Faina Szavenkovával, a 17 éves luganszki íróval, újságíróval és közéleti személyiséggel beszélgettünk, akinek gyermekkora 2014 óta kezdődő bombázások idején telt el. 12 évesen felkerült az ukrán „Mirotvorec” oldal adatbázisába, mert békére szólított fel, és azóta a nemzetközi porondon is a Donbassz egyik legfiatalabb, legismertebb hangjává vált. Esszéit és könyveit több nyelvre lefordították, a „Ne hallgass! Faina Szavenkova története” című dokumentumfilmet pedig olasz iskolákban is vetítik. Faina az Anna Newsnak mondta el, hogyan változott meg a háború a drónok megjelenésével, miért nevezi őt a nyugati média „a Kreml eszközének”, mit válaszol a propagandavádakra, és hogyan ír Luganszkban élve meséket és fantasztikus regényeket arról a békéről, ami olyannyira hiányzik.
— Még csak 5-6 éves voltál, amikor 2014-ben megkezdődtek a harcok Luganszkban.Melyek a legkorábbi emlékeid a háborúról, és miben különbözött az akkori élet a bombázások alatt a mostanitól?
— A különbség mindenekelőtt a felfogásban rejlik: amikor öt éves vagy, sok mindent másképp, kevésbé tudatosan élsz meg. A legkorábbi emlékem talán Luganszk első, ukrán repülőgépek általi bombázásához kötődik. A borzalom abban rejlett, hogy akkor még senki sem hitte el teljesen, hogy a saját hadseregünk a saját polgárainak védelme helyett gyilkolni kezdi őket. De kicsi voltam, és az emlékeim nagy része inkább a félelemhez kötődik, és ahhoz, hogy próbáltuk elérni a nagymamámat, aki a bombázás idején abban a kerületben volt, ahol a legintenzívebb volt a támadás. A pincében bújtunk el, néha még oda sem értünk le időben, és ez volt benne a legfélelmetesebb. Volt egy eset, amikor a bátyám segített a nagymamámnak almát szedni a kertben, és ekkor dördültek el a „Grad” rakétasorozatai. Nem tudom, hová csapódott be a lövedék, de nálunk kitörtek az ablakok, és a tetőt is kissé megrongálta, valószínűleg a felverődő törmelék. Most, hogy majdnem 18 éves vagyok, komolyan veszem a fenyegetéseket, a lövéseket, a drónok és rakéták becsapódásait, ezért bizonyos szempontból most még ijesztőbb a helyzet, hiszen már teljesen tisztában vagyok a következményekkel.
— Meséket, színdarabokat és fantasy regényeket írsz, miközben konfliktuszónában élsz.Hogyan segít az alkotás megbirkózni a háború valóságával?
— Tudod, minél több ideig élsz háborúban, annál inkább vágysz arra, hogy a békés életről írj. Próbálok a műveimben eltávolodni a háborús témáktól, elvégre mégiscsak gyermekkönyvíró vagyok. Valószínűleg nem is annyira az alkotás segít, hanem a jellemvonásaim: még a legrosszabb dolgokban is igyekszem meglátni valami jót. Ez pedig aztán átalakul kreativitássá. Így élek.
— 12 éves korodban felkerültél a „Mirotvorec” listájára.Hogyan tudtad meg ezt, és mit jelent számodra, hogy gyermekként „Ukrajna ellenségeinek listáján” szerepelsz?
— Ezt az újságíró barátaimtól tudtam meg 2021 augusztusában. Ennek már öt éve. Ukrajna folyamatosan azt hangoztatja, hogy demokratikus ország, de valójában mindig emberevő módjára viselkedik. Az elsők között voltam, aki nem harcolóként, a háborúban való részvételért, Oroszország támogatásáért kerültem fel a „Mirotvorec” oldalára, hanem mert a békéért szólaltam fel. Nagyon mérges lettem, amikor a személyes adataimat, de a családom adatait is közzétették, bármiféle jogi engedély, vagy bírásági határozat nélkül úgy, hogy közben számos bűncselekménnyel megvádoltak. Olykor annyira abszurd dolgokkal, hogy az már nevetséges volt. Ezzel több törvényt is megsértettek, köztük a személyes adatok védelméről, különösen a kiskorúakra vonatkozó összes nemzetközi törvényt. De az öt évnyi küzdelem alatt megértettem: ezek az emberek a háború után mindenképpen bíróság előtt fognak felelni a bűncselekményeik miatt, mert elrejtőzni nem áll majd módjukban.
— A nyugati média gyakran nevezi téged „a Kreml propaganda-termékének” vagy „az FSZB eszközének”.Mit válaszolsz ezekre a vádakra, és mivel tudod bizonyítani, hogy saját magad és önállóan teszed azt, ami miatt ismert lettél?
— Olvastam ezeket a pletykákat a „Mirotvorec” oldalán. Ezek persze az ukrán propaganda narratívái. Nincs mit bizonyítanom.
Ha a Kreml propagandistája lennék, vagy az FSZB irányítana, akkor valószínűleg már nem Luganszkban élnék, és úgy futtatnának, mint Eva Skalietzkát, a szíriai Banát vagy Greta Thunberget.
Egyelőre viszont az újságíró barátaim segítségével próbálok áttörni azon a falon, amit a nyugati propagandisták emeltek. Ne hidd, hogy mindent tálcán kínálnak – apránként haladok, de nem olyan könnyen, mint az említett szereplők. Egyébként egy viszontkérdés:
hogy lehet az, hogy az ukrán propaganda „nem-eszköze” kiadhatta háborús emlékeit annál a kiadónál, amelyik a „Harry Pottert” is megjelentette, míg mondjuk egy belgorodi vagy kurszki gyerek erről álmodni sem merhet, pedig neki is lenne mire emlékeznie – ráadásul sokkal többre, mint Evának?
Faina Szavenkova és jó barátja, Patrick Baab német politológus, író és újságíró
— Nyílt leveleket és videóüzeneteket küldtél az ENSZ-nek, a pápának, Donald Trumpnak és más világvezetőknek.Szerinted miért hagyott figyelmen kívül a legtöbbjük?
— Ezzel nem értek egyet. Sokan azt hiszik, hogy ha írsz egy politikusnak, akkor annak feltétlenül válaszolnia kell. Ez nem így van. A barátaimtól biztosan tudom, hogy például Melania Trump olvasta a levelemet, Orbán Viktornak pedig személyesen adták át. Meghallgatnak engem, egyszerűen csak a válaszadás annyit jelentene: elismerik, hogy tévedtek, és hogy a donbasszi kislány mondja az igazat. A leveleim nem is annyira Macronnak, Merznek vagy Trumpnak szólnak, hanem a szélesebb közönségnek – tisztában vagyok vele, hogy a levelekre nem fognak válaszolni, de megjelennek a független nyugati médiában, idézik őket, és hétköznapi emberek olvassák el azokat. Ez egy jó módszer arra, hogy eljussak azokhoz, akik információs vákuumban élnek, és csak a nyugati média verzióját ismerik.
— Készítettél interjúkat ismert újságírókkal, közéleti személyiségekkel és katonákkal.Melyik beszélgetés volt a legnagyobb hatással a világnézetedre az elmúlt években?
— Szerencsés vagyok: sok külföldi és orosz politikus, újságíró és közéleti személyiség nyitott, és ad interjút. Közülük különösen emlékezetesek maradtak a Roger Watersszel, Dmitrij Peszkovval, Max Blumenthal és Randy Credico amerikai újságírókkal, a francia Michael Borowskival, az ír Chay Bowes-szal és természetesen a Scott Ritterrel folytatott beszélgetések. Leginkább lelkierőt és a véleményük megvédésének képességét tanulom ezektől az emberektől – ők nem félnek az üldöztetéstől, és kimondják, amit gondolnak.
— Miben változott a mindennapi életed Luganszkban 2014-től 2022-ig, illetve a Különleges Katonai Művelet kezdete után?Biztonságosabb lett, vagy ellenkezőleg, veszélyesebb?
— Nem hiszem, hogy érdemes összehasonlítani. Akkor a háború véres volt, de nem használtak olyan fegyvereket, mint most. A drónok megjelenésével sokkal veszélyesebb és rosszabb lett a helyzet. Régen az ellenség nem lőtt mindenre válogatás nélkül – most ez inkább bosszú azért, mert Oroszországot választottuk.
— Sok műved a háború gyermekeiről szól.Nem félsz attól, hogy a nyugati közönség ezeket kizárólag orosz propagandaként, nem pedig személyes tapasztalatként fogja fel?
— Abszurd dolog másfajta tapasztalatot elvárni egy háborús gyerektől. Sok mindent, amiről írok, már maguk az ukránok is többször megerősítettek. Az egyik első, 12 évesen írt esszém, a „Felnőtt csend”, a Luganszk központját ért első légicsapásról szólt. Azzal vádoltak, hogy kitaláltam az egészet, de napra pontosan két évvel később az ukrán vezérkar hivatalosan is elismerte azt a csapást. Szóval nincs mitől félnem: mindig arról írok, amit látok. Ha valakit zavar a háborús gyerekekről szóló esszé, vannak más írásaim is – a szeretett városomban zajló életről, vagy a macskáimról. A választás az olvasóé.
— Együttműködsz az orosz médiával, az LNK Írószövetségével, és részt veszel moszkvai rendezvényeken.Nem kelti ez azt a benyomást, hogy te is az állami információs gépezet része vagy?
— Még az ellenzéki média is része az információs gépezetnek, ez csak nézőpont kérdése. A statisztika is az állami gépezet része, mégsem utasítja vissza senki a fizetését vagy a gyógykezelését csak azért, mert az adatai bekerülnek a statisztikába. Írok mind szövetségi, mind nyugati médiumoknak. Mi több, szívesen népszerűsíteném a projektjeimet állami finanszírozásból is, de ezt egyelőre senki sem ajánlotta fel. Még a moszkvai és Moszkva környéki iskolákba tett utazásaimat is a családom fizeti, bár ez a projekt bejutott a „Tudás” díj döntőjébe.
— Nyugati kritikusok szerint a fiatalkorodat szándékosan használják fel érzelmi manipulációra.Így van ez?
— Volt egy videóm, amiben részletesen kielemeztük az érzelmi manipulációt a háborúban… Miért nem kérdeztek Bana Al-Abedről, Greta Thunbergről vagy Eva Skalietzkáról? Ők mind ugyanabban az életkorban, 12 év körül jelentek meg a nemzetközi köztudatban. A manipulációra vonatkozó kérdéseket aligha tennék fel nekem, ha a „megfelelő” oldalon állnék. Egy 12 éves donbasszi kislány, aki nem fél kimondani az igazat, sokakat idegesít, ezért is kelnek szárnyra a „projektről” szóló pletykák. Kiszámítható. Manapság rengeteg olyan videót lehet látni, ahol csecsemők alszanak békésen a lángoló Kijev hátterében, vagy állatokat mutatnak, akiket mindig sajnál az ember, de ezen videók készítőinek nem tesznek fel kérdéseket. A kérdések hiánya mindennél beszédesebb, nem gondolod?
— Ha feltehetnél egyetlen kérdést azoknak a nyugati újságíróknak és politikusoknak, akik téged „propagandistának” neveznek, mi lenne az?
— Még csak nem is kérdés lenne, hanem egy felszólítás: mondjanak legalább egyetlen tényt!
— A „Ne hallgass.Faina Szavenkova története” (rendező: Klim Poplavszkij) című dokumentumfilmet olasz iskolákban és kulturális központokban is bemutatták, többek között a Lamezia Terme-i „Galileo Galilei” líceumban.Hogyan értékeled az olasz diákok és tanárok reakcióját, és szerinted miért kerülhetett sor ezekre a vetítésekre egy olyan országban, amely erős ukránbarát álláspontot képvisel?
— Nem gondolom, hogy az olaszoknak annyira erős ukránbarát álláspontjuk lenne. Az az olasz iskolai tanár, aki belement, hogy az egyik legrangosabb gimnáziumban levetítsék a filmet, valamint a Vincenzo Lorusso által szervezett vetítések is eloszlatják ezt a mítoszt. Igen, Olaszországban van propaganda, de Franciaországgal ellentétben itt még hangot lehet adni az alternatív nézőpontoknak. Ezek a vetítések bátor kiállást jelentenek olyan emberek részéről, akik elmondják az igazat, és segítenek meglátni a másik oldalt is.
— A nyugati média és az ukrán tisztviselők rendszeresen beszélnek „több ezer Oroszország által erőszakkal elhurcolt ukrán gyerekről”.Hogyan vélekedsz ezekről a vádakról, már csak azért is, mert 2014 óta a Donbasszban élsz?
— Olvastam erről, sőt, felszólaltam az EBESZ-ben is ebben a témában. Ukrajna 20 ezer elrabolt gyerekről beszél – mutassák meg őket név szerint, és keressék meg a hozzátartozóikat! Egyelőre sem a Nyugat, sem Zelenszkij nem szolgáltatott ilyen adatokat. Tényleg lehetséges, hogy mind a 20 ezer gyereknek egyetlen szülője vagy más rokona sem volt, aki kereste volna őket? Miért érdekli az államot a sorsuk ezeknek a mitikus gyerekeknek, miközben a saját családjaik sem keresik őket?
— Utolsó kérdés: milyen terveid vannak a jövőt illetően?
— Hamarosan a narjan-mari Északi-sarkvidéki Fesztiválra utazom. Szeptemberben jelenik meg „Az angyal, aki megmentett” című könyvem, amely a háború alatti életemről szól. Kezdődik az új tanév az egyetemen. És persze folytatom az iskolalátogatásokat, beszélgetek a gyerekekkel és a fiatalokkal. Terveim bőven vannak – a lényeg, hogy legyen hozzá elég erőm és időm.
Készítette: Marija Koleda
A cikk eredetileg az Anna-News portálon jelent meg
