Az acélhíd tervezője, aki feltalálta az időgépet
Fantasy novella a múlt jelenéről
A fiatal technokrata számára az idő nem folyó volt, hanem egy hatalmas, szétszerelésre váró szerkezet. A látomás akkor érkezett, amikor épp a legmagasabb polcokon lévő iratokat böngészte: a felismerés, mint egy éles fémes szikra, átjárta az elméjét. Időgép. Olyan eszköz, amely nemcsak a tér, de az évtizedek szövetét is át tudja hasítani.
Tudta, hogy a terv elméleti síkon tökéletes, de az erőforrások… azok a különleges, magyar föld mélyén rejtőző energiahordozók, amelyek a tér-idő kontinuitást képesek meggörbíteni, csak egyetlen módon voltak elérhetők: a hatalom legfelső székéből.
Amikor a „nyugati tanácsadók” – az óceán túlparti és brüsszeli körök szürke eminenciásai – meglátták a terveit, nem a politikát látták benne, hanem a zseniális mérnököt. Látták a csillogást a szemében, és úgy döntöttek, a megfelelő ember a megfelelő székbe kerül.
– Vedd el, amit a nép kínál, és építsd meg a hidat – súgták a sötét folyosókon.
És ő elfoglalta. A szék hűvös volt, a hatalom pedig olajként kente a fogaskerekeket. Ahogy a „fejlesztési ötletek” sorra valósultak meg, a város körülötte furcsa átalakuláson ment keresztül. A betonacél mintha vékonyabb, de szilárdabb lett volna, a levegőben pedig megjelent a szénpor és a paranoiás éberség édeskés, fémíze.
A technokrata nem a jövőt akarta megváltani. A kedvenc korszaka az ötvenes évek volt. Az a tiszta, acélos, kérlelhetetlen rend, ahol a szavak súlyának halálos következménye volt, és ahol egyetlen, bajuszos, szürke öltönyös ikon tartotta kezében az ország pulzusát.
A laboratórium a Parlament alatti mélypincében épült, ahol a „fejlesztés” már régen túllépett a tudomány határain. A gépezet – az MP/eussemp26 – egy óriási, recsegő, bakelit-szagú szerkezet volt, amelynek szívében a magyar föld mélyéből bányászott izotópok izzottak. A birodalmi ambíciók hordozója, a technológiai diktatúra végterméke.
A beavatás napján a technokrata keze remegett. A dátumot beállította: 1952. A cél nem a nép felemelése volt, hanem az a szimbolikus pillanat, amikor a történelem nagyjainak asztalánál végre kezet foghat azzal, akinek a „tempóját” a mai napig a lelke mélyén érezte.
– A rendet hozom vissza – mormolta a gépezet búgása közben. – Az acél rendjét.
Ahogy a gép elindult, a falak elvékonyodtak. A modern, üvegfalú irodák helyén rövid időre megjelentek a korabeli gyárkémények, a tisztogatások rideg fényei és a rettegés fekete-fehér tisztasága. A technokrata arca kisimult. Nem látta a gépezet alkatrészei között táncoló szikrákat, csak azt az embert látta a távolban, aki egyetlen intésével mozgatta a milliókat.
A gép felsivított. A valóság összeomlott. Az 50-es évek Magyarországa nem egyszerűen egy utazási célpont volt számára, hanem az a vágyott otthon, ahová tűzön-vízen át, minden áron vissza akart térni, hogy végre egyenrangú félként szoríthassa meg a történelem legkeményebb öklét.
A laboratórium csöndje már nem a jelent idézte. A falakon a festék hámlani kezdett, a modern kijelzők helyett pedig izzólámpák kezdtek pislákolni, ahogy a múlt és a jelen összeolvadt egyetlen, visszafordíthatatlan szorításban.
Kiemelt kép: AI által generált illusztráció
#MPeussemp26 #FantasyNovella #PolitikaiAllegória #Időgép #AcélRend #Diktatúra #MúltJelene #NIF
