét kellett átrendezni, megfelelő számú széksorokat, elnökségi asztalt elhelyezni, stb. A sürgés-forgás forgatagában, újabb érkezők fogadása közben aligha jutott figyelem arra is, hogy a megérkezettek és helyi szervezők között miről folyt a szó, vagy inkább a vita. Arra figyeltem fel, hogy Pillich Laci felháborodott hangon jelzi Kántor Lajosnak, az elnökségi asztalt elfoglalták a bukarestiek (Domokos Géza, Demény Lajos, Fazakas János, Lőrinczi László között Király Károly és Balogh Edgár), és akkor miért is gyűltünk annyian össze Erdély minden sarkából? Ki fogja itt levezetni a találkozót, az egykori rendszer relikviái, vagy a túlélő disszidensek, vagy forradalmárok, mint a hiányzó Tőkés László helyett például, részünkről Cs.Gyimesi Éva? Laci nyomában ott tolongtak a kolozsvári munkások vezetői is (Másodi Zoltánra és Csomortán Istvánra emlékszem), és követelték, hogy ezt szóvá kell tenni, és ne hagyjuk megcsúfolni friss demokráciánkat. A házigazdák nevében (Kántor Lajosnak, Pillich Lászlónak, és Cs.Gyimesi Évának) valóban kötelessége volt vállalni ezt.

A tiltakozásnak elsőként Pillich László (a KMDT titkári minőségében) adott hangot, de én tisztán csak a „Már megbocsáss, Géza!” kezdetre emlékszem. A demokratikus eljárás miatt érvelt aztán Cs.Gyimesi Éva és Kántor Lajos, és még Másodi Zoltán is a kolozsváriak közül. De a vásárhelyi Béres András, az udvarhelyi Kolunbán Gábor, a háromszéki Gajzágó Márton és sokan mások is. Javaslatokat kértek az elnökség személyi összetételére, és szavazással való döntést a végleges testületre. Nem kevés vitával, de megtörtént, és vita közben elhagyta a helységet Balogh Edgár (aki később mégis visszatért, és szót is kért, többször is, míg aztán Benkő Samu le nem intette), és Gáll Ernő is, aki soha többé nem kért  részt a vállalásokból.  Más kolozsvári vagy vidéki nem.

Az elnökség összetétele viszonylag hamar kialakult. Cs.Gyimesi Éva, Domokos Géza, Sütő András és Kántor Lajos foglalhatott helyet az elnökségi asztalnál és próbált medret szabni a kialakuló vitának, egyeztetésnek, ami módfelett vehemensnek, és szerteágazónak bizonyult. Mindenki türelmetlenül szerette volna szóvá tenni a tömbmagyarság és szórvány gondjait, vita alakult ki a prioriásokat illetően is. Kisebbségi történelmünk egy újabb korszakának kezdetén, érthetően különböztek az álláspontok, s az egyetlen, amiben egyetértettünk, az az volt, hogy kisebbségi sorsban is, élni akaró közösségünk minden tagjára szükség van, s hogy „egységben az erő”. Ezért az egyesülni akaró szándékot mindenki támogatta ugyan, de többre, egy szándéknyilatkozat megfogalmazására és elfogadására például már sem idő, sem energia nem maradt aznap. Szóba került ugyan egy kisebbségi törvénytervezet szükségessége is, de Sütő András hiába ajánlotta és érvelt még a  Magyar Népiszövetség megbízásából, egy Demeter János által kidolgozott változat mellett. „Nem kell már az MNSz, nem kell semmilyen kommunista örökség”-szerű bekiabálásokkal utasították el a javaslatot, és mindenki belefáradt az elfajult vitába. Volt, akit elkeserített mindez (Nagy György és Jenei Dezső egyetemi tanárokat például), s volt, aki nekigyürkőzve készült a további munkára. Ezért egy idejében érkezett és elfogadott javaslatra, abban egyeztünk meg, hogy egy hét múlva, Marosvásárhelyen kerüljön sor a második egyeztető találkozóra.

Volt ennek a találkozónak egy nagyon elkeserítő, és utólag is elgondolkoztató jelenete. Pálfi Zoltán, aki a bejárati ajtónál maradt többedmagával, azt a feladatot kapta, hogy senki ismeretlent ne engedjen be a színházi épületbe, hiszen nemcsak a provokációktól tartottunk (nem alaptalanul), de testi épségünket is féltettük. Ám a közmédiába s így a köztudatba is úgy került be egyeztető találkozásunk híre, mint az erdélyi magyarság meghirdetett érdekvédelmi és közképviseleti szervezetének alakuló ülése. Nagy volt tehát az érdeklődés mind a hazai és magyarországi magyar és más külföldi, mind a román média részéről, és mindenáron be akartak jutni a küldöttek közé. Arra viszont már kevesen számítottunk, hogy az anyaországi megalakult, vagy alakuló politikai szervezetek küldöttségei is érkezhetnek, akik élni szeretnének az ünnepi alkalommal és köszönteni a kisebbségi, politikai újszülöttet.

Újvári Ferenc ügyvéd keresett meg felháborodva, hogy Pálfi Zoltán nem akarja beengedni a Magyar Demokrata Fórum bejárati ajtónál várakozó küldöttségét (Csoóri Sándorra, Antall Józsefre és Andrásfalvy Bertalanra emlékszem..) Mint kiderült a FIDESZ küldöttsége is próbálkozott már. Kántor Lajos és Pillich Laci közbelépésére az előcsarnokba bejuthattak ugyan, ám Domokos Géza méltatlankodásának és tiltakozásának köszönhetően, mégsem jelenhettek meg az ülésen és köszönthették szándékunkat és törekvésünket, mondván, hogy „tekintettel kell lenni román tesvéreink érzékenységére, és nem kell igazolnunk gyanakvásukat, hogy a tét mégiscsak Erdély”. Egyesek helyeselték a véleményét, ám még többünket nemcsak megdöbbentett, hanem el is keserített elfogadott álláspontja. És sajnos, az a döbbenet és elkeseredés, egyfajta ráérzés formájában, jóideig hatalmában tartott. Úgyhogy, a vásárhelyi találkozóra, a helyi teendőkre való hivatkozással, nem is kívántam leutazni.

Ha jól emlékszem, a vásárhelyi találkozó előkészítő gyűlésére Kötő József vitte le Kántor Lajost és Pillich Lászlót, január 13-án. A másnap, január 14-én sorra kerülő II. Országos Küldöttgyűlésre utazók között sem voltam. Kolozsváron ért tehát az a Bukarestben kialakult politikai helyzet, mely a román történelmi pártok fellépése nyomán alakult ki, s melynek folyamán a NMF lemondott, és megalakult a  Ideiglenes Nemzeti Egységtanács (INET) országos fóruma.

A hétfői Szabadságban viszont megjelent a (mint kiderült) Marosvásárhelyen az új helyzetnek megfelelően felvázolt, ám Kolozsváron véglegesített RMDSZ- Szándéknyilatkozat első fejezete (két nap múlva viszont a bukaresti Romániai Magyar Szóban egy teljesen átírt változat), már a INET felhívásával, mely arra buzdítja az ország lakosságát, hogy a Nemzeti Megmentési Front szervezetei helyébe haladéktalanul alakítsa meg vidéki fórumait.

Pillich Laci számolt be a Vásárhelyen történtekről, Kántor Lajos pedig, a sürgősen megalakítandó Kolozs megyei RMDSz alakuló ülésének sürgetése mellett (január 18-ra javasolta), még a  KMDT egyetértésével, Kiss Jánossal és Bálint Júliával együtt, engem is bejelölt a Kolozs megyei INET-be, természetesen az NMF-ben már helytálló Cs.Gyimesi Éva és Patrubány Miklós mellé.

Mindennek viszont előzményei voltak, és következményei lettek.

Előzménynek minősült mindaz, ami a román tagozatoknak a Báthori István Líceumból való kiköltöztetése körüli hercehurcában történt. Hiszen kezdetben a román tanári kar, a szülői bizottság s a diákok hallani sem akartak erről, s ezt erősítették a helyi NMF román képviselői is. Csupán néhány „forradalmár”, és szerencsére a megyei tanfelügyelőség frissen kinevezett vezetője, Stoica Mariana hajlott az általunk javasolt megoldásra. Szerintem, a Stoica Mariana demokratikusnak bizonyuló magatartása, s az azt erősítő helyettese, Tőkés Elek mindennapos kiállása nélkül, nehezebb lett volna célunkat elérni. A megyei Front mindennapos gyűlésein állandó napirendipontként szerepelt a Báthori miatti vita és érvelés, melyben a szülői és tanári küldöttek is részt vettek. A holtpontról való kimozdulás és részrehajlás valójában akkor következett be, amikor kérésünk (követelésünk?) olyan demokrata disszidensek személyében is támogatóra talált, mint Octavian Buracu vagy Mircea Pusca, és amikor konkrétan fölvetődött az a lehetőség, hogy a volt Megyeközi Pártiskola Eperjes utcai, kitűnően karbantartott és felszerelt komplexuma (az egykori tanítóképző) rendelkezésünkre áll. Amikor ez a lehetőség már egyértelművé vált, Tőkés Elek és Pillich Laci kérésére, akkor kapcsolódtam bele az egyezkedésbe és érvelő vitába. Igy nyilván nem érzékelhettem az addigi küzdelem áldatlan és kimerítő meneteit, melyek mindig kövekezményekkel járnak. Nem voltam célpontja azoknak a teljesen felesleges rágalmaknak és feltételezett gyanúsítgatásoknak sem, melyek az érkező segélyek fogadása és irányítása során születtek. Nem voltam kitéve azoknak a mindennapos nacionalista kirohanásoknak sem, melyek a megyei Front magyar tagjait érték. (Emlékezzünk csak Doina Cornea kezdeti,már januárban elkezdett magyarságelleni kirohanásaira, melyeknek a román sajtóban is hangot adott, a Norvégiából érkező, „Bergend úr” vezetésével érkező szállítmánnyal (író- és varrógépek, gyógyszerek, élelmiszercikkek) kapcsolatosan például. Melyet ideiglenesen a Brassai Sámuel Líceumban helyeztek  el, és amelyet, Doina Cornea asszony szerint, a magyarok jogtalanul elsajátítottak. Mint utólag kiderült, „Bergend úr” nem is létezik, Bergend egy norvégiai kisváros, s az adomány sem onnan érkezett, melyet érintetlenül ott találtak meg, ahova lerakták.)

A Báthoriból, végülis, átköltöztek a román tagozatok az egykori pártiskola épületébe.De még az új román líceum nevét is mi ajánlottuk. Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy az „Avram Iancu” nevet, Pillich László javasolta. Igaz, hogy tanév közben történt mindez, sokak méltatlankodó fejcsóválására. (Jóval később, már a Korunk szerkesztőjeként készítettem felmérést a Báthori magyar diákjai között, erről a szétválasztásról. És nem kaptam egyértelmű, maradéktalan, helyeslő és pozitív visszajelzést részükről sem.) Viszont, a későbbi történések fényében is, és így utólag is megítélve, hasonló szétválasztások csak akkor és azonnal történhettek meg . 1990. március 31. (a szeku SRI néven való újjászületésének dátuma) után már nem, lásd a vásárhelyi Bolyai líceum esetét.

Az említetteknek, és más ismert és ismeretlen tényeknek köszönhetően, a Kolozs Megyei Ideiglenes Nemzeti Egységtanács alakuló ülésén Patrubány Miklós már nem vehetett részt. Kórházi ápolásra szorult. Az INET megyei elnöke Octavian Buracu lett, Cs.Gyimesi Éva pedig magyar alelnöke. Nagyon rövid ideig, mert megelégelve mindazt, amit addig tapasztalt s a változás nyakunkba zúdított, önként visszalépett, s az oktatásnak kívánta áldozni minden idejét. Helyébe én léptem. Az alelnöki teendők és hatáskörök leosztásakor, nekem a megyei közbiztonsági s ráadásként a kisebbségi és ifjúsági ügyek felügyelete és rendezése jutott. Első jelentős eredményem mégis, (Somai Jóskával együtt, aki továbbra is a megyei polgármesteri hivatal titkára maradt), átmeneti megoldásként ugyan, a Fürdő (Pavlov) utcai székházunk megszerzése volt.(Onnan kellett kiköltöztetni Ioachim Moga, volt megyei elsőtitkár feleségét minden ingóságukkal.) Kántor Lajossal már ott fogadtuk a Kolozsvárra látogató svéd nagykövetet. Az igazság az, hogy mi a Deák Ferenc utcai Úri Kaszinó helységeit szerettük volna megszerezni, ám az ott székelő egykori szakszervezet hivatalnokait (volt közöttük magyar is) nem bírtuk kimozdítani.

Közben lázasan készülődtünk a január 18-i, megyei RMDSZ-alakuló ülésünkre. Tudomásomra jutott, hogy az addigi elnökséget vállaló Kántor Lajos sem hajlandó folytatni azt a vezető munkát, melyet addig lelkesen fölvállalt és végzett. Reá várt az újjászületett Korunk főszerkesztői munkájának kiteljesítése, az új szerkesztőgárda toborzása, s a folyóirat arcélének meghatározása és becsületének visszaadása. (Akkor még nem tudtam, hogy április elsejétől a Korunk csapatának én is tagja leszek.)

Pillich László is mindhiába kapacitált, hogy inkább a szervező és meggyőző munkába kapcsolódjam be vele együtt, mert hihetetlen gyorsasággal és intenzitással egymást követték az országos és megyei események, s a mindennapos hivatali gyűlések és akciótervek, de a cselekvések is késő éjszakáig a hivatalban tartottak, vagy vidékre utaztattak.

A január 18-i RMDSZ-alakuló gyűlésen, melyet az Állami Magyar Színház nagytermében tartottunk, már csak szinte hivatalból vettem részt, ügyintézés miatt arról is legalább ötször hívattak ki, így egy ideig hiányoztam is. Arra érkeztem vissza, hogy Dáné Tibor tartja hatásos, mindenkinek tetsző beszédét s aratja a tapsot. Tudomásom szerint ő a szociáldemokrata pártnak volt a tagja, s még a városi front irodájában vitatkoztunk arról, hogy kisebbségvédelmi szervezetbe, vagy politikai pártba kellene tömörülni, s ha ez utóbbiba, miért föltétlenül csak a szociáldemokrata ideológia és gyakorlat volna számunkra a biztos megváltó. Az elriasztó számomra az volt a leginkább, hogy miközben iskoláink szétválasztásán kínlódtunk, Dáné Tibor arról próbált meggyőzni, hogy nekünk: románoknak és magyaroknak egyetlen szociáldemokrata pártban van a helyünk. Ez jutott eszembe, miközben furcsa érzések közepette hallgattam nagymagyar szónoklatát. Melynek meg is lett a kellő hatása és kövekezménye: RMDSZ- tagsága hiányában is, bejavasolták egyenesen a Kolozs Megyei RMDSZ-szervezet elnökségébe, de ugyanúgy mást is. Kutakodóan figyeltem az elnökségben ülők (Jenei Dezső, Balázs Sándor, Cs.Gyimesi Éva, Kántor Lajos, Pillich László, Egyed Péter s a fiatalok részéről Váradi Miklós) arcát. Mert már  nyílt lobbizás folyt amiatt is, hogy ki legyen a megalakuló RMDSZ-szervezet új elnöke? Abban a feszült légkörben, akadt azért egy-két vidám és feloldó jelenet is, mely mindmáig megmosolyogtató. Amikor a munkások képviseletében Csomortán István, Cs.Gyimesi Évát is az elnökségbe javasolta, s nemcsak szimbólikus értelemben „lobogónknak” nevezte, Éva szerényen szabadkozott, hogy ki kell őt ebből már hagyni, hiszen eléggé gyűrött és megviselt. De Csomortán azonnal rávágta, hogy „nem baj, mert mi majd kivasaljuk!”

Az új elnök pedig Balázs Sándor lett. Nemcsak szamizdattevékenysége tette népszerűvé, de a nemrégen, a Diákházban iskoláinkért tartott tiltakozó nagygyűlésen jószavú, ízes odamondásai, és telibe találó, szónoki megfogalmazásai is emlékezetesek maradtak. Az újonnan megalakult Bolyai Társaságnak is ő volt az elnöke.

Igy az 1990.február 24-25-én sorra kerülő, Sepsiszentgyörgyre összehívott III. Küldöttgyűlésre utazó kolozsvári küldöttséget már ő vezette. Azon a küldöttgyűlésen megalakult a tizenegy tagú Ideiglenes Elnökség is, melynek öt bukaresti (Domokos Géza, Demény Lajos, Verestóy Attila, Lányi Szabolcs és Horváh Andor), valamint hat erdélyi tagja (Balázs Sándor, Formanek Ferenc, Nagy Béla, Béres András, Sylveszter Lajos és Antal Isván) volt. Elkezdődött tehát az érdemi munka, mindannyiunk számára.

És folytatódott Kolozsváron, az INET-ben is az az építkező és közbenjáró tevékenység, mely a civil, kulturális és ifjúsági szervezetek megalakulását, bejegyzését, s a külföldiekkel való kapcsolat felvételét segítette. Részt vettem a Szabó Zsolt által irányított,  vidéken és falvakban élő magyarság megszervezésében, nem egy RMDSZ szervezet alakuló ülésén. S közben írni próbáltam verset, esszét, politikai cikket, s közölni is friss napi- és hetilapokban, folyóiratokban (Szabadság, Romániai Magyar Szó. Helikon, Korunk stb).

1990. március 3-án, Király Károly, az Ideiglenes Nemzei Egységtanács alelnöke Bukarestbe hívta össze a megyei INET-ek kisebbségi alelnökeit, s ott figyelmeztettek először mindarra, ami készülődőben van országszerte, a román szélsőséges nacionalista erők szervezésében. A híreket Manzatu professzor is megerősítette.

Kolozsvárra visszaérkezve, amikor a tudomásunkra hozottakról Octavian Buracunak is beszámoltam, előmbe tette a külföldről bejuttatott Új testamentum egy példányát, és arra kért, hogy lapozzam fel a 14., 20, és 25. oldalt. A 14. oldalon kézírással: Szatmárnémeti, március 14., a 20. oldalon:  Marosvásárhely, március 19-20., s a 25. oldalon: Kolozsvár, március 25., bejegyzések szerepeltek. Együtt hívtuk fel Cellac külügyminisztert és Chitac belügyminisztert ez ügyben. Én egyúttal a hazatelepedni akarók (Szőcs Géza, Borbély Ernő és Búzás László) útlevél ügyében is közbenjárásukat kértem, amit készségesen nemcsak megígértek. Ám a tudomásunkra jutott információk esetében igyekeztek megnyugtatni, és másra terelni a beszéd fonalát.

Március 14. éjszakáján újra Bukarestbe utaztam, nemcsak a Budapestre, román-magyar találkozóra (március 19-20) készülő kolozsvári magyar értelmiségiek útlevelének ügyében, de az egykor felfüggesztett Erdélyi Magyar Múzeum folytonosságát elismerő okiratért is. Mind Chitac belügyminiszter, mind Andrei Plesu művelődésminiszter készséggel állott rendelkezésemre. Ez utóbbi kabinetjében értesültem a Szatmáron történtekről. Szerettem volna még március 15-én, legalább este visszaérkezni Kolozsvárra, ám a törölt repülőgép-járat miatt, csak 16-án hajnalban szállhattam le a némi késéssel érkező vonatról. Igy szalasztottam el az első kolozsvári szabad Március 15. felemelő örömünnepét, melyre már Szőcs Géza is hazaérkezhetett.

És szorongva vártuk március 19-ét, 20-át. S a jóslatnak bizonyuló bejegyzések nem megtévesztő üzenetnek bizonyultak. Már 19-én délután riasztó hírek érkeztek Vásárhelyről. Budapestről is izgatottan kérték a friss híreket. Mi pedig Vásárhelyről a tájékoztatást. Késő éjszakáig bent tartózkodtam a megyei irodában, ám csak másnap reggel tudtuk meg, hogy mi történt Sütő Andrással és társaival, s a Maros megyei RMDSZ székházával. A március 20-i összecsapást már a bukaresti tévé képernyőjén követhettük, s nem kis manipulációnak tettük ki magunkat. Vásárhelyi barátaink telefonhívásai sem tehették rendbe tudatunkban azt a kétségbeesett kérdést, hogy mi és miért történt, s fog történni ezután, hiszen a bejegyzés szerint Kolozsvár következik, s a vásárhelyi fordulat miatti bosszú sem kizárt.

Másnap liberális alelnöktársam, Mircea Vaida jelezte telefonon, hogy valami készül Kolozsváron, hiszen hónapok óta először árulnak tömény szeszesitalt a központi élelmiszerboltokban. Utasítottam a városi rendőrparancsnokot, hogy állítsák le az árusítást, vonják be az italkészleteket. Octavian Buracu is kiutazott Budapestre, úgyhogy az alelnökök állták a sarat. Jelezték, hogy az egyetemisták is gyülekeznek, sőt a Nehéz Gépgyár munkásai is forronganak. Akkor találtuk ki, hogy meg kell szólítani a Vatra Romaneasca kolozsvári vezetőit, a Petrescu testvéreket, és fölkérni nemcsak az utcai gyülekező helyeken, de a rádióban és helyi tévében is közös, csillapító megnyilvánulásra. Míg Mircea Pusca, Iustinian Petrescu, biológiaszakos egyetemi tanárt, VR-vezetőt kereste, én, a Budapestről közben hazaérkezett, Balázs Sándort kértem, hogy fáradjon be az irodámba, amiatt, hogy az esetleg megtalált Petrescu úrral fogalmazzuk meg a nyugalomra kérő felhívást. S ez szerencsére sikerült, Iustinian Petrescu készségesnek bizonyult,  a szöveg elkészült, melyet nemcsak a rádióban és tévében olvastunk be együtt, hanem még az ortodox katedrális előtt gyülekezők elé is kiálltunk vele. S a hatás nem maradt el, Kolozsvárt elkerülte mindaz, ami nem kímélte Szatmár, de főleg Vásárhely és vidékének lakosságát.

Politikai vonatkozásban, az RMDSZ megyei és vidéki szervezeteinek beindítását és működtetését, (és minden politikai párt hasonló helyzetbe került) illetően következett még néhány olyan intézkedés, melyek felborították a kialakuló helyzetet. Az első ilyen INET-határozat az volt, mely a munkahelyekről kitiltotta a politikai alakulatokat, és lakóhelyek szerinti szervezkedésre kötelezte azokat.

Kolozsváron a magyar munkásság is munkahelyén kezdte el a szervezkedést, és kedvére való volt, hiszen a kialakult és összeforrott munka- és szakmai közösségek mindig időtállónak bizonyultak. Valójában a munkásság jelenthette volna az RMDSZ tömegbázisát. Ám a számára  áldatlan döntés, miszerint munkahelyen semmilyen politikai alakulatot működtetni ezentúl nem szabad, végzetesnek bizonyult. A lakóhelyek szerinti kényszerű körzetesítés a magyar munkásság közösségeinek bomlasztását s egyfajta szervezetlenségét eredményezte. S azt hiszem ez az a pont, melyről az RMDSZ-el való, kialakult viszonyát értelmezhetjük. Mert az az igazság, hogy számarányának és aktivitásának megfelelő képviselethez sem jutott a szövetség döntéshozó és vezető testületeiben. Később, ezért volt várható a munkásság képviselőinek erőteljesebb fellépése, mely feldúlhatta volna a „politikai dilettantizmus” eszköztárát, de erősíthette volna az RMDSZ politikai felépítményét. Ma már csak sajnálni tudjuk, hogy ez elmaradt, és nincs a remélt megnyilvánulásnak politikai, csak egzisztenciális vetülete. Vagy talán az sem..!

Helyesnek bizonyult viszont a kolozsvári RMDSZ akkori vezetésének az a döntése, hogy a lakóhelyi szervezkedés értelmében, a lakónegyedi szervezeteket, a megyei szervezet keretében egyenrangúvá tette a vidéki (városi és községi) szervezetekkel, de nem tömörítette városi szervezetbe őket, s így mindmáig elmaradt a kolozsvári, városi mamut szervezet létrehozása, mely a gazdasági-társadalmi prioritásokat éppen úgy kisajátíthatta volna, mint a szervezeti előnyöket.

Mire az RMDSZ nagyváradi, I. Kongresszusát összehívták, a kolozsvári értelmiségiek által létrehozott Kolozsvári Magyar Demokrata Tanácsot már senki sem emlegette. Ám nem felejtettük el célkitűzéseit, azt például, hogy az erdélyi magyarság legitim szervezetének központja és székháza Erdély fővárosában, Kolozsvárott legyen. Az első kongresszuson hozott döntés értelmében, s a kolozsváriak kitartásának és a vásárhelyi küldöttek részbeni támogatásának köszönhetően,  a bukaresti Elnökséggel, a kolozsvári Főtitkárság kellett volna biztosítsa az RMDSZ politikai és regionális tevékenységét. Kár, hogy ez csak az első parlamenti választások utáni, alkotmányozó parlamenti ciklus alatt volt lehetséges. S az is lehetséges, hogy az RMDSZ akkori bénultságának természetrajza éppen innen eredeztethető. És nem csak jelképes értelemben.

Az állami magyar egyetem, a kolozsvári Bolyai elvi ügyét viszont sikerült mindmáig az erdélyi magyarság tudatába ültetni, igénnyé tenni, akkor is, ha az RMDSz mindenkori vezetése – kompromisszumokba süllyedve- erről sokszor megfeledkezett!

1994-ben, már parlamenti képviselőként, a Korunkban közölt, „A bénultság természetrajza” című vitairatra írott válaszomat, Czeslaw Milosz „Mennyi nagyszerű szándék” c. versének találó és ma is időszerű megfogalmazásával zártam: „…Kinek szíve volt, hagyta, hogy elcsábítsa az emberek iránti szeretet./ Kinek esze volt, tanokat választott magának./ Ki szépet akart, kapott egy romba dőlt világot./ Igy fizetett korunk azoknak, akik bíztak/ A kétségbeesésben és a reménységben./ És győzni  mit jelentett? Beszéd közben elharapni a szót./ Kiáltást hallani, és behódolni az igazságtalanságnak, / Mert az igazság elveszett./ S barátkozást tettetni, a sírokra nem tekintve!?”

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás