Hirdetés

Dr. Polgárdy Géza: R. Vozári Aladár, Munkács város nagyszerű magyarja

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Egyike ő a balfékek által kényszerű feledésre ítéltek közül. Ha nem is volt egy Széchenyi István kaliberű nagysága a magyarságnak, de oly parányi sem volt, hogy személyét hagyhatnánk elsüllyedni a múló időben. Lássuk hát, ki is volt R. Vozári Aladár?

Az észak-keleti vártán, Munkácson született 1895-ben, s politikus, újságíró és lapszerkesztő volt. Iskolai tanulmányait szülővárosában végezte, itt is érettsé- gizett 1913-ban. Útja ezután Budapestre vezetett, ahol az Eötvös Kollégium matematika-fizika szakos, bölcsész hallgatója lett. Tanári alapvizsgáját 1915-ben tette le, s mivel menten besorozták katonának, már indulhatott is a frontra.

Előbb a cs. és kir. 15. majd a 26. tábori vadász zászlóalj kötelékében teljesített szolgálatot két éven keresztül. Többnyire a tűzvonalban, a leginkább veszélyeztetett helyeken. Közben megbetegedett és hol mellhártyagyulladással, hol tífusszal küszködött. Aztán nagy kín-keservesen, de csak letelt a két év s szépen kidekorálva, több kitüntetés birtokában, hadnagyként leszerelt.

R. Vozári Aladár, aki egyformán mestere volt a szónak és a tettnek, visszatérve a civil életbe, először is tetterősségét bizonyította. Sáros vármegyében ugyanis, – mint katonaviselt karhatalmi parancsnok,- 1918 novemberében leverte a felforgató forradalmi randalírozásokat. Majd 1919 januárjában nem csupán szervezője, de vezetője is volt a Galíciából egészen Csapig előretört ukrán hadsereg Munkácsnál történt szétverésének.

Aztán a következő hónapban már ismét egyetemi hallgató a fővárosban, ám a csehek és a románok közeledésének hírére, édesapja haza hívja Munkácsra. Májustól az ekkor még magyar munkácsi állami főgimnázium tanára, de a szeptemberben ide érkező csehek persze állásából felmentették. A csehek, – akiknek egyesek nagy-nagy demokrata hírét próbálták kelteni, – menten be is szüntették Munkácson a magyar nyelvű oktatást. Egy jelentős részben magyarok által lakott városban!

Ekkor aztán R. Vozári Aladár, a tettek embere, megszervezte és 1921-ig vezette a munkácsi titkos magyar gimnáziumi tanítást! Közben pedig, már 1919 augusztusától szervezte a helyi magyarság ellenállását a korábban itt soha elő nem fordult, így kifejezetten betolakodó csehekkel szemben. Maga szerkesztette a viszonylag rövid életű Kárpáti Futár, majd a Munkács című, nem csupán magyar nyelvű, de magyar szemléletű hetilapokat. Aztán a Magyar Párt megbízta munkácsi csoportjának megszervezésével, melyet ő egyrészt teljesített is, másrészt pedig annak élére állt, s vezette is egészen az 1939-es felszabadulásig.

Még 1926-ban megalapította, egymaga írta és szerkesztette az előbb említetteknél hosszabb életű Őslakó című hetilapot. Erős magyarságtudata és szókimondó bátorsága ezt a csehek által megszállt területek egyik legismertebb lapjává tették. Címoldalán a következő apró betűs szöveg volt olvasható:

„Az Őslakó Podk. Rus magyar ajkú őslakossága jogainak, érdekeinek harcosa és szószólója. Tiszteli mindenki maggyőződését, nemzeti és vallásos érzését. Hirdeti a nemzetek, felekezetek, társadalmi osztályok közötti megértés és béke szükségességét, de vétót kiált az igazságtalanságnak és elnyomásnak, hangot ad az elnyomottaknak és igazságtalanságot szenvedők jajainak.”

Mindezt pedig nem csupán hirdette, de tette is! Természetes, hogy a lap nép-szerűsége növekedett, amint az is igaz, hogy az új urak a lapot gyakran elkobozták, szerkesztője ellen pedig a csehek nyolc alkalommal indítottak el-járást államellenes tevékenység miatt. Ötször tartóztatták le és csukták börtönbe!

Több könyvet is írt, a legjelentősebb talán az l931-ben napvilágot látott Elszállt a turul című volt. Tormay Cecile lapja, a Napkelet 1931. márciusi száma, (259-260. old) így írt róla:

„Nem regény, hanem dokumentum ez a könyv…Vozári könyvében az elszakított magyarság helyzetének javításáért, a kisebbségi kérdés igazságos megoldásáért küzd, de nem feledkezik meg egy másik népről sem ( a ruszinokról-P.G. megj.) amely annyi időn keresztül a legnagyobb békességben élt a magyar uralom alatt, s most szintén elnyomott.”

A recenziót jegyző Zaka Sándor pedig így folytatta a gondolatot:

„A százötven oldalas könyv csupa fájó seb, csupa probléma, szívből, hazaszeretetből szakadó panasz, de mindezeken túl bizonyság arra vonatkozóan, hogy a ruszinszkói magyarság… hatalmi elnyomás alatt nyögve, szabadságától, iskolájától, nemzeti kultúrájától megfosztva, idegen  politikai áramlatoktól fertőzve is küzd, harcol, viaskodik…”

(Megdöbbentő a hasonlóság ezen 1931-ben papírra vetett sorokban leírt valóság és a 90 évvel későbbi, mai, 2021-es munkácsi és egész kárpátaljai valóság között! Megállt volna az idő kereke?!)

Vozári a magyar megmaradás helyi ellenségeivel (noha író, tehát szellemi ember volt, akkor, abban az időben kommunistákkal, szocialistákkal és csehekkel, tehát akkor nem fafejű ukránokkal) a népgyűléseken, városi képviselőtestületi üléseken is éles harcot vívott. 1929-ben, majd 1938-ban is, a munkácsi képviselő testületekben a csehek és a többi balfékek vele szembeni magyarellenes támadásait tettlegesen verte vissza! Ismétlem: noha író, tehát szellemi ember volt, soha nem ijedt meg a saját árnyékától. Ha szükséges volt, bizony testi erejét is bevetette.(Azt már én teszem hozzá, hogy aligha ismerhette Jack London mondását, mely szerint „az érvek királynője az ököl!” De így, a mondást nem ismerve is alkalmazta azt…)

1935-ben a Magyar Párt nagy szótöbbséggel tartománygyűlési képviselővé választotta. Itt aztán ismét csak igen éles és elszánt harcot folytatott a csehek ellen. Mivel ragaszkodott a magyar nyelv használatához, 1937. április 1-jén a cseh elnök négy rendőrrel vitette ki a tartományi ülésről. A Magyar Párt elnöksége 1938. október 12-13-án a négytagú komáromi delegációba küldte.

1938. október 23-án karókkal és vízfecskendőkkel verte, verette szét a Munká-cson készülődő fegyveres ukrán puccsot. Ugyanebben a hónapban szervezte meg a híres munkácsi magyar nemzetőrséget, s ez egészen 1939. január 6-ig, az ő vezetése alatt állt.(Ezen a napon a Munkács elleni cseh orvtámadás vissza -verésének vezetője, a város rendjének és nyugalmának biztosítója.) Feladataikat innentől már a magyar honvédség vette át a városban.

Vozári 1939. február 3-án kormány főtanácsosi kinevezést kapott, a városban pedig akkora volt a tekintélye, hogy még a Magyar Turista Egyesület április 30-án megalakult Munkácsi (Beregi) Osztálya is díszelnökének választotta. Júniusban tanügyi tanácsossá nevezték ki, s ebben az évben lett a Magyar Élet Pártja képviselője is.

1943-ban az Officina képeskönyvek sorozat 55. köteteként megjelent az általa írt MUNKÁCS című kötet. Mélységesen szeretett szülővárosáról szóló könyvé-ben így írt:

„Munkács annak a Vereckei szorosnak az őrt állója, amelyen a magyarság bevonult ebbe az országba. Sajnos, olykor-olykor a veszedelem, az ellenség előtt is megnyílt ez a híres kapu. Ezen át özönlöttek be a tatárok, oroszok, de Munkácsot – és Munkácson keresztül a hazánkat – hosszabb időre, jóvátehetetlenül semmiféle ellenség se tudta hatalmába keríteni. Az örök magyarság örök városa Munkács.”

Majd így folytatta:

„A cseh uralom idején Munkács képviselő testületében a magyar tagok részéről Prága elsorvasztó, el nemzetlenítő törekvéseire olyan leszerelhetetlen, támadásokba menő ellenállás volt a válasz, amelynek visszhangja biztatólag, bátorítólag járta be a cseh – szlovák köztársaság minden magyarlakta táját. Minden választás szívügye, rettenhetetlen önvédelmi harca, ha kellett: kézitusája volt a munkácsi magyarságnak. Az akkori népszámlálások pedig olyan seregszemlék, amelyek során személy szerint tartottuk nyilván minden magyart s minden velünk érző őslakót.”

1944 őszén Vozári a szovjetek elől menekülni kényszerült. Budapestre jött, ahol 1945-ben még megjelent utolsó, Így történt című könyve, aztán az „elvtársak” 1946-ban  a hírhedt Andrássy út 60-ba hurcolták. Természetesen állambiztonsági kihallgatásra…

Az 50-es években már folyamatosan beteg volt, érezte, hogy közel a vég. Ezért halotti jelentését is ekkor, méghozzá jó előre megfogalmazta. E búcsút intő so-raiban az általa oly végtelenül szeretett Munkácsról való elmenekülésére utalt:

„Életem munkarésze egy régi, őszi, alkonyba hajló délutánon tulajdonképpen már befejeződött.”

Igen, a munkarésze! De ténylegesen, valóságosan Budapesten, 1959. november 30-án fejeződött be az élete. Az az élet, amelyet Munkács város meg nem félemlíthető nagyszerű magyarja teljes egészében a megmaradásunkért vívott harcra áldozott.

…Ezek után csak természetes, hogy az úgynevezett utókor magyarjai csaknem teljesen elfejtették!!!!

 DE EZT NEM ENGEDHETJÜK MEG! Mert példája feledhetetlen, hősi példa!

Hiszen a maroknyi kárpátaljai magyar ma is helyt áll a velejéig sovén, jelenleg éppen ukrán hatalom minősíthetetlen üldözésének, beolvasztási kísérletének!

Mert most nem csehesítés, hanem ukránosítás folyik Munkácson, Beregszászon, Ungváron, Nagyszöllösön és egész Kárpátalján! Európa vezetői pedig, akik tehetnének ellene, mindezt némán szemlélik, mert orosz gyűlöletükben szüksé -ges nekik a jelenlegi ukrán ütköző-állam! Szemeiket ezért becsukják, s így nem látják a kárpátaljai magyarság megsemmisülés előtti vergődését…

A szerző nyugalmazott jogász, közgazdász, szociológus. De aktív közíró.

Forrás: Polgárdy Géza Blogja

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás