Kónya-Hamar Sándor: Az én ötvenhatom – avagy találkoztam a forradalom angyalával

Dr. Tóth Ilona emlékére, s a 2022-es parlamenti választásokra is gondolva

Mindenkinek megvan s meglesz a maga Ötvenhat-ja, ötven, hatvan év után is, s majd még azután is! Azoknak is, akik csak olvastak vagy hallottak a Forradalomról. S a veterán forradalmároknak is, akik pedig egyre kevesebben élnek már, ám a megtorlást elszenvedők s mégis élők és emlékezők, sajnos még kevesebben.

Hiszen öreg kontinensünkön bárhol is él halandó ember, a Magyarországon történtek kisebb-nagyobb mértékben, de befolyásolták létét. S nyugodtan kinyilatkoztathatjuk, hogy az ötvenhatos forradalom az összeurópai történelem egyik meghatározó eseménye volt, amely elindította a folyamatot a kelet-közép-európai demokratikus átalakulásokhoz.

A megfogalmazhatatlan tisztelet pedig ma már úgy kötelező, hogy az áldozatot vállalók emberi méltóságát sohasem feledhetjük, és titkos megbízatásként, ha kell, mi is fölvállalhassuk.

1956 ötvenedik évfordulóját, 2006. október 23-án, az Európai Parlament brüsszeli épületében, irodámban maradva késő éjszaka éltem át, a tévéképernyő előtt, mert a Duna Tv egyenesben adta az aznapi ünnepinek szánt megemlékezést, s azt követő budapesti utcai eseményeket. Mert a kettő Budapesten aznap estére összenőtt, s mindmáig összeforrt. S nem egyedül voltam szorongó tanúja a közvetítésnek, hanem két belga EU-s parlamenti biztonsági őr társaságában. Akik, szokásos éjszakai őrjáratuk során néztek be, s maradtak kivilágított és közvetítéstől hangos irodámban. Az emberi középkort meghaladó életkoruk okán azt is feltételeztem róluk, hogy tudják miről szólt az a nevezetes nap (Október 23.). És mint kiderült, legnagyobb döbbenetemre, nem tudták, sőt azt sem tudták pontosan, hogy bukaresti, avagy budapesti eseményekről és megemlékezésről lehet szó. Jó hosszan kellett mesélnem, s közben a képernyőn is láthatóan, elindították azt a T34–est, melyről viszont a két megszeppent egyenruhás is tudta, hogy mit jelent és képvisel. És meg voltak győződve pillanatnyi megrendülésük és csodálatuk közben, hogy “Budapesten valami kísértetiesen megismétlődik”, s ha addig annyira lelkesen ecseteltem az egykori történteket, nekem is azonnal haza kellene indulnom, hiszen ott van a helyem. Pár tíz méter után viszont leállt a T34-es s az addig lelkendezők, immáron tehetetlen “százezre” olyan kétségbeesetten örvénylett, hogy tudni lehetett: hát vége az egésznek! Akkor még nem is tudhattam, hogy lényegében, Budapesten már vérbe fojtották a megemlékezést.

Ilyen és ennyi volt akkor is? – kérdezték. Nem, nem – vágtam rá eléggé kétségbeesetten és értetlenül bámulva a képernyőre, – mert alig tizenkét napig, de mégis élt. Mint az apostolok száma, mondta maga elé bámulva az idősebbik, akiről közben már az is kiderült, hogy valamikor két szemesztert is hallgatott a közeli város katolikus szemináriumán, aztán az élete úgy alakult, hogy akkor ott ült mellettem, biztonsági őrnek beöltözve.

Jóval éjfél utánig beszélgettünk még, s közben megmutattam az akkor frissen megjelent Az én ‘56-om (Európai parlamenti képviselők személyes vallomásai az 1956-os magyar forradalomról. A forradalom képekben), c. 2006. Szabad Európa Kiadó), jubileumi kiadvány angol és német nyelvű (My ’56, Mein ’56) változatát. S az addig szótlan fiatalabb biztonsági, lapozgatva hirtelen egy fénykép fiatal lányalakjára mutatott: Mint egy angyal!

Az 1956. október 23-án kitört budapesti forradalom első napján készült felvételen, mely derűs és bizakodó hangulatban indult, s a lengyelországi forradalmi mozgalmat támogatni szándékozó egyetemi ifjúság tüntetéséről készült, a fénykép jobboldalán meghúzódva, látható egy lányalak, akire később én is ráfogtam, hogy ő volt a forradalom angyala (mellette viszont Koroknai Zsuzsa, néprajzos és magyar örökségkutató, aki csak most hunyt el Amerikában). S ezt tartom ma is. Pedig azt sem tudom, hogy hívták, melyik égi vagy földi fakultáns hallgatója volt. Csak lépdelt, arcán szelíd-szomorú és elszánt mosollyal, szerényen, szótlanul, de nagyon megbízhatóan, akárcsak diáktársai. Szürke, kopott és nyitott gallérú télikabátban, vasalt fehér (de nem golyóálló) blúzban, hullámzó, kibontott hajjal, mellyel csak úgy játszadozott az októberi szél. Ismeretlenül, névtelenül, mert azóta sem tudom, ki volt s él-e még, átélte-e a fegyverek, majd a megtorlás idejét?!  Megérte-e az akkori 50-ik, s a soronlévő 60-ik évfordulót? S kérdeztem ezt már az 50.-ken is ott a brüsszeli palotában, nagyon egyetértve a történelmünket egyáltalán nem ismerő belgával.

Igen, mert ami szép, annak látszania kell. S ami igaz, annak érvényesülnie – fűzhetem hozzá. De végső soron, mindennek van esztétikai jelentése, még ha negatív értelemben is. S a forradalmárok java, sajnos, sohasem jelent többséget, csak minőséget! Ezért a történelemmel és politikával való közvetlen és szenvedélyes kapcsolat – személy szerint is – mindig sokba kerül. Akkor is, ha tiszta, ártatlan eleinte a tenni – vagy emlékezni akaró szándék. Hiszen nagy volt 2006 őszén is az akkor regnáló Gyurcsány-kormánnyal való elégedetlenség s az őszödi beszéd kiváltotta felháborodás, annyira, hogy még az MTV székházát is elfoglalták, aztán megtorpantak, hazamentek és ezzel vége lett a nagy felindulásnak. Mintha valaki így szervezte volna meg. Mint a későbbi kisinyovi tömeg megmozdulását is (ők is elfoglalták a parlament épületét, és annyi, mert senki nem tudta a tömegből, hogy tovább mit kellene tenni). De legalább nem volt szemkilövetés, mint Budapesten. Melyért mindmáig, szinte nem is felelt senki, a parancsot adó miniszterelnöktől a rendőrfőkapitányig!

Ne hidd, hogy ez többször nem történhet meg! – 2006.

Elmeséltem akkor azt is, hogy 1956 után, vagyis a Budapestet és Magyar Forradalmat letaposó szovjet tankoktól, Gorbacsov fáradt mosolyáig, mi minden történt még Európa keleti régióiban. Nem tudom, ha sikerült meggyőznöm a két biztonságit, de távozóban arra kértek, hogy ha az a jubileumi kiadvány megjelenne francia nyelven is – mert azon olvashatnák, és érthetnék meg igazán a Magyar ’56 kapcsán megszólaltatott tizenhárom parlamenti képviselőt – akkor föltétlenül kérnének egy példányt. Francia nyelven viszont, azóta sem jelent meg!

A tizenhárom, megszólaltatott képviselő pedig, sorrendben a következő volt:  a spanyol Josep Borell Fontelles (az Európai Parlament elnöke), a magyar Szájer József, az Egyesült Királyságot képviselő Bill Newton Dunn, a lengyel Bronislaw Geremek, Vytautas Landsbergis, a szabad Litvánia első elnöke, a franciák 1988 és 1991 közötti miniszterelnöke, Michel Rocard, és külügyminisztere, Alain Lamasoure, a német Hans-Gert Pöttering (következő EP-elnök), Ausztriából Agnes Schierhuber, az EP külügyi bizottságának német elnöke Elmar Brok, az erdélyi Kónya-Hamar Sándor, Kelam Tunne észt képviselő, s a szintén magyar Schöpflin György.

Újraolvasva az akkori megszólalásokat rögzítő kiadványt, nem kis megelégedettséggel írhatom le, hogy a Magyar ’56 ötvenéves évfordulóján,- mindmáig is érvényesen – ki mit is gondolt és érzett.

Josep Borell Fontelles számára például, a budapesti forradalom és az azt követő véres megtorlások voltak az első olyan események, amelyek fölkeltették érdeklődését a politika iránt. S hogy a Budapesten történtekből tudhatta meg a világ: az Egyesült Államok és Oroszország a világ igazi urai, valamint, hogy akkor Budapest, akárcsak Szuez, hozzájárult a római egyezmény felé vezető út megnyitásához.

Szájer József szerint pedig, az 1956-os magyarországi forradalom megrázta az egész kommunista világot, és csodálatos példáját adta a magyar nép szabadságszeretetének.

Bill Newton Duun meg éppen azt fogalmazta meg, hogy a magyar forradalom bebizonyította: a szabadság olyan eszme, amiért érdemes küzdeni, még ha oly reménytelennek tűnik is, mint a szovjet tankok ellen harcoló magyarok forradalma, amely végül megrendítette a legyőzhetetlennek hit birodalmat.

Bronislaw Geremek véleményén is érdemes, még ma is elmerengeni: a magyar forradalom azt üzente, továbbra is van értelme a nemzeti ellenállás eszméjében gondolkodni és cselekedni. S ennek kapcsán jogunk van kimondani, hogy a nyugati államok vezetői annak idején, milyen közömbösek voltak a mi sorsunk iránt.

Vytautas Landsbergis emlékei szerint: 1956-ban, Litvániában az a nap, a magyar forradalom melletti kiállássá, s nagy nemzeti tiltakozássá változott, aminek a végén a szovjet katonáknak kellett feloszlatnia a tömeget. A mára figyelve pedig, azzal is tisztában kell lennünk, hogy azokban a posztkommunista országokban, amelyek nem rendezték a múlt adósságait, ott még most is a marxizmus nélküli kommunizmus virágzik.

Michel Rocard is felidézi, hogy a magyarok 1956-os forradalma után kezdték kapiskálni a történelmi és gazdasági valóság lényegét. És francia miniszterelnöksége idején azért ítélte el a Ceausescu-rezsimet, mert tarthatatlannak érezte, hogy az ENSZ emberi jogi bizottsága soha sem ítélt el egyetlen kommunista országot sem. S azt gyávaságnak tartotta, és azt gondolta, az 1956-os mulasztás után, hogy a legkirívóbb esetekben tiltakozni kell, még akkor is, ha az esetleges diplomáciai kellemetlenségekhez vezet. Romániát pedig azért említette, mert a keleti blokkban volt az az ország, ahol talán a legbotrányosabb volt a helyzet, ahogy 1956 után, de később is kitartóan az erdélyi magyarsággal bántak.

Az 1789-es francia és az 1917-es oroszországi forradalom eszméi közötti párhuzamok okozták, hogy Franciaországban az értelmiség nagy része baloldali, sőt, kommunista nézeteket vallott. “Inkább tévedj Jean-Paul Sartre-ral, mint hogy igazad legyen Raymond Aronnal!”, idézte a mondást Alain Lamassoure, akinek emlékeiben még mindig egy félelemmel teli érzés élt, amelyet az elnyomó hatalom tankjai ellen puszta kézzel küzdő nép ébresztett, de a magyar népnek megint igaza lett.

A vasfüggöny túlsó feléről, Ausztriából nézte végig gyermekfejjel a magyarországi események utófejleményeit Agnes Schierhuber. Akkor tanulta meg, hogy bár menekülnie is kénytelen, de a magyar büszke nép, aki Európában elsőként lépett fel a kommunista diktatúra ellen. S ennek következtében a szovjet blokk több országában is feléledt a remény, hogy egyszer majd elérkezik az emberek többsége által vágyott szabadság!

Elmar Brok, aki szinte a kezdetek óta európai képviselő, csak megerősíteni tudta a magyar forradalommal kapcsolatos véleményét, hiszen azt bizonyította be végérvényesen, hogy a kommunizmus elfogadhatatlan rendszer. És továbbra is támogatja azt a javaslatát, hogy a kommunizmus áldozatainak emléknapja az 1956-os forradalom leverésének kezdetét jelentő nap, a szovjet csapatok budapesti bevonulásának dátuma, november 4-e legyen.

Jómagam, az erdélyi 1956-ról emlékeztem. Arra, hogy a román állam kegyetlenül megtorolta már a forradalom melletti kiállást is, s ezzel temesvári és kolozsvári román és magyar diákok életét tette lehetetlenné, több száz börtönítélettel, életfogytiglani jogfosztással, és többségében végrehajtott halálos ítélettel. És sajnos, hogy a magyar nemzet még mindig nem hódol kellő elismeréssel ’56-os mártírjainak emléke előtt, akik közül nem egy erdélyi magyar. Ám 1956 megtanított nem félni, és kimondani, hogy a román politikának és parlamentnek legnagyobb adóssága viszont annak a már kezdeményezett jogszabálynak az elfogadása, amely rehabilitálná az ’56-os kivégzetteket és elítélteket. De úgy látszik, alighanem – mint oly sok minden – ez is az Európába való integrálódás egyik feladata marad.

Kelam Tunne észt képviselő pedig, aki a nyolcvanas évek végén megalapította a Szovjetunió első nem kommunista pártját, s mint a nemzeti ügyek professzora, nem kis iróniával szögezte le, van a magyar forradalomnak egy derűlátó olvasata is; ha akkora erővel kellett közbelépni Budapesten, akkor a szovjet rendszer korán sem volt olyan erős, mint amilyennek hitték és látszott.

A Magyarországon született, Angliában és Skóciában nevelkedett, és Budapest, Brüsszel, Strasbourg és Tallin (észt felesége otthona) között ingázó Schöplin György szerint, a forradalmárok abban voltak egységesek, hogy mit nem akarnak, arról azonban kevés életképes elképzelésük volt, hogy mit kívánnak helyette.

Pontosan, mint 2006-ban, az ötvenéves évfordulón. Ezért is volt elkeserítően méltatlan az a megemlékezési alkalom. Melyet viszont mindmáig nem kértek jogérvényesen számon! Megígérték pedig 2010-ben is, 2014-ben is és 2018-ban is! 2022-ben pedig, nehogy éppen ez a mulasztás bosszulja meg magát! Ahogy a történelemben eddig is lenni szokott!

A 2022-es választásokon elnyert újabb 2/3-os támogatás viszont, újabb elvárás az érvényes, számonkérő politikai-jogi ígéret betartására..!

Kiemelt kép: Joe Klamar/AFP

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)