T. Túri Gábor: „Fel-feldobott kő”, vagyis az én Ady-m
Ma 106 éve, hogy Ady Endre 1919. január 27-én, 41 évesen elhunyt.
Adyt mindig is kedveltem. Már a gimnáziumban is, bár ott csak a dzsentri világ elleni röffenéseit és elégedetlenségeit tanították nekünk, de azok is nagyon jók voltak. Izgatott az a tudat is, hogy hat újjal született, és magát emiatt „táltosnak” tartotta. Ez valósággal megmozgatta ifjúkori fantáziámat.
Persze már akkor is bosszantott, hogy „hétszilvafás nemesnek” titulálták mégpedig úgy, mintha ezek az ország lakosságának a leglumpenesebb rétegéhez tartoznának. Hozzátéve, hogy ellentétben a lumpenproletárokkal, akiknek – mint tanították – legalább helyes osztálytudatuk volt, és ezzel az ország fejlődését elősegítették… Aztán, hogy ezt jobban megértsük, a tanórákon még részletesen el is magyaráztak, hogy ezek dzsentrik felelősség nélküli magyar urak voltak, akik csak szórták a pénzüket, egész nap italoztak, és közben elkártyázták a vagyonukat. Azt az örökölt családi vagyont, amit sokszor már nem is birtokoltak, és így csak mások pénzén dőzsölve, mint pióca az emberen éltek, a parasztság és a társadalom nyakán…
Ez persze nem volt igaz – különösképpen az első világháború utáni időkre gondolva – mert nagy részük, önhibáján kívül vesztette el a családi vagyonát és birtokát. Ugyanis ezek, idegen ország fennhatósága alá kerültek, mégpedig Trianoni békediktátum, az ország 2/3-ának elvesztése után… Így, ezeknek az egykori birtokos családoknak a leszármazottai, aztán pénztelenül a Csonka-Magyarországra, vagy átmenetileg egyenesen a Kárpát-hazán túlra menekültek, megélhetést keresve. Ezt persze az iskolában akkoriban az 60-as 70-es években nem mondták el nekünk, és esetleg csak akkor tudtunk róla, ha a szüleinktől erre rákérdeztünk…Ugyanígy, az iskolából azt sem tudhattuk meg, hogy ezeknek az ún. dzsentriknek igen erős magyarságtudatuk volt, amit „nem átallottak” még hangoztatni is.
Erről akkoriban természetesen nem volt ildomos tudnunk… Az akkori rendszer, ezt egy „lejárt lemeznek” tartotta.
A dzsentri kifejezést (amelyet szélesebb körben Mikszáth Kálmán óta ismerünk) egyesek a latin gentilis szóból eredeztetnek – ami nemzetségi tag jelentésű –, vagy a későbbi angol gentry szóra vezetik vissza – ami pedig köznemest jelent.
Úgy hiszem, ma már mindenki előtt világos, hogy ezek a „dzsentrik” nem dőzsöltek és lustálkodtak naphosszat, mint ahogy az a 20 század végi köztudatba, az iskolapadok jóvoltából, az ország lakóssága között elterjedt.
Mert éppen ellenkezőleg!
Jobbára Magyarország akkori tanult rétegéhez tartoztak, akik – érthetően – igyekeztek megőrizni elvesztett társadalmi rangjukat, és megpróbáltak annak megfelelően élni és maguknak foglalkozást találni… Nagy részben egyetemi tanulmányokat is folytattak, főleg állami hivatalnoknak, vagy a jogi pályára készülve. Közben pedig a feltörekvő polgárságban vetélytársat látva, elutasították a kapitalizmust, vagy legalábbis annak térhódítása ellen voltak… Érdekes módon egyesek közülük, éppen a lassú polgárosodásuk révén, mégis beilleszkedtek a kapitalizmusba, mégpedig a kisebb-nagyobb gyáraik és üzemeik létesítésével, vagy azzal, hogy egy-egy nagyobb birtokon – tanultságuk révén – gazdatiszti állásba kerülve, az ottani árutermelés fellendítésével, maguk is vagyonra tettek szert.
Ez persze nem volt teljes jellemző Adyra…
Bár ő is leérettségizett, majd 1896-ban beiratkozott a Jogi Egyetemre, de azt azonban – talán labilis egészsége és nyugtalan természete miatt – abbahagyta és újságírással kezdett foglalkozni… Figyelme a társadalmi problémák és azok ellentmondásai felé irányultak. Kritikusan lépett fel az előző nemzedék elért eredményeivel, vagy eredménytelenségeivel szemben, és ezt hangosan ki is fejtette az írásaiban és verseiben.
Mint ahogy ezt, a Nagyváradi Naplóban megjelent írásai is mutatják…
Rendkívül ellentmondásos író Ady, és egyben rendkívül sokrétű is.
Éppen ezért én, az egyetemi éveim után – ami alatt jobbára csak a szakirodalommal foglalkoztam –, kezdtem bele-beleolvasni az istenes és a hazafias verseibe is. Azokba, amelyeket eladdig nem ismertem, és amelyek száma, a legnagyobb meglepetésemre, nem is voltak kisebb számúak, mint az Istent tagadó és az úri világot ostorozó versei.
Mert mi, csak olyanokat tanultunk tőle, amelyekben ilyen formán írt Magyarországról:
„Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor. Látják, hogy
üresek és könnyűk vagyunk, s ha nagyot akarunk csinálni zsidót ütünk.”
Hogy ilyeneket tanultunk, ezen persze nem szabad csodálkozni, a második világháborút követő hazai kultúra, módszeres szétrombolásának időszakában. Hiszen, akkor minden „ocsuba ment” és kidobásra került, ami a régi világ eredményeit éltette, vagy akár elismerte.
Pedig – emlékszem – a drága emlékű általános iskolai, magyar tanárnőnk Babynéni (Kerner Pálné), miután 1962-ben leadta Adyról az előírt, „kötelező tananyagot”, megjegyezte, hogy „érdemes ám más verseit is elolvasni”…
Most már tudom, miért mondta ezt, ez a „régi világból” itt maradt, igen művelt tanárnőnk!
De akkoriban, nem fogadtam meg a tanácsát, pedig csak otthon ki kellett volna vennem a könyvszekrényünkből az ott található Ady-kötetet. De eszem ágában sem volt ettől – az iskolában megismert – haragos és szitkozódó költőtől, valami mást is olvasni.
Elegem volt belőle!Inkább kimentem a fiúkkal az utcavégi grundunkra, utána pedig elmentem a Zoli bácsi vívóedzéseire a Tóth József utcába, vagy lementem a Duna-parti (azóta már megszűnt) Spartacus atlétikapályára futni és gerelyt hajítani, az edzőnk Munkácsy Karcsi bácsi szigorú felügyelete alatt.
Azóta persze sok idő telt el. Egyesek azonban – úgy látszik – még manapság sem olvasnak mást tőle. Így, azon sem szabad csodálkoznunk, hogy ezt a fent idézett versét előszeretettel citálják még ma is a hazai héber online portálok, bizonyítani akarván ezzel, hogy lám a magyarok legalább olyan beállítottságúak, mint amilyenek a németek is voltak a 30-as és 40-es években… „Ez a magyarok zsigerében van”, mint ahogy ezt, a 2016-ban elhunyt, zsidó származású Kertész Imre író is kijelentette, a német televízió egyik adásában, amelyet az irodalmi Nobel díja miatt készítettek róla.
De előveszik ezeket a verseit ismét és ismét azért is, nehogy véletlenül ráirányulhasson a figyelem Ady lírai és patriotikus verseire. Ezért idézik egyesek unos-untalan ezt a mondatát is, amely egyben jól is vág a mai 21. századi magyar ellenzék euro-liberális beállítottságához, és amely így kezdődik:
“Néznek bennünket a kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra,
látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk
Európa közepén,“
(Nagyváradi Napló, 1902. január 31.)
De hát hadd idézzék! Jól van ez így, mert ugyebár ez is Ady. És mi ismerjük mindkét arcát, azt is amiről ők bizony hallgatnak. Így, azt is tudjuk róla, hogy ő hazafi és forradalmár is volt egy személyben.
Az 1980-as évek elején, amikor először mehettünk ki a kis családommal nyugatra, ott a feleségemmel felkerestük Párizsban azokat a helyeket, ahol Ady is megfordult.
A Quality Hotel Opéra Saint-Lazaré-t (az egykori Európa Szállót, a Hotel de l´Europé-t), ahol tábla hirdeti az ott tartózkodását, (persze csak azért lakott itt, mert ennek közelében élt Brüll Adél is, akihez a híres Léda verseit írta!!!)
Brüll Adél, akit a verseiben Lédának szólít.
Azonban, ebben a Constatinople utcában, ahol ez a hotel volt, lakott ebben az időben, egy másik hotelben, Heltai Jenő és Szomory Dezső is.
Érdeklődve mentünk végig a Boulevard Saint-Michel-en, amely sugárúton egykor Ady is sétálhatott, és amiről 1906-ban, a „Párizsban járt az ősz” című híres versét is megírta.
Aztán, elmentünk az egykori Saint Germain kávézóba is (ma: Cafe Flore), amely a Boulevard Saint-Germain egyik sarokházában található, és ahol állítólag sokat üldögélt…
De ott mi akkor, semmi nyomot sem találtunk róla.
A Boulevard Saint-Germain No.172. sarokháza
Azonban, érdekes módon nemrég, mégis éppen ott találták meg az egyik versét, amit az ottani 1905-ös vendégkönyvbe írt:
„Párisi reggel
Saint-Germain café vendégerdejében
Tündököl sugaras faun-fejem,
Nem ül mellém senki, fény, illat,
Mi kell még? Semmi. Hozzák a tejem.
Még be vagyok baszva. Hömpölyög,
Zúg, a sugárúti Életbe mosott az Ér,
Ahol lehánytan is Monsieur vagyok,
És a reggeli: petit dejeuner.
Asztalomon café au lait,
Narancslé, benne egy kis ánizs,
Croissant, vajasbagett, soroljam még?
Pap vagyok, és ez mind-mind: Párizs.
Te edd a szalonnát. Én kérek
Még feketét: két frank, ötven cent.
Megfogom a csészét, újságot lapozok,
Azt hiszem, megnézem ma Rodint.”
Hogy miért írtam ezt itt le? Megbotránkoztatásként?
Nem!
Hanem, hogy láthassuk, milyen volt Ady. Mert ő mindig és mindenki ellen tiltakozott.
Ez így volt már a kezdeti éveiben is, mikor 1901 májusában Nagyváradra ment, és ott a Nagyváradi Napló munkatársa lett. Ekkor azonban már Jászi Oszkár révén, belépett a szabadkőművesek nagyváradi páholyába, amely egyértelműen zsidó kézben volt… Jászi egykor Ady osztálytársa volt a nagykárolyi piarista gimnáziumban, onnan volt az ismeretségük.
Sokat voltak már akkor is együtt – ahogy erről Ozsváth Sándor írásából értesülhetünk –, mert több lyukas órájuk volt a katolikus gimnáziumban, ugyanis a hittanórára a reformátusoknak – így Adynak sem – és a zsidóknak – így Jászi Oszkárnak – sem kellet bemenniük.
Jászi később, mint köztudott, radikális lett és már a századforduló idején is a nemzetiségek elszakadását (!) hirdette Magyarországon.
Mivel Ady nem volt héber származású, mindenképpen bizonyítani szándékozta, hogy a páholyba történt felvételekor, a beléhelyezett bizalomnak megfelelően, bátran ostorozza a magyar világot, annak akkori politikájával együtt… Tehát, ezt tükrözi ez az 1901. január 31-i, fentebb idézett írása is. Erről tudni kell, hogy ez a Nagyváradi Naplóba történt felvétele után éppen 9 hónapra született meg, vagyis képletesen szólva, mint egy újszülött csecsemő bújt ki Adyból, 9 hónap után.
És szidta ezekben az írásaiban a papokat, szidta a klérust és szidta a Parlament politikáját is. Tehát minden olyat, amit ugyanígy ostorozott a Nagyváradi Napló is.
Összesen – állítólag – csak négyszer vett részt a páholy összejövetelein, amelyre csak azért volt szüksége, hogy ezen keresztül jelentethesse meg a verseit… Természetesen ez csak addig volt érvényben, amíg olyanokat írt, ami összepasszolt a szabadkőműves páholy irányzatával. Amint másmilyen verset írt, azt már nem támogatták!
Ezért hamarosan ki is lépett ebből a váradi „Unió” nevű szabadkőműves páholyból, már csak azért is, mert már 1908-ban Jászi is kilépett onnan.
Jászi Oszkár azonban – Adyval ellentétben – tovább radikalizálódott, és Pesten megalapította a Martinovics-páholyt, amelynek 1911-ben már a nagymestere lett, és ahová hívta magával Adyt is.
Mert oda – mint írta –, elsősorban olyanokat hívott „akik túl gazdagok ahhoz, hogy gondolkodni képesek legyenek, vagy túl szegények arra, hogy becsületesek maradjanak”.
Ady Endrét ez utóbbiak közé sorolta, DE ADY MÉGSEM MENT UTÁNA!
Mert Ady, ekkor már olyan verseket is írt, amelyek egészen másmilyen indíttatásúak voltak, mint például ez az 1909-ben megírt, „Szelíd esti imádság” című költeménye:
„Uram, adj csöndes éjt,
Nyugodalmas, nagy éjt
A te vén gyermekednek,
Beteg, rossz gyermekednek.
…
Mikor az alkony leszáll,
A barna alkony leszáll,
Régi imám az ajkam
Szaporázza az ajkam: “Adj
csöndes éjt szüleimnek, adj csön-
des éjt mindeneknek. Istenem,
én járva-kelve, fölvirradva
és lefekve, imádlak, mint
édes Atyám. Jó Atyám, vi-
selj gondot rám, ámen.”
A magyarságról, pontosabban a maga magyarságáról, talán az egyik legszebb versét alkotta meg, a „Föl-földobott kő“ címmel, amelyből most csak az első három versszakot idézem, mert ez a verse Magyarországon általánosan ismert:
„Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.
Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.
Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.”
Mégis, a „Pimasz szép arccal“ címűben – szerintem – még kifejezőbben, és rá még jellemzőbben ír arról a titkos és imádott magyarságáról, amely itt szinte mint egy végső – és büszkén fájdalmas – önarckép szakad fel belőle:
„Nyög, sír, ez az én fajtám, a magyar.
Olykor utálom, néha szeretem:
Ennyi emberséges bánatot
Nem adott volna más fajta nekem.
Van-e célja és nagy akarata,
Hoz-e valamit, ami övé,
Ami magyar, ami igaz maga?
Van-e nagy, ős küzdésünknek neve,
Vagy elvérezünk névtelenül,
Mint a kóbor tigrisek serege?
Ez a mi szép, koldus, úri fajunk
Nyugtalanít: példája vagyok”
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
(TTG)