Dr. Héjjas István: Egy diktátor pályafutása

A XX. század történelmének egyik legkülönösebb szereplője az olasz diktátor, Benito Mussolini. Élete azt példázza, hogy ha egy tehetséges, karizmatikus egyéniségben abnormálisan túlteng az önimádat és a hatalomvágy, akkor ez sok millió embert taszíthat nyomorba és pusztulásba. Mussolini pályafutásának megértéséhez érdemes emlékeztetni egy fontos történelmi előzményre, nevezetesen arra, hogy nem sokkal Mussolini születése előtt, az 1860-as években egyesítette Garibaldi Olaszországot, és ezzel jött létre az egységes Olasz Királyság, amelyet azonban a Vatikán nem volt hajlandó elismerni, mivel ezt az új államalakulatot valamiféle ateista, liberális, keresztény ellenes képződménynek tartotta.

Az Olasz Királyság első uralkodója a Savoyai házból származó I. Viktor Emánuel volt. Ebben a zavaros időszakban született 1883-ban Benito Mussolini. A családi környezet is tükrözte a történelmi helyzet ellentmondásos jellegét. Mussolini apja ugyanis egy szélsőbaloldali gondolkodású, szocialista mozgalmi aktivistaként is tevékenykedő kovács mester, anyja ezzel szemben hívő katolikus tanítónő volt. Nem csoda, hogy a vallási-ideológia viták napirenden voltak a családban.

Bár az ifjú Benito inkább apja nézeteivel szimpatizált, anyja unszolására végül is a család úgy döntött, hogy a fiút egyházi iskolába járatják és internátusba adják. Eleinte úgy látszott, hogy ez helyes döntés volt, azonban a fegyelmezetlen és dacos Benito egyre gyakrabban került összeütközésbe a tanítókkal és papokkal, úgyhogy végül is kicsapták az iskolából. Mussolini ettől kezdve utálta a papokat és megfogadta, hogy ha egyszer majd hatalmában áll, kitelepíti Olaszország területéről a Vatikánt, felszámolja a katolicizmus befolyását, és száműzi a papokat. Ezt az elképzelését azonban soha nem sikerült valóra váltani. Az erőszakos természetű, antiszociális magatartású, renitens Mussolini már gyermekkorában vezéregyéniségnek tartotta önmagát, és a pajtásaival gyakran „DUCE”-nak, azaz vezérnek szólíttatta magát. Ez az elnevezés később, diktátori pályafutása során is kijárt neki. Mussolini a tanulmányai befejezése után tanítói oklevelet szerzett, és egy darabig valóban tanítóként dolgozott, miközben anyjától is rendszeresen kapott anyagi támogatást. Ez a pálya azonban nem tetszett neki, mert nem szeretett foglalkozni gyerekekkel. Úgy gondolta, hogy a politikusi pályán talán eredményesebben csinálhat karriert. Apja nézeteinek hatására először aktívan résztvett az anarchista mozgalomban, majd később belépett a Szocialista Pártba.

Amikor hadköteles korba ért, nem akart katonának bevonulni, inkább katonaszökevényként Svájcba emigrált. Egyes források szerint állítólag itt találkozott Leninnel és Trockijjal is, akik nagy hatást tettek rá. Más történészek ezt vitatják. Amikor visszatért Olaszországba, önként bevonult katonának és letöltötte a kiképzésre előírt időt. Közben a nemzetközi helyzet egyre feszültebb lett, és az előjelekből számítani lehetett arra, hogy rövidesen ki fog törni Európában egy minden korábbinál pusztítóbb hatalmas háború. Ebben az időben Mussolini már a Szocialista Párt vezetőségében foglalt helyet és a párt hivatalos lapját, az Avanti-t szerkesztette. Közvetlenül az I. Világháború kitörése előtt viták folytak Olaszországban, hogy be kell-e majd lépni a várható háborúba, és ha igen, melyik oldalon. A Szocialista Párt határozottan a háború ellen foglalt állást, hiszen az majd a burzsoázia háborúja lesz, amihez a proletariátusnak semmi köze. Mussolini azonban hosszú tanulmányt írt az Avanti-ba, és ebben kifejtette, hogy Anglia és Franciaország oldalán be kellene lépni a háborúba, mert csak így lehet megfékezni az agresszív, soviniszta germán imperializmust, amely Olaszországot veszélyezteti. Emiatt Mussolinit kizárták a Szocialista Pártból.

A háború kitörése után Mussolini az Il Popolo d’Italia című német ellenes háborúpárti lapot szerkesztette, a háború után pedig, 1919-ben elkezdte megszervezni feketeinges mozgalmát, amelynek deklarált célja Olaszország háború utáni talpra állítása volt. A fasiszta mozgalom ideológiájának alapelveit maga Mussolini fogalmazta meg. Eszerint az olasz nép hanyatló, elkorcsosuló nemzet, és ha ez így megy tovább, végleg el fog tűnni a történelem süllyesztőjében. Az egyetlen helyes megoldás ezért egy fasiszta típusú állam bevezetése, amely majd talpra állítja a nemzetet és az olaszok ismét megtanulnak dolgozni, küzdeni és alkotni, és ezzel méltó örökösei lesznek a dicső Római Birodalomnak. A fasiszta ideológia szerint ugyanis a Marx által megfogalmazott osztályharc nemcsak a társadalmon belül, hanem sokkal inkább a nemzetek között folyik. Vannak ugyanis elnyomott, proletár nemzetek, és vannak burzsoá nemzetek, amelyek gazdagon dőzsölnek a proletár nemzetek verejtékes munkájának kizsákmányolásából. Burzsoá, kizsákmányoló nemzetek főleg az északi népek, vagyis a germánok és angolszászok, proletár nemzetek pedig főleg a mediterrán térségben élő népek.

Ha pedig ez így van, a nemes római hagyományokkal rendelkező olasz népnek történelmi hivatása van, mégpedig az, hogy patrónusa legyen az elnyomott népeknek, oly módon, hogy megteremti a Mediterrán térségben a Római Birodalom modern változatát. Ehhez azonban ki kellene küszöbölni az olaszok gondolkodásából a puhány katolikus ideológiát, meg kell óvni a nemzetet a germán barbarizmus befolyásától, és át kell nevelni az olasz embereket egy puritán, harcedzett életmódra. Mussolini szerint ezeket a „nemes” célokat csak úgy lehet elérni, ha a tömeg hajlandó követni egy zseniális vezéregyéniség útmutatásait. A zseniális vezéregyéniség szerepére természetesen a legalkalmasabb maga Benito Mussolini. A feketeinges mozgalom egyre erősödött és végül 1922. októberben az un. Római Meneteléssel megtörtént a hatalomátvétel, amelynek során III. Victor Emanuel király Mussolinit miniszterelnökké nevezte ki. A fasiszta párt ezt az eseményt később egyfajta forradalomnak állította be. A valóságban azonban ez úgy zajlott, hogy kb. negyvenezer feketeinges vonatokon és buszokon beutazott Rómába, ott néhány napig randalíroztak, különféle kocsmákban hajnalig dorbézoltak, de a számlát nem fizették ki, és a kocsmárosok azt nem is merték kérni. Mussolini legnagyobb problémája éppen az volt, hogy hogyan tudja visszaparancsolni vidékre ezt a csőcseléket.

Hasonló probléma később is rendszeresen felmerült, úgyhogy Mussolini állandóan kénytelen volt a pillanatnyi erőviszonyok függvényében lavírozni a pártjának szélsőséges és mérsékelt irányzatai között. A hatalomátvétel után Mussolini egy darabig még formálisan meghagyta a Parlamentet, de úgy, hogy a többségi pártok un. prémium mandátumokat kaptak, miáltal a Fasiszta Párt abszolút minősített többséget szerzett. Ráadásul az ellenzéki képviselőket rendszeresen fenyegették, zsarolták, olykor tettleg bántalmazták, sőt az egyiket meg is ölték. A rendszer ellenségeinek megfélemlítése céljából a feketeinges rohamosztag alakulatok mellett Mussolini megszervezte a politikai rendőrséget is és az szovjet mintára hosszú ideig hivatalosan is CSEKA megnevezéssel működött. Ezt követően Mussolini a Parlamentet végleg feloszlatta és annak szerepét átvette a Fasiszta Nagytanács. Mindezen negatívumok ellenére a rendszer eleinte működőképesnek látszott, a gazdaság állapota javult, a munkanélküliség csökkent. Az eredményeket külföldön is sokat dicsérték. Az Olaszországba látogató Churchill pl. személyesen gratulált és sok sikert kívánt Mussolininek. Időközben Mussolini önmagát Garibaldi eszmei örökösének igyekezett beállítani, aki az elnyomottakat védelmezi az elnyomókkal szemben, és ezért hosszabb távon szükségesnek tartotta a királyság felváltását köztársasággal, és a katolicizmus befolyásának megszüntetését.

A Vatikán katonai megszállását is tervbe vette, erre azonban nem került sor. Mivel a katolicizmus befolyása Olaszországban az egyszerű emberek között is igen jelentős volt, kellett találni valamiféle kompromisszumot. Így azután egyrészt a közhangulatnak, másrészt a nemzetközi nyomásnak is engedve, 1929-ben Mussolini egyezményt kötött a Vatikánnal, amelyben elismerte a Vatikánt önálló államként, a Vatikán is elismerte az Olasz Királyságot, és az egyezmény rendezte a két állam közötti kapcsolatok szabályait is. Ez volt az un. Lateráni Egyezmény, amelyet a II. Világháború után, 1948-ban az Olasz Köztársaság alkotmánya is érvényesnek ismert el, így a mai napig hatályban van. Az 1929-1933. években bekövetkezett egy hatalmas világgazdasági válság, több államban teljesen összeomlott a gazdaság és megingott a belső politikai rendszer stabilitása. Ebben a zavaros helyzetben Németországban Hitler vette át a hatalmat és azt ígérte a népnek, hogy ő majd rendbe hozza a német gazdaságot. Mussolini a Mediterrán térségben és Észak-Afrikában tervezett terjeszkedési szándékai szempontjából veszélyesnek találta az „őrült germán diktátor” hatalomra jutását és ezért szövetséget ajánlott a volt antant hatalmaknak. Létre is jött egy együttműködési szerződés egyrészt az akkor hatalmas gyarmatbirodalommal rendelkező Anglia és Franciaország, másrészt a diktatórikus rendszerű fasiszta Olaszország között Németország terjeszkedésének megakadályozására.

Az egyezmény 3 évig, vagyis 1936-ig maradt érvényben, bár ennek keretében jelentősebb lépések nem történtek, csak annyi, hogy a szövetkezett országok nyersanyagokkal és alkatrészekkel kölcsönösen támogatták egymás hadiiparának felfejlődését. Felvethető persze a kérdés, hogy a parlamentáris formában működő Anglia és Franciaország miért szövetkezett egy diktátorral. Nos, ebben a tekintetben az akkori Anglia és Franciaország demokráciával kapcsolatos ízlése még nem volt annyira kényes, mint manapság. Egyrészt abból az elvből indultak ki, hogy érdemes szövetkezni a kisebbik rosszal a nagyobb rosszal szemben. Másrészt ezekben a gyarmattartó birodalmakban is inkább csak az anyaországban volt demokrácia, a gyarmatokat viszont egészen más elvek szerint kezelték. Mahatma Gandhi függetlenségi mozgalma idején pl. Indiában előfordult, hogy a brit helyőrség több ezer fegyvertelen tüntetőt kaszabolt le géppuskával. Mint említettük, a fasiszta Olaszország legfőbb katonapolitikai célja gyarmatok szerzése a Mediterrán térségben azért, hogy hosszabb távon meg lehessen valósítani egy olasz irányítás alatt álló birodalmat. Ennek érdekében 1935-ben megtámadta, és később el is foglalta Etiópiát, 1936 ban „önkéntesekkel” beavatkozott a spanyol polgárháborúba, majd a világháború kitörése után elfoglalta Albániát és innen megtámadta Görögországot is.

Ami pedig a náci fajelméletet illeti, ez Mussolini szerint teljesen ostobaság, és úgy nyilatkozott, hogy ha Hitler tényleg ki akar tenyészteni az erre alkalmatlan németekből egy igazi felsőbbrendű embert, akkor ehhez legalább 600 éven keresztül kellene nagyon gondos fajtanemesítést és egyedszelekciót végezni, és még akkor sem lehetne biztos a sikerben. De még ha sikerülne is ilyesmi, a célkitűzés akkor is teljesen értelmetlen, hiszen a biológiából és zoológiából is köztudott, hogy a beltenyésztett fajtiszta populációk kevésbé életképesek, mint a keverék fajták. Egy nép ütőképessége pedig nem a fajtisztaságtól függ, hanem főleg azon múlik, hogy van-e egy erre alkalmas karizmatikus vezetőjük, akit követnek. Mint tudjuk, 1938-ban Németország elfoglalta Ausztriát. Olaszország ekkor mozgósítást rendelt el, mert Mussolini attól félt, hogy Hitler Olaszországot is megtámadhatja, vagy legalábbis kiterjesztheti a befolyását Dél-Európára, Észak-Afrikára és a Balkánra, amelyet pedig Mussolini szeretett volna a leendő birodalmához csatolni. Mindezek ellenére, ami ezután történt, az még a Fasiszta Párt sok tagját is meglepetésként érte. A két diktátor közötti kapcsolat ugyanis hamarosan rendeződött és Hitler kijelentette, hogy Mussolinit nagyon tiszteli, sőt bizonyos értelemben a példaképének és tanítómesterének tekinti.

Ez annyira meghatotta az önimádó Mussolinit, hogy ettől kezdve a kapcsolatuk baráti jellegűvé vált. Ekkor már nagy volt a nemzetközi feszültség és egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy ki fog törni egy újabb világháború. Olaszországban ismét viták folytak arról, hogy maradjanak-e semlegesek, vagy lépjenek be a háborúba, és ha igen, melyik fél oldalán. Ebben a vitában a párt legfelsőbb szerve, a Fasiszta Nagytanács inkább a semlegességet támogatta, de voltak, akik az ősi ellenség, vagyis Németország ellen szerettek volna a háborúba belépni. Mussolini azonban nem vette figyelembe a Nagytanács álláspontját. Mivel úgy gondolta, hogy Németország meg fogja nyerni a háborút, és nem szeretett volna kimaradni a háború utáni „osztozkodásból”, ezért a Hitlerrel való szövetkezés mellett döntött, sőt a nácizmushoz ideológiailag is csatlakozott, meghirdette a hagyományos olasz gondolkodástól idegen antiszemitizmus programját, és a nürnbergi törvények mintájára antiszemita törvényeket léptetett hatályba.

Ez az intézkedés általános felháborodást keltett. Kibontakozott egy egyre erősödő antifasiszta és németellenes mozgalom, és még a Nagytanácsban is megerősödött Mussolini ellenzéke. Számos kiváló tudós és művész is szembefordult a diktatúrával. Enrico Fermi pl. ekkor vette át Stockholmban a fizikai Nobel díjat, azonban innen nem utazott haza, hanem Amerikába ment, és ott később részt vett az atombomba kifejlesztésében. Így veszített el a fasiszta Olaszország egy zseniális tudóst, aki még csak nem is volt zsidó. Mussolini azonban mindezek ellenére úgy döntött, hogy a náci Németország szövetségeseként sürgősen be kell lépni a háborúba. Erre a lépésre 1940-ben került sor, amikor Olaszország megtámadta Franciaországot. Mussolini annyira biztos volt a végső győzelemben, és abban, hogy a háború csak rövid ideig fog tartani, hogy már a lovat is kiválasztotta, amelyen majd a győztes csapatainak díszszemléjét fogja fogadni. A háború azonban Mussolini várakozása ellenére sokáig elhúzódott és a „tengely-hatalmak” egyre többször szenvedtek vereséget. 1943-ban pedig megtörtént a szövetségesek szicíliai partraszállása, olyan partszakaszon, amelyet Mussolini előzőleg bevehetetlennek nyilvánított. Ráadásul a lakosság nemcsak hogy nem tanúsított ellenállást, de felszabadítóként fogadta a szövetséges csapatokat.

A sorozatos kudarcokért a Fasiszta Nagytanács 1943. júliusban Mussolinit tette felelőssé, akit a németekkel való szövetkezés miatt a fasiszta eszme árulójának bélyegeztek és leváltották a miniszterelnöki tisztségéből. Ezt megtehették, mert ekkor már a Parlament funkcióját a Nagytanács gyakorolta. Mussolini ekkor a királyhoz ment, aki azonban időközben miniszterelnökké Badoglio tábornokot nevezte ki, Mussolinit pedig letartóztatták és titkos helyen őrizték. Nem sokáig volt azonban fogságban, mert a németek kinyomozták a fogva tartásának helyét és szeptember elején egy náci kommandó alakulat kiszabadította. Ezt követően Mussolini a német megszállás alatt lévő Észak-Olaszországban kikiáltotta az „Olasz Szociális Köztársaságot”, amelyet a történészek általában Salói Köztársaság néven emlegetnek, és bejelentette a Savoyai ház trónfosztását. Egyúttal meghirdette, hogy ez az új köztársaság a proletariátus érdekeit fogja képviselni és törvényt alkotott a nagyüzemek államosításáról. Ezzel egyidőben megkezdődött a megtorlás a Nagytanács azon „áruló” tagjai ellen, akik Mussolini leváltására szavaztak. A kivégzettek között volt Mussolini veje, Ciano volt külügyminiszter is. Mussolini dicsősége azonban nem tartott sokáig.

A szövetséges csapatok előretörése miatt menekülésre kényszerült. Ennek során 1945. áprilisban megpróbált átszökni Svájcba, de egy partizán alakulat elfogta. Elfogatása után a szövetségesek a kiadatását kérték. A partizánok azonban sürgősen kivégezték, hogy ne kelljen tovább tárgyalni. Talán jobb lett volna, ha mégis átadják, mert a kihallgatása számos olyan kérdést tisztázhatott volna, amire a történészek ma sem ismerik a választ. Ha a tanulságokat szeretnénk levonni, az mindenesetre megállapítható, hogy Mussolini eleinte nagyon ügyesen manőverezett a folyton változó erőviszonyok között, és ezzel sokáig sikerült a hatalmat megtartania. A Németországgal való szövetkezés azonban végzetes hiba volt. Ha sikerült volna semleges maradni, esetleg az angolszász szövetségesek mellé állni a háborúban, a rendszere túlélhette volna a világháborút és a fasiszta Spanyolországhoz hasonlóan az öregedő diktátor egyre puhább diktatúrája lassanként felmorzsolódott volna és esetleg lassan kialakulhatott volna egy olyan rendszer, mint amilyen jelenleg Spanyolországban működik.

Mindenesetre nem Mussolini az első olyan diktátor a történelemben, akinek a bukását a túlzott önimádat és az irreálisan mohó hatalomvágy okozta. Feltehetjük azonban azt a kérdést is, hogy mit hozhat a jövő Mussolini ügyben. Vajon hogyan fognak majd vélekedni róla az emberek akkor, amikor több generációváltás után már nem lesz senki, akinek a dédnagypapája még mesélhetett volna az ebből a korszakból származó személyes emlékeiről. A kérdés nem értelmetlen. A történelemben jó néhány kegyetlen, embertelen, véreskezű diktátor szerepelt már, akiket az utókor ma nemzeti hősként tisztel. Vegyük első példaként Napóleont, aki eleinte azzal vált közismertté, hogy ő volt az, aki kitalálta a tüntetések feloszlatásának igen gyors és hatékony módszerét. Ennek lényege az volt, hogy az egymás mellett felsorakozott elöltöltős ágyúk ágyúgolyóit lánccal összekötötte, és ezt lövette ki egyszerre a tüntető tömegre. Az összeláncolt golyók azután derékmagasságban kettészelték a fegyvertelen tüntetőket. Napóleon most francia nemzeti hős, akinek számos helyen vannak emlékművei és ezeket rendszeresen megkoszorúzzák.

Vegyük további példaként Julius Caesar és Brutus történetét. Caesart ma a történelem egyik legnagyobb hadvezéreként tiszteljük. Azzal szerezte meg a hatalmat, hogy sikeresen meghódította Galliát. Ennek során mintegy egymillió embert öletett meg. Méghozzá nagyon „praktikus” módon. Egyik módszere az volt, hogy blokád alá helyezte az ellenség táborát, ahová sem vizet sem élelmiszert nem engedett bevinni. Azután szépen megvárták, amíg a táborban a katonák és hozzátartozóik (öregek, asszonyok, gyerekek) lassan éhen és szomjan halnak. Ami pedig a zsarnokság ellen önfeláldozóan fellázadó Brutust illeti, az ő sorsa és szerepe sem annyira egyértelmű. Caesar megölése után ugyanis polgárháború alakult ki a Római Birodalomban. Mintegy három éven keresztül Brutus és Cassius százezres létszámú hadseregei masíroztak Görögország, kis Ázsia és Szíria térségében, miközben Antonius és Lepidus hadseregei ugyanezt tették az Itáliai Félszigeten. Mindkét hadsereg módszere hasonló volt. Az útjukba eső településeket megadóztatták, megsarcolták, kifosztották, az ellenállókat felkoncolták, azután tovább álltak. Amikor ezzel a módszerrel már elegendő pénzt és felszerelést harácsoltak össze, következett a végső ütközet, amelyben a kiszámíthatatlan időjárási és egyéb körülmények miatt Antonius hadserege győzött Brutus és Cassius túlerőben lévő egyesített haderejével szemben. Így azután alighanem csak a véletlenen múlott, hogy a következő császár Octavius lett és nem Brutus.

A diktátorok és diktátorjelöltek sorsa gyakran hasonló. A kortársak félnek tőlük és megvetik őket, az utókor pedig az emlékműveiket koszorúzza. Nyugodtan tehetik. Nem kell attól tartani, hogy feltámadnak. Az a kockázat azonban továbbra is fennáll, hogy még szép számban születhetnek hasonló mentalitású diktátor jelöltek. Talán az eljövendő tudás-társadalomban majd ki lehet küszöbölni annak a kockázatát, hogy az ilyen ambíciókat dédelgetők hatalomra jussanak.

Forrásművek: Dr. Ormos Mária történész és dr. Kis Aladár hadtörténész Mussolini életrajza, továbbá különféle lexikonok adatai.

Forrás: (e-Világ, 2006. július)

Toll és Igazság – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kiemelt képen: Benito Mussolini olasz diktátor (1883–1945) kamásliban és kabátban a franciaországi Biarritz sugárútján / Fotó: Topical Press Agency / Getty Images

#DrHéjjasIstván #diktatúra #zsarnokság #hatalom #elemzés #történelem #politika #NIF