KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Czeglédi Andrea: Trianoni megemlékezés – másképpen…

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Van úgy, hogy az ember órákig tudna beszélni valamiről, ám, annyi gondolat kergeti egymást a fejében, hogy képtelen mondatba foglalni azokat. Ilyen a „trianoni békediktátum” ügye is, amelyről hosszan lehetne beszélni, tényeket sorolni, a hazugságokat megcáfolni, de azoknak, akik valóban értik és érzik a lényegét, valahogy torkukra forr a szó. Talán a magatehetetlen, hiábavaló düh tapasztja le a hangszálakat, talán a fájdalom és a felháborodás rezeg lent, mélyen, vagy ezeknek a keveréke egyszerre.

Akadnak olyanok is – manapság már – szép számmal, akik magasröptű szónoklatokban ecsetelik, akár órákon keresztül, hogy mit veszített az ország Trianonban. Felsorolják a különböző tájegységeket, a hegyeket, a folyókat, a mezőket… akár az eminens diák földrajzórán, aztán áttérnek a gazdasági veszteségekre, a mezőgazdasági területek, a bányák, a vasút idegen kézbe kerülésére, a lerombolt falvakra, templomokra, kúriákra, kastélyokra és többször megjegyzik, hogy milyen kár…

 

Egyesek a felelősök átkozásában élik ki ebbéli szomorúságukat, jóslatokat idéznek és folyton a „majd”-ra várnak, fogcsikorgatva, emlékművek, hevenyészett kopjafák árnyékában szónokolva hirdetik a „dicső” múltat. Mások kishitűen elvesztették már a remény szikráját is. Trianonról hallva csak legyintenek: – „Minek foglalkozni vele, régen volt.”

A magukat szakértőnek hívők sorolják rendületlenül az elvesztett kulturális és művészeti értékeket: színházakat, egyetemeket.

Méltatják ugyan a hősi halottakat is néhányan, kegyelettel megemlékezve róluk, de a túlélőkkel, a mindent valahogyan átvészelőkkel csak nagyon kevesen foglalkoznak. Szinte senki sem gondol bele, hogy milyen lehetett dédszüleinek megélni azokat a napokat, éveket. Hogyan nőttek fel a nagyszüleink, milyen volt a remény rövid eufóriája és utána a sohasem tapasztalt csalódás? Mit éreztek azok, akiket a részeg francia tiszt irónja kikerült és maradtak a szülőföldön, idegenként, idegenben? Aztán, rövid időn belül az örömöt elhomályosította a keleti frontra indulók búcsúja. Maradt asszony, öreg, gyerek és nézték tehetetlenül, ahogyan a férfiak bevonulnak. Később következett a félelem, hiszen, a front egyre közeledett és már mindenki a vad, keleti hordákról beszélt. Aztán elszabadult a pokol és a túlélők legyilkolásról, rablásról, a szőnyegbombázásról meséltek még unokáiknak is, de csak halkan, suttogva, hiszen tartott még az idegen kommunista világ…

Igen, a kommunista uralom kegyetlen volt az ország megmaradt harmadában, de a hazától megfosztott kétharmad viselte mellé a győztesként visszavonuló bitorlók primitív gyűlöletét, bosszúját, az általuk sokszorosan ráégetett bélyeget: nem kommunista, keresztény és ráadásul – magyar. A rabbá, számkivetetté, kisebbséggé vált kétharmad némán, leszegett fejjel, de makacs hittel tűrt, alkalmazkodott és törekedett a túlélésre, ám, az idő, a több, mint száz év nagy úr.

És ez a kisebbség, a valaha volt kétharmad lassan fogyatkozik, beolvad. Alkalmazkodik a jobb, könnyebb élet reményében, házasodik, az iskolákban idegen nyelven tanul, Nyugatra költözik és felejt megállíthatatlanul. A fiatalokat megfertőzi a liberalizmus, a nyugati mintájú pénzhajhászat, az internacionalizmus és a hitetlenség. Már alig él a remény.

Erről ugyan ritkán beszélnek, azonban a kényszerhatáron belül maradók is áldozattá váltak. Amíg a kívül maradt kétharmadban nemzedékről nemzedékre megmaradtak az ősi mesék morzsái, ami valójában a történelmünk volt, addig az egyharmadnak még azt is megtiltották, hogy Magyarországról elmélkedjen. Tilos volt a kétharmaddal foglalkozni, és tilos volt a történelmi Magyarországról beszélni. Jó munkát végeztek a minket elveszejteni akarók, szinte sikerült a terv, amit máig nem adtak föl.

Vannak páran, akik másképpen ítélték és ma is másképpen ítélik meg Trianont. Ők azok, akik nem az elrabolt kincseket, országrészeket fájlalják, hanem az elrabolt életeket. Nem csak a meggyilkoltakét, hiszen áldozata, vesztese ennek a ma még meg sem született csecsemő is, éljenek szülei bárhol, a Kárpát-medencében. Áldozatai azok, akikben folyton ott feszülnek kínzóan a máig fel nem tett és így megválaszolatlanul maradt kérdések. Hiszen, hogyan hagyhatták ezt a sajátjaink? Európa és a Nyugati világ elárult minket akkor és ott, ahogyan ma is elárul bennünket. Elárultak szomszédjaink, a velünk együtt élők, ahogyan ma is teszik. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen történelmünk során ahányszor megtehették, meg is tették ezt. Ezen egyáltalán nem csodálkozunk, ma is azt mondhatnánk – várható volt… tőlük csak ez volt várható!

Marad tehát a kérdés: – a mieink hogyan tehették? Miért nem álltunk ellen a fegyvereket kiosztva? Miért nem tettünk úgy, akár a törökök? Dédszüleink az utolsó leheletükig harcoltak volna…

És, itt, most senki ne emlegesse a neveket, percre pontosan a történelmi tényeket! Ne boncolgassa a döntéseket, ne hangoztassa a „nem volt más választásunk” és „még rosszabb lett volna” szlogeneket! Mert minket nem érdekel a „mi lett volna, ha…”! Hiszen, mi nem írtunk alá semmit, még csak a fejünkkel sem bólintottunk beleegyezően. Mi nem adtuk oda senkinek a hazánkat. Mi, magyarok meghaltunk volna érte és sokan ma is hajlandók lennénk erre az áldozatra!

Vagy, talán mégis… Mi lett volna, ha nem dobjuk az ebek elé nemzetünk kétharmadát és az egyharmadot, egymástól különválasztva? Mi lett volna, ha az aláírás helyett a harcot választjuk? Mi lett volna, ha nem gyengíti a nemzeti egységet a keresztény felekezetek között, máig tartó ostoba harc? Ha a Kormányzó kiegyezését az oroszokkal, nem árulja és árultatja el Szálasi a nácik által támogatva? Mi volna, ha keletre pillantanánk végre és nem magunkat megtagadva dobnánk oda észrevétlenül nemzetünket a Nyugat dekadens agóniáján osztozva?

Trianon gyásza mára az összetartozás ünnepévé változott, és valóban – összetartozunk. Egy a sorsunk a Kárpát-medencében. Együtt szenvedjük a történelem viharait, együtt nyögünk a szégyenteljes döntések, a múltbéli tévedések, árulások igája alatt.

Csak remélni merjük, hogy Isteni Kegyelemmel és Patrónánk segítségével most, ma úgy döntünk, hogy a nemzet nem vész el a mostani viharban sem, és a gyermekeinknek egy egységes haza iránti örök küzdelem akaratát és a Kárpát-haza iránti hűséget hagyhatjuk örökül.

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Várjuk véleményét itt!

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás