Főúr, fizetek!– avagy Ilyen az, amikor elegünk lett a kisebbik rosszból, és a nagyobb rosszat választatták velünk
Ez az írás a 2026. április 12-ei választásról szól. Még akkor is, ha elsőre, másodikra, vagy sokadikra nem is úgy tűnik. Pedig de!!!
Természetesen nem én vagyok a kizárólagos igazság letéteményes, és a bölcsek köve sincs nálam, csupán gondolatébresztőnek szánom e rövid kis írásomat!
Életem számottevő részét – gyermekkoromat, és fiatalságomból jó néhány évet – az államszocializmusban éltem le. Talán ezért is van az, hogy egy ideje azt éreztem, mintha egyfajta modernizált, 2.0 lajstrom számú kádárizmusban élnénk, ennek összes velejárójával. Például a túlontúl „gondoskodó” állammal, és az ellentmondást nem tűrő állampárttal.
Az ember életében meghatározóak a gyermekkori élmények, némelyikük egész életre rögzül, annyira mély a bevésődés. Egy ilyen megtapasztalásom volt, amikor kisgyermekként – ekkor az ember még nem érdeklődik politika meg efféle dolgok iránt – először szembesültem a szocializmusra, s a szocializmust működtető mechanizmusra, a proletárdiktatúrára oly jellemző kizárólagosság hamisságával. A dolog érdekessége, hogy a szemléltető eszköz szerepét egy fekete, Citroën CX típusú autó töltötte be.
A hatalmas fekete, külföldi rendszámú autó teljesen különbözött a parkolóban gazdáikra várakozó Zsiguliktól, Trabantoktól, Škodáktól, meg az összes többi, szocialista műremektől. Nemcsak láttad, de érezted is ott legbelül, hogy ez itt, valami egészen más!
Valószínűleg valamilyen távolba szakad hazánkfia és családja érkezett vele látogatóba. Az akkori szakzsargon őket hívta disszidenseknek. Ők voltak azok, akik valamilyen legális, vagy illegális módon elhagyták Magyarországot, és elfelejtettek, vagy egyáltalán nem is akartak visszajönni.
Abban az időben, amikor hétfőként nem volt adás a Magyar Televízióban – az akkor létező egyetlen televízióban – és csak három évente lehetett nyugati országokba utazni, és azt sem mindenkinek, a hatalmas, fekete színű Citroën CX, amelyik leállításkor lesüllyedt a betonra, amikor pedig beindították magától felemelte a karosszériát, nos, valami egészen rendkívüli különbözőséget, „másságot” jelentett akkoriban.
Csakhogy ma nem akkor van, hanem most!
Úgy tűnik erről nem akart, nem volt hajlandó tudomást venni az eddig huzamosabb ideig regnáló állampárt, sem pedig annak első számú vezetője, a most leköszönő miniszterelnök. Mintha ott ragadtak volna a múltban!
Ma, amikor szinte mindannyian magunkkal hordozunk egy „okos-telefon” névre keresztelt teljes értékű, internetképes számítógépet, amelyen elég néhány gombnyomás és rögtön látjuk, hogyan élnek a többiek, mondjuk a bolygó túlsó oldalán, a múltba révedés, de még inkább, ha ott ragadunk a múltba, nos, az bizony végzetes hibának bizonyul.
Mond valamit a „nagyember”, szorgalmas delikvensek pedig a „Fürge Ujjak” mozgalom keretében néhány kattintással újra visszavisznek bennünket a Markos-Nádas duó vidéki TSZ-elnököt meglátogató fővárosi riporterének államszocialista világába, ahol a riportalany minden kérdésre úgy kezdi a válaszát, hogy „Hát ez így, ebben a formában nem teljesen igaz!”. Vagy ami még ennél is rosszabb, kiderül, hogy a miniszterelnököt, a sameszait, a kormányhoz hű sajtómunkásokat, meg az összes többi csatolt részt hazugságon kapták. Amikor pedig a magyar(országi) társadalom egyre többször kénytelen ezzel szembesülni, nos, akkor egy idő után azt érzi, úgy érzi, ebből bizony kezd elege lenni.
Mindannyian emlékszünk arra, amikor a kormányfő behozta a nyilvánosság diskurzustereibe a „háborús infláció” szóösszetételt, aztán kisvártatva kiderült – többek között a képzeletbeli „Fürge ujjak” mozgalom közgazdászainak köszönhetően – hogy már az orosz-ukrán konfliktus szárba szökkenése előtt elindultunk (de még inkább elindítottak bennünket) lefelé megalázóba.
Ráadásul egyre többször szembesülünk azzal is, hogy a tömegember életének munkás hétköznapjai nemhogy köszönőviszonyban sincsenek a közlésrendszereinken keresztül számunkra legyártott lét- és valóságmintázatokkal, de egyenesen fényévekre vannak attól.
Egy sajtóorgánum számára – legyen az akár nyomtatott, akár internetes platformon tevékenykedő – ma már nem különösebben megterhelő az a gyakorlat, melynek során szembesítik a nézőt, az olvasót a kőkemény magyar rögvalósággal, s ez a szembesítés immáron egyre többször tetten érhető, példának okáért a világ legnagyobb videómegosztó oldalán.
A szerkesztőség fogja magát, autóba ül, elgurul valamelyik multi hipermarketébe, bevásárol – általában tíz különböző árucikket –, aztán visszaülnek a kocsiba, és irány az osztrák sógorok, vagy a németek, és ugyanannak a multinak az ottani áruházában ugyancsak bevásárolnak ugyanazokból a termékekből. Az eredmény az, ami igazán elgondolkodtató, s egyúttal jelzésértékű is! A tíz árucikkből nagyjából egészéből hétről elmondható, hogy olcsóbb külföldön, mint nálunk, vagy ugyanannyiért többet, nagyobb kiszerelést kapunk. Mindezt olyan országokban, ahol jóval nagyobb az átlagkereset, háromszoros, négyszeres, többszörös.
A legeklatánsabb példa talán a hungarikum kategóriába tartozó Pick szalámi, ami annak ellenére, hogy még oda is kell szállítani, olcsóbb, mint Magyarországon! És akkor nem leszünk gyarmat?
Ezt egyre többen látják. Ez nem kitaláció, ez a valóság. Ezt ma már nem lehet sikerpropagandával ellensúlyozni!
Nagyotmondás tekintetében sajnos nem lehetnek túlzott elvárásaink, hiszen a diákhitelközpont egykori első embere, aki személyében immáron a győztes párt miniszterelnök-jelöltje is, most leköszönő kollégájához hasonlóan, ugyancsak nem jeleskedik e téren. Az igazmondó juhász című produkció szereplőválogatásán rögtön az első fordulóban kiesne ő is.
Háború ide, háború oda, megtartották, rendben lezajlott az országgyűlési választás. A Fidesz elismerte a vereségét, Orbán Viktor gratulált Magyar Péternek. Nem lett polgárháború, és még sorolhatnánk.
E röpke bevezető után, áttérve most már a fő csapásirányra, meg kell állapítsuk, rendkívül érdekes, de még inkább elgondolkodtató választás volt az, ami immáron mögöttünk van.
Számomra a legérdekesebb – s egyben a legszórakoztatóbb is – a surranó pályán induló és agyonhallgatott Mi Hazánk szavazóinak lenyúlására tett kísérletek voltak. Különösen a vége felé, amikor már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, milyen nagy a baj.
Az általam kedvelt és nagyra becsült Bogár László kezdte a sort a szavazatmegosztás csodálatos, innovatív és informatív módon történő, a nyilvánosság számára szóló becsomagolásával. De ami talán még ennél is zseniálisabb és váratlanabb húzás volt, az Budaházy György, majd kevéssel utána testvére, Budaházy Edda ugyancsak e téren való megszólaltatása.
Be kell valljam, én magam nem így cselekedtem. Nem fogadtam meg a tanácsukat. Ennek oka pedig Fritz Tamás volt. Pontosabban az ő nevéhez fűződő „Következmények nélküli ország” szóösszetétel.
Mindig az éppen aktuális választás az, amin az életünk, a hazánk sorsa múlik! És ne legyen kétségünk, fognak is találni minden egyes alkalommal olyan indokot (értsd: be tudják úgy csomagolni), amely – a rendkívüli helyzetre való tekintettel! – felmentést ad a hatalom gyakorlóinak minden alól csak azért, hogy őket (újra)választva ismét a kisebbik rossz mellett tegyük, tehessük le a voksunkat.
Na, ebből lett elege a magyar(országi) társadalomnak. A következmények nélküli országból. És büntetett. Jó sok, de még inkább rengeteg időbe tellett, lassan fordul az óriási tankhajó, még lassabban tanulunk mi, magyarok. Igaz, ennek a választásnak is meglesznek a következményei, csak ebbe még nem merünk(?), nem tudunk(?), de persze az is lehet, hogy nem is akarunk(?) belegondolni.
Ha sarkosan fogalmazva nagyon leegyszerűsítem a dolgot, a magyar(országi) társadalom megbüntette a mára már egyáltalán nem fiatal és egyáltalán nem demokrata politikai érdekközösséget, de legalábbis, benyújtotta a számlát. Valami ilyesmi az, nagyjából egészéből így néz ki, amikor a politikai osztály teljesen elszakad a választóktól, és többé nem nagyon akar tudomást venni a valóságról.
Vidék-Magyarország 5-600 eurós keresetekből tengődő lakossága elkezdi nyomkodni a filléres kínai gyártmányú okostelefonját és azzal szembesül, hogy a tőlünk nyugatabbra döglődő kapitalizmus ottani honpolgárai a két-háromszoros rezsiköltséget, ha nem is vidáman, önként és dalolva, de ki tudják fizetni az ugyancsak kétszeres, háromszoros, vagy még ennél is többszörös fizetéseikből, mi több, utána még marad is valamennyi, amit félre tudnak tenni. Sokszor annyi, amennyi itt Magyarországon egy teljes fizetés.
Ilyen van? Vedd már észre, itt csak ilyen van!
A magyar(országi) társadalmat úgy tűnik egyáltalán nem érdekelte a háború vagy béke témakör (csupán a lakosság 5%-a számára volt ez a legfontosabb szempont a választáskor), sokkal inkább a hasa és a zsebe alapján voksolt.
A nagy kérdés az, hogyan tovább? Mi fog most történni?
Úgy tűnik, kivették, de még inkább kivetették a botot a küllők közül. Magyarország eddig is az Európai Unió gazdasági gyarmataként funkcionált – legalábbis az adatok ezt mutatják – várhatóan ezt fogják most csúcsra járatni. Ne legyen igazam, de van egy olyan érzésem, hogy az EU egyszerűen bedarálja majd Magyarországot.
A ránk váró időszakról legszemléletesebb talán Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom fő hallja kendje beszélt a választást követő eredményértékelőjén:
„Szeretnék a jövőről is beszélni egy picit! Orbán Viktor most nem régiben, már gratulált Magyar Péternek. Én is szeretnék gratulálni a Facebooknak, és a Facebook mögött álló Szilícium-völgyi globális óriáscégnek, mert megszerezte az első magyar miniszterelnököt.”
Azt hiszem ebben minden benne van.
A választás napján Szakács Árpád tett közzé egy bejegyzést a Nagy Arc(felismerő) Könyvön, amihez mellékelt egy fotót, amelyen a pécsi Kossuth téren szavazásra váró polgárok láthatók. A fotó önmagáért beszél. Arra a bizonyos sokat emlegetett „i”-re a pontot egy Kedves Zoltán nevű hozzászóló tette fel.
Mindazok számára, akiknek nem teljesen világos a vizualitás által bemutatott valóság (igazság?), álljon itt képaláírás gyanánt, hogy ténylegesen milyen jövőt is szánnak nekünk!
KÉPALÁÍRÁS: Ez a kép egészen briliáns! (Pécs, Kossuth tér) Mit látunk? Egy szabadkőműves szobra, a zsidó-templom és a Konzum előtt, kígyózik a tömeg. Minden szimbólum a helyen!
Megint nem figyelünk oda, pedig semmi új nincs a Nap alatt!
„Mignem a biró, haraggal
Ráütvén a két zsebére
S rámutatván a két félre,
Törvényt monda e szavakkal
A szegény fülemilére:
Hallja kendtek!
Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a madárka, hanem
(Jobb felől üt) nekem fütyöl,
(Bal felől üt) s nekem fütyöl:
Elmehetnek.”
Arany János („A fülemile” – 1854)
És hogy egy másik klasszikust idézzünk: Kell még mondanom valamit, Ildikó?
Isten áldja Magyarországot!
Szabó László, 1 öntudatos pécsi polgár
Kiemelt kép: 2026.04.12. választások, Pécs, Kossuth tér
#NIF #valasztas2026 #magyarorszag #szuverenitas #politika #gazdasag #nemzeti #tortenetialkotmany
