Zelenszkij puccstól tart, szökni akar, de az USA nem engedi

Zetényi-Csukás Ferenc: Kunok között, a téli napforduló ünnepén

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Egyre-másra gyúltak meg az őrtüzek a pusztán, még az sem tévedhetett el a korai estében, aki félig vakon volt. Itt gyűltek össze a kunok a téli napfordulót ünnepelni és egymásnak számot adni az elmúlott időről.

Birkát főzve, nagy vidámságban örültek egymásnak. Férfiak, asszonyok, gyermekek, akik így várták, hogy az este eljövetelével meggyújthassák a legnagyobb tüzet; a Szer-tüzet.

Azt vallják, legalábbis az Illoncsuk és a Csertán-nemzetség leszármazottjai, hogy ilyenkor december 21-én, fekete színű lovat kell futtatni és a máglyára dobott szalmabábúval együtt ég el minden rossz, ami az esztendőben megtörtént velünk…

Kalapomat mélyen a szemembe húzva járom körbe őket és a gyermekkoromra gondolok. Hányszor, de hányszor ültem tüzüknél, mint kicsi gyermek, milyen sokszor is voltam közöttük.

Hosszú idő telt el azóta. Elszaladtak az évtizedek, az lenne a csoda, ha megismernének. Kotogu és a nagymamám halála után nem tudtam visszatérni az izsáki-orgoványi homokra.
Nem bírta volna el a szívem.

Most sem tudom, hogy mi lehetett az a végtelen erő, ami visszahúzott a gyökereimhez a messzi távolból.

Céltalanul bóklászok közöttük, s ha köszön némelyikük, én becsülettel vissza is köszönök. Néznek rám a gyönyörű, ferdén hasított mandulaszemeikkel, de meg nem szólítanak. Régi kun szokás szerint, én addig, míg nem szólítanak, nem szólhatok.

Múltat idézve állok meg az egyik bográcsnál és az ég sötét alját kémlelem.

Ekkor, furcsamód, valaki megrángatja a nadrágomat:

-Adjon az isten!- köszön rám egy 9-10 éves forma gyerek.
-Édösapám kéreti, ha éhös a gyomra s nem rest elfogadni egy tányérnyi jó birkapörköltet, akkor gyüjjön velem!- még a szeme is nevet, ahogyan hív. Messziről szaglik, hogy csibész a kölyök!

Szép, cserzett, barnás bőre van, gesztenyeszín hajjal keretezett arccal. Kun-fajta, amolyan szép, mokány.

Kalapomat még mélyebbre húzva vele megyek, a kíváncsiságom és nem az éhség az, ami erre vezet. Megállunk a fiúval kicsit odébb, hogy egy idős magukhoz invitáljon:

– Melegedj meg a tüzünknél, egyél az ételünkből, és mikor kedved úgy tartja, akkor menj tovább!

Sokszor hallottam ezt a mondatot gyermekkoromban, amikor az ugaron a „mieinkkel” találkoztunk az öreg Kotogu társaságában. Az idők elejétől így köszönti a vendégét, így jelzi a másiknak a kun, hogy elfogadja őt.

Én is az ősi szokás szerint viszonoztam azt:

-Ételeteket elfogadom, tüzeteknél megmelegszem, jó szándékotokat megköszönöm!

Tizennégyen ültek a bogrács felett. Mindőjükkel kezet ráztam, miközben engem néztek, én meg őket, mire megszólalt az egyik öregjük:

-Vedd le hát azt a kalapot, önni abban nem való, Ferenc!

Illő nem illő, elmosolyodtam. Hogyan is gondolhattam, hogy meg tudok bújni előttük, hiszen már akkor megismertek, amikor megérkeztem.

Hosszasan, sokat beszéltünk.
Volt miről.

Egyesével hallgattam meg a történetüket, hogy majd én is mesélhessek az enyémről. Büszkék voltak rám, hogy szerintük milyen magasra emelt a szerencse-csillagzatom és az embereket a múltra és a múlt tiszteletére taníthatom.

Alázattal véve túlzó szavaikat, lassan készülődnünk kellett. Nekik a Szer-re, nekem meg messze utam volt még az ismeretlenbe.

Könnyek között ígértették meg velem, hogy mielőbb visszatérek, tanítok, és még mesélek.

Szeretettel öleltem meg őket, s nem tudhatták, hogy közben azt gondolom, hogy ők mindent tudnak. Minden fontosat tudnak a világról. Ők az élet mesterei, s abban én vagyok a szerény tanuló…

Isten áldja meg őket!

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás