Kötter Tamás a kemény iróniával és tűpontosan világított rá közösségi oldalán megjelent bejegyzésében a hazai politikai színház legújabb, egészen abszurd felvonására. A balliberális oldal és a mögé fújt külföldi szponzorok, titkosszolgálatok, álcivil szervezetek, valamint a pénzért megvásárolt influenszerek által fenntartott virtuális buborék – az úgynevezett „Tisza-univerzum” – újabb szereplővel bővült. Ebbe a gigantikus, mindent elnyelő buborékba most boldog-boldogtalan igyekszik bekéredzkedni, hogy egyetlen apró fénysugarat, egy pici politikai hasznot hasítson ki magának abból a világból, amelynek középpontjában maga Magyar Péter áll.
Ezt a mindent elsöprő gravitációt látva a nyolcvanon túli Ernyey Béla – vagy ahogy a pesti aszfaltnyelv mostanában stílusosan nevezi: Ernyedt Béla bácsi – elérkezettnek látta az időt, hogy még egyszer, utoljára kimásszon a fényre. Tette mindezt egy olyan drámai, könnyfakasztónak szánt bejelentéssel,
miszerint a gonosz „Orbán-rendszer” nem kevesebb, mint tíz aktív évet lopott el a karrierjéből.
A balliberális logika szerint természetesen véletlenül sem a Karácsony Gergely által kinevezett fővárosi színházigazgatók a hibásak, amiért elfelejtették őt meghívni játszani. Nem is azok a „függetlennek” hazudott színházak a felelősek, amelyek a kormányt szidva folyamatosan osztják az igét, miközben elkerülik a nyolcvanéves színészt.
Nem, a narratíva egyszerű: maga az Orbán-kormány a közvetlen hibás azért, mert Béla bácsi nyolcvanon túl már nem kap egymás után zsinórban főszerepeket a hazai színpadokon. Ez a megközelítés már a politikai sci-fi és a kriminálpszichológia határterülete.
Ami azonban az egész történetben a leginkább vérlázító, az a történelmi emlékezet teljes zárójelbe tétele. A mai fiataloknak ugyanis fogalmuk sincs arról, hogy kik is voltak azok a kiváltságos művészek, akik a pártállam jóvoltából építhettek karriert, majd távozhattak teljesen „hivatalosan” Nyugatra. Az elvtársi időkben az átlagmagyar legfeljebb háromévente láthatott nyugati országot, akkor is megalázó, hetvendolláros valutakerettel, szigorúan ellenőrzött kék útlevéllel.
Ezzel szemben Ernyey Béla a kádári puha diktatúra abszolút kedvezményezettje volt.
A hetvenes években az Interkoncerten és a hivatalos szerveken keresztül szerződhetett Bécsbe (a Theater an der Wienbe), forgathatott Münchenben, és dollárban, valamint márkában számolhatta a gázsiját – miközben itthon tombolt a legvidámabb barakk szürkesége. Karrierjének alapjait ráadásul két olyan kultikus sorozat fektette le, amelyek a kádári kultúrpolitika és a néphadseregi propaganda legfőbb eszközei voltak:
Princ, a derék katona (1966–1967): Ez a 13 részes sorozat hozta meg számára az országos ismertséget. A könnyednek szánt történet mögött kőkemény pártállami toborzópropaganda állt, amelynek egyetlen célja az volt, hogy meghozza a fiatalok kedvét a kötelező sorkatonai szolgálathoz.
Őrjárat az égen (1970): Ebben a repülőtisztekről szóló minisorozatban a Magyar Néphadsereg és a szocialista légierő presztízsét kellett hősies, modern színben feltüntetnie a kádári kultúrpolitika megrendelésére.
Hétről hétre, amikor a televízió ezeket a részeket sugározta, az egész ország a képernyők előtt ült. Ernyey a rendszer kirakatfigurája volt, aki a szocializmus hadseregét népszerűsítette, cserébe pedig megkapta a nyugati utazások és a külföldi jólét privilégiumát.
Most pedig, nyolcvanon túl, ugyanez az ember áll be a Tisza-párt politikai buborékjába diktatúrát kiáltani, elfelejtve, hogy a valódi diktatúra hogyan tette őt naggyá és gazdaggá. Az „ellopott tíz év” mítosza nem más, mint a felelősséghárítás és a balliberális politikai haszonszerzés szánalmas kísérlete.
