Az Országgyűlés plenáris ülései sok mindent megértek már a rendszerváltozás óta, de a napirend előtti felszólalások ideje alatt időnként olyan hangulat uralkodik el a teremben, amely nem a jövő építéséről, hanem a múlt legsötétebb reflexeinek feltámadásáról szól. A legutóbbi parlamenti ülésen ismét szemtanúi lehettünk annak, hogyan próbálja a politika elfedni a valóságot a megszokott, üres retorikai elemekkel.
A visszamutogatás kényelmes csapdája
A kormányfői expozíció során ismét megtapasztalhattuk a már sajnos megszokott forgatókönyvet. Magyar Péter a szokásos időkeretet túllépve, újra a felelősség elhárítására és a korábbi ciklusokra való visszamutogatásra helyezte a hangsúlyt, ahelyett hogy valós, felelős válaszokat adott volna a jelen kihívásaira. Az emberben ekkor önkéntelenül is felmerül a kérdés: mikor veszik végre tudomásul, hogy a folyamatos bűnbakkeresés nem oldja meg az ország gondjait?
De az igazi gyomorszorító pillanat nem itt következett be.
Az MSZMP-kongresszusok reinkarnációja
Amikor a Ti-Sza Párt frakcióvezető-helyettese szólalt fel, a televízió képernyője előtt ülve sokan érezhették úgy, hogy hirtelen egy időgépbe ültek. Azok számára, akik a Kádár-rendszerben születtek, ott nőttek fel, ott tanultak, kötöttek házasságot, és ott nevelték fel gyermekeiket, ez a hangulat összetéveszthetetlen.
A dicsőítő retorika: Pontosan ugyanezt a stílust hallhattuk anno az MSZMP kongresszusain. Amikor az elvtársak összeültek, a párt mindig a helyzet magaslatán állt, ragyogóan kezelte a nehézségeket, és tévedhetetlenül menetelt előre.
A valóság elhallgatása: A mostani felszólalás is ugyanezt a nosztalgikus, elvtársi dicsőítést hozta vissza. Semmi önkritika, semmi valódi problémafelvetés, csak a kizárólagos igazságba vetett, dogmatikus hit hangoztatása.
Nem csoda, hogy sokan – akik pontosan emlékeznek még erre a hangulatra – egyszerűen kikapcsolták a televíziót. Felesleges volt tovább hallgatni a múlt kísérteteit.
Miért írom kötőjellel?
Nem véletlen az sem, hogy ezen politikai formáció nevét következetesen kötőjellel – Ti-Sza Párt alakban – tüntetem fel. Egy olyan nemzedék tagjaként, amely tiszteletben tartja a történelmet, nem lehet méltóképpen elmenni mellett, hogy Magyarország második legnagyobb folyójának, valamint a tragikus sorsú, egykori meggyilkolt magyar miniszterelnöknek, Tisza Istvánnak a neve egy ilyen nemzetromboló, sekélyes politikai társulattal legyen összemosva.
A Tisza név a magyar történelemben fogalom: a méltóságot, a hazaszeretetet és a tragikus sorsú államférfi helytállását jelenti. Ezt a nevet beszennyezni egy olyan párttal, amely a Kádár-kor legsötétebb agitációs paneleit idézi fel a parlament falai között, méltatlan lenne a múlthoz és a jövőhöz egyaránt.
Az időgép leállt, a képernyőt kikapcsoltuk, de a tanulság megmaradt: a stílus változhat, de a pártállami reflexek mélyen gyökereznek azokban, akik a múlt elveiből építenek jövőt.
