VEGYI FEGYVERT VETETTEK BE AZ UKRÁNOK

KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Quem deus perdere vult, dementat prius – Akit Isten meg akar büntetni, előbb elveszi az eszét

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Két-három éve írtam egy cikksorozatot „Unió, unió, te csodás” címmel, amelyhez a fenti latin, de talán még a latinoknál is régebbi időkből származó közmondást választottam jeligéül. Azok a cikkek a jelentkező tébolynak és züllésnek a felszínen látható, olykor kabaréba illő, vékony rétegeit vakargatták, de most, midőn a büntetés jelei már kezdenek megmutatkozni, elérkezett az ideje, hogy a mélyebb rétegekbe is megkíséreljünk behatolni. Ezért a korábbi jeligét most az írásom címévé tettem.

Nem tudom, hogy a tisztelt olvasóim szokták-e nézni a Hír TV Háború Ukrajnában c. műsorát. Én szoktam és jónak és viszonylag tárgyilagosnak tartom. Nem mintha mindig mindenben egyetértenék a szereplőkkel, de ez természetes, annál is inkább, mert olykor a szereplők is különböző álláspontokat képviselnek. A minap a Balti-tengeri gázvezetékek felrobbantásáról beszélgettek, amikor határozottan humorosnak látszott, ahogy kerülgették a forró kását. Látván, hogy a szakértők olykor még mosolyogtak is a bajszuk alatt, amikor arról beszéltek, hogy „nem lehet” megállapítani a tettes kilétét, nekem Milosevics szerb elnök jutott az eszembe, aki őszintén kimondta, hogy „mindenki tudja, hogy ki tette, de senki sem meri kimondani”. A korábban már közölt, „A grafikon, mely mindent megmagyaráz” c. cikknek az amerikai szerzője kimondta: noha mindenki tudta, tudja, hogy kinek az érdeke volt a csővezetékek tönkretétele, de: „Ennek ellenére senki sem számított arra, hogy az USA maga fogja felrobbantani a csővezetéket az ipari terrorizmusnak a történelemben legnagyobbnak látszó műveletével. Ez valóban megrendítő volt.” Ez a helyzet: az USA már nyíltan terrorista módszereket használ még a szövetségesei kényszerítésre is.

Sokszor elgondolkoztatott, hogy a Nyugat-európai politikusok miért mennek ennyire nyilvánvalóan szembe a saját országuk érdekeivel. Most, hogy napvilágra kerülnek az Európai Parlamentben folyó, a nagykereskedelmi tételekben történő politikus felvásárlásoknak a részletei, már kevésbé csodálkozom. Ha még azt is számba veszem, hogy az amerikai titkosszolgálat még a „baráti” Angela Merkel magán telefonbeszélgetéseit is lehallgatta, nyilván most is lehallgatja, el tudom képzelni, hogy a vesztegetésre rendelkezésre álló, határtalan pénzmennyiség mellett micsoda zsarolási képességek birtokában lehetnek. (Gondoljunk csak arra a magyar Európa parlamenti képviselőre, aki részt vett valami uniós bulin, és utána az egész európai sajtó ezzel foglalkozott. Nem egyedül volt ott, de csak az ő neve került nyilvánosságra. Lehet, hogy azokat később veszik elő? Ha „rászolgálnak”? Mindent a maga idejében?) Ezért táncol úgy az Európa Parlament és a Bizottság, ahogy az USA fütyül. Mivel az Európai Tanácsot nehezebb megvesztegetni, lévén államfők a tagjai, akik legalább elvileg némi felelősséggel tartoznak választóiknak, ezért kell a könnyebben megvesztegethető Parlamentnek és a Bizottságnak egyre szélesebb jogkör, hogy minél teljesebb körben tudják végrehajtani a „keresztapa” utasításait az államfők és az „istenadta nép” akarata ellenére is. Ha sikerül megvalósítani a nem elszámoltatható, zsebre-politizáló profitpolitikusok nagy álmát, az Európai Egyesült Államokat, akkor már nem lesz semmiféle „áldemokratikus” (ez a szó a szocializmusban volt divatos a Nyugat jellemzésére) akadálya az USA-ból jövő utasítások végrehajtásának és a „rule of law” helyét felváltja a „rule of rules”, a törvény uralmát a szabályok uralma, a „rules based order”, a szabályokon alapuló rend, ahogy amerikaiul szeretik mondani. Nem számít, hogy mi van a nemzetközi szerződésekben, az ENSZ alapokmányában, az uniós alapszerződésekben, elég, ha valamelyik „fórum”, azaz eredeti jelentésében piac, vagy inkább nevezzük ócskapiacnak, de a színvonala miatt nevezhetjük akár „politikai turkálónak” is annak ellenére, hogy álszent módon Parlamentnek meg Bizottságnak nevezik, „aggodalmát fejezi ki” amiatt, hogy „sérülnek”, mondjuk, „a szocialista erkölcs” normái. A fiatalabbak ezt már nem tudják, de én még tanultam marxizmus-leninizmust az egyetemen. (Gyurcsányék talán már nem tanultak, de nekik a vérükben van.) Abból megtanultam, hogy erkölcsös cselekedet az, amely a munkásosztály érdekeit szolgálja. És mi szolgálja a munkásosztály érdekeit? Nyilván az, amit a munkásosztály legkiválóbbjai, az „élcsapata”, a Párt, mai szóval a „politikai elit”, még közelebbről annak is a legkiválóbbjai, azaz a „Párt Központi Bizottságának” tagjai úgy ítélnek meg. Csak egy közbevetett nyelvtörténeti érdekesség: akkortájt az „elit” szó még nem volt divatban. Hogy ne kelljen a besározódott (TV magyarsággal: „kompromittált”) „legkiválóbbak” és „élcsapat” szót használni, a „fejlett elvtársakról” nem is beszélve, a „rendszerváltó elit” bevezette helyettük az „elitet”. E tekintetben elismerően kell beszélnem a régi „élcsapatról”, mert ők még magyarul igyekeztek beszélni, a féjknyúzt álhírnek, rémhírnek nevezték, a „direktívát” irányelvnek, stb. és nem használtak orosz szavakat helyettük. Visszatérve a lényegre, ha bármilyen kérdésben az élcsapat legkiválóbbjai, ma divatos szóval az elit elitje, meghozta döntését, és kimondta, hogy mi a jó, akkor a pártfegyelem megkívánta, hogy azt mindenki mindenütt végrehajtsa. Így működött a „népi demokrácia” és így működik ma a „nemzetközi közösség”, amelynek élcsapata az Amerikai Egyesült Államok, Központi Bizottsága az Egyesült Államok kormánya, a Varsói Szerződés helyét pedig átvette a NATO.

Számomra elrémítő volt látni, ahogy az USA kongresszusában tapsoltak Zelenszijnek. Olyan volt, mint a „Béketáborban” Sztálin napjaiban: „szűnni nem akaró taps” – ez volt az akkori újságírók kedvenc szófordulata a véget nem érő, kötelező „lelkes” tapsorkánok leírására. Senki sem merte abbahagyni, amíg az elnökség nem jelezte, hogy elég volt. Jól emlékszem, mert már nagyocska fiú voltam. Csak az hiányzott, hogy nem kiabálták a taps ütemére, hogy „éljen Zelenszkij, éljen a párt”. Némi különbség, hogy a mai amerikai „Globalista (bolsevik) Kétpárt Legfelsőbb Tanácsa (Kongresszus és Szenátus) Központi Bizottsága (az USA kormánya)” mögött még áll egy „nemlétező háttérhatalom” is (TV magyarsággal „díp sztéjt”), amelyet, egy kis ironikus utalással a hazai „politikai elit” hatalomra éhező csoportjára, nevezhetnénk akár a tényleges hatalmat bitorló „árnyékkormánynak” is.

Tán a Hír TV Újságíróklubja egyik adásában vetette föl valaki, hogy vajon ki „dobhatta föl” a szóban forgó politikusokat és miért pont ezeket és miért pont most. A legutóbbi kérdéssel kapcsolatban bizonytalan vagyok, de talán az egyik ok lehetett, hogy amikor a bőröndök még tele vannak pénzzel, amint a videók mutatták, nagyon színpadiassá tehető a „leleplezés” művelete. Mint egy igazi krimiben.

Az első két kérdésre könnyebb válaszolni. Ha máshonnan nem, a bűnügyi regényekből megtanulhattuk, hogy az iparszerű vesztegetések, hadd mondjam politikai nyelven, a „rendszerszintű korrupció” esetén először a legbutábbak és legkapzsibbak szoktak lebukni. Tudni kell, hogy a „rendszerszintű korrupció” esetén a nagy hatalmú és nagyon gazdag „rendszerszintű korrumpálók” megfigyelők, kémek, besúgók „rendszerszintű hálózatával” is szoktak rendelkezni. Ezt az olaszok maffiának nevezik. Olvastam egyszer egy nagyon nyomasztó, kis könyvet, amelynek szerzőjét és a címét is régen elfelejtettem, de mégis sikerült felkutatnom a világháló segítségével: Dürenmattnak „A megbízás, avagy a megfigyelők megfigyelőjének megfigyeléséről” c. könyve volt. Erről van szó. A megbízók nem szeretik, ha a megbízottak „két úrnak szolgálnak”, ezért figyelik őket. Emellett sokan láttuk néhány évvel ezelőtt azon Európai parlamenti képviselők névsorát, akik rajta voltak valamilyen Soros fizetési névjegyzéken. Akkor ennek semmilyen következménye nem lett, hiszen nem tilos a képviselők számára „másodállást” vállalni. De a „keresztapa” kissé másként gondolkodik: ha tőlem titokban kaptok pénzt valamiért, akkor már nem tűröm el, hogy mástól is kapjatok, mert az veszélyeztetheti az én érdekeimet.

Éva Kaili talán túl mohó volt, és ez lehetett a veszte. Nem volt neki elég a keresztapától kapott pénz, nem bírt ellenállni a Katarból jövő kísértésnek. A megfigyelők és a megfigyelők megfigyelőinek a szövevényes, többszintes hálózata tudomást szerzett a dologról és a „keresztapa” csak a megfelelő pillanatra várt, hogy a hivatalos hatóságokkal lecsapasson a megbízhatatlanná vált hálózati tagokra. Figyelemre méltó adalék, hogy az után a Stella Kyriakides után, az Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottság egészségügyért és az élelmiszer-biztonságért felelős biztosa után, hiába jelent meg a számláján egy ismeretlen eredetű négymillió eurós összeg, amelynek az eredetéről nem tud számot adni, és amelynek a megjelenését ő is „meglepetéssel” vette észre, és szegénykém el sem tudja képzelni, hogyan kerülhetett oda, sem a belga, sem a ciprusi rendőrség nem nyomoz. Talán csak nem azért, mert az a pénz „jó irányból” érkezett? Kíváncsi volnék, mekkora volna a felháborodás itthon libsi körökben, ha kiderülne, hogy mondjuk a „Mi Hazánk” mozgalom Kínából kapna támogatást, Oroszországot nem is említve. Mert az rossz irány. Hogy az USA -ból? Az csupán azt jelenti, hogy ők még ott is népszerűek. Ahogy Márki-Zay is megmondta. A „Jó Birodalmában”, abban, amely humanitárius (értsd: emberbaráti) szőnyegbombázásokkal szokta meggyőzni tévedésükről azokat, akik nem osztják a véleményét. Tehát: a kínai dollár rossz dollár, az orosz dollár még rosszabb dollár, de az amerikai dollár, az igen, az más, az fain, jó dollár. Az nem törvénytelen. Az jöhet a dollárbaloldalnak, dosztig. Mert: „a pénzből soha-sehem elég”- ahogy valami amerikai mjúzikelben dalolják. Nem nagyszerű? Ahogy a népmesében is rangsorolják egymást a verembe esett állatok, hogy melyiküket egyék meg először: farkas-barkas nagyon szép, róka-bóka az is szép, őzem-bőzem elég szép, nyulam-bulam jaj de rút, és megeszik a kisnyulat. És így tovább. Ez van a dollárokkal is: aki rossz dollárt kap, azt megeszik.

Abszurd világban élünk. Mondjuk magyarul, mert sokkal kifejezőbb: tébolyult és gonosz világban élünk. Csak két újabb példa: Assange, a Wikileaks alapítója ellen azért emeltek vádat Svédországban, mert „szexuálisan zaklatott”, … na kit? Egy prostituáltat. Egy hivatásosat. Ez nem vicc! Ráadásul olyan súlyos bűn, hogy le akarták tartóztatni érte. Menekülnie kellett. Dominique Strauss-Kahn politikai pályafutásának, többek között annak, hogy induljon a franciaországi elnökválasztáson, azzal a váddal vetettek véget, hogy nemi erőszakot kísérelt meg egy szállodai szobalány ellen. Félreértés ne essék, nem ezeknek az embereknek a tiszta erkölcseit védem, már csak azért sem, mert semmit sem tudok róluk és nem is érdekel a magánéletük, még kevésbé annak legkevésbé nyilvános része, de azt a vádat, hogy egy Strauss-Kahnnak, egy volt francia miniszternek, az IMF vezérigazgatójának, aki térdig dagonyázott a pénzben, pont egy szállodai szobalány kellett volna, nem tartom meggyőzőnek. De ha mégis, nem tartják elképzelhetetlennek, hogy egy ilyen pályafutás után egy ember ne rendelkezne kellő tárgyalási és rábeszélő, de mondhatnám, hogy diplomáciai vagy széptevési készséggel ahhoz, hogy megfelelő anyagiak felkínálása mellett ne jusson el egy „konszenzusos” alkuhoz? Ehelyett állítólag úgy viselkedett, mint a legrosszabb migránsok Európában. Ráadásul mielőtt bármi bebizonyosodott volna, a sajtó, mégpedig az egész világsajtó, nyilván csak a célból, hogy a választásra jogosult világcsőcselék minél hangosabban csámcsoghasson, még azt is világgá ordította, hogy milyen jellegű szolgáltatást kívánt. Ha nem hiszik, járjanak utána. Még a Wikipédiában is benne van. Álszemérmesen, latin megnevezéssel. Megnézhetik. (Lehet, hogy az illető szobalány is csak a sajtóból tudta meg, hogy mi történt vele és utána már azért kapta a pénzt, nehogy ezt elárulja.) Ha egy köztörvényes bűnözőt a TV-ben mutatnak, a személyiségi jogaira hivatkozással eltakarják az arcát. Érdekes, hogy Straus-Kahnnak nem törődtek a személyiségi jogaival. Nem, mert őt a háttérhatalom nem lebuktatta, hanem tönkre akarta tenni. Ez már túlmutat minden kettős mércén és jó ízlésen. Ahogy az USA-ban nevezik, ez jellemgyilkosság (TV magyarsággal: keröktör öszeszinéjsn). A rossz hírbe hozó rágalmazás legundorítóbb, de a „művelt nyugaton” divatos formája. Hiába mentették később fel a vádak alól, azt a közvélemény már örök időkre úgy könyvelte el, hogy a „haverok kimosták”. Ami pedig Assange-ot illeti, ha Svédországban élnék, félnék a piacon bármit is venni egy kofától, nehogy, miután kifizettem, megvádoljon, hogy „eladásra kényszerítettem” (piacon belüli erőszak), vagy hogy „üzletileg zaklattam”.

„Forr a világ bús tengere” – írta 1807-ben, 216 évvel ezelőtt Berzsenyi Dániel. Most is forr. Még hevesebben és még veszélyesebben. Még korábban így álmodozott Csokonai a boldog 20. századról:

 

…Vége van már, vége a hajdani gyásznak,

              Lehasadoztak már a fekete vásznak,

Melyeket a fényes világosság előtt

              A hajdani idők mostohás keze szőtt.

 

…Ezt minap egy jámbor magyar énekelte,

              S benne a huszadik századot képzelte.

Ne is félj, óh magyar, talán akkorára

              Boldogabb nap jön fel reád valahára:

S aki mérget forral hazádnak ellene,

              Megveri a magyar seregek istene.

 

Azóta már a 21. századba jutottunk, és noha sok minden megváltozott, sok minden könnyebbé vált, összehasonlíthatatlanul gazdagabban, nagyobb jólétben élünk, bár közben balgán föléljük a természet kincsestárát, nem sok mindent láttunk megvalósulni Csokonai látomásából. Az élet kényelmesebb, a korábbi időkhöz képest dúskálunk a földi javakban, de a gazdagok és szegények közti szakadék szélesebb és mélyebb, mint valaha a világtörténelemben, és cseppet sem lettünk boldogabbak. A mérget folyamatosan forralják Brüsszelben, meg úgy nemzetközileg is „hazánknak ellene”, a fejünk felett pedig egy szörnyű háború veszedelme lebeg olyan gyilkoló eszközök iszonyú fegyvertárával, amilyet korábban az „elmaradott” emberiség még a legrosszabb rémálmaiban sem tudott elképzelni, és mindennek betetőzéséül már valósággá vált az egész emberiség öngyilkosságának a véletlen eshetősége is. Ez az Ember Tragédiája. Az igazi. Nem a színpadi. Közvetlenül a szemünk előtt! Mindig reméltük a jobbat, harcoltunk, dolgoztunk a jobbért, meg is valósult belőle valami, aminek átmenetileg örültünk, megkönnyebbülten felsóhajtottunk, de mikor ellankadt a figyelmünk, – Karinthyt idézve – a „gyalázatos hazugok” megint félresiklatták az egészet és kezdhetjük újra, ha lesz rá még eshetőségünk.

Egyetlen mondat marad vigasztalásul: „Ember küzdj, és bízva bízzál”. De ne magadban, mert a „humanizmus”, az emberi értelmet istenítő, arra alapozó, gőgös, emberközpontú világ látványos és kétségbeejtő csődöt mondott. Tartsuk tehát magunkat a régi bölcsességhez: Bízz Istenben, de tartsd szárazon puskaport, azaz végezd a földi feladataidat becsülettel, és légy éber és körültekintő. Ne dűlj be a „gyalázatos hazugok” csábító, szemfényvesztő, hazug ígéreteinek!

Írta: Dohán Mihály

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

%d bloggers like this: