KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

A Baltimore-i befőttbaba, aki ma már családapa lehetne

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!
Móra László: Abortusz

Sok éve annak, hogy kiadtam Rigler Richárd orvos magyarul írt könyvét, a Wapi-t. E kiadványban a 40-es évek végén Magyarországról Svájcon keresztül Belgiumba, majd Amerikába emigrált szerző a saját, Belga-Kongóban töltött éveiről emlékezik. A kézirat szerkesztése közben összebarátkoztam „Ricsi bácsival”, akit a 90-es évek elején meg is látogattam baltimore-i házában. A nyugdíjas, de még mindig tevékeny, idősotthont igazgató orvos egyszercsak megdöbbentő tárgyat mutatott nekem a garázsában: egy formalinos üveget, melyben feketére aszott embermagzat üldögélt. A magántemető tulajdonosa az alábbiak szerint adta elő a befőttesüveg szereplőinek az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc sorsával is összefonódó tragédiáját.

 

1956 ősze, Baltimore. Vége az indián nyárnak, október derekán feszülten figyeljük a híreket. Az egész magyar forradalom ugyanis sikeresen keresztülszűrődik az amerikai nemtörődömségen. Most mindent háttérbe szorít a hír, hogy bomlik a nagy Szovjetunió! Van ugyanis a gyomrában egy kis nemzet, amely békétlenül ugrabugrál. Hogy is hívják? Hanky vagy Hunky? Dehogy Hunky! Hungarian! Azok már itt vannak régen. Hungarian az a Teller, aki az atombombát csinálta és hungarian a Gábor Zsuzsa is. A Gábor-lányokat mind a tizenöt férjükkel együtt ismerte egész Amerika. Azt persze legfeljebb csak a magyarok tudták, hogy Baltimore-ban és másutt is korábban már utcákat, sőt egész településeket, sőt járást is neveztek már el Kossuth-ról. (Iowában a legnagyobb megye Kossuth nevét viseli, település őrzi nevét Wisconsinban, utca Haledonban, Lafayette-ben és Colombusban – a közreadó)

Szerencsénk van, mert egészen véletlenül a szemben lévő plébániára helyeztek egy fiatal, magyar bencés pátert, aki még nem jutott el kaliforniai állomáshelyére. Szóval ő van nálam minden este, telefonon fölhívjuk ezt is, amazt is, és máris megszületik az elhatározás, hogy valamit föltétlenül tenni kell. Tenni kell akkor is, ha az Egyesült Államok alszik és ha Eisenhower, a híres, a nagy tábornok sem tud annyi időt szakítani magának a választások közben, hogy megértse: most éket lehetne verni az egész orosz birodalom közepébe, most meg lehetne bontani a kolosszust, mert dől, dől, dől. Egy kis nemzet döntögeti.

Aztán amikor hivatalosan kérvényezzük, hogy legalább egy kis magyar csapategységet állíthassunk össze – mert Baltimore és Washington környékén az első percben máris legalább húsz jelentkező akadt, akik minden kockázatot mertek volna vállalni, hogy hacsak egy pár napra is, de hazamenjenek –, a vízumkérelmüket a lehető leggyorsabban visszautasítják. „Önök még a saját kockázatukra sem hagyhatják el az országot Amerikába szóló visszatérő vízum nélkül” –indokolja a hivatal.

Bárkivel beszélek, akár amerikai, akár nem, mindenki lelkesedik. Az egyik újságíró jön a másik után. Hírekre éhesen hívják a titkárnőmet is, hogy mondjunk, adjunk tovább mindent, amit tudunk.

Aztán egyszer csak jönnek a kis nemzet vérbe tiprásáról szóló hírek, és hogy már minden segítség késő, még ha netán meg is adnák, hiszen Amerikának ezekben az elnökválasztás előtti időkben csupán az a fontos, hogy melyik párttal ki kerül a húsosfazék mellé. Valamivel később véletlenül egy repülőgépen utaztam az Egyesült Államok európai légierejének akkori főparancsnokával. Az illető közölte, hogy ő a maga titkos és közvetlen telefonvonalán már október 2-án (így!) személyesen jelentette az elnöknek, hogy teljes harckészültségben van, s hogy az indulási parancs kiadásától számított egy órán belül egy elég nagy számú légierővel akár békésen, akár fegyveres beavatkozás céljával Budapest fölött lehet. A csak öt nappal később kapott válasz így hangzott: „Ez a Szovjetunió belügye!”

De visszatérve erre az üvegre, amit te dunsztosüvegnek mondasz. Hát ebben ötös számú sebészeti kötgen, vagyis macskabél volt, és most elmondom, mi és hogyan került bele később.

Az egyik legédesebb amerikai rádióbemondónk, aki éjjel nappal ott ült a baltimore-i francia adás mikrofonja előtt, és lelkesen, odaadóan mesélte, népszerűsítette a magyar ügyet, érthetően nagyon közel állt a szívünkhöz, ezért mindent megtettünk volna érte.

Az élet furcsa, a szerelem még furcsább. A szerelem törvényei pedig ma egészen mások. Ötvenhatban a szerelem nem volt annyira szabad, mint ma. Ezért a politika segített a szerelemnek…

Annamarie, a francia bemondónő, ez a lelkes magyarbarát egy nyers és indulatos, középkorú franciának volt a felesége, és olyan csinos volt, amilyen csinos csak egy párizsi nő lehet. Kicsit vörös haját még ma is magam előtt látom. 40 esztendejét és a két 15 éves srácot meghazudtolva ő volt a legbájosabb nő azok között, akiket valaha ismertem.

A fiút, az amerikai televízió bemondóját és hírszerkesztőjét hívjuk most Marcus Aurelius-nak, mert noha amerikai volt, de olasz származású. Bár nem hordott a homlokán babérkoszorút, tökéletesen klasszikus, magas, egyenes római alkat volt. Tiszta metszésű arcél és tekintet, pompás, jóképű fiú, aki zavaros családi körülmények közölt él. Van ugyan egy barátnője, akiről nem tudni, hogy a felesége, vagy sem, de a lelkes magyartámogatás közben Annamarie meg Aurelius valahogy egymásra talált.

Baltimore-ban sok az olasz, és van egy olasz negyed is, ahol a vendéglőkben mindenki azt füleli, mit mond a rádióban Aurelius. Az a fiú, akinek élete a munkahelyi kapcsolat miatt közben titokban megváltozott. És itt következik az, hogy az embernek a hazájáért néha a felfogása ellenére is különböző áldozatokat kell hozni.

Akkortájt az abortusz Amerikában még a diploma elvesztésével járt, és a francia-olasz-magyar barátság jegyében azt a feladatot kaptam, hogy találjak olyan orvost, aki a két család megmentésével tud foglalkozni.

Én magam korábban két abortuszt indikáltam, de sem felfogásommal, sem nevelésemmel, sem orvosi hitemmel nem fér össze, hogy az élőktől megvonjuk az élet lehetőségét. Vagyis szerintem egy megtermékenyített pete már igenis ember, ahol a gének már elraktározódtak, ahol az élet már titokként lüktet. Nekünk, embereknek pedig nincs arra jogunk, hogy ezt az eleven lüktetést, ezt a mérhetetlen csodát elpusztítsuk. Ezúttal mégis elfogadtam a szociális indikációt.

Az egyetlen embert, akiről tudtam, hogy gazdasági okok miatt Virginiában, Washington túloldalán ilyenre vállalkozna, képtelen voltam előkeríteni. Hát akkor most mit csináljunk? Aurelius bejött és sóhajtozva panaszolta ez esetet. Mire én:

– Aurelius, te nem vagy hülye, én pedig most jöttem meg Afrikából, és nekem még minden műszerem megvan. Ha akarod, én elmesélhetem, hogyan csinál ilyen dolgot az ember. Elmondhatom, hogy mire kell vigyázni, hogy közben milyen nehézség adódhat, hogy mit lehet, mit nem szabad csinálni, és hogy a kisfiad, a magyar érzésű olasz-francia amerikai esetleg nem fog ellenállni és előjön és korábban megnézi a világot.

Miután mindent többször elmagyaráztam és bemutattam neki, kapott gumikesztyűt. A műszert nem adtam ugyan át, de megmondtam, hol találja.

– Aurelius, én most elmegyek a rendelőből. A kulcsot ide szoktam tenni. Te most már betörhetsz és elviheted azt, amire szükséged van.

Másnap csöngött a telefon a rendelőmben. Aurelius keresett.

– Tudom, Aurelius, hogy elvitted a műszereket. Ha lehet, hozd vissza őket és hozd be a foetust, az embryót is. Látni akarom, hogy nem maradt-e valami vissza. Ez ugyanis már pathológia, erre nekem jogom van.

A magzatot egy befőttesüvegben hozták, a koponyája kicsit be volt mélyedve. A barackosüvegből én tettem át ebbe a formalinosba.

Ma is itt él, akarom mondani, ma is itt van. Időközben elvégezhette volna az egyetemet, ma már családapa lehetne, és ő mondhatná a híreket a televízióban…

Később elmondtam Aureliusnak, hogy érzésem szerint én nem öltem. Én mindössze közreműködtem ebben, de csak azért, mert ti annyit segítettetek nekünk. S hogy ez volt az az áldozat, amit nekem ebből a célból meg kellett hoznom…

Bár tisztára moshattam volna ennyivel a lelkiismeretemet!

***

 A közreadó most megkísérli a dunsztosüveg „felnyitását”, vagyis a jelenség értelmezését.

Különféle kiadványokban, könyvekben és plakátokon olykor megcsonkított, kaparókanállal vagy sóoldattal megölt magzatembereket láthatunk. Az egyik ilyen plakát például azt kérdezi: Ez lenne hát a választás szabadsága? A képen lévő, lenyakazott baba feje szemmel láthatóan nem porcelánból, hanem húsból és vérből való. Más emberi testrészekkel együtt nejlonzsákban találták egy houstoni abortuszklinika, vagyis halálgyár mellett. (Néhány éve még a magyar sajtó szinte mindennapos híre volt, hogy frissen szült asszonyok újszülöttjeiket elpusztítják vagy magukra hagyják, esetleg nejlonszatyorba csomagolva maguk rejlik őket szeméttartókba, kukákba.)

Egy másik plakát felirata ennyit mond: Meghalt egy baba. Ezt az ötödik hónapját élő emberpalántát sóoldatos injekcióval pusztították el. Ő Amerikában egy a napi négyezer közül, akikből – még mielőtt kinyilváníthatná az élethez való ragaszkodását – a Halál Angyalai „angyalt csinálnak”. Ebben az emberi jogokról nemrég még oly fennhangon papoló országban minden 20. másodpercben kivégeznek egy ártatlan magzatembert. És ne dőljünk be annak az álhírnek, hogy az utóbbi években világszerte – így Magyarországon is – csökkent a művi abortuszok száma! Ezt a „csökkenést” ugyanis főként a „sürgősségi fogamzásgátlás”-nak hazudott hormonális abortusz, illetve az RU486 azonosító jelzéssel hadrendbe állított és méhen belül alkalmazott vegyi fegyver eredményezi, mert sem az előbbi pirula, sem az utóbbi méregtabletta áldozatait nem tekintik abortuszkövetkezménynek, ezért nem is tüntetik fel magzatvesztést jelző statisztikák.

De most térjünk vissza 1956-ba, a szabad abortuszt 1973-ban engedélyező Roe-Vade törvény előtti Amerikába, ahol a tiltott magzatelhajtás akkoriban még az orvosi diploma elvesztésével jár! (Ezt a sok millió amerikai magzatgyermek halálát legalizáló törvényt idén nyáron végre hatályon kívül helyezte az alkotmánybíróság szerepét betölti amerikai Legfelsőbb Bíróság, így a tagállamok ma már szabadon dönthetnek az abortusz legalizációjának vagy visszaszorításának kérdéseiben.)

Egy nem egészen független férfi meg egy férjezett és kétgyermekes asszony munkahelyi viszonyából fakadóan útnak indul egy magzati élet. A kétgyermekes, férjes családanya megretten, a férfi ugyanúgy, ezért orvost keresnek, aki majd vállalkozik a tiltott beavatkozásra, vagyis olyat, aki – a visszaemlékező szépítő szavaival élve – „a két család megmentésével tud foglalkozni.”

Amikor kiderül, hogy az egyetlen olyan orvos, aki – „gazdasági okok (értsd: jövedelemszerzés) miatt” – vállalkozna az anya által kért beavatkozásra, nem keríthető elő, a magyar származású szaktárs, aki nemrég még a magyar szabadságharc megmentésére szervezett önkénteseket, maga oktatja ki az apát, mit és hogyan kell elvégeznie a művi vetélés mesterséges beindítása érdekében.

Le kell szögezzük: sem célunk, sem tisztünk, hogy akár a férfit, akár a nőt vagy az orvost mint e tragédia áldozati-szemlélői elkövetőit kipellengérezzük. Nem lehet viszont nem elgondolkozni azon a nyilvánvaló hasonlóságon, ami a magyar nemzet, illetve a „magyar érzésű”, „francia-olasz” amerikai magzat sorsa, illetve azon két, egymásnak gyökeresen ellentmondó szemlélet között van, amellyel a hatalmasok élet és halál kérdésében döntenek.

A 19. századi Amerikában az ún. Dred Scott-törvény (1857) kimondta, hogy a „néger” nem személy. A 20. század Amerikájában a Roe-Vade-törvény (1973) szerint a „foetus” (értsd: magzatgyermek) sem volt személy. A „néger”, vagyis a rabszolga élete és halála felett korlátlan hatalommal dönthetett a gazda, mivel a „beszélő szerszám” neki ugyanolyan tulajdona volt, mint ahogyan ma is szinte korlátlan hatalma van a magát terhesnek érző nőnek a méhében élő és még csak szólni sem engedett magzatgyermek sorsa fölött. Amiként a gazda eldönthette, hogy megveszi, eladja vagy megöli a „néger”-t, ugyanúgy ma is az „terhes” kizárólagos döntési joga, hogy megöli vagy kihordja az embryót vagy foetust. Erről szól ez a választáspárti jelszó: My body my choice – Az én testemről (és a benne lévő dolgokról is) én döntök. Az embernek az az érzése támad, hogy ezt a hamis logikát akár bármely pénzintézet is alkalmazhatná a nagyobb nyereségesség érdekében. Hasonló okoskodással a bankok is jogot formálhatnának a trezorjaikban elhelyezett összegek diktátumon alapuló elsajátításához: Ez az én bankom, tehát ami bekerül, az az én pénzem…

A rabszolgaság eltörlésén fáradozóknak éppen úgy megtiltották, hogy erkölcsi felfogásukat számon kérjék a rabszolgatartókon, mint ahogy napjaink életvédőinek sem szabad – úgymond – a saját felfogásukat a terhesre erőltetni. Arról ugyanakkor nem esik szó, hogy a művi terhesség-megszakításnak nevezett erőszakos beavatkozást az érintett nők 62 százaléka a partner, a család, az orvos, a munkahely kényszerítő hatásaként fogja fel és ekként is szenvedi el, nem pedig szabadon választja! S mindez azért történik, mert ahogy korábban a rabszolga esetenkénti megölését, ugyanúgy ma a magzatokat és az őket tehernek érző szülőket sem gondozza, vagy hatalmazza fel életút elfogadására a halál civilizációjától átitatott, nyugati típusú gazdasági-politikai berendezkedés. Életutak megmutatása helyett inkább azt a súlyosan élet- és nemzetellenes gyakorlatot folytatjuk, amely a kórházakat és szülészeti-nőgyógyászati klinikákat olyan intézményekként működteti, melyek a tévesen rájuk lőcsölt, „szociális-karitatív” feladat jegyében – ahelyett, hogy nem várandós, áldott állapotúvá gondoznák – inkább megcsonkítják a magát mások miatt kényszeresen terhesnek érző beteget. Ez az állítólag egészségügyi ellátás semmiben sem különbözik attól a Harmadik Birodalomban alkalmazott gyakorlattól, melynek során egészségügyi-higiéniai eszköznek tekintették azokat a gázkamrákat, amelyekbe tisztálkodás ürügyén terelték be a zsidókat. Ismretes, hogy az ottani zuhanyrózsákból nem éltető víz, hanem halált okozó mérges gáz ömlött a foglyul ejtett emberekre. Az elkorcsosult politika heródesi ítéletvégrehajtóivá vált orvosai afféle rosszindulatú daganatként pusztítják el a magzatgyermeket ahelyett, hogy a szüleivel együtt páciensként tisztelnék és ápolnák őt. Ez a súlyosan téves és romboló gyakorlat immár 66 éve pusztítja a nemzetünk közjavát képező testi (fertilitas) és lelki (foecunditas) termékenységet. Azt pedig tán felesleges is mondanunk, hogy mily idegen az Abortusz Jövőfaló Szörnyetegétől az a gondolatunk, hogy méhében él a nemzet!

1956-ban a világfaló Bolsevik Birodalom emésztőrendszerébe kerülve csak mintegy magzati életet élhetett a Nagy Szovjet Anya belében haldokló magyar nemzet. A nemzet fölfalt testének többi részét egy megelőző, szintén igazságtalan békerendszer jogosítványa alapján a versailles-i Nagy-Trianon palotában berendezett abortuszklinikán már 1920. június 4-én letépték…

Az önállóságát vesztett, végveszélybe került magyarság a nemzet közös ihletével adott életjelet és mozdult meg 1956-ban, de megsegítésére nem jöttek az „enszek”. Így aztán a jobb érzésű szülészorvosok (pl. a mohácsi Csúcs László) tiltakozása ellenére is érvényben maradt az az 1956. június 4-én hozott abortuszrendelet, mellyel a kommunista Elnöki Tanács hadat üzent a saját népe termékenységének. Az Amerikai Egyesült Államok ugyanazon elvet hangoztatva határolta el magát az ügytől, mint amit korábban a rabszolgaság eltörlését szorgalmazókkal szemben hangoztattak: nem látnak rá okot, hogy saját erkölcsi-politikai felfogásukat fegyveres beavatkozással kérjék számon az elnyomókon, a magyar nemzet vérbe fojtása a Szovjetunió bélügye.

Azóta már elhúnyt amerikai-magyar barátom 1956-ban talán nem is gondolt arra, mily drámai összecsengés van a vérbe fojtott nemzet és a Baltimore-ban elrekkentett magzatgyermek tragédiája között. A magyarság és a magzatság sorsát egybecsengően hirdeti a lélekharang nyelve: azonos érvrendszerrel törtek mindkettő életére! A szovjet tankok „sebészi” beavatkozása után az abortuszt túlélő(?), ám súlyosan sérült magyar nemzet évtizedeken át továbbra is tetszhalottként vonaglott, a „magyar érzésű”, „olasz-francia”, amerikai magzatot pedig megölték. Földi maradványai egy formalinnal töltött dunsztosüvegbe kerültek talán azért, hogy ma is és a jövőben is figyelmeztesse szemlélőit az életfakasztás méltóságára, felelősségére, de az ártatlanul kiontott vér égbekiáltó bűnére is! Sajnálhatjuk, hogy az elkövető-áldozatok és szemlélők nem a zsidó-keresztény erkölcsi tanítás, a “ne ölj!” intelme alapján cselekedtek. Az pedig már a Mennyei Legfelsőbb Bíró dolga, hogy miként dönt az elkövetői oldalra sodródott magyar orvos üdvösségéről, aki az események utáni évtizedekben mindvégig kínzó lelkiismeretfurdalással és gyengécske érveléssel érintette ölésre oktató szerepét. Fohászkodunk most az ő lelki üdvéért is, amikor idézzük a Hippokrátészi Esküt, amely hitvallásával századokon át fényesen ragyogó mértéket és szabályt adott az európai orvosi hivatás etikus művelőinek: „Senkinek sem adok mérget, akkor sem, ha kéri. Asszonyt nem segítek magzata elhajtásához és erre vonatkozólag még csak tanácsot sem adok.”

A történetünkben szereplő magzatgyermek erőszakos halála 1956 elrekkentett forradalmának és szabadságharcának ünnepén is bátorítson bennünket az emberi élet méltósága és szabadsága melletti kiállásra. A befőttesüveg története azt sugallja, hogy a magzat- és nemzetvédelem egymással szoros kapcsolatban lévő fogalmak. A nem-nemzés-nemzetség-nemzet összefüggő fogalomrendszere jegyében ki kell mondanunk: a magzatkorú gyermek fogantatásától kezdve olyan emberi személy, akit éppoly korlátozás nélkül megillet a szabad élethez való jog, mint ahogyan a szörnyállamok által veszélyeztetett vagy már be is kebelezett nemzeteket, kisebbségektől is elidegeníthetetlen a Nemző-Teremtő Isten által nekik ajándékozott, négymilliárd éves természettörvény igaza s az abba foglalt önrendelkezés joga.

Engem erre tanít a baltimore-i bababefőtt…

És arra is, hogy a halottainkat el kell temetnünk. 1956 mártírjait kivégzésük után is megalázták gyilkosaik azzal, hogy névtelen sírgödrökbe kaparták megkínzott testüket. Méltó módon elvégzett újratemetésük során visszakapták a nevüket, majd megkaphatták tőlünk a halottaknak járó végtisztességet is. Mily szépen alakulhatna a baltimore-i baba története is, ha Rigler család baltimore-i házának garázsából előkerülne a korábban ott tartott formalinos üveg, lakója pedig egy engesztelő gyászmisét követően megtérhetne abba az anyaföldbe, amelyben az ő keserves szüleivel együtt immár az orvosa is nyugszik…

Közreadta és kommentálta:  dr. Téglásy Imre

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Várjuk véleményét itt!

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás