A betlehemi csillag! – Krisztus születése és a karácsony ünnepe

József Attila:

BETLEHEMI KIRÁLYOK

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!

Három király mi vagyunk.

Lángos csillag állt felettünk,

gyalog jöttünk, mert siettünk,

kis juhocska mondta – biztos

itt lakik a Jézus Krisztus.

Menyhárt király a nevem.

Segíts, édes Istenem!

Istenfia, jónapot, jónapot!

Nem vagyunk mi vén papok.

Úgy hallottuk, megszülettél,

szegények királya lettél.

Benéztünk hát kicsit hozzád.

Üdvösségünk, égi ország!

Gáspár volnék, afféle

földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!

Jöttünk meleg országból.

Főtt kolbászunk mind elfogyott,

fényes csizmánk is megrogyott,

hoztunk aranyat hat marékkal,

tömjént egész vasfazékkal.

Én vagyok a Boldizsár,

aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária,

boldogságos kis mama.

Hulló könnye záporán át

alig látja Jézuskáját.

A sok pásztor mind muzsikál.

Meg is kéne szoptatni már.

Kedves három királyok,

jó éjszakát kívánok!

1929. dec.

Jézus születése a Biblia szerint (új fordításban):

„Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: „Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.”

Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet. Összehívatta a nép valamennyi főpapját és írástudóját, és megkérdezte

tőlük, hol kell megszületnie a Krisztusnak. Azok ezt mondták neki: „A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta:” … (Mt 2: 1-5)

„Ekkor Heródes titokban hívatta a bölcseket, pontosan megkérdezte tőlük a csillag feltűnésének idejét, majd elküldte őket Betlehembe, és ezt mondta: „Menjetek el,

szerezzetek pontos értesüléseket a gyermekről; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt!” Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak feltűnésekor, előttük ment, amíg meg nem érkeztek, és akkor

megállt a fölött a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.

Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.” (Mt 2: 7-12)

Ez a bibliai rész azon kívül, hogy szép és igaz történetet ír le érzékletesen, egy csillagászati jelenség látványát is elénk tárja.

Régi hiedelem volt, hogy egy-egy jelentős történelmi személy születését egy – sőt, néha több – csillag feltűnése jelzi. Ez azt is jelentené, hogy az akkor – ma már tudjuk, valóságosan is – feltűnt jelenség csak egy krónikás jámbor fantáziájának szülötte, hozzátoldás az eseményekhez, a kor szokása szerint.

Mások azt mondják, a „csillag” elnevezés csak szimbólum. Lehetett bolygó, üstökös vagy csak egy fényes meteor.

Ha azonban nem csak legendának tekintjük a leírást, és a kor dokumentumaiban keressük a csillagászati jelenségek leírását, megtapasztalhatjuk – ami többször is előfordult már – hogy valóságos, és igen ritka esemény bekövetkezéséről van szó. Ehhez azonban nézzük meg, mikor is, és hogyan zajlottak az események?

Egy jól felszerelt planetáriumban könnyen előállítható az az égbolt, ami Krisztus születésének évében volt látható. Ekkor, a Föld ún. precessziós mozgása miatt még olyan fényesebb csillagok is részei voltak a  teljességgel látható csillagképeknek, mint a Sirius. Ám a rekonstrukció során azt a meglepő tényt állapíthatjuk meg, hogy semmi rendkívüli jelenség nem volt az akkori égbolton. Mégis csak legenda lenne a betlehemi csillag leírása?

Az írás alapos elolvasása azt mutatja, hogy nem csak egyszer vagy rövid ideig látható jelenségről van szó. Mi hát az igazság?

Ha néhány évet előre-hátra megyünk időben, és vizsgáljuk a szokatlan, ritka jelenségeket, azt tapasztalhatjuk, hogy kb. öt-hét évvel korábban volt egy nagyon ritka csillagászati esemény. De az nem egyezik Krisztus jelenlegi születési évével. Tévedett volna valaki? A válasz egyértelműen igen!

Mikor is született Jézus, ill. helyesen határozták-e meg időszámításunk kezdetét? Ez a kérdés!

A i.sz. 6. sz. első felében egy római apát – Dionysius Exiguus – javasolta azt, hogy az éveket ezentúl ne Róma alapításától, vagy a kegyetlen, keresztyénüldöző Diocletianus császár uralkodásától, hanem „az Úr megtestesülésétől” (ab incarnatione Domini) számoljuk, vagyis Jézus fogantatásának évétől, amit ő Augustus császár uralkodásának 28. évére tett.

Csakhogy az apát két hibát, tévedést is elkövetett, minden buzgósága ellenére.

Először is figyelmen kívül hagyta, hogy az általa kezdő évnek vett dátum előtt Augustus már kb. négy évig uralkodott, igaz Octavianus néven. Ráadásul kihagyott egy évet, mert kihagyta a nullát (ha az uralkodás kezdetétől – fogantatás – vesszük a következő évet – születés – elsőnek), mert akkor még a nullát nem ismerték a számításokban. Tehát Jézus születése, az i.sz. 1-et legalább öt évvel megelőzhette!

Vegyük figyelembe, hogy Heródes még élt, s a bölcsek ottjártakor Jézus már nem újszülött volt, hanem legfeljebb egy-két éves kisgyermek. Erről később még szót ejtünk.

A történészek szerint Heródes i.e. 4 tavaszán, a zsidó húsvét előtt halt meg. Ezt egy csillagászati tény is megerősíti. Ugyanis Heródes halála előtt lázadás tört ki Jeruzsálemben, s a nép a templom kapuja fölé helyezett római arany sast ledöntötte, összezúzta. A király elfojtotta a lázadást. Josephus Flavius – zsidó történetíró (i.sz. 1. század) – szerint azon az éjszakán holdfogyatkozás volt.

Csillagászati számítások alapján ez i.e. 5. szeptember 15-én lehetett (teljes holdfogyatkozás), vagy kb. egy fél évvel  később, i.e. 4. március 13-án, de ez csak részleges holdfogyatkozás volt. A legújabb történészi, csillagászati kutatások szerint a korábbi, teljes holdfogyatkozás az elfogadhatóbb.

Ugyanis a drámai, véres éjszaka után több fontos esemény is történt még Heródes életében, ami mind a zsidó húsvét előttre esett, ami pedig i.e. 4. április 11-én kezdődött. Így az alig egy hónapnyi idő nem lett volna elegendő az események lezajlására.

Mi is történt? A lázadás leverése után Heródes egészsége megromlott, ezért a Holt-tenger melletti Kallirroe gyógyfürdőt felkereste. Ám a kezelések nem segítettek rajta, ezért visszatért a palotába, majd összegyűjtette a kocsiversenyek cirkuszába a zsidó törzsi vezetőket, és titkos parancsot adott katonáinak, hogy nyilazzák le őket.

Közben egyre betegebb lett a király, s ezt hallva a börtönben tartott fia (Antipater) kezdte eljövendő uralkodását előkészíteni, ami Heródes fülébe jutott, s haragjában kivégeztette fiát, végrendeletét megváltoztatta. A „sors fintora” – megdöbbentő! -, hogy Antipatert az apja csak öt nappal élte túl!

Heródes halála után összehívták az egész országból az állam képviselőit, s a halott testét ünnepélyesen Heródiumba szállították. A temetés után hét napos gyászünnep volt, s ez után vette át hivatalát utódja, Archelaus, aki gyorsan néhány politikai és katonai rendelkezést hozott. Csak ezek után következett a már említett zsidó húsvét. Látható, hogy minderre a szűk egy hónap kevés idő volt, és mivel a lázadás és annak leverése így feltehetőleg i.e. 5. szeptember 15-én lehetett, volt idő minden utána történt eseményre, s Heródes valóban i.e. 4. húsvétja előtt halt meg.

Mindezeket megelőzte Jézus születése, és a betlehemi csillag feltűnése.

Lukács evangéliumában is van az időpont meghatározására egy eléggé pontos időmeghatározás, esemény:

„Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet.

Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriában Cirénius volt a helytartó.      /Cirénius: A név latin formája: Quirinius/

Elment tehát mindenki a maga városába, hogy összeírják.

Felment József is a galileai Názáretből Júdeába, a Dávid városába, amelyet Betlehemnek neveznek, mert Dávid házából és nemzetségéből való volt,

hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt.

És történt, hogy amíg ott voltak, eljött szülésének ideje, és megszülte elsőszülött fiát.

Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely.” (Lk 2: 1-7)

Ez az esemény a római adózási rendszabály vagyonösszeírása lehetett, s az egész birodalomra Augustus idején terjesztették ki, s a népszámlálás szerepét is átvette. Általában 14-15 évenként tartották. Az említett Cirénius helytartó ismert történelmi személy, éspedig P. Sulpicius Quirinius, aki i.e. 3-ban majd i.sz. 6-ban Palesztina császári megbízottja (legatus augusti-ja) volt. Már i.e. 7-től Szíriában tartózkodott, s feltehetőleg segített Szíria akkori helytartójának, aki Sentius Saturnius volt, i.e. 9. és 6. között. Qurinius idejében is volt egy census, melyet a mai időszámítás szerint 6-ra vagy 7-re tesz Josephus Flavius. Azonban Lukács kifejezetten az első censusról ír, igaz, akkor még nem Quirinius volt a helytartó, de jelen volt, s mivel az evangélium leírása pár évtized múlva történt meg, ez a pontatlanság természetes.

Az említett első censust i.e. 8-ban rendelték el Rómában, s a végrehajtás a távoli tartományokban i.e. 7-ben fejeződhetett be.

Így tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy Jézus születése a mai időszámítás szerinti i.e. 8 és 4 közé, legvalószínűbben i.e. 7-re tehető. Különösen igaz ez, ha a leírásokhoz ebben az időben található feltűnő csillagászati jelenség is!

Kérdés tehát, hogy mi lehetett az a szokatlan égi jelenség, ami Máté evangéliumában szerepel?

Milyen lehetett és merre látszott a „csillag”?

Nem lehetett túlságosan feltűnő, mert azt Heródes udvarában is észre vették volna, s a napkeleti bölcsek érkezése idején is emlegették volna.

A bibliai leírás szerint a csillag vagy hosszabb ideig volt látható, vagy egy idő (akár néhány hónap) után újra feltűnt. Hiszen annak feltűnése késztette a bölcseket az útra kelésre, majd Heródes udvarából a gyermek keresésére indulva ismét feltűnt előttük a csillag, ami elvezette őket céljukhoz.

A bölcsek azon szavai, hogy látták napkeleten, csupán azt jelenti, hogy még napkeleten lévő hazájukban látták, elindulásuk előtt. Mivel a bibliai leírás szerint a csillag előttük ment, azt jelenti, hogy estefelé napnyugaton volt látható.

Mi volt vajon a „csillag”?

Egyik – általánosan elterjedt – felfogás szerint egy üstökös volt az a „csillag”. Az ábrázolásokon is ez szerepel leginkább. Mint tudjuk, az üstökösök feltűnéséhez olyan hiedelem kötődik, hogy az valami rendkívüli – katasztrófát, szerencsétlenséget jelentő – eseményt jelez előre.

Az üstökösök – ma már tudjuk -, viszonylag kicsi (esetleg néhány kilométer átmérőjű, vagy kisebb), jéggé fagyott gázokból, illetve ezekbe a jégtömbökbe ágyazott csillagközi porból, kődarabokból állnak. Pályájuk egy hosszan elnyúlt ellipszis, mely a Nap körül keringés útja, melyet kis szakaszon megközelít az égitest. Ilyenkor a felmelegedés hatására párolgás jön létre, s ezt a napszél a Nappal ellentétes irányba fújja. Tehát ez a csóva, ami a gázokból, porból áll, és rendkívül ritka, hossza akár több száz kilométer is lehet, független az üstökös haladási irányától, mindig a Nappal ellentétes irányba nyúlik. Az üstökös többnyire feltűnő égi jelenség a földről szemlélve.

Azonban a történeti feljegyzésekből (különösen pontosak, megbízhatóak ilyen szempontból a kínai leírások, dokumentumok), ebből a földrajzi térségből ebben az időben nem volt látható üstökös-jelenség. Legközelebbi időpontban i.e. 12-ben járt látható közelségben Földünkhöz a Halley üstökös, amit a felfedező angol csillagászról neveztek el, s utoljára 1986-ban volt látható az égbolton (volt szerencsém megfigyelni ekkor – az összeállító (Czakó István)  megjegyzése). Keringési ideje 76 év, így Jézus korában legközelebb jóval az Ő halála után volt látható. Igaz, akkoriban, i.e. 5-ben látszódhatott egy másik üstökös a számítások szerint – ezt Finslerről nevezték el, csillagászati jelzése 1924c -, de egyetlen forrás nem emlékszik meg róla.

Mivel az üstökösök – mint már említettük – szerencsétlenséget jeleztek a hiedelmek szrint, nem feltételezhető, hagy a Messiás születésének várva-várt örömhírét egy ilyen égi jelenség jelezte volna! Tehát a betlehemi csillag nem lehetett üstökös. Akkor mi volt?

Szintén ritka, és olykor igen feltűnő jelenség egy nóva- vagy szupernóvafellángolás. A nova szó újat jelent, holott nem új csillagról van szó, hanem épen ellenkezőleg, egy csillag elöregedéséről. Az ilyen hirtelen állapotváltozás (robbanás) idején a csillag felszínéről egy gázburok válik le. A szupernovafellángolás gy öreg csillag „halálát” (robbanásszerű kitágulását) jelenti. A jelenség néhány hétig vagy hónapig látható, és a csillag fényessége az addiginak sokmilliószorosa vagy akár milliárdszorosa lehet. A történelmi megemlékezések csak néhány ilyen eseményt jegyeztek fel. Pl. ilyen volt a Kínában és Japánban is feljegyzett „vendégcsillag” feltűnése a Bika csillagképben, 1054-ben, amit ma Rák-ködként elnevezve láthatunk. Bizonyosnak látszik, hogy ilyen szupernóva-jelenség i.e. 134 és i.sz. 173 között nem volt látható.

Ezek szerint más jelenség lehetett a „csillag”, s talán nem is annyira feltűnő volt, csak a korabeli tudósok vehették netán észre. Ilyen – kevésbé feltűnő – jelenség két vagy több bolygó időszakos megközelítése a keringésük során, ami valóságban egymástól igen messze lévő pályákon keringő égi objektum Földről nézve kis látószögű „együttállása” lehet, amit a csillagászat bolygóegyüttállásnak nevez. Nem ritka – viszonylag – a Jupiternek a Szaturnusszal, a Vénusszal ill. a Marssal való együttállása.

A Földről nézve a keringés során fura érzékcsalódást tapasztalhatunk. Úgy tűnik, mint ha a Naptól távolabbi bolygókat a Föld lekörözné. A Jupiter 12, a Szaturnusz majdnem 30 év alatt kerüli meg a Napot. A pályasíkok eltérő szögei miatt azt látjuk, hogy más bolygók pályája hurkokat ír le. Ilyenkor lehetséges, bizonyos együttállások alakulnak ki, és a hurkoknál hosszabb ideig kis látószög alatt látszanak, sőt a jelenség a hurokban ismétlődik (mintha közel lennének egymáshoz, de valójában egymástól távoli pályákon, messze vannak a térben), ez az együttállás. Ezek a jelenségek törvényszerűen következnek be, tehát semmiféle rendkívüli kihatása nincs a Földre vagy az emberek életére. Ezt a rendszeres jelenséget érdekes jobban megvizsgálni.

Például i.e. 3-ban a fényes Jupiter „közel került” (látszólag, azaz kis szögeltérés volt közöttük a Földről nézve) a még fényesebb Vénuszhoz. Ez a látszólagos távolság kisebb volt, mint egy telehold látszó átmérője. A következő évben (i.e.2 júniusában) még szorosabb volt az együttállás, kevesebb, mint 3’ (szögperc), azaz kb. a holdátmérő 1/10-e! Ez egy páratlanul fényes csillag látszatát keltette. Még ugyanabban az évben a Jupiter a Marssal is 10’-nél közelebb látszott. Csakhogy ezek a jelenségek Heródes legvalószínűbb halála (i.e. 4 tavasza) után történtek! Tehát nem ezek jelenthették a keresett csillag feltűnését.

Volt azonban egy még ritkább bolygóegyüttállás.

1603 decemberében Kepler (német csillagász) Prágából észlelte a Jupiter és a Szaturnusz szoros együttállását. A következő év októberében az együttállás helyéhez közel egy fényes szupernóva is feltűnt (ezt a kínai krónikák is megemlítik, s mivel ennek természetét Kepler még nem ismerte, arra gondolt, talán a korábbi bolygóegyüttállás válthatta ki ezt a szokatlan fellobbanást, egyfajta új csillag megjelenéseként! Ez indította, hogy a két bolygó által kiváltott jelenségből visszafelé számolva megnézze, nem következett-e be ez Jézus születése idején is? Arra gondolt, hogy ha akkor is bekövetkezett a ritka jelenség, akkor szintén lehetett egy ilyen csillagfelvillanás, ami esetleg maga a keresett betlehemi csillag lehetett!

Számításai meglepő eredményt adtak. Kiderült, hogy i.e. 7-ben a Jupiternek és a Szaturnusznak úgy esett egybe a szembeállási pályahurkuk, hogy abban az évben három együttállás is volt, ez nevezzük legnagyobb konjugációnak (együttállásnak). Ez nagyon ritka jelenség. 1981-ben volt még ilyen, s legközelebb 2238/39-ben lesz.

A Kepler által kiszámított legnagyobb konjugáció nem volt túl feltűnő jelenség, hiszen a legnagyobb közelség kb. 1°-os volt, azaz két teleholdátmérőnyi, vagyis nem igazán látszott egy feltűnőn fényes csillagnak. Azonban a tudósok számára ez mégis ritkaság lehetett. Egy évvel később a Mars is „társult”, de csak rövid ideig volt esti szürkületben látható, tehát nem nagyon észrevehető.

Kepler azt is megállapította, hogy az i.e. 7-ben bekövetkezett legnagyobb bolygóegyüttállás a Halak csillagképben történt. Feltehetőleg ismerte Maimonidész (1135-1204) zsidó filozófus szavait, mely szerint „a Messiás eljövetele akkor várható, amikor a Jupiter és a Szaturnusz a Halak jegyében találkozik”! A kijelentés megdöbbentő értéke, hogy a zsidók nem ismerik el Jézust Messiásként, s mind a mai napig várják a Megváltót.

Kepler számításai helyesek voltak, ezt a legújabb –  modern számítógépekkel végzett – ellenőrzések is igazolták, sőt a hármas együttállások időpontjai is megadhatók, azaz ezek i.e. 7 június eleje, szeptember vége és december első fele voltak. Ez lenne tehát a betlehemi csillag? Úgy tűnik! Ehhez az akkori emberek, papok és tudósok gondolkodásmódját kell jobban megvizsgálnunk. Az akkori korban a csillagászat összefonódott a csillagjóslással, az asztrológiával. Az égtesteknek és különleges égi jelenségeknek isteni jeleket, jelentéseket tulajdonítottak, s a Babilóniából származó asztrológiai rendszer már zárt tanná fejlődött, s a kor tudósai nagy jelentőséget tulajdonítottak neki, illetve alkalmazták őket a kor uralkodói is. Babilónia (az egykori Új-Babiloni birodalom) Palesztinától keletre feküdt, tehát a „napkeleti bölcsek” onnan jöhettek!

Kik voltak a napkeleti bölcsek?

A Bibliából csak azt tudjuk róluk, hogy bölcsek voltak, és napkeletről jöttek. A régi keresztyének a három ajándékból három személyre következtettek, de erre biztos utalás nincs. Később a keleti ruházatot az ábrázolásokban királyi palást váltotta fel, s a bölcsekből királyok lettek. Ez Jézus királyi lényének kiemelését is szolgálta, s a királyok három földrész képviselői lettek, de mindez csak legenda.

Az eredeti bibliai szöveg mágusokról beszél, akik nem varázslók voltak akkoriban, hanem papcsillagászok, akik egyben vallásos tanítást és csillagjóslást is végeztek. Ők a megmaradt mezopotámiai kultusz elszegényedett papságából valók, akik még ismerték az ősi nyelvet és ékírást, akiknek Babilónia adott menedéket. Azokból a korokból több ékírásos csillagászati feljegyzés is származik.

Mint tudjuk, Babilont i.e. 539-ben Kürosz (Círus) foglalta el. Ő meghagyta a város önállóságát és központi vallási szerepét, aminek Xerxész vetett véget. Később Nagy Sándor kiszorítva a városból a perzsákat, elismerve Marduk kultuszát, ígéretet tett az ún. „Bábel tornya” újra építésére is, de ebben korai halála megakadályozta. Ezt követően a város jelentősége fokozatosan elhalványult. Aztán pártus és római befolyás alá került, s az i.e. I. századra az ősi akkád nyelvek és ékírást már csak egy szűk kör ismerte és használta. Ők az ősi vallást és tudományokat őrizték, ápolták és tovább örökítették. Feltételezhető, hogy a napkeleti bölcsek (mágusok) közülük való csillagász papok voltak, s mivel Márduk bolygója a Jupiter volt, különösen törődhettek a Jupiterrel, és annak más bolygókkal való kapcsolatával (együttállásával). Erre a feltételezéseken kívül i.e. 7-ből olyan ékiratos tábla is fennmaradt, melyre – nyilván a fontossága miatt – ötször is felírták: „A Jupiter és a Szaturnusz a Halak csillagképben”. Mivel az akkori tudósok még nem ismerték a valóságos bolygókeringéseket, így bolygók egymás közötti szögtávolsága változásának nagy jelentőséget tulajdonítottak, így jött létre az asztrológia.

Mivel a Jupiter királyi csillag volt, a Szaturnusz pedig a zsidó szombat – így általánosítva a zsidó nép – csillaga volt, s Babilonból nézve a Halak csillagkép – ami az akkori asztrológusok szerint a születéssel függött össze – nyugaton, azaz Palesztina irányában volt, nem alaptalan az a feltételezés, hogy a Jupiter és Szaturnusz legnagyobb konjugációja a Halak csillagképben a papjósok szerint egyértelmű jelentéssel bírt. Mégpedig azt, hogy megszületett a zsidók királya. Az sem lehetetlen, hogy ezt a csillagászati jelenséget már előre meghatározták és várták, figyelték, mint ami különleges eseményt jelez előre. Ekkor pedig nem meglepő, ha számításaik, ismereteik igazolására elindultak a mintegy két hónapos útra (1000 km teveháton). A bibliai bölcsek nyilván messziről jöttek, mert nem tudtak Heródes beteges félelméről azzal kapcsolatban, amit ők hírül hoztak.

A bibliában említett tömeges gyermekgyilkosságról (két éves korig minden újszülött fiú megöletése) nincsenek hiteles források, történelmi feljegyzések, de összhangban áll Heródes jellemével, aki kegyetlen, véres kezű uralkodó volt, s megölette feleségét (mariammét) is, és három fiát is. Állítólag ebből származik Augustus mondása: „jobb Heródes disznójának lenni, mint fiának!”

Így tehát a betlehemi csillag mögött a Jupiter és a Szaturnusz hármas együttállása a Halak csillagképben rejtőzik. Ez a ritka jelenség az i.e. 1800-tól i.sz. 400-ig terjedő 2200 év alatt mindössze kétszer fordult elő, éspedig i.e. 860-ban és i.e. 7-ben.

A babiloni mágusok nyilván ismerték a zsidók messiásvárását, így a jelenség értelmezéséhez, s a Bibliában leírtakhoz teljesen illenek a fenti következtetések.

Foglaljuk össze, és rendszerezzük ismereteinket:

A Jupiter, Szaturnusz bolygóegyüttállás először i.e. 7. május végén, június elején látszott. Ezt a babiloni papcsillagjósok észlelhették (ezzel igazolva számításaik helyességét), de nem indultak útra, mert a sivatagi utazás a nyári forró időszakra esett volna. A második együttállás szeptemberre tehető, s ha ekkor indultak el, kb. november végén, december elején érhettek Jeruzsálembe. Kérdezősködés után értek Betlehembe, s ekkor ismét meglátták az égi jelenséget, mely napnyugta előtt éppen előttük állt, mintha vezette volna őket (ez volt a harmadik együttállás).

Egy másik felfogás szerint a népszámlálást már Palesztinában is megtartották i.e. 8-ban, s ekkor született Jézus. Talán ezért nincs említés a csillagról Lukácsnál.

A bölcsek megérkezésekor Jézus már legalább egy éves volt, vagy idősebb is kicsit, s ezt erősíti meg, hogy a bölcsek nem újszülöttet kerestek, hanem azt, aki a zsidók királyaként született, s Betlehemben gyermeket találtak. Éppen ezért gyilkoltatta le Heródes – e szerint a felfogás szerint – az újszülötteket két éves korig.

Miért szerepel Máté evangéliumában a „csillag”?

Az evangélium az első században keletkezett, s ekkor a korai keresztyénség számára különösen sok nehézséget okozott néhány pogány isten kultusza. Legjobban Ízisz (a egyiptomi eredetű napistennő) és Mithrász (óperzsa-iráni napisten) tisztelete volt veszélyes.

A legendák szerint ezek a téli napforduló idején születtek. A kultuszuk szerves része volt az asztrológia.

Jézus születését jelző különleges csillag jelentősége, hogy megerősítette a Messiás hatalmasságát, s egyben megerősítette a zsidóság próféciáinak igazságát, erőt adva ezzel a keresztyéneknek a pogány kultuszokkal vívott szellemi küzdelméhez. Mint tudjuk, Máté evangéliuma elsősorban a szidók számára íródott.

A keresztyén karácsony eredete /pogány istenek és ünnepek szerepe/

A Napot, mint az élet fennmaradásának alapvető szükségletét minden régi nép megszemélyesítette, és megalkotta a maga napistenét, kultuszát.

Ilyen volt az iráni Mithrász, akinek kultuszáról már i.e.14. sz.-ból is vannak feljegyzések.

Kis-Ázsiában és Közel-Kelet más vidékein Attiszt és Adont (Adonisz), míg a görögöknél Dionüszoszt tartották napistennek. A rómaiaknál Sol Invictus (Legyőzhetetlen Nap) tisztelete volt. Hérodotosz görög történetíró i.e. 5. sz.-ban Egyiptomba járva feljegyezte, hogy a téli napforduló éjszakáján körmenetben vitték a hívek elé Ízisz fiának, a gyermek napistennek, Hórusznak a szobrát, és a nép örömujjongva fogadta: „Szült a Szűz! Győzött a világosság!” felkiáltással.

A felsorolt napistenek mindegyike a téli napfordulón, azaz a régi római naptár szrint dec. 24-ről 25-re virradóan született. A napfordulók és napéjegyenlőségek egyébként is fontos napok voltak, mert segítették az akkori szükséges mezőgazdasági munkák idejének meghatározását.

A téli napforduló alkalmán a régi mondák és hitvilág szerint december 24-én a Nap meghalt, és 25-én az éjjel újjászületett új Nap hajnalban felkelt.

Ez a pogány hiedelem és a vele kapcsolatos ünneplés annyira beivódott az emberek tudatába, hogy ezt még a 4.sz.-ban is megünnepelték maguk a keresztyének is. Ilyenkor kivonultak a szabadba, hogy imádkozzanak a felkelő Naphoz.

Az egyház kénytelen volt belátni, hogy ez a szokás kiirthatatlan a hívőkből, tehát nem maradt más választása, mint hogy ezt a napot keresztyén tartalommal töltse be.

A i.sz. 325-ben zajlott niceai zsinat határozata értelmében Jézus Krisztus születésének emléknapja a karácsony, azaz december 25-e (s mint minden jelentős ünnep, több napig tartott). Az öröm és a békesség, a család és a gyermekség, az otthon és a szülőföld ünnepe lett. A kereszténység legelső századaiban az egyház még az Epiphania, azaz a vízkereszt ünnepén az emberré vált Isten világra jövetelének misztériumát ülte meg. Az ariánusokkal szemben – ők tagadták Jézus istenségét – a niceai zsinat éppen ezt: az emberré vált Istent akarta magasztalni. A i.sz. 381-es konstantinápolyi zsinat megerősítette a niceai zsinat megfogalmazásait, és kijelentette, hogy a Szent Szellem is ugyanolyan természetű, mint az Atya és a Fiú.

Az nagyon helyes következtetésnek mondható, hogy Jézus valóságos születése nem a téli napforduló volt, mert Lukács evangéliumában ezt olvashatjuk:

„Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett.” (Lk. 2:8)

Ismerve a vidék éghajlatát, és azt, hogy a pásztorok a legeltetés idején állataikkal együtt állandóan kint voltak a szabad ég alatt, s egész éjjel csak az ellés idején őrizték éberen a nyájat, ez az idő csak tavaszra eshetett!

Maguk a keresztyének az első időkben nem tulajdonítottak Jézus születésnapjának nagy jelentőséget, ezért eltérő napokon, de tavasszal emlékeztek meg, s erre utal Ambrosius milánói püspök (i.sz. 4.sz.) mondása is: „Krisztus eljövetele előtt tél volt, jött Krisztus és nyár lett”.

Hogy miért éppen a régi római naptár szerinti december 25-ére tették Jézus születésének ünnepét, az már az eddigiekből is világosan kiderül. Ehhez tartozik még, hogy ez a nap más népeknél – itt Európában is – ünnep volt. A germánok például máglyákat gyújtottak ezen az éjjelen (december 24-én), hogy elűzzék a sötétséget, másnap pedig az életet jelképező örököld lombokkal, fagyönggyel, fenyőágakkal díszítették fel lakóhelyüket.

Ennek késői megmaradt emlékét őrzik a karácsonyfán meggyújtott gyertyák, s a betlehemi csillag képét pedig a csillag díszek, ill. manapság a csillagszórók.

„Az angyal pedig ezt mondta nekik: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz:

Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.

A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.”

És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték az Istent, és ezt mondták:

„Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.”  (Lk. 2: 10-14)”

Ámen.

Forrás: Ponori Thewrewk Aurél „A betlehemi csillag” című írása
Összeállította: Czakó István
(Nemzeti InternetFigyelő)