„Péter! Szeretsz te engem?”– Árvíz, bányaomlás, megpróbáltatások Erdélyben

Amikor távol élő, a mindennapi életben is megpróbáltatásoknak kitett testvéreink bajban vannak, összeszorul az ember torka, megdobban a szíve és azt keresi, hogyan tudna segíteni. Ezernyi Trianon és holokauszt, ezernyi fájdalom sújtja most az erdélyi magyarokat, az idegen főhatalom alatt kínlódó székelyföldi testvéreket, akiknek megélhetését, létét és mindennapjait, immár 105 éve veszélyezteti az a primitív hatalom, amely magáénak gondolja a lopott holmit és különböző városi legendákat gyárt erdélyi múltjának bizonyítására.

Most egy súlyos természeti katasztrófával néz szembe az árvíz elöntötte Erdély. És szembe kell néznie Parajdnak az emberi butaság, felelőtlenség, kapzsiság eredményével, a sóbánya megsemmisülésével is, ami megélhetést, viszonylagos jólétet, reményt biztosított az ott élők számára, de békét, nyugalmat és gyógyulást adott mindazoknak, akik ellátogattak ebbe a bányába, ahol már Szent István előtt is bányászták a sót, s ahonnan vitték szerte Európába.

A baj, a tragédia, a kemény munkával megteremtett létbiztonság elvesztése ma egész Erdélyt veszélyezteti. Gátak szakadnak át, házakat, állatot, s néhol embert visz a víz a megsemmisülés felé. Hol a segítség, kihez fordulhat ilyenkor a keservét hordozó ember? Igen, a magyar állam felelős minden magyarért. Azokért is, akiket a ma is dühöngő magyargyűlölet elválasztott egy határral az egységes Magyarországtól. Felelősek vagyunk egymásért, hiszen a lelket, az érzelmeket, a magyar szót, a nemzeti összetartozást nem lehet politikai döntésekkel, gyűlölködéssel határok közé szorítani. Ahogyan nem lehet a magyar kereszténységet sem határokkal szabályozni, megszüntetni. Nem lehet a reményt, az Istenbe vetett hitet, a Magyarok Nagyasszonyának segítségét sem megtiltani.

Eszembe jut a bibliai idézet (János 21:15-17), amelyben Jézus háromszor kérdezi meg Pétert – szereti-e őt? Jézus ebben a három kérdésben rávezeti tanítványát a feltétel nélküli szeretetre. Arra a szeretetre, amely nem csupán baráti szeretet, hanem odaadó, önfeláldozó szeretet.

Ezt a mostani természeti és emberek által előidézett katasztrófát is egy hozzánk intézett kérdésként kell felfogni, ha van hitünk és nem az elkeseredettség káromkodása tör fel belőlünk. Aki elszenvedi a tragédiát, és aki segíteni akar, annak egyértelmű választ kell adnia erre a jézusi kérdésre: Igen, szeretlek Uram!

Mert, minden szenvedés próbatétel. A hűség bizonyítéka kell legyen a megpróbáltatás. Harmincöt év alatt elfelejtettük mi volt azelőtt, amikor még nem volt a turizmus főhadiszállása a sóbánya, amikor Parajd nevét csak románul lehetett leírni a magyar nyelvű lapokban is, amikor csak Dám bácsi jóindulatán múlott, hogy a magyarországi vendég ott alhat-e a rokonoknál… (és Dám bácsi soha nem jelentette föl a parajdi vendéglátót…)

Elfelejtettük azt a szörnyű elnyomást, amelyben élni kellett, s amikor nem mehetett Magyarországról semmilyen támogatás a Székelyföldre. A jólét és a szabadság, a politika és a sokszor szánalmas kiegyezések az ellenséggel nem maradtak emlékeztető nélkül. És most újra itt a lehetőség válaszolni a kérdésre: Péter, szeretsz-e engem?

S talán nem is véletlen, hogy pont a Székelyföldön történik ez a tragédia. A magyarság mindig úgy tekintett a székelységre, mint utolsó bástyára, a tisztességes és erkölcsös nemzetrészre, és sokan vallják máig, hogy ha marad a magyar nyelvet beszélőkből ezen a világon, akkor az a maradék a Székelyföldön élők lesznek.

Azonban valami ott is megroppant, valami nem úgy működött az utóbbi évtizedekben, ahogyan működnie kellett volna. A kereskedőket megcsapta a pénzimádat, s volt, aki a „külföldinek” felárat számolt a szállásért… a „külföldinek”, aki Magyarországról ment a csíksomlyói búcsúba, vagy éppen csak nyaralni, kikapcsolódni, szeretetből, Erdélyhez való ragaszkodásból. Sokan jöttek vissza csalódottan, fájó szívvel.

Ám, nem csak Erdélyben változott a világ, hanem az anyaországban is. Felnőtt az új generáció, amely az elmúlt három évtized drámaian romboló liberalizmusát szívta magába már az anyatejjel, akinek nem jelent semmit Trianon, akiknek még az egyházi iskolák némelyikében is azt tanítják, hogy nem kell vele foglalkozni, mert már régen volt. Nem ismerik Szent István felajánlását, és nem ismerik azoknak a katolikus és protestáns lelkészeknek a szenvedéseit sem, akik nemzetmegtartó erő voltak úgy az anyaországban, mint – sokszorosan üldözötten – Erdélyben, a Felvidéken és minden megszállt országrészünkben.

Végre színt kell vallanunk ismét! Nem elég ugyanis, ha a kormányfő és az erdélyi magyar párt vezetője megállapodik a támogatásban, mert az csupán a kormány elképzelését, a kormánypárt elkötelezettségét tükrözik. Színt kell vallania a nemzetnek! Választ kell adnunk egyenként és önmagunkban a jézusi kérdésre. Vállaljuk-e egymást, vállaljuk-e a kereszténységünket, a magyarságunkat, megteszünk-e mindent itt az anyaországban és a Kárpát-medence minden szegletében azért, hogy az igazságtalanság megszűnésének a reménye ne csak remény, hanem tény legyen majd valamikor? Hiszünk-e igazán a feltámadásban, és abban, hogy hitünk által ez az ország megerősödve, ismét példaképpé váljék a kereszténységét és múltját sárba taposó mai Európa számára?

Fáj, hogy nem látok gyűjtőpontokat, segélyszállítmányokat, amelyek Erdély árvíz sújtotta területeire vinnének adományt, nem hallok a magyarországi templomban imát a károsultakért, Erdélyért… Mert ilyenekké váltunk.

Eljött hát az ideje a szószékeknek, a prédikációknak, amelyekben nem az Evangéliumot mondja el a pap újra, a saját szavaival, hanem megerősíti a népet, a nemzetet és választ adni segít: „Igen Uram, szeretlek!” „Igen, szeretem a nemzetemet, a határokkal szabdalt hazámat, és a most bajbajutottakat, akiken segíteni akarok – és kérem a bűnbocsánatot. Bajbajutottként pedig, kérem a segítséget a Fennvalótól – és a bűnbocsánatot…, hogy újra szépnek, reménytelinek és áldottnak lássuk a jövőt, a keresztény magyarság megmaradását!

Őseink ma is énekelt egyházi énekei jutnak eszembe. Azok az énekek, amelyekkel örömükben és bánatukban, megalázottságukban és győzelmeikben dicsérték az Istent, s fohászkodtak a Magyarok Nagyasszonyához, Jézus Krisztus anyjához…

„Térj magadhoz, drága Sion,
Van még néked Istened,
Ki atyádként felkaroljon,
S szívét ossza meg veled!
Azt bünteti, kit szeret,
Másképp ő nem is tehet:
Sion, ezt hát jól gondold meg,
S szabj határt bús gyötrelmednek.”

„Nagyasszonyunk, hazánk reménye!
Bús nemzeted zokogva esd!
Nyújtsd irgalomjobbod feléje,
Botlásiért, ó, meg ne vesd!
Mi lesz belőlünk, ha Te elhagysz?
Ó, árvaságunk sírba hervaszt!
Minden reményünk csak Te vagy:
Szent Szűzanyánk, szent Szűzanyánk,
Ó, el ne hagyj!”

Stoffán György

Nemzeti Napló – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)