Levédia krónikása: Mi zajlik Ukrajnában három éve?

Amikor egy ország következetesen és tudatosan megsérti a nemzetközi jogot és jogrendet, felrúgja az általa aláírt nemzetközi szerződéseket, lábbal tiporja saját alkotmányát, törvényeit; látványosan félresöpri nemzetközi kötelezettségeit, letagadja, elhazudja azokat – és MINDEZZEL tűrhetetlen mértékig VESZÉLYEZTETI A NEMZETKÖZI BÉKÉT ÉS BIZTONSÁGOT, ÉS EMIATT FEGYVERES KONFLIKTUS TÖR KI KÉT ORSZÁG KÖZÖTT – 

ekkor van az, hogy a békét ki kell kényszeríteni a saját és a nemzetközi jogot felrúgó országon. Az ezt célzó hadművelet neve: békekikényszerítő művelet.

Nos, ilyen esetekben fordul elő tehát, hogy ezt az országot fegyveres erőszakkal kényszerítik arra, hogy teljesítse a nemzetközi és hazai jogrendből fakadó kötelezettségeit.

***

Ám ilyesmi inkább már csak ELŐFORDULT. Mégpedig csak a múltban. Hiszen csak van valami oka annak, hogy hosszú évek óta nem hallunk békekikényszerítő műveletekről.

Ugyan vajon miért? Valami talán megváltozott? De mi az, ami megváltozott?

 

A VILÁG ÉRTÉKRENDJE VÁLTOZOTT MEG.

Mégpedig azóta, hogy a világon egy erőközpontnak, a liberálfasizmus örvényébe szédült Nyugatnak ideig-óráig módja lett arra, hogy a maga rendje szerint szabályozza az események folyását a világban.

Amikor világunk még több pólusból állt, akkor ezek a pólusok még arra voltak utalva, hogy – egymással egyeztetve – objektív, mindenki számára elfogadható, a dolgok többé-kevésbé egységes értékrend szerinti értelmezésének alapján – alkossanak objektív, mindenkire kötelező nemzetközi jogszabályokat. Nagyjából egységesen értékelte, értelmezte mindenki az eseményeket, a politikai jelenségeket.

Ez az, ami a nyugati liberálfasizmus szellemi-politikai hegemóniájával megváltozott. Egy és ugyanazon jelenségeket, történéseket ma másképpen értelmeznek a világ különböző részein. De azok – szubjektív – véleménye, értékítélete dominál, akik politikai, gazdasági, katonai ereje a legnagyobb. Ezek a globalista klánok. Akik diktatúrája: a liberálfasizmus. Amely egyszerre terjeszkedik, illetve védelmezi hadállásait. Velük szemben állnak a szuverenista erők – élükön Oroszországgal és Kínával.

A két erőközpont hadban áll egymással, harci terepük pedig Ukrajna

A pillanatnyilag ma még erősebb erőközpont – a liberálfasizmus – szénája azonban rosszul, egyre rosszabbul áll. A sarokba szorított patkány dühödt, kétségbeesett ámokfutásával igyekeznek elodázni a rájuk váró erkölcsi és politikai csődöt. Ennek során felrúgnak mindenféle jogrendet. Módszeresen kezdik ki, ássák alá a nemzetközi jogot és jogrendet. Hogy annak helyébe a maguk által megalkotott valamiféle olyan szabályokat, “értékeket” “szabványokat” vezessenek be, amelyeket közben önmaguk sem tartanak be.

Mivel ezek a “szabályok”, “szabványok” “értékek” sehol – semmiféle nemzetközi dokumentumban – nincsenek szabatosan kifejtve, meghatározva, ezért gyakorlatilag korlátlan tere van az egyes politikai történések, jelenségek szubjektív taglalásának, megítélésének, értelmezésének. Esetünknél maradva, így lehet egy békekikényszerítő műveletet egy ártatlan, mit sem sejtő ország (ez Ukrajna lenne) elleni, semmivel ki nem provokált agresszióként beállítani. (Ezzel az erővel és e logika alapján nyugodtan állíthatnánk: a szovjet hadsereg, a nyugati szövetségesek csapatai 1944 őszén egy semmivel sem kiprovokált agresszióval rontottak rá a gyanútlan, ártatlan hitleri Németországra.)

2014. május 11-én a Donyec-medence (Donbassz) két megyéjének – Donyeck (DNR) és Luganszk (LNR) – népe, a krímihez hasonló elsöprő többséggel, szuverenitásukat kinyilvánító népköztársaságaiknak az önálló államiságára szavazott egy referendumon.

A DNR kormánya távozásra szólította fel a donyecki repülőtéren állomásozó ukrán csapatokat – akik azonban erre nem voltak hajlandók. 2014. május 26-án harcok robbantak ki a DNR népi önvédelmi osztagai, illetve a repülőtéren állomásozó ukrán egységek között. Az utóbbiak segítségére sietett az ukrán hadsereg egy különleges osztaga. Ennek katonái rakétákkal, fedélzeti géppuskákból lőni kezdték a város civil lakosságát. A terrortámadásnak mintegy negyven békés civil esett áldozatul.

Ezzel is indult… A Donyecki Népköztársaság parlamentje ennek nyomán Oroszország segítségét kérte. Moszkva azonban akkor nem avatkozott be.

Ugyanakkor egy hónappal korábban váratlanul Kijevben termett Joe Biden, az USA akkori alelnöke. Aki az ukrán parlament elnöki tanácskozó termében találkozott a teljes ukrán kormánnyal, és kikövetelte a Donbassz ellen indítandó, két héttel korábban elhatározott katonai büntető expedíció HALADÉKTALAN BEINDÍTÁSÁT.

2014. május 2-án – kevés híján nyolc évvel az orosz katonai művelet előtt az akció meg is kezdődött.

Ámde hogyan történt az, hogy ami békekikényszerítő műveletként indult, abból háború lett? Oroszország “különleges katonai műveletét” a Nyugat politikai, gazdasági, egyre nyíltabb, a végén már közvetlen katonai beavatkozása tette lényegében UKRÁN / NATO – OROSZ HÁBORÚVÁ.

Sokan, sokszor hivatkoznak arra, hogy Ukrajna “megtámadásával” Oroszország megsértette az ENSZ Alapokmányát. Úgy általában. Nem mondják meg azonban, hogy pontosan melyik cikkelyét.

Akkor hát nézzük, miből élünk!

 

I.

 

1945. június 26-án San Franciscóban nyílt meg az a nemzetközi konferencia, amelyen a 62 részt vevő ország létrehozta az Egyesült Nemzetek Szervezetét (ENSZ), elfogadta és aláírta annak Alapokmányát.

Elismerve a Szovjetuniónak a hitleri fasizmus fölötti győzelemben játszott döntő szerepét, a többi résztvevő beleegyezett abba, hogy a Szovjetunió küldöttségén kívül külön jelen lehessen még a legtöbbet szenvedett két szovjetköztársaság – Ukrajna és Belorusszia – küldöttsége is.

UKRAJNA TEHÁT AZ ENSZ ALAPÍTÓ TAGJA. AMELY ott helyben ELFOGADTA ÉS ALÁÍRTA AZ ENSZ ALAPÍTÓ OKMÁNYÁT.

Az Alapokmány, sok egyéb mellett előírja az emberi jogok, valamint a népek önrendelkezési jogának a tiszteletben tartását.

Az Alapokmány egyszersmind leszögezte az egyéni és kollektív önvédelemre való jogot.

 

1966-ban egyetlen napon fogadta el az ENSZ Közgyűlése az emberi jogokról szóló két nemzetközi alapegyezményt: a Polgári és Politikai Jogok, illetve a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát. Mindkét egyetemleges nemzetközi emberi jogi egyezmény egybehangzó legelső cikkelye alapvető emberi jogként határozza meg A NÉPEK ÖNRENDELKEZÉSI JOGÁT – azt a jogát, hogy szabadon válasszák meg saját fejlődési útjukat.

Erre persze lehet azt mondani, hogy ezeket az egyezményeket a Szovjetunió írta alá – de nem Ukrajna. Ahogy vesszük. Így viszont fölmerül a kérdés: jogutód-e akkor Ukrajna – és minek a jogutóda?

Olyan állam, hogy “Ukrajna” – bármilyen legendákat költsenek is erről Kijevben, bármit is összehazudozzanak, összerikácsoljanak, próbálják Oroszországot “Moszkoviára” átkereszteltetni – először 1917 végén jelent meg a térképeken, kihasználva az 1917 novemberi oroszországi forradalom nyomán keletkezett zűrzavart.

 Az, hogy Ukrajna, mint állam, egyáltalán létezik, azt a szovjet korszaknak, az 1922-ben létrejött Ukrán Szovjet Köztársaságnak (USZSZK) köszönhető (már ha egyáltalán köszönhető). A szovjet korszakban Ukrajna – az addigi Kis– Oroszország – területe, négy lépcsőben (1922, 1939, 1945, 1954) – a háromszorosára nőtt. Sok, többségében oroszok lakta területet is akkor átcsatoltak Ukrajnához – így az 1770-es években Nagy Katalin cárnő rendeletével létrehozott Novorosszija kormányzóságot. Aminek végpontja Harkov, Szumi – illetve Ogyessza volt.

Apróbb súrlódások már 1991 előtt is előfordultak. Az ukrajnai oroszok sorsában azonban a 2014 februári kijevi fordulat nyomán következett be drámai, drasztikus romlás. Elemi jogaiktól fosztották meg őket, életveszélyes fenyegetések áradata indult meg feléjük Kijevből. Újult erővel harsogott a 90-es években keletkezett szállóige: “A Krím / a Donbassz VAGY UKRÁN LESZ, VAGY NÉPTELEN!”

Amikor a börtönviselt Julia Timosenko volt miniszterelnök asszonyt megkérdezték, hogy mi legyen az Ukrajnában élő 12 millió orosszal, csak annyit mondott: “atombombát közébük!”

2014. február 20-án – ugyanazon a napon, amikor Kijev főutcáján, a Krescsatikon a mintegy nyolcvan emberéletet követelő, véres provokáció történt – felfegyverzett szélsőséges ukrán nacionalisták megrohanták Kijevből hazafelé tartó krímiek autóbusz konvoját. Az utasokat hosszú órákon át alázták, életveszélyesen fenyegették, bántalmazták, kifosztották, HÉT EMBERT – a sofőröket – pedig AGYON IS LŐTTEK.

 

 Ez volt az a fordulópont, ami után a Krím és a Donbassz orosz lakossága többé már nem elégedett meg az Ukrajna föderális átalakításáról szóló népszavazással. INNENTŐL KEZDVE UKRAJNÁTÓL ELSZAKADNI, illetve OROSZORSZÁGHOZ VISSZATÉRNI AKARTAK.

Ukrajna tehát – az ENSZ alapító tagjaként – lábbal tiporja a világszervezet Alapokmányának minden rendelkezését. Nemcsak a népek önrendelkezési jogát, hanem MINDENT. E kérdésben lábbal tiporja saját vállalását is.

1991 decemberében három szeparatista vezető (az orosz Borisz Jelcin, az ukrán Leonyid Kravcsuk, és a belorusz Sztanyiszlav Suskevics) titokban összegyűlt a belorusz elsőtitkároknak a lengyel határtól mindössze 8 km-re lévő Belovezs’szkaja Puscsában lévő vadászkastélyában. Ahol – mindenféle előkészítés nélkül, senki által erre föl nem hatalmazva, sutba vágva a vonatkozó szovjet törvényeket és alkotmányos eljárásrendet, a többi szovjetköztársaság háta mögött KIMONDTÁK A SZOVJETUNIÓ MEGSZŰNÉSÉT. Fittyet hányva az 1991. március 17-i össz-szövetségi referendum eredményére. Amikor is a választópolgárok 76 százaléka a Szovjetunió megőrzésére szavazott. EZEK A TÉNYEK ELEVE MEGKÉRDŐJELEZIK MAGÁNAK AZ UKRÁN ÁLLAMNAK A LEGITIMITÁSÁT IS.

(Amit aztán kiváltképpen megkérdőjelez a 2014. február 22-i törvénytelen, erőszakos, alkotmányellenes hatalomátvétel is)

A három ország – így Ukrajna is – abban a megállapodásban vállalta, hogy tiszteletben fogják tartani a területükön élő nemzeti kisebbségek jogait, beleértve önrendelkezési jogukat is.

Azóta érvényes ukrán felfogás szerint azonban Ukrajnában csak ukránok élnek. A többiek: oroszul, magyarul, lengyelül, bolgárul stb. BESZÉLŐ UKRÁNOK. Ebből következik az a logika: ha egyszer ők ukránok, akkor miért nem az állam nyelvén, azaz ukránul beszélnek? Ezért, ezt elősegítendő, az államnyelvről elfogadott törvény alapján az ötödik osztálytól már csak ukrán nyelven folyhat az oktatás.

És amiről nemigen esik szó: a korábbi nemzetiségi iskolákat az ukrán iskolákkal vonták össze. Ami azt is jelenti, hogy onnantól kezdve a nemzetiségi diákokat is a nacionálfasiszta szellemiségű ukrán tanrend szerint oktatják. A nemzeti kisebbségekből származó kisdiákok nem tanulhatnak ezentúl nemzetük történelméről, kultúrájáról, hagyományairól.

Az „ogyesszai Hatiny”, 2014. május 2-án, a szakszervezetek Ogyessza területi tanácsának székháza előtt békésen demonstrálo pár száz emberre sok ezer, felfegyverzett szélsőséges nacionalista támadt rá – beszorítva őket a székházba. Ahol, egy előzetesen kidolgozott terv szerint, gyilkosaik, elrejtőzve, már várták őket. A megindult öldöklésnek hivatalos adatok szerint 42 ember esett áldozatul – a túlélők szerint azonban legalább 116.

(Nagyon kemény videó a történtekről)

Egy héttel később portyázó ukrán egységek benyomultak Mariupol városába és szétlőtték a Győzelem Napját ünneplő tömeget.

 

Egy hónappal az “Ogyesszai Hatiny” után, 2014. június 2-án az ukrán légierő kazettás bombákat lőtt ki a luganszki megyei közigazgatás épületére, amelyben az újonnan megalakult Luganszki Népköztársaság kormánya székelt.

A szanaszét repkedő, borotvaéles repeszek letarolták a szemközti park fáinak, bokrainak leveleit. Az épület 6előtt gyanútlanul elhaladó járókelők, a parkban sétálók közül 8 ember életét vesztette, 28 sebesültet kellett kórházba szállítani. Életét vesztette, többek között az ország nemrég kinevezett egészségügyi miniszter asszonya.

Az egyik ablakon kiáramló füst Valerij Bolotov megbízott miniszterelnök kigyulladt irodájából jön. Szerencsére ő maga pár perccel korábban kiment a szobából. Így is megsérült azonban – egy rosztovi kórházban kellett ápolni.

A kazettás bomba egyébként tiltott fegyvernek számít. Nemhogy civilekkel, de még az ellenséges hadsereg katonáival szemben is tilos bevetni.

Megint csak emlékeztetőül: az orosz békekikényszerítő művelet 2022. február 24-én kezdődött)

Iskolákat lőnek az oroszok? Akkor mit műveltek sokak ukrán barátai? Azoké például, akik nemrégiben hosszú tömött sorokban vonultak az ukrán nagykövetség elé, hogy szolidaritásukat fejezzék ki a szerződés- és hitszegő náci tömeggyilkosokkal.

E sorok írója 2018 áprilisában két hetet töltött Donyeckben.

Ugye, Oroszország 2022. február 24-én “támadta meg” a békés, mit sem sejtő Ukrajnát?

Akkor hogy’ lehet az, hogy én 2018 áprilisában HÁBORÚS ROMOKAT LÁTTAM? A szétlőtt donyecki repülőtér romjait. Romos családi házak sokaságát a repülőtér közelében lévő, amúgy hajdan jómódú kertvárosban. (Az ott élők elmondták: házaikat korántsem csak eltévedt lövedékek rombolták le. Az ukrán tüzérség módszeresen, tudatosan vett célba lakóházakat. AHONNAN pedig SENKI SEM LŐTT RÁJUK.

Üggyel-bajjal másztam keresztül egy lebombázott szupermarket több méteres törmelékkupacán. A helyi lakosok szerint az ukrán tüzérség az esti csúcsforgalom idején vette célba az üzletet.

Jártam a lakótelepen, amelyre az ukránok öt percenként, összesen nyolc, 120 mm kaliberű gránátot lőttek ki, két nappal korábban, hajnali ötkor, amikor még mindenki aludt. Láttam az újonnan elkészült, hivatalosan még át sem adott Nyugati Autóbusz Pályaudvar romos kioszkjait, a sietve elhagyott virágboltban négy éve ott száradó virágcsokrokat. Láttam a donyecki 59. sz. iskola súlyosan sérült épületét. Megint csak hozzáteszem: 2018 áprilisa volt, közel négy évvel az “Ukrajna elleni, semmivel sem indokolható orosz agresszió” ELŐTT.

Ha ott harcok lettek volna, nem járkálhattam volna ott. A helyiek elmondták: az iskolában éppen tanítás volt, amikor az ukrán tüzérségi belövés történt. Mit sem sejtő kisdiákok és tanítóik estek akkor áldozatul. Kérdezem; lehetett-e volna tanítás abban az iskolában, ha ott harcok folynak?

II.

 

De vegyünk most valami mást. Ukrajna NATO-tagságának a kérdését.

Nem vagyok híve annak a felfogásnak, hogy ez a háború eredendően az Ukrajnának felkínált NATO-tagság miatt tört volna ki.

Ennél sokkal többről van itt szó! Ukrajna e kérdésben (is) szerződést (sőt, szerződéseket) szegett. Közöttük az ENSZ Alapokmányát, az emberi jogok védelmében elfogadott nemzetközi alapszerződéseket. Miáltal veszélyeztette és veszélyezteti mindmáig a nemzetközi békét és biztonságot.

Méltán szerepel Oroszország 2022. február 24-én indított békekikényszerítő műveletének célkitűzései között az, hogy Ukrajna térjen vissza a jog, a jogrend, a törvényesség, az alkotmányosság útjára, amiről a 2014 februári puccsal letért.

A Szovjetunióból való kiválására készülve Ukrajna is elkészítette szuverenitási nyilatkozatát. Annak érdekében, hogy Oroszország ne akadályozza kiválásukat, Ukrajna belevette ALKOTMÁNYÁBA, hogy az ország független, SEMLEGES, TÖMBÖN KÍVÜLI, ATOMFEGYVER-MENTES LESZ.

Az alkotmánynak ez a pontja alapul szolgált ahhoz, hogy három ország – az USA, Oroszország és Ukrajna közzétegye a “Budapesti Memorandum” elnevezésű NYILATKOZATOT. Amiben a két nukleáris hatalom kijelentette: cserébe azért, hogy Ukrajna lemond nukleáris fegyvereiről – készek arra, hogy egy nukleáris hatalom fenyegetése esetén szavatolják Ukrajna nemzetközileg elismert határait.

(Csak kérdezem: kinek mi oka volt azt gondolni – nem FELTÉTEZNI, HANEM GONDOLNI -, hogy egy “nukleáris hatalom” fenyegetheti Ukrajna nemzetközileg elismert határait? Melyik ez a nukleáris hatalom? Talán Franciaország? Netán Kína?

Nem! Ez a nukleáris hatalom csak a szomszédos Oroszország lehetett. Az a bizonyos, amely elnökének James Baker akkori amerikai külügyminiszter ígérte meg:

ha Oroszország nem gördít akadályt Németország újraegyesítésének útjába, A NATO NEM FOG TOVÁBB TERJESZKEDNI A MEGSZŰNŐ NDK KELETI HATÁRAINÁL.)

Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó…

A Nyugat tudta, hogy “sáros”. Titokban már készültek arra, hogy tovább terjeszkednek majd. És tudták: Oroszország igenis “fenyegetni fogja Ukrajna nemzetközileg elismert határait”, AMENNYIBEN – ha minden úgy alakul, ahogy ők azt elgondolták – UKRAJNA A NATO TAGJA LESZ.

Ezért szerkesztettek egy Memorandumot (SZÁNDÉKNYILATKOZATOT, EMLÉKEZTETŐT, ÍGÉRVÉNYT) amiben Oroszország vállalja, hogy semmilyen körülmények között nem fogja fenyegetni Ukrajna “nemzetközileg elismert határait”. Ezért van az hogy a kijevi rezsim szponzorai és támogatói minden erővel igyekeznek NEMZETKÖZI JOGI DOKUMENTUMMÁ “ELŐLÉPTETNI” EZT A KÖZVÉLEMÉNYNEK, A SAJTÓNAK SZÁNT SZÁNDÉKNYILATKOZATOT. Ami erkölcsileg, politikailag talán – ám jogilag semmiképpen sem kötelező érvényű dokumentum. Ha ez csakugyan egy NEMZETKÖZI SZERZŐDÉS lett volna, akkor, például, a Magyar Országgyűlés nem pusztán támogatásáról biztosította, hanem törvénybe is iktatta volna. Ahogy teszi azt mindig, amikor Magyarország államközi szerződést köt valakivel, illetve csatlakozik egy nemzetközi szerződéshez.

Ezt fontos tisztázni. Mivel nagyon sok olyan rágalom keletkezett e MEMORANDUMMAL összefüggésben, ami félrevitte és viszi, elhomályosítja felelősnek gondolt döntéshozók tudatát.

Az egyik ilyen: Ukrajna nemzetközileg elismert határai.

Aki az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) 1994-es budapesti csúcsértekezletéig elismerte Ukrajnát, az annak a de facto létező határait ismerte el. Ezek a Szovjetunióban olyanok voltak, mint nálunk a megyehatárok. A célszerűség alapján, olykor tetszés szerint megváltoztathatók voltak

Az ilyen közigazgatási határokból lettek, minden előzmény nélkül, államhatárok. Emiatt 25 millió orosz találta magát hirtelen egy másik országban. Olyanokban is, ahol nagyon nem szívelték és nem szívelik őket most sem. Észtországban (nagyszerű uniónk új külügyi főbiztos asszonyának hazájában), például, éppen most fosztotta meg a parlament az országban állandó letelepedési engedéllyel élő orosz és belorusz állampolgárokat attól a joguktól, hogy szavazhassanak az önkormányzati választásokon.

Utóbb aztán Bang Ki-moon korábbi ENSZ-főtitkár feltárta: mikor is tekintendők egy ország határai nemzetközileg elismerteknek. Akkortól, ugyanis, ha a szomszédaival megkötött határszerződéseket, azok mellékleteivel együtt, az illető állam letétbe helyezi az ENSZ Titkárságán.

Ennek a feltételnek igazából egyetlen volt szovjetköztársaság tett eleget: a 2,7 millió négyzetkilométer területű Kazahsztán, a Föld hetedik legnagyobb területű országa. Amelyik nem sajnálta a fáradságot, hogy több ezer kilométer hosszúságú határainak, a szomszédokkal való együttműködésben való kijelölésével, szerződésekbe foglalásával státusza jogilag “csont nélküli” legyen.

 

De van itt még valami.

Néhány éve a kijevi rezsim elhatárolódott mindentől, ami “szovjet kommunista örökség”.

Nem tudni, hogy e büszke, dacos nyilatkozat megtétele előtt felmérték-e: mi mindenről mondanak le, mi mindent utasítanak el. UTÓLAG, – és persze nem akkor, amikor e jótéteményekben részesültek.

Ilyenek voltak a szovjet állam ukrajnai beruházásai. Ezek révén az egykori elmaradott agrárországból élenjáró iparral, tudománnyal rendelkező ország, a Szovjetunió egyik legfejlettebb tagköztársasága lett. Szovjetköztársaságként nőtt Ukrajna területe a korábbi háromszorosára, és lett az ENSZ alapító tagállama. Lemondana minderről? Szaván kellene fogni!

A szovjet korszak egyik eredménye lett azon megállapodás is, amely egy szakaszon konkrétan biztosította Ukrajna határait. Az 1997-ben megkötött barátsági és jószomszédsági egyezményről van szó. Az egyezmény alapján a két állam közös beltengere lett az Azovi-tenger.

(A beltengerek a partmenti ország [országok] joghatósága alá tartoznak. Rájuk nem vonatkoznak a nemzetközi tengerjog előírásai.)

Az említett szerződés értelmében az egyik partmenti állam nem tesz fontos lépést a másik beleegyezése nélkül..Ukrajna azonban.- Oroszországgal nem konzultálva – elfogadta Nagy-Britannia ajánlatát, hogy az megépít egy támaszpontot Ukrajna számára Mariupol – az Azovi-tenger menti legnagyobb ukrajnai kikötőváros közelében. Nyílt titok volt azonban, hogy azt a támaszpontot a britek, valójában, saját maguknak építik.

A támaszpont létesítésének – annak geostratégiai céljain túl – volt még egy hátulütője. Nevezetesen: az Azovi- és a Fekete-tengert összekötő Kercsi szoros mindkét partja – annak nyomán, hogy a Krím 2014-ben visszatért Oroszországhoz – orosz joghatóság alá került. A mariupoli támaszpont építése során óhatatlanul jöttek-mentek volna Nagy-Britannia, a NATO katonai teherszállító hajói – orosz felségvizeken. Márpedig Oroszország aligha látta volna szívesen ellenséges hajók jövés-menését a saját területi vizein. Főleg azok után, hogy Amerikából kifogásolták: a 2018 májusában átadott Krími-híd túl alacsony, és emiatt nem tudnak áthaladni alatta repülőgép anyahajók. Ez okból a legnagyobb komolysággal követelték: Oroszország bontsa vissza a már elkészült, és a forgalomnak át is adott hidat. (Ami olyannyira szálka volt a Nyugat szemében, hogy az Európai Unió hivatalosan tiltakozott a Krími-híd megépítése miatt, mint ami sérti Ukrajna területi integritását.)

Hogy ennek kapcsán miről is volt (van) szó, mutatja a Kercsi-szorosban 2018. november 25-én elkövetett ukrán provokáció. Az ukrán hadiflotta három (egyébként már kiöregedett) járőrhajója, az orosz parti hatóságok felszólításának ellenére, előzetes engedélyük nélkül folytatta útját az orosz területi vizeken.

Nyugaton megint zúgtak a harangok, dörögtek az ágyúk. Szent felháborodással kérték számon Oroszországon: mi az, hogy a területi vizein korlátozza a hajózás szabadságát.

Az incidens célja tehát valójában az volt, hogy az ilyenfajta provokációk révén, “védelmezve a hajózás szabadságát”, újra és újra, a hajánál fogva elő lehessen ráncigálni a Krím hovatartozásának a kérdését. Merthogy Amerika sehogy sem tud (legalábbis eddig sehogy sem tudott) belenyugodni abba, hogy 2014-ben nem sikerült megkaparintania a geostratégiai fontosságú szevasztopoli orosz haditengerészeti támaszpontot. Azóta tart Amerika szankciós őrjöngése. Azóta “orosz annexió” a 2014. március 16-i krími népszavazás. Amikor is, pedig, arra is lehetett szavazni, hogy a Krím maradjon Ukrajna része. Az más kérdés, hogy a szavazópolgároknak csupán 3,23 százaléka választotta ezt a lehetőséget, míg 96,77 százalék vissza akart térni Oroszországhoz. Erre szavazott egyébként a krími tatárok 77 százaléka is.

Ám ha valaki még továbbra is lovagolni kívánna “a Krím orosz annexiójának” a kérdésén, annak csak azt tudom mondani: ne strapálja már magát tovább. Trump ugyanis megállapodott Putyinnal: többé nem fogják bolygatni a Krím hovatartozásának a kérdését. Trump békekezdeményezésének értelmében is A KRÍM ELVITATHATATLANUL OROSZ TERÜLET.

A 70-es évek elején az ENSZ Közgyűlése a nemzetközileg elismert határok egy újabb kritériumát fogadta el: az adott állam vezetésének ellenőrzése alatt kell hogy álljon az ország egész területe. Márpedig ez csak úgy lehetséges, ha az adott terület lakossága a sajátjaként fogadja el az ország kormányát.

Válaszul a 2014 februári államcsínyben hatalomra jutott új rezsimnek az Ukrajna orosz közösséget annak jogainak megsértésére, az oroszságot fizikai létében is fenyegető lépéseire, Kelet- és Dél-Ukrajna oroszok lakta területei megvonták elismerésüket a kijevi rezsimtől és deklarálták szuverenitásukat. Tárgyalások helyett erre válaszul hirdette meg a kijevi rezsim, Terrorellenes Művelet címen katonai büntető expedícióját az adott területek békés, védtelen lakossága ellen.

 

És hát Ukrajna NATO-tagságának a kérdése…

 

Putyinnak ez valamilyen heppje? Hogy Ukrajna ne lehessen NATO-tag? Hát nem éppen! Nemrégiben az orosz elnök egyszerűen és logikusan elmagyarázta: miért ellenzik Ukrajna NATO-tagságát.

Az ok pedig egyszerű. Egyik legfontosabb céljaként Ukrajna azt jelölte meg, hogy, ha kell, KATONAI ERŐVEL SZEREZZÉK VISSZA A KRÍMET. A NATO-tag Ukrajnát a szövetség ennek során támogatná. Ezzel pedig közvetlen katonai konfliktus jön(ne) létre a NATO és Oroszország között.

Ennek fényében különösen súlyos, hogy a NATO-tagság kérdésében Ukrajna GYAKORLATILAG ÁTVERTE A NEMZETKÖZI KÖZÖSSÉGET.

Kijev – miután elérte célját – (Oroszország elfogadta szuverenitási nyilatkozatát, a budapesti csúcstalálkozón pedig megszületett a Budapesti Memorandum Ukrajna megvédésének ígéretével), léphetett tovább. Pontosabban: léphettek tovább Ukrajna nyugati mentorai.

1991 volt számukra a csoda éve. A Szovjetunió, a Varsói Szerződés megszűnt. Sikerült átverni az oroszokat a német újraegyesítés ügyében – azzal az üres ígérettel, hogy a NATO nem terjeszkedik tovább a megszűnt NDK keleti határainál. A nemzetközi szerződésnek beállított Budapesti Memorandummal (Szándéknyilatkozattal) megkötötték Oroszország kezét arra az esetre, ha Ukrajna – ígéretét, vállalását, saját alkotmányát is megszegve – mégiscsak belépne a NATO-ɓa. Szabaddá vált így az út a Nyugat számára.

 

III.

 

És lőn.

A NATO 2008-as bukaresti csúcsértekezletén elvi döntés született három volt szovjetköztársaság – Ukrajna, Grúzia és Moldova – majdani felvételéről a NATO-ba.

E számára lelkesítő távlat fényében, a következő évben – 2009–ben – az ukrán parlament, elsöprő többségének szavazatával, módosította az ukrán alkotmányt. Annak is a preambulumát (bevezetőjét).

Ennek alapján az addig semleges, tömbön kívüli, el nem kötelezett és nukleáris fegyver-mentes Ukrajna elsőrendű külpolitikai célként jelölte meg önmaga számára az ország euroatlanti integrációját – tagságát a NATO-ban és az Európai Unióban.

Az az elsöprő szavazattöbbség, amivel az ukrán parlament elfogadta ezt az alkotmánymódosítást, azt mutatja: ez az alkotmánymódosítás villámgyorsan megtörtént.

Vessük mindezt egybe azzal, hogy a Minszk-2 fegyverszüneti megállapodás (2015. február 12.) Ukrajna számára előírta: annak fejében, hogy, a tárgyalások eredményeként a Donbassz megmaradt Ukrajna keretei között, a régió kapja meg a legszélesebb körű autonómiát biztosító “különleges státuszt”. Ennek érdekében pedig MÓDOSÍTSA AZ UKRÁN ALKOTMÁNYT.

Nos. Miközben az ukrán parlament, az ország euroatlanti integrációjának érdekében villámgyorsan módosítani tudta az ország alkotmányát, ARRA, bezzeg, az elkövetkező HÉT ESZTENDŐ SEM VOLT ELEGENDŐ, HOGY elfogadják A DONBASSZ “KÜLÖNLEGES STÁTUSZÁT” LEHETŐVÉ TEVŐ ALKOTMÁNYMÓDOSÍTÁST.

Ám tegyünk hozzá még valamit. A Minszk-2 megállapodás szövegét a rákövetkező nap az orosz és amerikai küldöttség közösen terjesztette az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé. A Tanács határozatban szólította fel a tagállamokat a megállapodás tiszteletben tartására.

Az ENSZ Alapokmányának 25. cikkelye a tagállamok számára előírja a Biztonsági Tanács határozatainak a tiszteletben tartását. Ezzel szemben a Minszk-2 megállapodást az ENSZ két alapító tagja – az Alapokmányt megalkotó, ott a helyszínen aláíró Franciaország és Ukrajna – is felrúgta. Merkel német kancellár asszonnyal együtt a franciák közölték: aláírva a minszki megállapodásokat, eszük ágában sem volt azokat betartani.

Nyugati mentorainak ösztönzésére és aktív segédletével 2015. február közepe és 2017 július vége között Ukrajna 28 alkalommal sértette meg a tűzszünetet. A tűzszünetek egyike sem tartott két napnál tovább, de a negatív rekord 9 perc (!) volt.

A 29. alkalommal már valami lefordíthatatlanul bonyolult kifejezéssel kellett felváltani a “tűzszünet” szót – annyira lejáratódott ez a kifejezés.

Az egyik ilyen “tűzszünethez” kötődik Anna Tuv gorlovkai fiatalasszony családjának tragédiája.

A város körül egyébként sem folytak harcok 2015 májusában (hacsak nem tekintjük “harcoknak” azt, hogy az ukrán tüzérség BÉKEIDŐBEN IS rendszeresen. módszeresen lőtte a várost. Az egyik ilyen alkalommal egymás után két lövedék is becsapódott Anna Tuv házába. Férje a romok alatt lelte halálát, 11 éves kislányát kettétépte a robbanás, két hete született kisfia egész életében szellemi fogyatékos lesz. Neki magának pedig leszakadt a bal alsó karja.

Anna Tuv valamilyen csoda folytán eljutott az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának genfi ülésére, ahol beszámolt családjának tragédiájáról. Mondandóját döbbent csendben hallgatták a résztvevők: sokan először szembesültek azzal, hogy valójában mi is folyik Kelet-Ukrajnában..

Ukrajna tehát – nyugati cinkosaival egyetemben – az ENSZ Alapokmányának ezt a bizonyos 25. cikkelyét is megsértette.

Arról már szó volt, hogy Oroszország, Putyin elnök miért ellenzi Ukrajna NATO-tagságát. Oroszországban lényegében már a kezdetektől, 1949-től tisztában vannak azzal, hogy – akármilyen védelmi szervezetnek hazudja is önmagát a NATO – ez egy eleve Oroszország ellen létrehozott katonai blokk. (Ha nem az lenne, akkor 1991-ben – a Szovjetunió felbomlásakor, a Varsói Szerződés megszűnésekor – már feloszlatta volna magát. Így viszont, hogy igazolja létjogosultságát, keresi – és meg is teremti – magának a további létezéséhez szükséges konfliktusokat.)

Ukrajna területét és lélekszámát tekintve Oroszországhoz mérhető ország. (Volt eddig, legalábbis.) Felvonulási terep, ágyútöltelék utánpótlási forrás. Alkalmas jelentős orosz erőforrások lekötésére. A területén létrehozandó NATO-támaszpontokról a rakéták percek alatt elérik Moszkvát, az orosz iparvidékeket. A Krímre 2014 óta fáj a foguk. (Mint utóbb kiderült: a törvényes ukrán államfőt is azért kellett megbuktatni, hogy utóda átjátssza majd nekik a geostratégiai fontosságú szevasztopoli orosz haditengerészeti támaszpontot.)

Ukrajna és Grúzia “megszerzésével” – a viszonylag rövid orosz partszakasz kivételével – a Fekete-tenger “NATO-tengerré” válik, Oroszország “altestében”. Moldova (ismételt) annektálásával pedig az ország a NATO-tag Románia része lesz.

 

IV.

 

Végezetül tekintsük át gyorsan, még egyszer: mivel is “érdemelte ki” Ukrajna, hogy Oroszország kénytelen volt békekikényszerítő műveletet indítani ellene?

 

● Az ENSZ alapító tagjaként, az Alapokmány elfogadásával vállalta a népek önrendelkezési jogának tiszteletben tartását. Ukrajnában is érvényben vannak a Szovjetunió által aláírt nemzetközi emberi jogi egyezmények.

 

● A Szovjetunióból kiválva vállalta az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartását.

 

● Szuverenitása elfogadtatásának fejében alkotmányába foglalta, hogy Ukrajna semleges, el nem kötelezett atomfegyver-mentes ország lesz.

 

● Nyugati mentoraival együttműködve folyamatosan szabotálta és végeredményben zátonyra is futtatta a kelet-ukrajnai konfliktus békés rendezését célzó minszki fegyverszüneti megállapodásokat.

 

A NATO-tagságra törekedve Ukrajna rendszeresen otthont adott a NATO hadgyakorlatainak. Ezek egy részében kifejezetten az Oroszország elleni – többek között nukleáris fegyverekkel történő – támadásokat gyakoroltak, szimuláltak. Ukrajna utóbb törvényben tette lehetővé, hogy külföldi csapatok, előzetes értesítés nélkül az ország területére léphessenek, illetve tartósan ott tartózkodhassanak

 

V.

 

A közvetlen előzmény

2021 márciusában Zelenszkij aláírta az Oroszország megtámadását előkészítő rendeletét. 2021 folyamán drasztikusan felerősödtek a Donbassz békés települései elleni ukrán tüzérségi támadások. Ezek hevessége hovatovább elérte a háború kezdeti időszakában, 2014-15 során tapasztaltakat. 2021 októberében megtörtént Josep Borrel, az Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője Oroszországnak címzett “hadüzenete”.

A Donbassz elhárításának és az orosz elhárításnak is tudomására jutott, hogy a kijevi rezsim 2022 március első napjaiban döntő támadásra készül a Donbassz legyűrésére. Az offenzívát Oroszország elleni fegyveres provokációk, biológiai fegyverek bevetése kísérte volna.

Kijevben egy pillanatra sem csináltak titkot abból, hogy milyen sorsot szánnak a térdre kényszerítendő Donbassz lakosságának. Terrort, megtorlásokat, fizikai leszámolásokat. Százezrek bebörtönzését, koncentrációs táborokba küldését. Etnikai tisztogatásokat, erőszakos ukránosítást, az etnikai orosz lakosság teljes jogfosztását.

Melyik ország tűrte volna tétlenül, hogy szomszédjánál már közel nyolc éve (2014 április/május – 2022 február) irtóhadjárat folyik az ott élő nemzettársai ellen?

A Donbassz két fenyegetett népköztársaságának – Donyecki és Luganszki Népköztársaság – vezetője Moszkvába sietett, hogy kérje: Oroszország ismerje el őket.

Ez akkor – 2022. február 23-án – meg is történt. Oroszország megtette azt, amitől nyolc hosszú éven át ódzkodott – tudván, hogy ebben az esetben nyíltan is föl kell vállalnia a két népköztársaság katonai védelmét.

Pedig ebben semmi jogtalan, törvénytelen nem volt – bármennyire is sivalkodjanak a hoholnáci rezsim fogadatlan prókátorai. Minden összhangban volt az ENSZ Alapokmányával.

 

● A Krím és a Donbassz népe gyakorolta önrendelkezési jogát: a lábával szavazott arra az országra, ahol a puszta létében fenyegették.

● Egy nép útválasztása nem függ(het) attól, hogy egy másik ország mit gondol erről.

● Az ENSZ Alapokmányának értelmében egy megtámadott országnak joga van segítséget kérni az agresszor ellen.

● Az ENSZ Alapokmányának értelmében annak az államnak, amelyet erre felkértek, joga van ezt a kérést teljesíteni.

 

Írta: Levédia krónikása

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)