Hirdetés

Kónya-Hamar Sándor: DEMETER BÉLA HAGYATÉKA ÉS EMLÉKEZETE (I. rész)

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Erdélyi sors – magyar sors

(Somkerék, 1910.január 6. – Bukarest, 1952. december 24.)

Amikor egy közösség, egy ember élete fölé hajolunk, megpróbáljuk meghatározni, hogy miből is áll össze ez az élet, mi hozta lére a sodrát (hiszen egy életet, akárcsak a történelmet, nem tekinthetjük csupán egymás után következő, egymást kergető események folyamatának), miközben az idő folyamatosságába ágyazott sors és lét teret tölt ki, és valami lesz, valami felé halad.

         Amikor Demeter Béla élete fölé hajolunk, azt látjuk, hogy életének sodra-vonala fájdalmas következetességgel ívfényként fellobban, s a gondolat és indulat elsöprő lüktetéssel kerít hatalmába, és együttérzünk egy lehetséges és megismételhető erdélyi magyar sorssal. S hogy ezt kimondjuk, már nem titok és rejtély, hogy miért tudunk oly keveset Demeter Béláról. Nem titok és rejtély azért sem, mert életútjának, az erdélyi magyarság érdekében kifejtett munkásságának feltárása folyamatban van. Igy ma már csak arról érdemes beszélni, ami volt és újra lesz. Ez minden kitartó kutató-feltáró munka lényege.

           Demeter Béla sohasem volt a közélet és a politika élvonalában. Ő „szürke eminenciánsként” inkább és mindig a háttérből készített elő, újságíróként, felelős szerkesztőként, úttörő falukutatóként, EMGE-szakemberként és tisztviselőként, állandó „összekötőként” és „hídverőként”, mai szóhasználattal „cölöpemberként” , majd pedig magyar állami közszolgálatosként, szakértőként és tanácsadóként végzett fontos és nélkülözhetetlen munkát.

            De mindenek előtt írástudó volt, és tudatában annak, hogy, aki XX. századi írástudó, az nem válhat (önmaga lényegének megsemmisítése nélkül) szószegővé és árulóvá, igazolva mintegy Julien Benda és Babits Mihály idevágó tételeit. Álmodozó volt, aki gondolkodott, és gondolkodó, aki álmodni is mert. Ikarusz-természet, mint Kelet-Európában minden kisebbségi sorsra kárhoztatott,  XX. században született ember, aki – szintén kisebbségi sorsra kárhoztatott – közösségének, méltó erkölcsi és szellemi mindenese lehet. Aki a túlélő hit és meggyőződés kegyelme adta belső szabadsággal, s a sorsa által rámért feladattudattal volt telítve minduntalan. Igy az autonómiáját megőrző s metafizikus értelemben is szabad ember tökéletes arány- és minőségérzéke szavatolta, hogy a mértéket sohasem vétette el. Csalódások után és radikalizálódás közben sem. Akkor sem, amikor Rákosi Magyarországa kiszolgáltatta a román hatóságoknak, koronatanúnak álcázva a Márton Áronék perében, s követett el ellene intézményesített hazaárulást. S annak áldozataként, az ő sorsa és halála messze túlmutat mindazon, amit el tudunk képzelni, mert ez valamennyiünket érint. Anyaországi és kisebbségi sorsban élő magyarokat egyaránt.

            1952.december 24-én, Bukarestben (Zsilaván) belehalt az embertelen vallatásba és bánásmódba, anélkül, hogy tőle egyetlen terhelő információt is megszerezhettek volna.

            Nem titok és nem rejtély tehát, hogy miért tudunk oly keveset Demeter Béláról. A gerinces közéleti emberről, kisebbségi politikusról, közigazgatási szakemberről, úttörő falukutatóról, EMGE-tisztségviselőről és béketárgyalási szakértőről, arról az erdélyi magyarról, akinek halála utáni ismeretlensége mindannyiunk szégyene. Ezt a méltánytalanságot csak úgy tehetjük jóvá, ha életművét visszaadjuk az erdélyi magyar köztudatnak. Ezért kell a közvélemény elé vinni azt a társadalomkutatói, közigazgatási és gazdaságpolitikai hagyatékot, mely letagadhatatlanul szerves része erdélyi magyar örökségünknek.

        A gazdaságpolitikus szakíró, falukutató, szerkesztő és jelentéstevő megbízott

        Demeter Béla 1910.január 6-án született Közép-Erdélyben, a mai Beszterce-Naszód megyében, Somkeréken, birtokos-értelmiségi katolikus családban (a család ötödik fiúgyermekeként, heten voltak testvérek: öt fiú és két leány). Székelyudvarhelyen és Désen diákoskodott, majd 1928-31 között Bukarestben az Államtudományi és Közigazgatási Főiskola politikai-adminisztratív karának hallgatója. Itt képezték a köz- és magántisztviselői kart, de ő közgazdasági és szociológiai kurzusokat is látogatott.Igy Bukarestben nemcsak a regáti román társadalommal és bizantinus politikai élettel ismerkedhetett meg behatóan, hanem az azt kutató román tudományos világ művelőivel is . Dimitrie Gustival például, akkor már európai jelentőségű szociológussal , kinek munkásságát erdélyi magyar lapokban népszerűsítette.

Tanulmányai és közvetlen kapcsolatai révén alaposan és szakszerűen tanulmányozhatta Romániának, mint utódállamnak friss társadalmi-gazdasági viszonyait, s így már főiskolás korában, 1930-ban, János bátyjával közösen megírták „Románia gazdasági válsága”(1) című könyvüket. A kibontakozó nemzetközi gazdasági válság kellős közepén, s az abban vergődő fiatal állam társadalmi-gazdasági életéről megfogalmazott, máig érvényes észrevételeik nemcsak döbbenetes  ráérzésről, de kutatói tehetségről tanúskodnak, és ígéretes társadalomtudósokat ígérnek kisebbségi sorsba szakadt közösségünknek . A könyv szisztematikus és értékes gondolatmenetét röviden a következőkben foglalhatjuk össze: a maradi mentalitás és elmaradt technikájú, irracionális mezőgazdasági termelés, a mezőgazdaságnak tökéletes értékesítési szervezetlensége, az államnak az ipar fejlődése szempontjából helytelen közlekedési, közigazgatási politikája és az elképzelhetetlenül ragadozó hitelviszonyok Romániát gazdasági lejtőre juttatták, és a munkanélküliséget, mezőgazdasági árlemorzsolódást, a parasztság eladósodását okozták. Mindebből a kiútat, mindenekelőtt a hitelkérdés radikális megváltoztatása jelentené, a földtehermentesítés, új banktörvény által, miután a legsürgősebb feladat a mezőgazdaság szövetkezeti, értékesítési és termelési problémájának megoldása, helyes közlekedési és külkereskedelmi politika a meglévő ipari lehetőségek felhasználása végett, és végül a mezőgazdaság keleteurópai válságának leküzdése szempontjából a keleteurópai agrárblokk sürgős megalakítása. Kimaradt viszont a könyvből a társadalmi kérdések súlyos jelentősége, mind a világgazdasági válság megokolásánál, mind a romániai sajátos teendők lehetőségeinek felbecsülésénél. Hiszen a gazdasági válság okozta társadalmi feszültség nem oldható fel „csak” közgazdasági reformmal. Romániában ugyanis az elsődleges s legnépesebb társadalmi rétegnek, a parasztságnak teljes társadalmi szervezetlenségével, osztályszervezetlenségével kell számolni. Éppen ezért a falu gondjainak feltárása, annak társadalmi megszervezése olyan feltétele az egészséges kibontakozást kereső közgazdasági felfogásnak, amely nélkül, pusztán közgazdasági alapon a legjobb indulatú kormánypolitika sem vezethet teljes eredményhez. S a korabeli kritikus észrevételnek, mintha azonnal meg is lett volna közvetlen hatása.

       Derűs és méltó gondolat – az említett könyv és egyéb gazdasági témákról írt cikkei miatt – felidézni a még egyetemi hallgató Mikó Imre korabeli humoros megjegyzését Demeter Béláról. Szerinte ugyanis ő „a romániai gazdasági válságnak egyik értelmi szerzője”.

Folytatjuk…

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kapcsolódó:

Kónya-Hamar Sándor: DEMETER BÉLA HAGYATÉKA ÉS EMLÉKEZETE (II. rész)

Kónya-Hamar Sándor: DEMETER BÉLA HAGYATÉKA ÉS EMLÉKEZETE (III. rész)

 

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this: