Vagy fél Európa Putyin pártján áll, vagy csak Magyarországról hazudnak már megint

Döntő ütközetre készül Európa az önmaga elleni csatában. Amikor unokáink töriérettségin az Európai Uniót húzzák, előfordulhat, hogy fürge ujjaik csak úgy záporozzák majd az addigra már teljesen láthatatlanná vált pixelhatárokra az olajembargó definícióját: uniós olajembargónak hívjuk azt a helyzetet, amikor 26 állam eljátssza, hogy orosz olajembargót akar, de sajnos a magyarok megvétózták.

Innen (meg még számos egyéb álszent hazugságból) ered tehát, igen tisztelt Bizottság, Európa hajdanán világ-, később közép-, aztán már nem is egészen önhatalmainak agyréme arról, hogy Magyarország „oroszpárti”. Mondják majd unokáink. Talán.

„Tizenkét évig hagyta az EU Orbánt, hogy lerombolja az országában a demokráciát és a jogállamot. Most megkapja a számlát: Orbán Putyin oldalára áll” – csipogta ki Twitterére nemrég Katarina Barley német szociáldemokrata EP-alelnök arra utalva, hogy Magyarország „elfogadja Putyin fizetési rendszerét”. Itt lövi lábon magát a Putyin-pártiság narratívája. Barley asszony ugyanis a Németországot irányító német szociáldemokraták képviselője, a szociáldemokraták irányította Németország pedig pont ugyanúgy fizet a gázért, mint mi: eurót küldenek a Gazprombanknak, ami ott csodálatosan rubellé változik, kifejti jótékony hatását az árfolyamra, és folytatja útját a Gazprom Exporthoz.

Ugyanezt csinálja – természetesen – minden olyan európai ország, amely jelenleg a Gazpromtól gázt vesz. Tehát

vagy fél Európa Putyin pártján áll, vagy csak Magyarországról hazudnak már megint,

ráadásul pont azok, akik ugyanazt csinálják, mint ő.

Orbán Viktor évek óta tartó oroszpártizása épp ilyen hazugságokon alapszik – miközben a magyar polgári kormány tizenkét éve alatt soha senki egyetlen alkalommal sem vetette Orbánék szemére, hogy konkrétan milyen módon ment a magyar-orosz gazdasági együttműködés az EU-s és NATO-s orientációnk rovására. Ugyanis nem ment.

Magyarország a keleti nyitás során akkurátusan tiszteletben tartotta a nyugati szövetségi rendszerek vadászterületét. Rejtély, hogy miért hazudnak erről reggel, éjjel meg este olyanok, akik még tudják is, hogy hazudnak – hogy az egyszerűen csak lusta, és úgy magyar- mint oroszügyben inkompetens oroszpártizó újságíró kollégákat ne is citáljam ide.

Nem is értem, hogy tud bárki – akár kívülről, akár belülről – oroszpártinak bélyegezni egy olyan országot,

amely mikroszkóppal keresve sem tudna semmiféle magyar hasznot detektálni Oroszország ukrajnai háborújában.

Merthogy nekünk ez egyáltalán nem jó, semmire. Hagyjuk a delirálást és az azzal való vádolást Kárpátalja visszafoglalásáról. Annak őszinte hívei mind kint is voltak az oroszpárti tüntetésen, ennyien vannak a hazában oroszpártiak – nekik további kellemes homokozást.

Mindenki más – legyen az honatya vagy civil magyar – pontosan látja, hogy az orosz-ukrán háború egy olyan folyamat, amely állandó, közvetlen háborús fenyegetettségben tartja Közép-Európát, amely megroppantja az élelmiszerpiacot, amely lehúzza a forintot, amelytől még a legjózanabb európai politika mellett is berobbannának a gáz- és olajárak, amely szükségszerűen éket ver magyar és lengyel közé. Mindez minél hosszabb, annál rosszabb, úgy, hogy a végén bárki bármekkorát győz vagy veszít, utálni fog minket miatta. Az orosz a szankciók miatt, az ukránok azért, mert nem csináltunk a kérésükre irracionális őrültségeket.

Ebben a háborúban nulla érdeke van hazánknak.

Amit Magyarország tesz, az mindössze annyi, hogy nem ártja bele magát messze felette álló kérdésekbe

– helyette kárment, ahogy tud, és a szankciók megszavazása közben igyekszik kimenteni a szankcionáló hév alól azt, aminek a szankcionálásába beledöglene. Mert nem, a nap végén nincs itt és most élet orosz gáz és orosz olaj nélkül, s ha Európa hazavágja önmagát, Ukrajnának nem lesz hová törekednie.

Hogy is veszi magának a bátorságot bárki, hogy akkor, amikor a háború egy szűk orosz, ukrán és esetleg amerikai nemzetbiztonsági vezérgárdán kívül senki semmiféle célját nem szolgálja, csak embereket öl hasztalan és gazdasági válságot okoz, egy szankciókat megszavazó, humanitárius terheket nyögő, lojális NATO-szövetséges országot leoroszpártizzon?

Barbárság, esztelenség, nihil. Aki egy orosz agresszióra kialakult, Ukrajnában zajló orosz-amerikai nagyhatalmi kardcsörtetéshez egy centivel is közelebb viszi az országát, aki beáldoz e sehová nem vezető háború zsákutcájában a konkrét semmi érdekében bármit is,

aki érdek nélkül eszkalál, nem az erkölcsiség megtestesítője, hanem geopolitikai analfabéta,

aki semmit nem tud a nemzeti érdekről. Semmit.

Kikérem sokak nevében az oroszpártizást. Aki békepárti, s nem hagyja magát belehergelni semmiféle háborúba, nem az agresszor cinkosa, hanem a saját népéé. Ha Kína lennénk, Brazília, Pakisztán, India, s titkon valami hasznot húznánk az értelmetlen háborúból, joggal kapnánk az oroszpártizást.

De így, a végestelen mély szakadékba tekintve, megannyi kárt benyelve, piaci, politikai és humanitárius nyomás alatt tessék talán mást pincsizni, Barley asszony és a többiek. Nosza rajta, legyen Hszi Csin-pingből Hszi Pin-csing, tessék nagy rössel kihívni Indiát, nekimenni Szaúd-Arábiának, Brazíliának, ha mernek. Nem pedig egy tízmilliós országon leverni az újabb és újabb működésképtelen szankciók porát.

Elég már. Vigyék a bunkósbotot innen. S fogadják el, hogy Magyarországnak egy dolga van:

kilencvenháromezer négyzetkilométert hozzátenni a világ azon részéhez, ahol béke van,

s ott is tartani. Majd ha Oroszország békepárti lesz, akkor leszünk mi talán ismét oroszpártiak. De akkor is csak annyira, amennyire voltunk – és amennyire Európa többi részének is rég lennie kellett volna már.

Kohán Mátyás – Mandiner