Hirdetés

Kónya-Hamar Sándor: Határtalan haszon vagy gazdagító bizalom? – avagy mit akar a jelenlegi román kormánykoalíció?

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!
I.
Egy kormány gazdasági magatartásából éppúgy megállapíthatunk egyértelműen létező igazságokat, mint politikai viselkedéséből. Politikai és gazdasági tájékozódásából vagy tájékozatlanságából hasonlóképpen. Fenntartásokkal persze meg is lehet kérdőjelezni azokat, hiszen ami Románia társadalmi-gazdasági jövőképét illeti, eléggé szűk körű, politikai premisszái is hiányosak, és azoknak nincs kellő történelmi mélységük sem.

Nem feledkezhetünk meg viszont arról, hogy egy társadalom gazdasági gyakorlata szükségszerűen a társadalom egészének, s nem csak a gazdasági életben résztvevőknek a jövőképét is visszatükrözi. Románia 1990, illetve 1996 utáni gazdasági gyakorlata és lakosságának elvárásai például,egy olyan gazdasági jövőképet jelentettek, melyben a gazdasági szereplők társadalmi elkötelezettségeiről ma is sok mindent elárulnak. Azt például, hogy 1990-től Románia lakossága számára a nemzeti szempontból is fontos konstruktív gazdasági együttműködés és a liberalizált kereskedelem jelenti a jövőképet. Hiszen 1997 végén, a Ciorbea-kormány(melynek eredményeire a mostani kormánykoalíció is hivatkozik) az első év után is töretlenül még hitte és remélte, hogy majd és nálunk is: végül jótékony hatású lesz a globalizált szabad kereskedelem, hogy a társadalom az univerzális munkaerőpiacból profitál a legtöbbet, és hogy a szabályozatlan nagyvállalati kapitalizmus hosszú távon hozzájárul a nemzet gazdagságához és a lakosság meggazdagodásához is. Mit lehet mindehhez még hozzáfűzni?!

Mindenekelőtt azt, amiért Románia nem csatlakozhatott már 1997-ben a NATO-tömbhöz. És éppen azért, mert a társadalmi forma és a gazdasági mechanizmus dilemmáját nem oldotta meg kellőképpen. Márpedig ha az akkori Ciorbea-kormány konszolidációs és reformérvényesítő politikáját szerette volna folytatni a továbbiakban, s a NATO-ba is bejutni éppen ezáltal, akkor fel kellett volna oldania azt a dilemmát, hogy miként viselkedjen az infláció, a munkanélküliség, a költségvetési hiány, valamint az ágazati és területi egyensúlytalanságok közepette.

És itt emlékeztetőül meg kell tennünk néhány visszatekintő pontosítást. A Ciorbea-kormány nyilván azt a neoliberális gazdaságpolitikai stratégiát vállalta föl, mely éppen akkor jutott érvényre, amikor a kelet-közép-európai szocialista politikai gazdasági rendszerek rendre összeomlottak és az illető stratégiát érintő szakmai és politikai viták és ütköztetések is lezajlottak. Az a fejlett ipari országokban a hetvenes évek kezdetétől megvalósított keynesi rendszeren alapuló vegyes gazdasági és jóléti modell, mint gazdaságélénkítési és jóléti politikai megoldás, az 1980-as évek elejére már a recesszió árnyékában fulladozott, miközben Kelet-Európa egyes szocialista országaiban a piaci szocializmussal kísérleteztek, a harmadik világban pedig a fejlesztés közgazdaságtanát és a közigazgatási strukturalizmust támogatták, mindhiába. A nyolcvanas évek végére az az egyetlen gazdaságélénkítési politikai megoldás bizonyult életképesnek és alkalmazhatónak elméleti és gyakorlati szinten is, még a politikai szociológiai élettérben is, mely éppen a neoliberális gazdasági stratégia.

Alejandro Foxley meghatározása alapján, neoliberális stratégiát folytat az a gazdaságpolitika, amely a rövid távú, neoklasszikus stabilizációs csomagterveket, költségvetési és pénzügyi megszorítást, valamint leértékelést olyan közép- és hosszú távú szerkezetátalakító programokkal kapcsolja össze, melyek mérsékelik az állam és növelik a piaci erők szerepét a gazdasági folyamatban. A megszorító gazdaságpolitika pedig akkor is célszerű, ha a harmadik világ konszolidálása vagy éppen a posztszocialista átalakulás a cél.

A neoliberális gazdaságpolitika strukturalista receptjének általánosan elfogadott alkotóelemeit John Williamson a “washingtoni konszenzus” tíz pontjában foglalta össze 1990-ben. Ezek pedig: 1. helyre kell állítani a költségvetési fegyelmet; 2. le kell faragni az állami támogatásokat, ugyanakkor a kiadásokon belül prioritást kell biztosítani az oktatásnak és az egészségügynek; 3. adóreformot kell végrehajtani mérsékelt marginális kulcsok bevezetésével, végsô esetben az adókulcsok növelésével, de lehetôleg széles adóbázison; 4. pozitív piaci kamatlábakat kell fenntartani; 5. az árfolyamot is a piac határozza meg; 6. liberalizált és exportorientált kereskedelmi rendszert kialakítani; 7. nem szabad korlátozni a külföldi közvetlen tôkebefektetést; 8. privatizálni kell az állami vállalatokat; 9. a gazdasági tevékenység deregulációja; 10. növelni a magántulajdon biztonságát.

És nem ezt az összekapcsolt feltételességet szerette volna, és szeretné érvényesíteni Románia gazdaságpolitikájában, egykor a Ciorbea-kabinet, s a mostani kormánykoalíció?!

 

II.

1946-ban még John Maynard Keynes szorgalmazta – magas bérek mellett is -, egy olyan nemzetközi gazdasági keret létrehozását, mely a kereskedelem gyors növekedését és érvényesülését tette lehetôvé. Jelenleg viszont a nemzetközi kereskedelmi megállapodásokhoz szociális kiegészítéseket is fűznek, hiszen a munkafeltételeket és a szociális körülményeket éppúgy beépítik a szerzôdésekbe, akár a környezetvédelmi követelményeket.

A konzervatív üzleti és politikai körökben is tehát egy új gazdaságpolitika került elôtérbe, melynek gyökerei David Ricardo, sôt Adam Smith tanáig nyúlnak vissza.
Adam Smithnek a piacra mint gazdasági és kereskedelmi prioritásokat meghatározó tényezôre vonatkozó gondolatait újra érvényesítették, azt a nézetét viszont, mely szerint az állam a közéleti prioritások és szolgáltatások nélkülözhetetlen szabályozója, figyelmen kívül hagyják.

David Ricardónak a viszonylagos elônyrôl és a kereskedelemben a nemzetek közötti szakosodásról kifejtett tételeit elfogadták, másokat viszont nem, így a “bérek vastörvényét” sem, amely szerint szabad piacon a bérek mindig éppen a létfenntartási szint felett stabilizálódnak.

A 19. század gazdasági liberalizmusának népszerűsítôi tehát elôre látták azt, hogy a kereskedelem maximalizálása gyors és világméretű gazdasági növekedést fog eredményezni – és eredményezett is! -, és tudták, hogy a piac a gazdasági érdekek csalhatatlan ítélôbírája. Azt is hozzátették viszont, hogy a kormányzati beavatkozás a gazdasági életbe éppúgy elkerülhetetlenül eltorzítja a piaci viszonyokat, mint a társadalmi igények. Talán ezért állította Adam Smith is a következôt: “Az a legjobb kormány, amely a legkevesebbet kormányoz!” (That government is best which governs least!)

Francis Fukuyama 1995-ben megjelent Bizalom című könyvében is ugyanezt következteti ki és állítja a jóléti társadalmakat megcélzó kormányprogramokról, melyekrôl különben még ma sem tudhatni, hogy egy nemzet határtalan hasznát vagy gazdagító bizalmát célozzák meg. Holott az már köztudott, hogy “egy nemzet jólétét és versenyképességét egyetlen, mindenütt észlelhetô kulturális tényezô határozza meg: a bizalom szintje az adott társadalomban”.

Íme, milyen “rejtett mechanizmustól” függhet egy nemzetgazdaság sikeressége, miközben a piac globalizálásának nemzetközi követelményeirôl sem feledkezhetünk meg, különösen ha azok Közép- és Kelet-Európa térségeiben is érezhetôek már. Mert miközben a világkereskedelem felé nyitottak, befektetéseket, de egyben olyan világméretekben is versenyképes importot és fogyasztási javakat vonzanak, amelyek tönkretehetik a hazai termelôket, és legfennebb a munkanélküliség terén biztosított a rekord. Mert ne feledjük, 1996 júniusában az OECD Economic Outlook is azt állapította meg, hogy “maguk az OECD-országok jövôbeni gazdasági jóléte is attól függ, hogy sikerül-e csökkenteni a magas munkanélküliséget, a munkaerôpiacról való kirekesztettség és bizonyos esetekben a bérek és jövedelmek egyenlôtlensége által jelentett társadalmi és gazdasági kirekesztettséget”. Nemhiába írta egy francia közgazdász, Michel Husson a következôket: “nem olyan világban élünk, ahol az egyik helyrôl eltűnt munkahely felbukkan egy másik helyen… Kétségtelen, hogy számos állás születik a fejlôdô országok exportszektorában. Amikor azonban egy gazdaságot megnyitnak a világkereskedelem elôtt, az új vállalkozásokat (és befektetéseket) versenyképessé tevô feltételek gyakorlatilag ugyanannak a gazdaságnak a nem versenyképes hagyományos ágazataiban sokkal több munkahelyet szüntetnek meg”.
Íme, miért is kell egy kormányprogramnak például gazdagító, s ha lehetséges, föltétlen bizalmat kérnie, és nem határtalan hasznot ígérnie az ország lakosságának. Hiszen “a sikeres gazdasági közösségeket minden társadalomban a bizalom fogja össze” (Fukuyama).

 

III.
Privatizáció vagy reprivatizáció?

A “reprivatizáció” kifejezést Robert W. Poole jr. rövidítette le “privatizáció” változatra, és így használta a Reason Foundation c. közleményben 1976 elején. Szerinte a privatizáció fogalma nemcsak azt jelenti, hogy egy vállalat vagy iparág tulajdonformáját “magánra” változtatja, hanem azt az újfajta szemléletet is magában rejti, mellyel egy kormány a társadalmi szükségletek kielégítésében és megelôzôleg a társadalmi bizalom elnyerésében szerepet vállal. Az emberi és társadalmi szükségletek kielégítésében viszont az állam nem nyomul elôtérbe, hanem a háttérben marad. A privatizáció tehát azt is jelentheti, hogy csökken az állam végrehajtó szervének, a kormánynak a szerepe. Hogyan lehet akkor mégis kormányprogrammal vagy annak megfelelôen privatizálni?

Az 1990 és 1996 közötti Iliescu-korszakban Románia olyan gazdaságpolitikai örökséget teremtett nemcsak a saját, de a közép-kelet-európai régió számára is, mellyel például a privatizációs törekvésnek is csak paródiajellegét öregbítette. Így mint kiinduló helyzetet, talán a lengyel Janusz Lewandowski elhíresült és parafrazált aforizmájával jellemezhetnénk a leginkább, mely szerint a privatizáció Romániában is – legalábbis az elsô szakaszában – olyan folyamatnak bizonyult, melynek során a senki tulajdonában nem lévô és ismeretlen értékű vállalatokat azoknak az érdekelteknek adták el, akiknek nem is volt pénzük. Ugyanakkor ez a privatizáció az úgynevezett kuponos, illetve népi részvényes (vagyonjegyes) privatizációt jelentette, melynek köszönhetôen Románia lakossága 1996 elsô felében opciókat jegyezhetett az állami cégekben, az állami tulajdon 30%-át kitevô mértékben; a részvénykibocsátás pedig már áttevôdött a Ciorbea-kormány idejére, és még mindig folyamatban van. Kérdés, hogy az 1996. novemberi választásokon hatalomra jutott kormánykoalíció rövid és hosszú távú programja szerint (beleértve immár a Radu Vasile-kormány rendelkezésére álló, hátralévô egy évet), hogyan lehetett volna nagy vonalakban megvalósítani a privatizációt. Hiszen köztudott immár, hogy az Iliescu-rezsim kormányai úgy szerették volna a privatizációt megvalósítani, hogy mindegyre a makrogazdasági stabilizációt helyezték elôtérbe, miközben elmaradt a reformnak többi részével a mikrogazdasági szerkezetváltás is. Ezért Románia gazdaságpolitikáját az állami tulajdon dominanciája jellemezte, s bár 1995-ben a Vacaroiu-kormány tömegprivatizációs programot fogadtatott el, a privatizáció az előbb említett módon jutott gyakorlati kivitelezésre, sőt “privatizációs patthelyzetet” eredményezett. Ezt feloldandó, a gazdasági és társadalmi struktúraátalakítás első lépéseként, a Ciorbea-kabinet 1997 elején készenléti megállapodást kötött a nemzetközi pénzügyi intézményekkel (az IMF-fel, a Világbankkal és társvállalkozásaikkal), melynek keretében vállalta, hogy végrehajtja a szükségesnek bizonyult gazdaságpolitikai korrekciókat, azok pedig fedezik e gazdaságpolitika módosításainak hiteligényét.

Csakhogy P. A. Gourevitch neves gazdaságpolitikust idézve: “…a jó ötletek nem mindig nyertes ötletek… Még a jó gondolatoknak sem lesz gazdaságpolitikai befolyása, ha túl erős az ellenzékük, miközben hibás ötletek is érvényre juthatnak, ha van támogatottságuk.” Ma pedig a romániai gazdasági helyzetre s az azt változtatni, javítani szándékozó politikai akaratra tipikusan érvényes a fenti idézet.

S ha a továbbiakban megvizsgáljuk (immár a Radu Vasile-kormány idején is), hogy az alkalmazott neoliberális doktrína hegemóniája hogyan nyilvánul meg Románia gazdasági és hatalmi viszonyainak átalakulásában, milyen eredményességre számíthatunk gazdaságpolitikai értelemben, birtokolni tudja-e annak vezérlőpultjait, segíti és szorgalmazza-e az adminisztrációs életképességet, milyen új intézmények létrehozására képes, és hogyan biztosítja a politikai életképességet jelentő koalíciót, akkor megállapításaink a következők: Romániában is, akárcsak a többi volt szocialista közép-kelet-európai országban, az importhelyettesítés fejlesztési stratégiaként 1990 után is még 7-9 év haladékot kapott, azután is, hogy elméletként vereséget szenvedett, gyakorlatilag pedig szétesett a neoliberális szintézissel és gyakorlattal szemben. És erre oda kell figyelnünk, még akkor is, ha már tudjuk, hogy mindez azért volt így, mert a nemzetközi tőkepiacról eléggé nehézkesen vonultak vissza az egykori hitelkínálatot biztosító kereskedelmi bankok, és a pénzügyi erôpozíciókat lassított, kiváró ütemben szállták meg a nemzetközi pénzügyi intézmények (az IMF, a Világbank és társvállalkozásaik), ráadásul az adott politikai helyzet sem volt kedvező számukra mindegyik volt szocialista országban, így 1996 ôszéig Romániában sem.

De miért éppen a neoliberális gazdaságpolitikai stratégia? És mi történt 1996 ősze után, vagy mi történhet 2020 ősze után?

A nagy horderejű, gazdasági-társadalmi struktúra átalakítására is vállalkozó koalíciós politikai akarat ma (2020 ősze) kevésbé tarthatja magát választási kampányban tett ígéreteihez. Mert a felkért nemzetközi pénzügyi intézmények türelmetlen és késedelmet nem ismerő intézkedései drámaira fordíthatják mind a rövid, mind pedig a hosszú távú neoliberális gazdasági doktrína alkalmazási esélyeit. Így, ahogy valamikor a Ciorbea-kormánynak, de a Radu Vasile által vezetettnek is, a mostani koalíciós kormánynak is, máris foglalkoznia kellett és kell azzal a kérdéssel, hogy megéri-e a stabilizáció és a reformtörekvés az országnak akkor is, ha többéves gazdasági recesszióval fizet érte? Hiszen ha továbbra sem válságkezelő, hanem strukturalista rendszer-átalakító politikát folytat a koalíciós kormány, akkor egyre több lesz a kétely a neoliberális doktrína gazdasági eredményességét illetôen. Az esetleges szociális engedmények miatt viszont s a neoliberális program túlzottan megkésett végrehajtása miatt, valamint szakszerűtlen alkalmazásának következményeként, számolni kell az említett program idő előtti feladásával, s akkor teljes lehet számszerűleg és újabban is “az elvesztett növekedés évtizede”. Jó viszont, hogy nem tartunk még ott – vagy már igen?! Ezért viszont fel kell emlegetnünk mindazt, amit a Ciorbea-kormány s a Radu Vasile vezette is “elkövetett” – s a továbbiakban nem válhat a mostani kormánykoalíciónak sem gazdasági, sem politikai előnyére. Hiszen most már nemcsak az ellenzék (amely éppen a miatta keletkezett és az általa minősített “válságból” próbálja újrateremteni politikai becsületét) bíráló szólamaiban, hanem a közvéleményben is egyre több helyet kap az a megítélés, hogy a hatalomra jutott kormányzati koalíció választási kampányával lényegében egyszerűen megtévesztette választóit. De itt fel kell ugyanakkor figyelni és nem szabad még így sem megfeledkezni arról a lehetőségrôl sem, hogy a neoliberális stratégia megvalósítása akár egy politikai program igényeit és kereteit is szolgálhatja. Hiszen az importliberalizáció, a költségvetési kiadások lefaragása, valamint a privatizáció éppen azoknak a társadalmi és politikai rétegeknek strukturális pozícióját gyengítheti, melyek a jelenlegi ellenzéket támogatják és támogatnák. És így áttörés is lehetne a neoliberális fejlesztésstratégia, sőt adminisztratív és intézményteremtő forradalom is, melyről és amely által éppen az is kiderülhet majd, hogy képes-e Romániában is a saját társadalmi és gazdasági bázisának megteremtésére. És ehhez kellene a gazdagító bizalom, és ez lehetne a határtalan és megfordíthatatlan haszon éppen. A középosztály megszületésével a polgári világ többségi és kisebbségi értelmében egyaránt.

De térjünk csak vissza “ama megtévesztésre”. A reform bevezetésének az a fajta adminisztratív vezérelve, melyet a Ciorbea-kormány beiktatása után közvetlenül fölvállalt s a Radu Vasile vezette is átvett és folytatott, lényeges vonásaiban a következő volt: minél kevesebb tartalmi párbeszédet folytatni a reformról a társadalommal, annak politikai, polgári és érdekszervezeteivel, hogy a civil szervezeteket most ne is említsük. De mi motiválhatja ezt a kormányzati stílust, ha nem az az aggodalom, hogy a romániai társadalom és gazdaság még nincs fölkészülve az új típusú stratégiára, és emiatt – egyfajta tájékozatlanságból csupán – egyértelműen ellenszegülne az új stratégia bevezetésének és végrehajtásának? (De szült-e valaha bizalmat a bizalmatlanság?!) Mert emlékezzünk csak! Csaknem hasonló okból következett a harmadik világbeli reformkurzusok sajátos tünetegyüttese is, és miből is állt csak az?! Nemde a reformteamnek a társadalomtól, a gazdasági érdekképviseletektől és politikai erőktől való elszigetelődéséből, a döntéshozatal titkosságából, a bürokrácián belüli konzultáció hiányából, az elnöki és kormányzati hatalomnak a parlament rovására történő kiterjesztéséből, a rendeleti kormányzásból, a reformokat ellenőrző bürokratikus hatalmi központok felszámolásából, külön bizottságok, az elnöki tanácsadó testületek létesítéséből (befolyásos gazdasági döntéshozók koncentrálására), a tőke és a munka szervezeteivel és intézményeivel való konzultáció visszautasításából vagy elhanyagolásából s a nemzetközi pénzügyi intézmények hivatalnokainak a közvetlen adminisztrációba való beleszólási jogkörökkel való felruházásából (mert már ott tartunk mi is) stb. Miközben a hazai gyors és átfogó vállalkozói osztályt éppen a kormány következetlen pénzügyi és adminisztratív intézkedései fojtják meg, következményképpen a versenyképes és ellenőrizhetetlenül virágzó fekete munkáltatás és feketepiac effektusait tehetetlen szemlélőként nyögjük és vesszük tudomásul. Mi kisebbségiek is! Sőt, mi aztán igazán!

Birtalan Ákos valamikori vitaindító töprengéséből (Gondolatok az önálló gazdasági életről kisebbségi létfeltételek közepette) én különösen “A kormányzati szerepvállalás néhány gazdasági vetülete” című részre reflektálnék igazán. Magát a “privatizáció” vagy “reprivatizáció” (vagy “kapitalizáció”? – ezen is el kellene gondolkodni) fogalmát ezért is próbáltam meg ecsetelni vagy elragozni részletesebben a hazai körülményekhez és előzményekhez viszonyítva, és kisebbségi “gazdasági illúziók” szempontjából is. Hiszen a romániai privatizálás mindmáig megkerülte a reparatív tartalmú és szándékú megoldást, mely magát a visszajuttatást avagy a kárpótlást jelentené. És éppen ez a privatizációs politika legproblematikusabb része, de ugyanakkor a legalapvetőbb is. Hogyan képzelhető el a “magánosítás”, ha a tulajdonviszony rendezése – miután a totalitarista állam 50 éven át minden eszközzel államosított, kisajátított, nem megoldott? S az erre irányuló politikai akarat rendkívül erőtlen, pontosan azért, mert a többség nagynemzeti politikai elképzelését sérti. Jogos tehát a kérdés: miért központi eleme a privatizáció a politikai és gazdasági változásokkal járó alapvető strukturális átalakulásnak? Akkor, amikor a csak névleges privatizáció nem teremtett versenykörnyezetet, de biztosította az állami vállalatok monopoljellegéből következô versennyel szembeni immunitást s a magántulajdon hiányából fakadó hosszú távú érdektelenséget. A csődhelyzetek nem érvényesültek, s a nem létező gazdaságélénkítés körvonalazódó célokat sem határozott meg. Mindezekből viszont következhet, hogy Romániában a privatizáció és minden más szükséges, de nem elegendő feltétele a gazdasági megélénkülésnek. Ott, ahol a piacgazdaság kialakulásához nem sikerült még megfelelő jogi környezetet kialakítani, a magántulajdont nem garantálják, a vállalati szerződésjog nem kellőképpen biztosított, az adószabályokat és a monopolellenes törvényeket nem tartják be, a munka- és a nyugdíjjog kétséges, hiába létezik csődtörvény és banktörvény, mert nem alkalmazzák, és nem nyilvánvaló a számviteli gyakorlat, de nem utolsósorban az információ nyilvánossága sem – ott a privatizációs programnak nem következménye az állam gazdasági szerepének csökkentése, ott nem alakulhat ki hatékony és rugalmas magánvállalati szektor, nem nőhet a fogyasztókkal szembeni felelősség, nem decentralizálódhat az a gazdaság, mely nem vonzza a beruházásokat, mert a külföldi hitelezők kielégítését sem tűzheti célként maga elé, és nem lehetséges a politikai szövetségesek jutalmazása, de a politikai ellenfelek marginalizálása sem. És nem lehetséges egy kisebbségi társadalom önálló gazdasági hálózata sem. Mert hiába deszkázzuk be az üres pajták ablakát és ajtaját, ha azokba megelőzőleg sem a paripa, sem a jószág nem került vissza. És ilyen esetben az RMDSZ kormányszerepét nem érdemes elemezni és minősíteni sem!

 

IV.

Az RMDSZ gazdasági programjának következtetése, eddigi gazdasági értekezéseinek tanulságai olyan egyszerűek és nyilvánvalóak, hogy az erdélyi magyarság szinte nem is érti: politikusai és gazdasági szakértői miért nem próbálják legalább munkájukban azokat hasznosítani! S hogy a koalícióban miért nem sikerül elfogadtatni azokat. Az előbbi felvezetésből talán kiderül ez is. Csakhogy az erdélyi magyarság szabadságának is megvan a maga “költségvetési vonzata”. És politikai szándékának is – egy olyan régióban, melyben hovatovább a konfliktusok nem a civilizációs, vallási vagy kulturális ellentétekből fognak születni, hanem a versenyképtelenségből. És így szonantil helyzet alakul ki olyan értelemben, hogy szociális és nacionális töltetű, fanatizálásra alkalmas érzelmi alapú ideológiák érvényesülhetnek, s miközben a politikai és társadalmi képzelet radikálisan megváltozik, és csak ez a képzelet – addig az összes valós nehézség és probléma változatlanul megmarad vagy tovább romlik.

S a nem csak a többségi románság, de az erdélyi magyarság is, tehát ilyen szonantil helyzetbe került. Mert immár kétségbeesésében az egyenlőségen alapuló társadalmi rendet kéri számon attól az intézményrendszertől, amelynek döntéshozóit éppen ellenkező célok megvalósításáért juttatta hatalomra. Képviselőit azért küldte – demokratikus választások útján – a nemzeti parlamentbe és a koalíciós kormányba, hogy leépítsék a nem kifizetődő vállalatokat, létrehozzák az új, piaci elvárásokkal harmonizáló jogi feltételrendszert – és a piaci hatékonyság nyomán létrejövő társadalmi egyenlőtlenség kodifikálásaként védelmezzék és szavatolják a magántulajdont. És most kiszolgáltatott és reménytelen helyzetében úgy érzi, hogy becsapták, hiszen politikai szabadságjogainak kivívásakor elveszítette a teljes foglalkoztatottsághoz való jogát, illetve az állam mentesült korábbi kötelezettsége alól, hogy ezt biztosítsa számára. S e helyzetében fogékonnyá válik bármely kiegyensúlyozó hatalmi elmélet elfogadására, kezdve a nemzeti-etnikai felsőbbrendűség gondolatától egészen a legváltozatosabb transzcendentális menekülési kísérletekig. Mert nemcsak munkájukat, de létüket fenyegeti a változás. Az a paradoxon pedig, hogy korábban éppen ezért a változásért küzdöttek, csak fokozza elkeseredésüket. Olyannyira, hogy még az elfásító közönyön innen, de már így üzennek az egykori és jelenlegi politikusoknak: “Rossz sorsunk nektek bűnötökül rovatik föl!” Hát bizony: a tények mindig a feladathoz tartoznak és nem a megoldáshoz vagy megoldatlansághoz! (Parafrazálhatjuk szabadon Wittgenstein axiómáját.)

Kiemelt kép: Pixabay.com

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások


Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Soha ekkora vakcinaszállítmány nem érkezett még Magyarországra!

Elhunyt Monspart Sarolta, a Nemzet Sportolója

Na, ezért kell keményebben fellépni az állatkínzókkal szemben

Close