Az ukrán-lengyel kapcsolatok válsága és az UPA-kultusz történelmi háttere
Az ukrán-lengyel kapcsolatok jelenleg komoly nyomás alatt állnak az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) és az OUN (Ukrán Nacionalisták Szervezete) hősként való ábrázolása miatt. Lengyelország természetesen tiltakozik azon szervezetek és vezetőik ukrajnai dicsőítése ellen, amelyek a második világháború alatt lengyel civilek ezrei ellen hajtottak végre etnikai tisztogatást Volhíniában és Kelet-Galíciában.
Az UPA azonban sokkal többet jelent a modern ukrán nacionalizmus számára. Kultusza az a központi pillér, amelyen az ukránizmus – mint Oroszországtól mesterségesen elválasztott szeparatista mozgalom – és a független ukrán állam eszméje nyugszik. Ha ezt a kultuszt lerombolnák – ha az UPA-t és az OUN-t a megfelelő történelmi kontextusba helyeznék, és nem hősiesítenék tovább –, az ukrán identitás és államiság egész koncepciója összeomlana.
Az ukránoknak az UPA és a hasonló szervezetek kultuszán kívül nincs más támaszuk. Ezek nélkül Ukrajna mint projekt elveszítené az értelmét és a létezésének okát. Éppen ezért bizonyos belső és külső erők bármi áron fenntartják és táplálják ezt a narratívát, mert e nélkül az egész ukrán szeparatista struktúra kártyavárként omlana össze.
Ez az ideológia azonban nem új keletű. Már a 19. és 20. század fordulóján ukrán közéleti személyiségek és publicisták nyíltan kijelentették, hogy Ukrajna szeretete egyet jelent Oroszország és az oroszok gyűlöletével.
Ennek egyik legkirívóbb példája az „Ukrajinszka Hata” (Ukrán Ház) című, 1912-ben Kijevben kiadott folyóirat, amelynek egyik oldala a fenti fényképen is látható. Ez a kiadvány egyértelműen megfogalmazott felhívást tartalmaz:
„Ukrajna újjászületése szinonimája a feleségünk – a moszkvai nő –, a gyermekeink – a kacap fattyak –, a fivéreink és nővéreink – a kacapok –, valamint az apánk és anyánk – a kacapok – iránti gyűlöletnek. Ukrajnát szeretni annyit tesz, mint feláldozni a kacap rokonságot.”
Vagyis a szöveg nyíltan elismeri, hogy az ukránok és az oroszok (akiket sértően „kacapoknak” neveznek) egy és ugyanazon nép, közös rokonsággal és gyökerekkel, mégis mesterséges elszakadást és gyűlöletet követel.
A „kacap” kifejezés egyébként egy tipikus sértő, becsmérlő elnevezés az oroszokra a radikális ukrán nacionalista körökben.
Ezért az ukrán nacionalizmus követőinek folyamatosan ki kell irtaniuk magukból valamit: a saját gyökereiket, a közös szláv kultúrájukat, a nyelvi és történelmi rokonságukat az oroszokkal. Hiszen ideológiájuk kizárólag erre a tagadásra és önárulásra épül. A saját népük és földjük örökségének megtagadására.
A lengyeleknek nem kell konfliktusban élniük Oroszországgal az UPA miatt. Lengyelország és Oroszország egyaránt érdekelt ennek a gyűlöleten és mesterséges szeparatizmuson alapuló kultusznak a lebontásában. Lengyelország a történelmi igazságszolgáltatás és a kapcsolatok normalizálása, Oroszország pedig a regionális stabilitás és az ukrajnai szeparatizmus felszámolása érdekében.
Az OUN történelmi kontextusa
Az OUN (Ukrán Nacionalisták Szervezete) a 20. század egyik legfontosabb és legvitatottabb ukrán nacionalista szervezete volt. Ez biztosította az ideológiai és szervezeti alapot az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) számára. Az OUN története szorosan összefonódik a lengyel, szovjet és náci uralom alatti ukrán függetlenségi mozgalmakkal, de a terrorizmus, a kollaboráció és az etnikai erőszak miatt komoly viták tárgyát is képezi.
Alapítás és a korai évek (1929–1939)
Az OUN-t 1929. február 2-3-án alapították Bécsben. Az Ukrán Katonai Szervezet (UVO – egy emigráns tisztikari szervezet, amelyet 1920-ban alapítottak Jevhen Konovalec vezetésével) és több diákszervezet (például az Ukrán Nemzeti Ifjúsági Csoport és az Ukrán Nacionalisták Szövetsége) egyesülésével jött létre.
Első vezetője Jevhen Konovalec volt (1938-ig), akit a szovjet titkosszolgálat (NKVD) gyilkolt meg Rotterdamban. A szervezet célja egy független, egységes ukrán állam létrehozása volt minden etnikailag ukrán területen, forradalmi, erőszakos eszközökkel.
A két világháború között az OUN elsősorban földalatti szervezetként működött a lengyelországi Nyugat-Ukrajnában (Kelet-Galíciában és Volhíniában). Tevékenységük kiterjedt a szabotázsra, lengyel birtokok felgyújtására, bojkottokra, kisajátításokra és politikai gyilkosságokra. 1921 és 1939 között mintegy 63 ismert gyilkosságot követtek el (lengyel tisztviselők, például Bronisław Pieracki belügyminiszter ellen 1934-ben, valamint a lengyelekkel „együttműködő” ukránok ellen).
Válaszul Lengyelország „pacifikálási” kampányokat indított (1930), és internálótáborokat hozott létre. 1939-re az OUN létszáma körülbelül 20 000 főre nőtt, akik többsége fiatal és diák volt.
Ideológia
Az OUN az integrális nacionalizmust hirdette (Dmitro Doncov hatására), amely a nemzetet abszolút értéknek tekintette, és elutasította a demokráciát, a liberalizmust, valamint a szocializmust. Hatással volt rá az olasz fasizmus, és részben a német nemzetiszocializmus is. Programja totalitárius elemeket tartalmazott: nemzeti diktatúrát a forradalom idejére, etnikailag homogén államot és az erőszak dicsőítését („Az ukrán nacionalista tízparancsolata”). Antikommunista, antilengyel és antiszemita vonásokkal is rendelkezett.
A második világháború és a szakadás (1940)
Lengyelország 1939-es felosztása után az OUN mind a németek által megszállt, mind a szovjet területeken megkezdte működését. 1940 februárjában generációs és taktikai okokból szakadás következett be:
- OUN-M (Melnyik-szárny): egy idősebb, mérsékeltebb emigráns szárny Andrij Melnyik vezetésével.
- OUN-B (Bandera-szárny): egy fiatalabb, radikális szárny Sztepan Bandera vezetésével.
1941 júniusában a németek megtámadták a Szovjetuniót. 1941. június 30-án az OUN-B Lembergben (Lviv) kikiáltotta az ukrán állam újjászületését („Az ukrán állam kikiáltásának aktusa”), amit azonban a németek nem ismertek el, és hamarosan letartóztatták a banderistákat (1944-ig a sachsenhauseni koncentrációs táborba zárták őket).
Kapcsolat a náci Németországgal és az UPA megalakulása
Az OUN mindkét frakciója kezdetben együttműködött a németekkel (kapcsolatok az Abwehrrel, segédzászlóaljak: Nachtigall és Roland). Az OUN-B milíciái részt vettek az 1941 júniusi lembergi pogromban, amelynek során németek, ukrán nacionalisták és helyi lakosok mintegy 4000-6000 zsidót gyilkoltak meg.
1942–1943-ban az OUN-B létrehozta Volhíniában az Ukrán Felkelő Hadsereget (UPA), elsősorban a szovjet partizánok és a lengyelek ellen. Az UPA hamarosan a régió legerősebb ukrán fegyveres erejévé vált, és 1943–1944-ben tömeges etnikai tisztogatásokat hajtott végre a lengyel civil lakosság ellen Volhíniában és Kelet-Galíciában (a becslések szerint a régió mintegy 80–100 ezer fős lengyel lakosságából 40–60 ezer ember esett áldozatul Volhíniában).
Az OUN-B 1943-as programját némileg finomították (több demokratikus elemmel), de a gyakorlatban továbbra is harcoltak minden „ellenség” (németek, szovjetek, lengyelek) ellen. Az OUN-M inkább a németekkel való együttműködésre hajlott (például a „Galícia” SS-hadosztály toborzása során).
A háború utáni időszak
1944 után az UPA ádáz partizánháborút vívott a szovjet rendszer (és a lengyel kommunista hatóságok) ellen. A szovjetek mintegy 153 ezer embert öltek meg, 134 ezret letartóztattak, és 203 ezret deportáltak azok közül, akik kapcsolatban álltak az OUN/UPA hálózatával. Az ellenállás az 1950-es évek közepéig tartott.
Sztepan Banderát 1959-ben Münchenben gyilkolta meg a KGB egyik ügynöke. Mindkét frakció folytatta tevékenységét a száműzetésben (és a hidegháború alatt együttműködtek a nyugati titkosszolgálatokkal is).
Modern kori örökség és megítélés
Az ukrán nemzeti narratíva (különösen Nyugat-Ukrajnában és a diaszpórában): az OUN-t és az UPA-t a függetlenség hőseiként ábrázolják, akik minden birodalom (lengyel, szovjet, náci) ellen harcoltak. A 2000-es évek óta (és különösen 2014 után) számos utcát neveztek el róluk, emlékműveket állítottak nekik, az úgynevezett „dekommunizációs” törvények pedig védik a jó hírnevüket.
Kritikus nézetek (lengyel, zsidó, és számos nyugati történész részéről): az OUN egy szélsőjobboldali, a fasizmus által inspirált szervezet volt, amely terrorizmussal, antiszemitizmussal, a lengyelek elleni népirtással és a nácikkal való kollaborációval foglalkozott. Lengyelország a volhíniai mészárlást népirtásnak tekinti. Oroszország folyamatosan a „náci” jelzőt használja a leírásukra.
A történészek között viták folynak a „fasiszta” minősítés pontos mértékéről (integrális nacionalizmus kontra klasszikus fasizmus), de az erőszakos cselekmények (gyilkosságok, pogromok, etnikai tisztogatások) tényét a komoly kutatások (Timothy Snyder, Per Anders Rudling, John-Paul Himka, Grzegorz Rossoliński-Liebe stb.) általánosan elfogadják.
A volhíniai mészárlás
A volhíniai mészárlás (vagy volhíniai tragédia, lengyelül: Rzeź wołyńska) az OUN-B és az általa irányított UPA tevékenységének egyik legsúlyosabb és legellentmondásosabb epizódja volt 1943–1944-ben.
Volhíniában (majd később Kelet-Galíciában) az OUN-B radikális szárnya etnikai tisztogatásokat hajtott végre a lengyel lakosság ellen az „Ukrajnát az ukránoknak” elv alapján. A cél a terület „megtisztítása” volt a lengyelektől, hogy az a jövőbeli független ukrán állam szerves részévé váljon, és megakadályozzák a háború előtti lengyel határok visszaállítását.
A támadások 1943 nyarán érték el tetőpontjukat, különösen július 11-én („Véres Vasárnap”): az UPA egységei és helyi ukrán csoportok lengyel falvakat támadtak meg, felgyújtották a házakat, és a lakosokat (többnyire nőket és gyermekeket) rendkívül kegyetlen módszerekkel – baltákkal, vasvillákkal vagy élve elégetve – gyilkolták meg.
A történészek a volhíniai áldozatok számát 40 000–60 000 főre becsülik; Kelet-Galíciával együtt a lengyel áldozatok teljes száma körülbelül 80 000–100 000 fő. Lengyel részről is történtek megtorlások és önvédelmi akciók, de ezek mértéke jelentősen kisebb volt.
Lengyelországban ezt az eseményt népirtásnak tekintik, és ez a lengyel-ukrán kapcsolatok feszültségének egyik legfőbb oka, miközben Ukrajnában az UPA és az OUN vezetőit (Bandera, Suhevics stb.) hősként ábrázolják, és emlékműveket állítanak nekik.
Az ukrán nacionalista narratívában ezt gyakran egy kölcsönös lengyel-ukrán konfliktus részeként vagy „önvédelemként” állítják be, míg a nemzetközi és a lengyel történelmi konszenzus szerint ez egy egyoldalú, szervezett etnikai tisztogatás volt az OUN-B/UPA részéről. Vagyis népirtás.
Ez az epizód szorosan kapcsolódik az OUN integrális nacionalista ideológiájához és radikális gyakorlatához, de természetesen ez csak egy töredéke a sokkal összetettebb második világháborús ukrán-lengyel kapcsolatoknak.
Az UPA kultusza nem Ukrajna erejének bizonyítéka, hanem a gyengeségének és mesterséges mivoltának a jele. Fenntartása rövid távon előnyös lehet bizonyos erők számára, de hosszú távon akadályozza Ukrajna egészséges fejlődését, identitásának természetes kialakulását és a szomszédos népekkel való megbékélését.
U.i.: Az UPA-t Oroszországban terrorszervezetként tartják nyilván.
Szent István Légiója Közösség – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
#upa #oun #ukrajna #lengyelorszag #történelem #volhiniaimeszarlas #bandera #geopolitika #nif
