Makoldi Sándor (1945-2017) festőművészként közeledett a néprajzhoz, melyben felismerte a magyarság ősi hagyatékát. A népművészet kifejezési formái izgatták magyar festőként, főiskolai tanárként, diplomás néprajzosként. Ugyanis a népművészet őrizte meg leginkább a nemzet karakterét, közösségi formáját (közérthetőségét), képírásba tömörített egyetemes mondanivalóját.
A mai Magyarországtól félig elcsatolt Gömör vármegyében találkozott az egyik legősibb bútordarabunk, az ácsolt ládák továbbélésével a XX. századig. A már elfeledett (padlásokra, kamrák mélyére száműzött) egykor itt, a Felvidéken a legdíszesebb kelengyés ládák jelei elkápráztatták. Mint kiderült, az országosan elterjedt bútordarabok legősibb, geometrikus (elvont) jeleinek értelmezésével eddig alig foglalkozott a szakma.
Mivel tudta alkotóként, hogy e jelek nem lehetnek csak üres díszek, meg akarta érteni, hogy miért kerültek főleg a kelengyés ládákra, amit az emberi élet csúcspontján, a házasságkötés ünnepén mutattak meg. A szakrális alkalom szülte fontos tartalmaikat analógiák segítségével fejtette fel, más ácsolt tárgyak (bútorok) hasonló jeleivel együtt a koporsók és bölcsők esetében is, az emberi élet nagy fordulópontjaihoz kötődően.
Ne csodálkozzunk, hogy ilyen kevesen vesznek részt ezen a kis előadáson.
A liberálisoknak, jól bevált módszerük a kirekesztés, a nekik nem tetszők elhallgatása. És ezek a liberálisok mondják meg, hogy mi a liberalizmus.
A másik, hogy mitől lenne vonzó a kint rekedt magyarjainknak egy anyaországbeli meghallgatása, amikor tudják ők is, hogy közülünk is sokan mennek külföldre, ha valahogy meg akarnak élni.
Nincs már semmi vonzó ebben az országban. Valószínű azt tartják, hogy az ilyen lecsúszott, félrevezetett ország képviselői ne akarják megmondani nekik, hogy mi a tuti!
Baumag