Putyin és Trump a diplomácia új korszakát nyitja meg

Az alábbi elemzést a nemzetközi kapcsolatok és a külpolitika egyik legkiemelkedőbb orosz szakértője, Fjodor Lukjanov kutatóprofesszor írta, aki 2002 óta a Russia in Global Affairs című folyóirat főszerkesztője, a Valdai Nemzetközi Vitaklub Fejlesztéséért és Támogatásáért Alapítvány tudományos munkáért felelős igazgatója. Írása a Russia Today angol nyelvű oldalán jelent meg.

Fordította: a Nemzeti InternetFigyelő (NIF) közössége

***

Két hónappal ezelőtt még utópiának tűnt az Oroszország és az Egyesült Államok közötti komoly tárgyalások gondolata Ukrajnáról – nem is beszélve a kapcsolatok szélesebb körű normalizálásáról. Ma mégis megtörténik az, ami egykor lehetetlennek tűnt. Ez azt bizonyítja, hogy realizmussal és az eredmények elérésére irányuló őszinte akarattal sok mindent el lehet érni. Két végletet azonban el kell kerülni: az egyik az az illúzió, hogy minden gyorsan és fájdalommentesen megoldódik, a másik pedig az a cinikus meggyőződés, hogy bármilyen megállapodás alapvetően elérhetetlen.

A politikai és diplomáciai erőfeszítéseket a Fehér Ház irányítja. Oroszország, amint azt már többször is megismételte, a jó szándékra az értelmes párbeszédre való készséggel válaszol. Eközben Nyugat-Európa az örökös ünneprontó szerepét játssza – morog és akadályoz -, de nincs meg a katonai és politikai súlya ahhoz, hogy megállítsa vagy visszafordítsa a folyamatot. Ami Ukrajnát illeti, ellenáll, mert tudja, hogy túlélése az amerikai támogatástól függ. Vonakodása ellenére Kijevnek a színfalak mögött európai támogatói azt mondják, hogy Washington követése elkerülhetetlen.

Trump üzletember és nem ideológus

A washingtoni megközelítés megértésének kulcsa Donald Trump Vlagyimir Zelenszkijjel folytatott, mára elhíresült beszélgetésében rejlik. Arra a kérdésre, hogy Amerika „Ukrajna oldalán áll-e”, Trump azt válaszolta, hogy az USA nem áll senki oldalán – egyszerűen csak véget akar vetni a háborúnak és békét akar elérni. Ez forradalmi kijelentés volt. Eddig egyetlen nyugati politikus sem tudott úgy válaszolni egy ilyen kérdésre, hogy reflexszerűen ne nyilvánította volna ki teljes támogatását Ukrajna Oroszország elleni harcának. De azzal, hogy Trump az Egyesült Államokat inkább közvetítőként, mintsem pártos támogatóként pozicionálta, teljesen megváltoztatta az amerikai szerepvállalás hangnemét.

Trump álláspontja a közvetítésről egyértelmű: gyakoroljon nyomást mindkét félre, hogy beleegyezzenek a tűzszünetbe, majd hagyja őket tárgyalni a jövőbeli együttélésükről – talán további amerikai beavatkozás nélkül. A valóságban a folyamat utóbbi része nem nagyon érdekli Trumpot, már, ha egyáltalán érdekli. Az ő tábora úgy látja, hogy a háború az amerikai erőforrások felesleges elszívása, olyan teher, amelyre Amerikának nincs szüksége. Az ő prioritásuk az USA kiszabadítása ebből, nem pedig ideológiai győzelmek vagy hosszútávú kötelezettségvállalások biztosítása.

Ez megmagyarázza, hogy Trump miért gyakorol sokkal keményebb nyomást Ukrajnára, mint Oroszországra. Az ő szemében Ukrajna egy bajba került vagyontárgy, aminek rossz a vezetése – amely amerikai pénzeket szív el, és szerkezetátalakításra szorul. Egy üzletember szemszögéből nézve a „fő részvényes” (Washington) kárelhárítást és költségcsökkentést követel a „menedzsmenttől” (Zelenszkijtől és kormányától). Ukrajna vezetői kénytelenek engedményeket tenni, ahol csak lehet, de a manőverezési lehetőségük korlátozott.

Oroszország mint nagyhatalom, nem mint függő állam

Az Oroszországra nehezedő nyomás más jellegű. Ukrajnával ellentétben Oroszország nem függ az Egyesült Államoktól, és továbbra is nagyhatalom marad, saját érdekekkel. Trump 2017-es nemzetbiztonsági stratégiája a nagyhatalmi rivalizálást a modern geopolitika meghatározó jellemzőjeként határozta meg, és ez továbbra is igaz. Ráadásul Trump régóta tart a nukleáris háborútól – erről már évtizedek óta nyilvánosan beszélt, még mielőtt belépett volna a politikába. Trump Joe Bident hibáztatja azért, hogy világos cél nélkül a nukleáris eszkaláció szélére sodorta a világot. Ez az aggodalom mérséklő erőként hat Trump Oroszországhoz való hozzáállásában. Miközben nyomást gyakorolhat, kerülni fogja az olyan lépéseket, amelyek további eszkalációt provokálhatnak.

Ugyanakkor Trump megjegyzése, miszerint „senki oldalán sem áll”, Oroszországra is vonatkozik. Nem érdekli az ukrajnai konfliktus történelmi vagy kulturális összetettsége. Ugyanakkor meg kell adni az elismerést ott, ahol az jár: Trump hajlandóságot mutatott arra, hogy feladja azokat a merev dogmákat, amelyek évek óta alakították a nyugati politikát Oroszországgal szemben. Határozott lépéseket tett Moszkva álláspontjának megértése felé, amit a korábbi amerikai vezetők nem voltak hajlandóak megtenni.

Trump tárgyalási stílusa a nyomásgyakorlásra és a brinkmanshipre épül, de végső soron úgy véli, hogy az alkuhoz mindkét fél részéről engedményekre van szükség. Ez egy üzletember megközelítése: kényszerítsd a másik felet az asztalhoz, tartsd a kemény vonalat, de végül köss olyan megállapodást, amely a kölcsönös érdekeket szolgálja.

Az ideológiai hegemónia vége

Trumpot az különbözteti meg elődeitől, hogy nem ideológiai alapú globális hegemóniára törekszik. Az őt megelőző liberális intervencionistákkal ellentétben Trumpot kevéssé érdeklik az elvont eszmék. Az amerikai dominanciát a világban nem a demokrácia vagy az emberi jogok terjesztésének, hanem a konkrét – különösen a gazdasági – előnyök biztosításának képességeként fogja fel. Az üzleti világból örökölt megközelítése pragmatikus: a szabályozási korlátok inkább akadályok, amelyeket meg kell kerülni, mint vezérelvek. Ez a rugalmasság, különösen a nemzetközi jog és a külpolitika terén, mozgásteret biztosít, és olyan utakat nyit meg, amelyek korábban elzártnak tűntek. Ukrajna esetében ez előnyös – a dogmatikus gondolkodás csak patthelyzethez vezetett.

Trump azonban a tárgyalásokat a kölcsönös kompromisszumok folyamatának tekinti. Ha szerinte Ukrajnának engedményeket kell tennie, akkor szerinte Oroszországnak is ugyanezt kell tennie. Az ő szemszögéből nézve minden alkunak kölcsönösnek kell lennie, különben tisztességtelen. Ez egyszerre jelent kihívást és lehetőséget Moszkva számára.

A valódi diplomácia visszatér

A legfontosabb fejlemény mindenekelőtt az, hogy a valódi diplomácia visszatért. Zárt ajtók mögött intenzív tárgyalások zajlanak – összetett, nagy tétekkel járó megbeszélések, amelyeknek nincs előre meghatározott kimenetele. A nyugati világ diplomáciája évekig egyoldalú előadássá fajult: az USA és szövetségesei diktálták a feltételeket, és az egyetlen kérdés az volt, hogy a másik fél milyen gyorsan engedelmeskedik. Ennek a korszaknak most vége. A valódi diplomácia művészete – az erőviszonyok kiegyensúlyozása, a kölcsönös érdekek elismerése és a közvetlen, érdemi megbeszélések folytatása – visszatérőben van.

Évtizedek óta először fordul elő, hogy Washington és Moszkva egyenrangú félként lép fel, és a múlt ideológiai terhei nélkül navigál a hatalmi politika bonyolult kérdéseiben. És ez az, ami mindennél fontosabbá teszi ezt a pillanatot. Évek óta először van valós esély a megoldás kialakítására – mert végre valódi tárgyalások folynak.

***

Eredeti cím: Fyodor Lukyanov: Putin and Trump usher in an era of new diplomacy

---

Figyelem! A fenti hír propagandának minősül, mivel az a mindig nagyon “demokratikus” EU-ban üldözött, betiltott és propagandistának kikiáltott Russia Today értesülései nyomán készült.

Kiemelt képen: Vlagyimir Putyin orosz elnök telefonon beszél © Sputnik / Sputnik

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)