Tisztázzuk, kik a lengyelek

„Magyarország és Lengyelország két örökéletű tölgy, melyek külön törzset növesztettek, de gyökereik a föld alatt messze futnak, összekapcsolódtak és láthatatlanul egybefonódtak. Ezért egyiknek léte és erőteljessége a másik életének és egészségének feltétele.” – Stanisław Worcell lengyel politikus, Kossuth barátjának gondolatai 1849-ből.

„Igazi individuális nevet csak a magyarok adtak nekik: lengyel. Nevük (polack) csúfnév, a szomszédos szláv népek nevezték így őket magyar uraik után, a szó ugyanis tulajdonképpen kun-t jelent, mint a magyarba szintén, szlávból bekerült, „palóc” is…” – Padányi Viktor: Dentu Magyaria.

Ha az internet segítségét kérjük lengyel testvéreink őstörténetét kutatva, az elsők között azonnal a wikipédia oldala jelenik meg, mint azt már temérdek esetben megszokhattuk. Az oldal az ország területéről azt állítja, hogy „a Kr. e. 1. évezredben szétváltak az indoeurópai törzsek, és kialakult a szlávok őshazája, amely – egyes nézetek szerint – Lengyelország területére tehető. Kr. e. 500-ból fennmaradt Biskupin közeli leletek fejlett földművelésre és szabályos településhálózatra mutatnak, ahol a lakosság száma ezer fő környékére tehető. A római korban erre vezetett a borostyánút, ami fontos gazdasági szerepet játszott, összeköttetést teremtve Észak-Európa és a Földközi-tenger között.” (…) „Lengyelország a 10. század közepén formálódott területi egységgé a Piast-dinasztia uralkodása alatt. A Piastok a polánok uralkodó nemzetsége volt, egyesítettek több nyugati szláv törzset – polánok, lendzianok, viszlyánok, mazurok, goplánok, pomeránok, mazóvok, szlezánok – amelyekből a lengyel nép formálódott. Ezek a törzsek a nyugati szláv nyelvek északi csoportját alkotó lechita nyelveket beszélték.” 

Tehát a NAGY szlavisztikusok szerint az Európába vándorló indoeurópai törzsek szétválásának következményeként alakultak ki a szlávok, valamikor az 500-s évek környékén. Az Odera – Visztula – Dnyepper folyók vidékén vélelmezik a szlávok őshazáját. Azonban mind a mai napig a szlávkutatók között sincs ebben egyetértés, hogyan és honnan vannak a szlávok. Ezzel a kérdéssel már foglalkoztam az ukránok és tótok esetében is… (A sztálini kommunista történelmi utópia szerint a mai Törökországból vándoroltak a sztyeppére.) A szláv őshazának tekintett, a mai Lengyelország területén számos régészeti lelet bizonyítja a terület folyamatos lakottságát, de egy egységes szláv kultúra beazonosítása ezeken mindig elbukik. Érdekes tény, hogy Attila hun-magyarjai után 500-ra, hipp-hopp ott teremnek a szlávok a semmiből.  Majd közel 500 év kóma után, az 1000. évre már a szláv nemzetek és államok sora jelenik meg a mai történelemtanítás szerint.

A lengyelekre erőltetett szlávság, és a germán gyökerű államalapítás identitászavart kelt még ma is, és nem csak a lengyel nemzettudatban. Ilyen a szlovák, de az oláh is. Ehhez még az is hozzájárul, hogy a Cseh királyságot egy lengyel (polan) Przemysl dinasztia alapította – ez azonban már a cseh történelem része. De ahogyan a Habsburgnak, úgy Sztálinnak sem a „lengyelek és a magyarok gerincét nem sikerült megtörni”! Mindenesetre a lengyelek a napjainkban írt történelmi önismertetőikben egyre többen szakítanak a szlávsággal.

A történelemhamisítók miatt a múltjukban még nem igazán mernek mélyebbre nyúlni. Két dologban azonban már biztosak! Először is tudatosult bennük, hogy genetikailag a magyar és a lengyel rokon nép, továbbá meggyőződésük, hogy „nyelvüket a tótok lopták el”.

De nézzük tovább (lehetőleg rövidre próbálom fogni), hogyan is zajlott és zajlik a hamisítás: A IX. században egy anonim bajor földrajzíró az Elbától keletre több mint 56 törzsi fejedelemséget sorolt fel. A törzsi sokféleség által alakult ki a mai Lengyelország területén az az egységes anyagi-kultúra, melyet „szlávnak” neveztek el a történészek. A kereskedelemi csomópontok (piastok) felügyeletét a helyi törzsi elitből választott gazdasági vezetők, a kenézek látták el, olykor önkényes alapon. A fejedelmi túlkapások lázadásokhoz vezettek, és ilyenkor elkergették a kenézt. Helyére „külső” törzsből hívtak vezetőt. A történelemtudomány által vitatott hitelességű „Nesztor krónika” részletesen leír hasonló eseményeket. Később ezek az átmenetek járultak hozzá az első szervezett lengyel állam kialakulásához. Az első központosítás Mieszko törzsi fejedelemhez köthető. A 966-ban keletkezett oklevelében, a Dagome Iudex-ben (A Nap igazságos törvénye) behatárolta törzsének területét a mai Poznan környékén, a Warta – Visztula és az Elba folyók középső folyásánál. Ezen oklevélben legalizálja országa függetlenségét és tájékoztatja erről a római Szentszéket. A pápai elismerésért szakított a törzsi szokásokkal, elkergette „pogány” feleségeit és gyermekeit, majd felvette a római keresztséget. Feleségül vette a Nyugat-podoliai (későbbi földrajzi nevén Galícia)  Krakkó környékén élő szomszédos (cseh) Przemysl-i törzs fejedelmének Dobrowa (magyarul Jovanka) nevű lányát. Ezzel egyesítette a pomerániai és a polányi  törzseket, és megalapította a Piast dinasztiát. Innentől említik különböző korabeli krónikák „Polonia”-t (Poland), mint Lengyelországot. Mieszko megalapította a Poznani érsekséget és a Szentszék által támogatott keresztény-térítésbe kezdett. Az erdők fejedelme, Mieszko halála után Boleszlo és (fél)testvérei közti utódlási harcból Boleszlo került ki győztesként, aki apja politikáját folytatta. Megalapította a Gnieznói érsekséget, valamint több kisebb püspökséget is. Róma mártírhalált szenvedő térítő püspökét, Adalbertet szentté avattatta, ezért II. Szilveszter pápa 1000-ben kinevezte Őt a Római egyház poloniai helytartójává.

Szent Istvánt erre a lengyel történelmi “tényre” ültették rá később a történelemírók. Volt, és van is a lengyel és magyar történelemkutatók-elemzők közt vita, hogy melyik volt előbb, a lengyel- vagy a magyar állam. A nemzeti lengyelek 966-t tartják államalapításuk évének, mi magyarok az 1000. évet, annak ellenére, hogy a szuverén Kárpát-medencei magyar állam létrejötte jóval a lengyel előtt történt. Ebből kifolyólag a lengyel állam létrejöttének mi az 1025-s évet tartjuk. A fenti történelmi események bizonytalanságára találták ki azt a legendát, mely szerint II. Szilveszter pápa 1000-ben a magyarok Szent Koronáját a lengyeleknek akarta adni, de meggondolta magát. Így lett István királyé a Szent Korona, és ezért kapott Boleszlo csak diadémot 1000-ben.

Ezért is kellett elhallgatni, hogy a koronát Attila halála után nagyobbik fia, a trónutódlás győztese, akit ma Nagy Károlynak hívunk, vitte magával nyugatra, ahol az ott élő népek királyukká választották és a mi koronánkal avattak fel. Majd a magyarok második bejövetele után vezéreink (kik azért CSAK vezérek, mert a korona még nem került vissza hozzájuk) visszakövetelték azt, majd Szent István megkapta a pápától, persze nem mert könyörgött érte, hanem mert amaz betojt, hogy baj lesz, ha nem engedelmeskedik…

Szóval, van itt katyvasz, nem kicsi, de aki jobban a történtek mögé néz, láthatja az igazságot. Érdekes megfigyelni, hogy a lengyel történelemkutatás hasonló problémával küzd, mint a magyar. Míg nálunk a szkíta-hun azonosság tudata küzd a ránk erőszakolt finnugor elmélettel, addig a lengyeleknél a szarmata származás emléke harcol a kizárólagos szláv eredet tézisével. Tudnunk kell, hogy a médeket csak a görögök nevezték médnek, eredeti önelnevezésük így hangzott: mada! A dél-kaukázusi térségből, vagyis az egykori Pártus birodalom területéről észak felé törő heftalita hunok méd törzseket is magukkal sodorhattak, akik átvéve a heftaliták „szári” jelzőjét, a sztyeppén már szári-mada, vagyis a szarmata nevet viselték. Ezek a törzsek közé betagozódó és Attilával együtt nyugatra törő hun-magyarok uralmuk alá hajtották és állammá szervezték a mai Lengyelország területén élő szláv népeket. E két entitás keveredéséből született meg az, amit ma lengyelnek nevezünk. Berényi Zsuzsanna Ágnes „Miskolc és környéke szabadkőművesi páholyneveinek vizsgálata” c. írásában a lengyelek „szarmatizmusának” kérdésére is kitér:

„Mint a lengyel lexikonból megtudhatjuk, két lengyel történész, bizonyos MIECHOWITA és M. BIELSKI egyes római források szorgos kutatása során kiderítette, hogy Kr. u. az első században a szarmaták egy csoportja a Fekete-tengertől északra vonult, a mai Lengyelország vidékére, és a lengyel középnemesek nagyszámú, hazafias csoportja őket tekintette őseinek. A XVIII. századtól ez a „szarmatizmus” szabad életben, hatalomvágyban, idegengyűlöletben nyert kifejezést. Még az öltözéküket is ehhez igazították. Az idézett lengyel lexikon elítéli a „szarmatizmust”, mert véleménye szerint ez vezetett az anarchiához, majd Lengyelország felosztásához. Mindenesetre a XVIII. században a lengyel középnemesek eszménye a szarmata ős volt.”

D. Molnár István „A lengyel irodalom története a kezdetektől a XIX. század végéig” c. írásában a következőképp definiálja a lengyelek szarmatizmusát:

„A szarmatizmus ideológia és életstílus. Az ó- és középkorban a Volga és a Visztula között élő szarmatákat tekintette őseinek a lengyel, magának dicső múltat, mítoszt kreáló közép- és kisnemesség. (Nálunk hasonló volt a hun örökség.) A szarmatizmus a nemesek magasabbrendűségét, uralkodási jogát és kulturális különállását hirdeti, a nemesi múltat és demokráciát idealizálja.”

Niederhauser Emil a „Prológus a magyarországi nemzetiségi kérdéshez: a nemzeti mozzanat genealógiája” c. írásában így ír:

„A lengyel-litván állam (…) számára a nemesség és a jobbágyság kettőssége volt a fontos, ezért vált ideológiájává a szarmatizmus, vagyis az az elképzelés, hogy a nemesség a szarmatáktól származik, akik mégiscsak derék lovasnomádok voltak.”

A nemesség és a jobbágyság kettősségének említése is világossá teszi, hogy nem a teljes lengyel nemzet körében élt a szarmata származás tudata, hanem kizárólag csak a nemesség körében. Csak a középnemesi réteg hivatkozott szarmata származására, a jobbágyság, az egyszerű földműves parasztság szláv származású volt. E két párhuzamos származástudat még évszázadokon keresztül egymás mellett élt, ám a kisebb létszámú nemesi elit nyelvileg hamar feloldódott a népesebb szláv tengerben. A lengyel példán kitűnően megfigyelhetjük azt a sokszor lezajló folyamatot, amikor egy sztyeppei eredetű, lovas kultúrájú, állig felfegyverzett hun vagy szarmata katonai elit leigázza és állammá szervezi a helyben talált egyszerű földműves népet, s e két entitás fúziójából egy új nemzet születik. Nem csak Lengyelországban zajlott le ez a folyamat, de ugyanez történt a bolgárok vonatkozásában is, s mint azt már sokan sejteni vélik,  Nyugat-Európa majd összes nemzeténél is!

A szarmata név alatt megbúvó méd nemzet éppúgy Attila népe volt, mint a magyar, ugyanannak a szkíta törzsszövetségnek a részét képezte és természetesen részt vett a magyar király Róma elleni háborújában is!

Valahol itt kell keresni az évezredes lengyel–magyar barátság gyökereit és véleményem szerint nem is kell más zagyvaságot belegondolni! Ami összeköt bennünket, az nem más, mint az egykori közös szkíta törzsszövetség, Attila személye és az ő vezetésével közösen végrehajtott nagy tett: a nyugat-római birodalom eltiprása!

Végül íme egy történelmi példa a lengyel-magyar testvériségről: Az Angliába menekült lengyel pilóták a II. világháború alatt nem voltak hajlandók repülőgépeikkel felszállni, hogy Magyarországot bombázzák. Egyszerűen megtagadták Magyarország bombázását.

Szőnyi Balázs – Hungary First

Források: mek.oszk.hu; tortenelem.hu; Tóth Gyula: A magyar krónikák és a kitalált középkor; 

A borítókép forrása: Beata Zawrzel/NurPhoto/NurPhoto via AFP.