Dohán Mihály: Miért kell Orbánnak maradnia

Megöregedtem, emellett az élet sem halmozott el áldásaival az utóbbi években, ezért már nagyon régen nem foglalkozom azzal, hogy az internet segítségével közzétegyem a politikai életre vonatkozó meglátásaimat. Most azonban kényszerítve érzem magam, hogy megszólaljak. Ennek az oka részben az ország és a világ megváltozott állapota és a közelgő választások, részben egy régi, 2011-es írásom, amelyre valószínűleg senki sem emlékszik már, és amelynek az volt a címe, hogy „Miért kell Orbánnak megbuknia”.

Sosem szerettem a Fideszt. Megalakulásakor három gyerekem is egyetemista volt, akik a szocializmusban sosem éltek semmiféle „mozgalmi életet”. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy miért nem csatlakoznak a Fideszhez, azt válaszolták, hogy az csak a szájjártató, dolgozni nem szerető társaik gyűlhelye. Mikorra előttem is világossá vált, hogy a Fidesz lényegében csak az SzDSz ifjúsági tagozata volt, megértettem őket.

A Fidesz harcolt a leghangosabban a sorozott hadsereg megszüntetéséért. (Döbbenetesnek tartottam. Milyen senki ember az, aki nem hajlandó a hazáját védeni? Az ilyen a családját, segítséget kérő embertársait sem fogja védelmébe venni, mert fontosabb neki a kényelme. Jó példa erre az emlékezetes kölni szilveszter éjszaka.) Ők nevezték a pápalátogatást „cápalátogatásnak”. Egy kereszténydemokrata képviselő felszólalásakor egy fideszes képviselő kurjantotta azt, hogy ”térdre, imához”. Amikor egy MDF-es képviselő azt javasolta, hogy a Trianoni békediktátumról emlékezzen meg az Országgyűlés, a Fidesz kivonult az ülésteremből. Ők vezették be az egykulcsos jövedelemadót, ami az SZDSZ-nek volt a vesszőparipája, merthogy, úgymond, teljesítmény visszatartó. Máig is védelmezik, mintha bármiféle gazdasági haszna volna, noha csak a szegényebb rétegek iránt szolidaritás felmondása volt. Az egyik legvisszataszítóbb ügyük a Magyarok Világszövetségének a cserbenhagyása volt, amikor a Szövetség nem a Fidesz által javasolt elnököt merte megválasztani.

A Fidesz úgy viselkedett, mint az Európai Unió, amikor az osztrák nép demokratikusan beválasztotta Jörg Haidert a hatalomba: Mivel az osztrák nép nem úgy választott, ahogy az Unió elvárta, a tagállamok megszüntették az együttműködést Ausztriával. Nem zavarta őket, hogy ez szerződésszegés volt. Bojkottal kényszerítették Ausztriát a nép akaratának a semmibe vételére. Ez az uniós demokrácia és jogállamiság, a „népfelség” gyakorlati érvényesülése az EU-ban. Ezért utálják a nemzeti konzultációt és az időszerű politikai kérésekkel kapcsolatos népszavazást. Utálják, mert félnek a néptől és lenézik. Pedig Európa legdemokratikusabb országában, Svájcban,  a népszavazást tekintik az un. „közvetlen demokrácia” legfontosabb intézményének. Országos és területi szinten egyaránt minden fontos kérdésben népszavazást tartanak. Ez, a demokrácia alapelveit felrúgó uniós politikai horda meri rajtunk számon kérni a „jogállamiságot”. Sajnos így viselkedett Orbán is a Világszövetséggel. Pedig ez a sors még őt is elérheti az idei választások után, mert ha választási beavatkozásokkal, szabotázzsal, színes forradalom szervezésével sem sikerül Brüsszelnek és a Soros-félék pórázára fűzött amerikai politikusoknak és hazai csicskásaiknak megbuktatni őt, mert a magyar nép mindezek erőfeszítései ellenére őt fogja megválasztani, akkor, ha nem is éppen atombombával, de bojkottal, vagy egy „sajnálatos” autószerencsétlenséggel is kimozdíthatják őt a hatalomból.

Ami pedig az MSZP-vel való „lepaktálást” illeti, ők is az MSZP-vel és SZDSZ-szel közösen, „négypárti road show”-val győzködtek minket az Unióhoz való csatlakozásra. Ahogy Medgyessy Péter mondta: „Az igazán fontos kérdésekben mindig teljes volt az egyetértés a Fidesz és az MSZP között”. Lehetne folytatni a sort, de minek. A lényeg, hogy amit az indulásukkor mutattak, nekem elég volt ahhoz, hogy ne szavazzak rájuk.

Azonban – ahogy a latin közmondás tartja – tempora mutantur, és a változások nem szükségképp rosszak. A rendszerváltás táján szent Pál megtérésére utalva gúnyolódott valamelyik író azzal, hogy „nagy a forgalom a damaszkuszi úton”. Ez, bár szellemes, de elég durva „csúsztatás” volt, mert összemosta a köpönyegforgatást a megtéréssel. Szent Páléhoz hasonló megtérés, ha volt egyáltalán hasonló a történelemben, nagyon ritka lehet. Nekünk, egyszerű, földi halandóknak, elég hosszú, években mérhető időre van szükségünk ahhoz, hogy nézeteink helytelenségét fölismerjük és őszintén megváltoztassuk. Általában ragaszkodni szoktunk a tévedéseinkhez, sajnos még az ostobaságainkhoz is. Az őszinte megtéréshez és annak a nyilvános vállalásához világos gondolkodásra, alapos önismeretre és nagyon erős jellemre van szükség. Ezért nem gyakori ez a jelenség, de létezik.

Ez az a pont, ahol tiszta vizet kell öntenem a pohárba. Noha nem változtattam meg a korábbi írásomban lefektetett nézeteimet, amelyek az akkori állapotokat tükrözték, most ki kell mondanom, hogy Magyarországnak, ha meg akar maradni, még egyszer mondom, ha meg akar maradni, akkor a jelenlegi kormány által követett úton kell tovább mennie. A mai Orbán világfelfogása, nézetei és politikai céljai rég nem emlékeztetnek azokra, amelyeket pályafutása kezdetén tanúsított. (Ne felejtsük: fiatalon ő is átesett egy Soros-agymosáson. Tiszteletreméltó, hogy képes volt arra, hogy szembeforduljon az akkori nézeteivel.) Az őt körülvevő emberek közül is sokan kicserélődtek.

Teljesen megváltoztak a célok, a stílus és a szóhasználat is. Hol van már Ungár Klára, Fodor Gábor, és még sokan mások, és rég túlhaladott, internacionalista, liberális szemléletük. Kellő rálátás híján nem tudom megítélni minden minisztere munkáját, de abban biztos vagyok, hogy Magyarországnak Varga Mihályhoz és Szijjártó Péterhez hasonló képességű és elkötelezettségű miniszterei a világháború óta még nem voltak. Bár a nyilvánosság előtt nem nagyon szerepel, de azt hiszem, hozzájuk kell csatolnom a Nemzeti Bank elnökét, Matolcsy Györgyöt is, mert ha ma is egy, az ország egész aranytartalékát elherdáló Surányi György-féle „értelmiségi” (leváltása ellen annak idején 50 „értelmiségi” elvtársa tiltakozott) vezetné a bankot, aligha működhetne a gazdaság olyan eredményesen, mint most.

Hajlok arra a véleményre, hogy ide kívánkozik még Novák Katalin neve is. Bízom abban, hogy nem fog csalódást okozni. Hihetetlenül nehéz a feladata. Nem tudhatom, ki fogja átvenni, ha esetleg köztársasági elnök lesz belőle. Esetleg elnökként is vinni fogja a témát, mint Áder a környezetvédelemét? Talán nem is volna rossz megoldás. (Aki nem egészen osztja a véleményem, legalább olvassa el ezt az írást. Nem róla szól.) Történelmi jelentőségű munkát végez a Nemzetpolitikai Államtitkárság is Potápi Árpád vezetésével.

Amikor ezeket a legismertebb neveket emlegetem, akiknek a tevékenységét leginkább követem, nem szabad megfeledkeznünk a mögöttük álló szakértő csapatokról, amelyek nélkül nem volna esélyük az előttük álló roppant feladatok megoldására. Mindez azt mutatja, hogy a Fideszben, vagy a mögötte már kinevelődött, összeverbuválódott egy olyan szakértői kör, amely –, hogy az „europäisch” vagy „european”, de korántsem „európai” Gyurcsányné kedvenc kifejezésével éljek – lehetővé teszi nem csupán „európai”, hanem ennél lényegesen magasabb szintű és szélesebb körű politika folytatását. Ki merem mondani, hogy amit ma a magyar politikusok végeznek, az világpolitikai jelentőségű. Ilyenről az „ellenzék” tehetség és célok nélkül nem is álmodozhat. Nekik ugyanis nincsenek céljaik, csak céljuk, egyetlenegy céljuk: Orbán megbuktatása. Hogy azután mi lesz, nem fontos számukra. Irányelvük a „majd csak lesz valami, hiszen még sosem volt úgy, hogy sehogy sem lett volna” kültelki bölcsessége. Hogy ez mibe kerül majd az országnak, az nem érdekli őket. Csak az számít, hogy nekik mit hoz a konyhára.

Amikor az első Fidesz kormányzás után az MSZP került hatalomra, egy tudós ismerősömtől hallottam a következő kijelentést: „A Fidesz jobb, mint az MSZP, Orbán pedig jobb, mint a Fidesz”. A már elmondottak ellenére ezzel akkor sem tudtam vitatkozni, de a megállapításból az is érzékelhető, hogy az illető sem volt elragadtatva a Fidesz és Orbán korai szereplésétől. Mindketten valahogy úgy éreztük, hogy ezeknél – mármint a posztkommunistáknál – nem nagy kunszt jobbnak lenni, de azt elismertük, hogy jobbak voltak. Ami számomra új volt ebben a megállapításban, hogy Orbánt jobbnak ítélte meg a Fidesznél. Én kételkedtem ebben, de utólag el kell ismernem, hogy igaza volt. Az éretlen fiatal demokraták éretlen közösségét Orbán formálta, igazi, önálló arculatú európai párttá, amely magasan kiemelkedik az Európában nyilvántartott áleurópai, távirányított (main-stream) „masszapártok” sokaságából.

Félreértés ne essék, a mai, „szövetségbe forrt” ellenzéki pártokat senki sem jegyzi Európában, és nem is fogja soha. Azok európaisága kimerül abban, hogy Európában vannak. Számukra sem Európa történelmi és kulturális értékei nem jelentenek semmit, sem a nemzetei, sem azok példa nélküli nemzeti kultúrái. Őket csak azért pénzelik, hogy engedelmes cselédek legyenek, de politikai tényezőnek sosem fogják őket tekinteni. Akik nyugatról támogatják őket, azoknak tehetségtelen, elvtelen, kozmopolita senkikre van szükségük Magyarország élén. A brüsszeli birodalom csicskásai lesznek és még annyi szavuk sem lesz, mint az MSZMP-nek volt a Béketáborban, hiába ismételgetik unásig, hogy „európai Magyarországot” akarnak. Ők, mint a bevándorlásra vonatkozó terveik mutatják, még Európát is fölszámolnák, nemhogy Magyarországot. Az USA másként gondolkodói szeretik emlegetni, hogy Lenin állítólag „hasznos idiótáknak” nevezte az efféle nyugat-európaiakat. Hogy teljesen egyértelmű legyek, ma az európai hagyatékot Európában csak a Közép-európai országok és Oroszország képviseli. A többi a szellemében már elszakadt Európától és veszedelmesen sodródik a megsemmisülés felé.

Sokszor próbáltam megérteni, hogy mi mozgathatja ezeket az embereket, mikor olyan világosan látszik, hogy csak bajt tudnak a világra hozni. Végül nem tudtam jobb magyarázatot találni, mint Hamvas Bélának az ateista puritánról megfogalmazott jellemzését:

„… a puritánság nem világszemlélet, hanem temperamentum. Két dolog kell hozzá: bizonyos meghatározott elvek vak hitében való sötét korlátoltság és ugyanezekért az elvekért való eszelős és alattomos harci készség. A puritánsághoz igazi erőt az ad, hogy ő a desperát ateista.

…

Az ateistáknál mindig inkább a szívvel van baj, mint az ésszel. A puritán a tömény szívidióta. A világtörténet legvéresebb csatáit és legirtózatosabb forradalmait a puritánoknak köszönheti. Mindezt azért, mert, szegény, Isten helyett elvet talált, és ezt tudja. Tudja, hogy desperát. Látja, hogy nem megy, mégis tovább csinálja.

…

Az a tudás, hogy életének csak akkor van értelme, ha feláldozza, mindenkivel vele születik. Az élet akkor sikerül, ha feláldozom. Józan és komoly embernél ez a feladat önmagától megoldódik, amikor életét Isten rendelkezésére bocsátja. Az ateista azonban fél. Oktalan fél, neki is fel kell áldoznia. Fel is áldozza, de nem természetes módon, Istennek, mint Ábel, hanem valami értéktelen szamárságnak. Önmagának? Ha még! Gyönyörnek? Hatalomnak? Gazdagságnak? Ha botor is, de ez még valamiképpen érthető . A puritán azonban elvnek áldozza fel magát. Emberiség! szól. Vagy: Szabadság! Vagy: Morál! Esetleg: Jövő ! Haladás!

Mi az, hogy szabadság és humanizmus és jövő ? Istenszurrogátum. És mi rejtőzik e mögött a méreteiben is iszonyú önsanyargató őrültség mögött? Az, hogy ő a desperát ember. Tudja, hogy nem megy, mégis csinálja. Tudja, hogy szerencsétlen bolond, mégis kitart. Azért szigorú, azért ingerült, azért harcias, azért sötét, azért komisz, azért erőszakos, mert ő a desperát. Nem megy és mégis csinálja. És mégis tovább csinálja. Tudja, hogy mit tesz, de nem akar segíteni magán, és ezért még desperátabb lesz. Még desperátabb és még absztraktabb és még ingerültebb és még komiszabb és még alattomosabb, és gyanakvóbb és sötétebb. És megint csak tovább csinálja.”

Hát nem illik-e ez az országgyűlési ellenzék komisz, hazug, alattomos, hangerővel érvelő, szószátyár demagógjaira?

Ami az elveket illeti, az „emberiség”, a „szabadság” a „morál” már kiment a divatból. A „jövő” még él valahogy a globális felmelegedés és a fenntarthatóság formájában. De már nem ezek a legfontosabbak, hanem a „dzsenderizmusnak” és a „demokráciának” a „cél szentesíti az eszközt” ideológiája alapján történő, válogatás nélkül, minden eszközzel való terjesztése (óvodások megrontása, demokratikus és humanitárius bombázás), majd az absztrakt, megfoghatatlan „jogállamiság”, ahogy ezt mind Biden, mind Scholz meghirdette. Döbbenetes, hogy a magukat „zöldnek” és „természetvédőnek” nevezők még a saját emberi természetüket sem hajlandók elfogadni és a természet örök rendje ellen fellázadva magukévá tették a dzsenderideológiát. Ezek túltesznek a kommunisták hajdani „természetátalakító” képzelgésein. Ezek magát az emberi természetet vették célba és el akarják hitetni velünk, hogy azt, mint valami tésztát, kényük-kedvük szerint átgyúrhatják. (Az ember ura a természetnek – mondták a kommunisták. Egy gyerekkoromban olvasott szovjet propagandakönyvnek az volt a címe, hogy „Hogyan lesz az ember óriás”.) Ehhez képest a folyók visszafordításának hajdani terve gyakorlatias programnak tűnik. Pedig tudják, hogy nincs igazuk, tudják, hogy épeszű ember ilyesmiben nem hihet, tehát tudják, hogy hazudnak, de mégis mondják és mondják és mondják. Mi ez, ha nem „bizonyos meghatározott elvek vak hitében való sötét korlátoltság és ugyanezekért az elvekért való eszelős és alattomos harci készség”? Az „eszme” igazi győzelme a józanész felett, a beteg képzelet győzelme a tudomány és az értelem felett, a sötétség győzelme a világosság felett. Micsoda végletes hiszékenység kell ahhoz, hogy elhiggyük, hogy az ilyen szélsőséges „természetátalakítók” fogják megmenteni a természetet. Ők tudják, hogy „fejétől büdösödik a hal”. Tudják, hogy ha a teremtés csúcsán álló ember természetét tönkre tudják tenni, semmi sem áll már az egész emberiség és a természet elpusztításának az útjában. Mivel a tudományos ismeretek gyarapodása és az emberiség egyre erősebb elkötelezettsége megmenthetné a világot, a természetrombolók módszert választottak. Ha nem tudsz valamit megakadályozni, állj az élére és úgy siklasd ki. Megszállták a zöld mozgalmakat. Zászlójukra van tűzve a természetrombolás megszüntetése, de azokat a kezdeményezéseket részesítik előnyben, amelyek hatékonyan rombolják a társadalmat is (lásd: nyugati energiaválság), és nekiláttak a természet pusztításának is, amit az emberi természet, azaz az ember tönkretételével láttak célszerűnek megkezdeni. Félelmetes az az arcátlanság, hogy mindezt a szabadságra és az emberi jogokra hivatkozással teszik. Ha most valaki számonkéri rajtam, hogy merek olyat állítani, hogy Kiss vagy Nagy Pista lelkes zöld mozgalmár célja a természet tönkretétele, akkor finomítom a mondottakat. Kiss és Nagy Pista valóban védeni akarja a természetet, de semmit sem ért az egészből. Már bocsánat, Kiss vagy Nagy Pisták, pártvezérek, vagy aktivisták, önök, Lenin elvtárs szavaival, csupán hasznos idióták.

A pofátlan manipulálás, vagy határtalan tudatlanság olyankor érhető tetten, mint amikor népszavazást követeltek a paksi atomerőmű ügyében. Egy nagyon magas szintű szakmai ismereteket kívánó kérdésben, egy ország energiaellátásának az ügyében a hozzá nem értők többségi szavazásával dönteni! Megáll az ész! Ilyen alapon a gyermekbénulás elleni védőoltás betiltása tekintetében is kezdeményezhetnének népszavazást. Vagy kivehetnék az orvosi konzíliumok kezéből a döntési jogot és átadhatnák a „zöld” kórházi alkalmazottak tanácsának. Őket ugyanis nem érdekli sem az orvosok, sem a mérnökök tudása. Ők már a nagymarosi vízilépcső ellen szervezett zavargásokban is csak „vízügyi lobbinak” nevezték a világszínvonalú felkészültséggel rendelkező magyar vízügyi szakembereket. Miként a hajdani kommunisták, a tanulatlanság gőgjével a zöldek sem „hajbókolnak az úgynevezett szaktudás előtt”. Megjegyzem, hogy a kommunistákat még jobban megértettem, mert szegények azt hitték, hogy nekik a bölcsek köve, a „természettudományos világnézet”, a „marxizmus-leninizmus tévedhetetlen elmélete” a kezükben van. De hogy mi van a zöldek kezében, azt nem tudom. Már csak azért sem, mert a „környezettudomány”, ha szabad ezt a szót használnom, éppen tárgyának a bonyolultsága, nem interdiszciplináris, hanem multidiszciplináris volta miatt még elég fejletlen ahhoz, hogy bárki olyan magabiztos nyilatkozatokat merjen tenni, mint ők. Ezek után nem meglepő, hogy amikor a nem környezetszennyező, megújuló energiaforrást, a nagymarosi erőművet akarták megépíteni, akkor is a „zöldek” szervezték a tiltakozást. Atomerőmű vagy vízi erőmű, nekik mindegy: ők tiltakoznak, mert nekik nem a teremtett világ megőrzése a céljuk. Ha valakinek ez sem nyitja ki a szemét, megérdemli, hogy örökké sötétben botorkáljon. Ha valaki nem tudná, a nagymarosi duzzasztómű tervcélját még 1945 előtt fogalmazták meg. Nem „pártállami” agyrém volt. Két dunai duzzasztóművel tervezték megoldani a Duna vízszintszabályozását, az árvízvédelmet és a Duna-Tisza közének a vízgazdálkodását. Tetszik érteni? A vízgazdálkodását! Az elektromos energiatermelés csak másodlagos cél volt. A zöldeknek az előbbi fájt: nehogy már meg legyen oldva a Kiskunság vízellátása! Nehogy már Magyarország előbbre lépjen a fönntarthatóság irányába! Mindent megmozgattak a megakadályozására, mérhetetlen anyagi és természeti károkat okozva ezzel az országnak. A „hasznos idióták” pedig lelkesen támogatták a saját országuk pusztítását. Pakssal ugyanez a helyzet. A hasznos idióták most is lelkesek. A hozzáértés nem homályosítja el a tisztánlátásukat.

Nem megnyugtató dolog sokáig élni. Nem, mert bizonyos idő elteltével újra előjönnek a múlt kísértetei, akikről azt hittem, hogy végképp letűntek a történelem színpadáról. Sajnos nem. Amikor Fekete-Győrt először megláttam és hallottam a szövegét, egyik általános iskolai tankönyvem egy képe jutott az eszembe: „Agitátor a Putyilov Művekben”, vagy valami hasonló címe volt. Másoknak a Lenin-fiúkat idézte emlékezetükbe. Jakab Péter pedig engem egyenesen a fiatal Leninre emlékeztet, míg Gyurcsány arcán, ahogy öregszik, mintha Szamuely vonásait vélném egyre jobban felismerni. Őszintén szólva, bennem félelmet keltettek ezek a figurák. Ilyenek már nem léteztek, vagy legalábbis nem mutatkoztak a Kádár korszakban. Úgy látszik, mára föltámadtak. Jaj annak az országnak, ahol ilyenek ragadják magukhoz a hatalmat. Ragadják, mondtam, mert már ki is nyilvánították, hogy nem fognak holmi törvényességi aggályokkal bíbelődni, ha a hatalmuk bebetonozásáról lesz szó. Az Európai Bizottság és Parlament, ez a finánckapitalista, szexista zsiványbanda pedig tapsolni fog a „jogállamiság” leninista eszközökkel történt helyreállításához. A sztálini koncepciós perek idején is azt énekelték az „öntudatos munkástömegek”, hogy „a rend, a jog és a szabadság, bárhová tekintsz, szilárdan áll”. A Gulag meg tömve volt. Abban az időben a tízezer lakosra vetített börtönlakók száma a Szovjetunióban volt a világon a legnagyobb. Nem véletlen, hogy ma az USA a világbajnok.

Werner Heisenberg, a 20. század egyik legnagyobb atomfizikusa írta a „Rész és az Egész” c. művében, hogy a politikai mozgalmakat nem a meghirdetett céljaik, hanem az alkalmazott eszközeik alapján kell megítélni. Ma már mindenki demokráciát, jólétet, szabadságot, stb.-t ígér. Ha ezeket erkölcstelen, törvénytelen, ha úgy tetszik, „leninista” eszközökkel akarják elérni, mint a mi, un. baloldalunk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a programjuk hazugság.

Így állunk tehát. Két tábor van. Az egyik, noha nem tökéletes, miként semmi sem a földön, de a tökéletesedés útján halad, vagy legalább igyekszik haladni és az életet tűzte a zászlajára, és van a másik, amelynek semmi jövőképe nincs, és amely mindent tagad, ami jó, és ráadásul leninista eszközök alkalmazását ígéri, azaz újra a „lenini úton” kíván haladni. Ő „a tagadás ősi szellemének”, a megnyilvánulása, ahogy Lucifer nevezi magát „Az Ember Tragédiájában”. Ott mondja az Istennek:

„Győztél felettem, mert az végzetem,
Hogy harcaimban bukjam szüntelen,
De új erővel felkeljek megint.”

Nem ezt írta Hamvas is? „Nem megy és mégis csinálja. És mégis tovább csinálja. Tudja, hogy mit tesz, de nem akar segíteni magán, és ezért még desperátabb lesz. Még desperátabb és még absztraktabb és még ingerültebb és még komiszabb és még alattomosabb, és gyanakvóbb és sötétebb. És megint csak tovább csinálja.” És minden kudarca után „új erővel felkel megint”. Ne áltassuk magunkat: Sosem lesz nyugtunk miatta. Az idők végezetéig harcolni kell ellene. Olyan, mint a malária: féken tartható, de véglegesen nem gyógyítható.

Sokszor mondják, hogy a világ nem fekete-fehér. Most viszont a magyar belpolitikában majdnem ez a helyzet. A fehér oldal ugyan nem patyolattiszta, de a másik vitathatatlanul fekete.

Annak idején Reagan a „Sátán birodalmának” nevezte a Szovjetuniót. Akkor álmodni sem mertünk arról, hogy az még az életünk folyamán meg fog szűnni. A Sátán azonban nem adta fel. Áttelepült az USA-ba és ott „új erővel felkelt”. (Bár már korábban is erős hadállása volt ott.) És lám, az USA is megindult a züllés útján. Ott is kudarcot fog vallani előbb-utóbb, de biztos, hogy valahol „új erővel felkel megint”.

Sajnos ez a két tábor nem csak a társadalomban létezik, hanem minden egyes ember lelkében is. Shakespeare megfogalmazásában:

Két ellenséges király táboroz
Emberben, fűben: a Jó és a Rossz.
És hol a Rossz erősebb haddal áll,
Az élet hervad – tort ül a Halál.

Ugyanaz Vörösmarty szavaival:

Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Emiatt a mindenkiben és mindenben fennálló kettősség miatt a társadalom csak akkor tud a jó irányába elmozdulni, ha annak tagjai egyénileg indulnak el arra, aminek feltétele, hogy meg tudják különböztetni a jót a rossztól. Ezt akarja megelőzni az un. „haladó” (progresszív) oldal és ezért tagadja a jónak és a rossznak még a létét is. Tudják, hogyha a jót és rosszat az emberek nem tudják megkülönböztetni, akkor hiába talál ki bárki bármilyen szépen hangzó ideológiát,  az emberek, a polgárok, iránytű híján nem tudnak egyénileg a jó irányába elmozdulni, ezért a társadalom sem fog. Törvényekkel, ideológiával nem lehet a társadalmat megjavítani. Rousseau-nak a jó törvényekről szóló tanítása a világ legnagyobb ostobasága. A rendszerváltás tájékán jelent meg Budapesten egy plakát, amelynek a szövege nagyon tetszett nekem: „Azt mondod, rossz a világ? Tedd jobbá! Kezdd magadon!” Ezt a tényt, a nyugati ember iránytévesztését jól szemlélteti a mai, un. fejlett országok lassú haldoklása, amiről Berzsenyi verssorai jutnak az ember eszébe:

Most lassu méreg, lassu halál emészt.

Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki

Szélvész le nem dönt, benne termő

Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!

Így minden ország támasza, talpköve

A tiszta erkölcs, melly ha megvész:

Róma ledűl, s rabigába görbed.

Ez nem azért van így, mert Berzsenyi megmondta. Ő nem volt olyan lángelme, mint Sztálin elvtárs, vagy a bolsevizmus többi nagyjai, vagy a mai, baloldalnak nevezett képződmény, hogy megmondja, mi az új, éppen időszerű „örök igazság”. Ő csak szép költőiséggel megfogalmazott egy több évezredes történelmi tapasztalatot, azaz a történelemből induktív következtetéssel, tehát természettudományos módszerrel megállapított örök igazságot.

Én Orbánban nem kifinomult politikai taktikázását, bátorságát vagy államférfiúi bölcsességét értékelem leginkább, hanem azt, hogy képes volt először magán elkezdeni a javulást, majd a pártjában, míg végül ennek következtében már elérte, hogy a jövő történelemkönyveibe néhány évtizeddel a halála után biztosan pozitív értékeléssel fog bekerülni.

Még fiatalember voltam, amikor egy hozzám hasonló korú, nem hívő, de nem is „desperát” ateista munkatársam mondta a következőket: „Te, én nem tudom megérteni ezeket a hülye kommunistákat. Alsó tagozatos koromban én még tanultam hittant. Nekem ott csak azt tanították, hogy legyek jó, ne ártsak, ne bántsak, hanem segítsek másokat, a feladataimat végezzem el rendesen, és így tovább. Mondd, miért rossz ezeknek a hülyéknek, ha az emberek ilyenek, vagy legalábbis erre nevelik őket.”

A válasz egyszerű! Nevezzük őket ateistáknak, bolsevikoknak, globalistáknak, neoliberálisoknak, marxistáknak, leninistáknak, neomarxistáknak, progresszívoknak vagy akárminek, ők a „tagadás ősi szellemének” a megtestesítői. Elemük nem az építés, a javítás, hanem a rombolás. Akik „a múltat végkép eltörölni” akarják, de jobbat nem tudtak, nem tudnak a helyébe állítani. Akik a Macbeth vészbanyáival együtt éneklik, hogy:

„ Szép a rút és rút a szép,
Sicc, mocsokba, ködbe szét.”

Vagyis mindent összemosnak. Akik szerint nincs férfi és nincs nő, nincs apa és nincs anya, nincs lány és asszony, nincs jó és nincs rossz, nincs őrült és nincs ép eszű. Akik mindent megtesznek, hogy azt, ami „minden ország támasza, talpköve”, a „tiszta erkölcsöt” felszámolják, és még a nyomait is kiiktassák a társadalom értékrendjéből. Hogyan is hangzott Lendvai Ildikó halhatatlan felszólítása az Országgyűlésben? „Ne keverjük az erkölcsöt a politikába!” Holott normális esetben az erkölcs kell képezze a politika alapját, hiszen a politikának, a város, az ország, a „polisz” ügyei az intézésének a közjót kellene szolgálnia. A politika a közjó szolgálata. A „Jó” szolgálata pedig erkölcsi tevékenység. Ahogyan egyszer Drábik János barátom fogalmazta az Alkotmánnyal kapcsolatban is: Az Alkotmány feladata az, hogy biztosítsa az erkölcs uralmát a törvényhozás felett. De ezeknél szó sincs erről. Az ő szótárukban a politika csak a hatalomról és a pénzről szól.

A már idézett Heisenberg írta hivatkozott könyvében, amit most, több évtized távlatából csak emlékezetből tudok tartalmilag idézni, hogy jaj lesz Európának, ha felismeri, hogy Isten trónfosztása miatt meginog az az erkölcsi talapzat, amelyre a legértékesebb fiai építették a munkásságukat, azaz az európai kultúrát. Heisenberg jóslata most válik valóra. Európa elvesztette a hitét, erkölcsi talapzata összeomlott és most már nagyon előrehaladott állapotban van a már visszafordíthatatlannak látszó haláltusája: „Róma ledűl, s rabigába görbed”, vagy másképp:

„… hol a Rossz erősebb haddal áll,
Az élet hervad – tort ül a Halál”.

A világtörténelem egyik tanulsága, hogy minden nagy kultúra valamilyen vallás keretén belül alakult ki. Vallás nélkül még sosem volt kultúra, és nem is lesz. A multikultúra csak játék a szóval, a kultúra hiányának a leplező fedőneve. Hamvastól kölcsönözve: Istenszurrogátum. A multikulturalizmus helyeslése a kultúra megfojtásának a szándékát takarja. De az ember természete olyan, hogy nem tűri a kulturális űrt, ezért azt be fogja tölteni valamivel. Kérdés: mivel?

Európában a kultúra alapja összeroskadóban, a népesség eltűnőben van, ezért sokan most már nem látnak más kiutat, mint a tömeges bevándorlást, a lakosság- és kultúracserét: azaz az Európai Kalifátus létrehozását.

Szerintük mindennek a mértéke az ember, mert nem ismernek el fölötte semmit és senkit, nemhogy az Isten törvényeit, de még a természetét sem, ezért számukra teljesen észszerű olyan határozatot elfogadni, ahogy a közelmúltban az Európai Parlament tette, mely szerint a „férfiaknak is joguk van gyereket szülni”. Férfitársaim, remélem, most boldogok, mert egy ilyen forradalmi jogkiterjesztés kedvezményezettjeivé váltak. Remélem, fognak is élni vele, ezzel is segítve Európa demográfiai gondjainak a megoldását. – Mondják, hát nem agyrém? És ez még nem Gyurcsányné álma, az Európai Egyesült Államok, hanem csak az embriója! Mi várhat még ránk?

Országgyűlési választások előtt állunk. Most nem csak arról van szó, hogy mely párt kezébe kerül a végrehajtó hatalom. Hazánkban ennyire időszerűek, mint most, még sosem voltak Vörösmarty szavai:

„Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!”

Szabadon választhatunk. Csak rajtunk, magyar állampolgárokon múlik, hogy az élet, vagy a halál mellett kötelezzük-e el magukat. Tessék választani! Tessék nem megfutamodni és „tartózkodni”, hanem felelősséggel vállalni a döntést és annak következményét, az életet vagy a halált.

2022-01-11

Kiemelt képen Orbán Viktor miniszterelnök

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kapcsolódó:

Miért követelik az Unióban Orbán Viktor fejét?