Makoldi Sándor (1945-2017) festőművészként közeledett a néprajzhoz, melyben felismerte a magyarság ősi hagyatékát. A népművészet kifejezési formái izgatták magyar festőként, főiskolai tanárként, diplomás néprajzosként. Ugyanis a népművészet őrizte meg leginkább a nemzet karakterét, közösségi formáját (közérthetőségét), képírásba tömörített egyetemes mondanivalóját.
A mai Magyarországtól félig elcsatolt Gömör vármegyében találkozott az egyik legősibb bútordarabunk, az ácsolt ládák továbbélésével a XX. századig. A már elfeledett (padlásokra, kamrák mélyére száműzött) egykor itt, a Felvidéken a legdíszesebb kelengyés ládák jelei elkápráztatták. Mint kiderült, az országosan elterjedt bútordarabok legősibb, geometrikus (elvont) jeleinek értelmezésével eddig alig foglalkozott a szakma.
Mivel tudta alkotóként, hogy e jelek nem lehetnek csak üres díszek, meg akarta érteni, hogy miért kerültek főleg a kelengyés ládákra, amit az emberi élet csúcspontján, a házasságkötés ünnepén mutattak meg. A szakrális alkalom szülte fontos tartalmaikat analógiák segítségével fejtette fel, más ácsolt tárgyak (bútorok) hasonló jeleivel együtt a koporsók és bölcsők esetében is, az emberi élet nagy fordulópontjaihoz kötődően.
A Fidesz és a főpolgármester fél. Ez látszik a híradások bejátszásain, válogatott, vágott filmhírein. Ráadásul a Fidesz duplán fél. Tudja, hogyne tudná, hogy a magyar nép is tudja, egészen mást csinálnak ma, mint amiről eleinte beszéltek. Attól az ígérettől, megoldásoktól már oly messzire kerültek, mint Makótól Jeruzsálem. Fél valamiért a brüsszeli bűnbagázstól, valamiért nem mer őszinte lenni, és a nép jovialitását kérni. A Fidesz elveszik a részletekben és a többféle megfelelési kényszerben. Hm, senkinek sem megy, hogy mindenki szeresse, ezt már érzi, tudja. A radikálisok, úgy ab ovo, jobban hiányoznak nekem, már ami a felszínen legalábbis látszik. Ma már megint túl sok gyalázat, túl sok alávalóság történik szép hazánkban, minden szinten újra és újra.