Sütő Gábor: Tudatunk védelme (9.) – Történelem-politikailag megkésett és eltájolt békeharc

„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent,
és munkálkodhass a jövőn. Egyik nem létezik
a másik nélkül ugyanakkor egyszerre soha
nem létezhetnek.

Széchenyi István

Széchényi Istvánnal együtt felidéződik Kossuth Lajos, aki a legnagyobb magyarnak nevezte e mottó szerzőjét. Felismerte, hogy őt „a kor szükségeinek hatalma alkalmas perczben ragadta meg. Ő korának nyelvévé lőn; ő a nemzet jobbjai gondolatának szavakat adott. És hatásának titka itt fekszik.”

Mindketten történelempolitikai folyamatossággal felfogott nemzetpolitikában gondolkodtak, amit Kossuth is sziporkázóan fogalmazott meg: „A haza örök, s nemcsak az iránt tartozunk kötelességgel, amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz.” Velük összhangban Szózatunk szerzője Vörösmarty Mihály is intett bennünket: „A múltat tiszteld, s a jelent vele kösd a jövőhöz!” Tudatunkban, s a politikában is, együtt kell tükröződniük. Úgy kell felfognunk, együtt élünk a történelemmel, tudatos szemtanúi vagyunk, s törekszünk rá, hogy a saját történelmünket önmagunk írjuk.

Sok jeles elődünk is értette, tudta, tanította és tartotta magát az értelemszerűen megfogalmazott történelempolitikai szemlélethez, amelyet parancsolóan követnünk kellene. Mostanában azonban a világ politikusainak nagy része, akiknek pedig ez a kenyere, elfeledkezik róla, hogy egyik sem létezhet a másik – elődje, utódja – nélkül, egymásból következnek, egybeolvadó szerves kapcsolatban állnak. A rendszerváltás utáni kormányaink politikája következetesen, a jelenlegi politikánk hol részlegesen, hol teljesen, de ugyancsak elhanyagolja e szemléletet. Helyesen bírálja a háttérhatalom „politikai korrektségnek” nevezett inkorrektségét (ami tartalmilag kegyes, vagy kegyetlen hazugságra sarkall), ám igencsak megválogatva tiszteli a múltat, esetenként, nem is tiszteli. Időszerű fontos viszonylatokban a zavaró közelmúlt eseményeit, majdhogynem ezek jelenét is merészkedik meg nem történtnek tekinteni. Még előttünk is, noha szintén tanúi voltunk. Nem győzi elítélni az előző rendszert, mert állítólag el akarta törölni a múltat, ám ő maga könnyedén elfeledkezik a szemünk előtt lejátszódott évtizedes véres oroszellenes ukrajnai közelmúltról, azaz törli a múltat. Számára 2022. február 24-én kezdődött a történelem. A kárpátaljai magyarsággal szembeni galádságuk kifogásolásának kivételével az ukrajnai kormányok mellé áll, holott számtalanszor, minden szinten, szavakban, tettekben, folyamatosan kifejezésre juttatják magyarellenességüket. Sőt annak ellenére (remélhetőleg nem azért) hogy azok nem is ukránok, hanem a háttérhatalom által nyakukra ültetett nemzetidegen ukrajnaiak. A hírközlése pedig hamisan és félrevezetően álláspontjának össznépi támogatásáról lódít. A közelmúltat tehát nem a saját érdekeinek megfelelően, hanem a háttérhatalom által megkövetelt politikai korrektséggel kezeli. Megszakítja a közelmúlt és a jelen egymásból fakadó szerves kapcsolatát, ami nem megnyugtató a jelen-jövő tervezése szempontjából. Félrevezeti önmagát, s bennünket is. Reméljük, inkább szövetségi rendszerbeli elkötelezettségből, mintsem saját kútfőből teszi. Ám a kételkedő, avagy pártoló nézetek egyaránt emiatt merülnek fel és okoznak bizonytalanságot afelől, hogy milyen jelenünkön és jövőnkön is munkálkodunk, s mindig társadalmi felhatalmazás alapján járunk-e el? E hozzáállás az alapvetően helyes külpolitikánk néhány más vonatkozásában is zavaró. A legjellemzőbb a megkövesedett elfogult filoszemitizmus és féltő Izrael-pártiság, valamint az összes izmus közül egyesegyedül az antiszemitizmussal szemben törvényesített intolerancia. Ez látványosan nyilvánul meg az orosz-ukrán konfliktus „politikailag korrekt” minősítésében is, az ukrajnai nemzetidegen hatalom kölcsönösség nélküli hízelgő, áldozatkész, sőt érzelmes szolidáris kezelésében. A konfliktust kiváltó közelmúltbeli előzményeket megbocsáthatatlanul törli a gondolkodásából, érveléséből. Jelenének legkevésbé kívánatos nem fegyveres, de az ukrajnai kormánynak igen fontos politikai-erkölcsi segítséget jelentő vonatkozásait túlteljesíti. Elhallgatja az orosz lépés világpolitikai vetületét, ami pedig a lényege, hiszen a háttérhatalomnak megálljt parancsoló különleges hadművelet és következményei uralják jelenünket, s meghatározhatják jövőnket, akár az egész emberiség sorsát. Nem feltehető, hogy mindezt nem ismerné fel, ezért hangsúlyt helyezünk reményünk nyomatékos megismétlésére, miszerint remélhetőleg szövetségi rendszerbeli elkötelezettségből, mintsem saját kútfőből teszi.

Csakhogy akármint is van, mindennek okán kényszerűen félre kell értelmeznie és értelmeztetnie közvéleményünkkel az említett fejleményeket. E kertelés mindenkinek kárt okoz, s veszélynek teszi ki a tudatunkat. Eközben szövetségi rendszerünk ugyanilyen irányú, ám velünk mégis egyre ellenségesebb magatartása miatt veszélybe sodródunk. Ez utóbbit viszont külpolitikánk józanul érzékeli és az egyelőre kedvezőtlen, de reményteljes irányban változó külső erőviszonyok között sem eredménytelenül küzd ellene. Egyre világosabb, hogy nem vagyunk egyedül a világpolitika porondján. Nekünk, honpolgároknak pedig ne legyen kételyünk afelől, hogy e küzdelemben minden támogatást, a segítő-építő bírálatot is beleértve, meg kell adnunk politikánknak a nemzeti érdekeinknek megfelelő álláspont kialakításhoz és védelméhez.

A fenti pár bekezdés sommás ítéletnek tűnhet akár azoknak is, akik a fejleményekről hasonlóan gondolkodó szemtanúink. Sajnos, meg nem hallgatott és hallgatag tanúi. Tudatunk ezért követel mindinkább átgondolt valósághű felrázó kormánypárti magyarázatot, s nemzeti konzultációs megnyilvánulási lehetőségeket e létfontosságú kérdésekben. Mindennek okán járhat némi eligazítással az interneten megjelent, a jelenlegivel azonos főcímű hetedik és nyolcadik fejezetben kifejtett gondolatmentünk folytatása az időközben átélt fejlemények kapcsán.

Megkésett és címezetlen békekövetelések

 Félreértést elkerülendő, nem lehet kétely aziránt, hogy a béke védelme, követelése helyes, kifogásolhatatlan, ellenezhetetlen politikai jelszó és tett. Kedvező fejlemény is, hogy követelése erősödőben van, s tudatosan minden erővel támogatnunk kell. Ám támogatásunkba szervesen beletartozik az intelem, hogy a hatékonysága, mint minden politikai követelésé, tényszerűségétől, tárgyszerűségétől, időszerűségétől, valamint a mögé felsorakoztatott erőktől függ. Negatív lejtésű fogalmazásban, megnevezett címezettek és irántuk támasztott konkrét követelmények nélkül, s nem a veszélyt megelőzően, hanem a beálltát követően, senkit semmire nem kötelez. Gyakorlatilag nem elég hatásos, politikailag nem elég erős, különösen, ha csak a politikai nyilatkozatok szintjén jelenik meg, nincs mögötte mozgósított tömegerő. Egyes szervezetek, politikusok eszköztárában, ha őszinteségük nem is vonható kétségbe, afféle hangzatos csodafegyver, amit ügyesen lehet forgatni a világközvélemény elismerésére, anélkül, hogy a legkisebb tekintélyveszteséget is szenvednének amiatt, hogy a béke mégsem köszönt be. Elvonatkoztatott követelése a háború folytatását előny- és haszonszerzés céljából folytató háttérhatalomnak még a figyelmét sem váltja ki. Sőt nem átall maga is sajátosan a béke követelésével előállni, formailag ügynökei, köztük Zelenszkij tízpontos „béketervével”. S míg a békeharcosok legmerészebbjei esetleg utalásszerűen hivatkoznak a címezettekre, ő megnevezve Oroszországgal szemben támasztja követeléseit, miközben nyíltan ömleszti a fegyvert az ukrajnai vezetőknek, akikről ő tudja a legjobban, hogy nem ukránok, csak ukrajnaiak. Mintha a sokasodó megkésett békeharcos szervezetek, politikusok, politológusok mindezt nem érzékelnék. Az egyik oldalról felelős megnevezése nélküli, a másikról elfogult egyoldalúsággal címezett sirámuk időszakát éljük, bár mintha lennének jelei annak, hogy kilábalóban vagyunk belőle. Ha elvet és gyakorlatot egyáltalán szét lehet választani, azt mondhatjuk, hogy békét követelve, elvben helyesen, jogosan, bátran járnak el, de gyakorlatilag megkésve. És eltájolva, ami a nagyobb hiba. Nem állítjuk, hogy a sajnálatos véres folyamatban nem hasznos a fegyverszünet, a békés megoldás követelése. Ám e folyamat természetét kezdetétől fogva fel kellett volna ismerniük, s ellenezniük teljes erővel, rámutatva már az akkor is ismert, de még lapuló felelősökre, és velük szemben támasztani követelményeket. Pedig a felkészülés a világ szeme előtt, évekig, az amerikaiak elismert támogatásával zajlott. Azaz, a háborúpártiak sértették meg a nemzetközi jogot, gyilkolták és korlátozták a nemzeti kisebbségeiket, fenyegették a geopolitikai környezetüket, sőt követelték, hogy a világ országai az ő elképzeléseik szerint járjanak el. Ez volt az a történelmi pillanat, amit a békeharcosok nemcsak elszalasztottak, hanem észre sem vettek, egy szóval nem tiltakoztak. Nagy részük pedig most még törli is e folyamatot a történetből. Pedig ennek ismeretében a világ véleménye másképpen alakul, akkor is, ha az USA, az EU, a NATO, valamint a háttérhatalom tömegtájékoztató eszközei és ügynökei az ellenkezőjét hangoztatják, s az ENSZ-ben is túl sok a hamis, képmutató hang. Ámde egy jajszó nem hangzott el az éveken át gyilkolt oroszok védelmében. Most meg, békeharcosok és sokan mások jajveszékelnek a világban, vezető politikusok is összehordanak mindenféle értelmetlenséget és valótlanságot.

Az USA szerepét külön hangsúlyoznunk kell. Véssük a tudatunkba, amikor USA-t mondunk a világsajtó által amerikai és globális zsidó-bankár szabadkőműves emberellenes háttérhatalmi összeesküvőknek nevezetteket kell értenünk alatta. (Pár évtizede még imperialistáknak nevezték őket). Ők alkotják azt a politikai képződményt, amit amerikai birodalomként, globális elitnek, nem létező háttérhatalomnak neveznek, hogy megkülönböztessék a tőle egyre kevésbé elkülöníthető amerikai nemzetállamtól. Az elkülönítés elméletileg jogos, de a gyakorlatban nehéz tetten érni. Nos, ez az USA úgy véli, Kína fenyegetést jelent számára, ezért Ukrajna kivéreztetése, Európa lerombolása, vagy akár a harmadik világháború árán is le akarja választani róla potenciális szövetségesét, Oroszországot. Ezzel azonban, ahogy eddig is, ő jelent fenyegetést a világ számára, nem annyira azok, akik ellen a békeharcosok hadakoznak!

Mindez, ha áttételesen vonatkozik Magyarországra is, még ha szerencsére néhány fontos kérdésben eltérő a véleményünk és helyesen ki is tartunk mellette. Rögzítsük is az egészpályás ukranizálásnak kitett tudatunkba, hogy a törvényes ukrán kormány ellen a háttérhatalom által megszervezett puccs pillanatában, de inkább még előbb, annak megakadályozására kellett volna beindítanunk a békeharcot. Nem dicsérendők azok a politikusok, akik, annak ismeretében, hogy az USA és a NATO a második világháború óta, ok nélkül mintegy negyven országban hajtott végre körülbelül hatvan fegyveres beavatkozást, Nyugat-Európa után Kelet-Európát is megszállták katonailag, Ukrajnát militarizálták, fasizálták, a geopolitikai környezete ellen hangolták, ám ők mindezek ellenére sem látták előre a katonai összecsapás elkerülhetetlenségét, hogy időben beindíthassák a békeharcot. Gazdagabb tényanyag nem is állhatott volna a rendelkezésükre! Bizony, nagy kérdés, miért nem éltek vele, s hasonlóan súlyos kérdés, hogy most meg miért vannak ismét eltájolva. 2022. február 24-én világszintre kellett volna emelniük tiltakozó ellenállásukat, s azokkal kellett volna szolidárisnak lenniük, akiknek ennél sokkal többre is volt merszük. Ahelyett, hogy szétnéztek volna a világban, észrevették volna, például, hogy a Hajrá Olaszország elnöke (FI), Berlusconi korábbi miniszterelnök Zelenszkijt nevezte meg az ukrajnai háború felelőseként, Lula brazil elnök pedig Kínában fejtette ki, „Meg kell győznünk azokat az országokat, melyek fegyverekkel támogatják a feleket, hogy hagyják abba”. Véleményükkel még Nyugaton nincsenek egyedül, sőt többséget képeznek.

A folytatódó címezetlen és eltájolt békekövetelés sem kifogásolandó, de benne lehet a mulasztás jóvátételére irányuló törekvés, avagy háttérhatalmi ügynökök színlelése is. Mindennek nem is közvetett bizonyítéka, hogy a lényegtől elvonatkozódott békeharcosok többsége röviddel ezelőtt kinevette, háttérbe szorította azokat, akik a 9/11 óta a globális emberellenes célokat követő háttérhatalmi összeesküvésre figyelmeztettek. Ami pedig az említett nagyobb hibát illeti, a fegyverszünet, a béke követelését nem Oroszországgal szemben, vagy legalább nemcsak vele szemben kellene támasztani, hanem a háttérhatalommal szemben, beleértve a saját szövetségi rendszerünket. Például az EU-tagállamok MIG vadászgépek, Leopard tankok átadásával megsértettek nemzetközi kötelezettségeket, az EU irányelveit – amelyeket maga az EU is megsért – a fegyverkereskedelemről szóló egyezményt, a fegyverek továbbadását szabályozó alapelveket, illetve a fegyverek konfliktusövezetekbe szállításának tilalmáról szóló EBESZ-dokumentumot. A hadfelszerelési segítségnyújtást, valamint a közös uniós lőszerszállítmányt több ország arra is felhasználja, hogy az európai adófizetők pénzéből lecseréljék selejtezendő hadi készleteiket, viszont modern eszközök árában számolják el. Vagyis segítség helyett nyerészkedésről van szó. Az EU European Peace Facility (EPF) elnevezésű uniós alap ugyanis részben visszafizeti az országok számára a katonai hozzájárulást. Észtország, Litvánia, Lettország áll az efféle csalások élén, de Szlovákia, Lengyelország és más országok sem szerénykednek, majd az USA-tól modern fegyvereket vásárolnak, azaz a végső nyertes e tekintetben az USA.

Nem állítható az sem, hogy a béke jelszavával nem helyes érvelni-védekezni a háborúba újabb országok bevonásának háttérhatalmi kísérletei ellen. Jár politikai előnyökkel és elvben elősegítheti a békét, különösen, ha kifejezetten a béke igazi ellenségei ellen irányul. A megkésettség és az eltájoltság kezdeti hiánya azonban rányomta a bélyegét e folyamatra is. Bármennyire is százmilliók számára rokonszenves a béke követelése, sajnos a feladathoz mérten erőtlen. Hatékonyabb konkrét követeléseket kellett volna támasztani, s főleg azokkal szemben, akik meghirdették, hogy nekik elég ötszázmillió ember a Földön, s el is kezdték az irtásunkat. Környezetszennyezéssel, járványokkal, fegyveres konfliktusok kiprovokálásával, belügyekbe beavatkozással. Továbbá egészségtelen élelmiszerek-kel, kábítószerek terjesztésével, természeti csapásnak álcázott műveletekkel, G5 sugárzással, megfigyelési-ellenőrzési rendszerek s kényelmi, ám elszigetelő informatikai eljárások bevezetésével, hazug sajtójuk hatalmi ágazattá emelésével, a hagyományos emberi élet, ezen belül a szexualitás elkorcsosításával, a mélyen rasszista woke ideológiával, az európai nemzetállamok megsemmisítésével, nem utolsó sorban Ukrajnának a geopolitikai környezetével elért szembefordításával.        

Nem állíthatjuk továbbá azt sem, hogy a tudatosabb időszerű békeharc megakadályozhatta volna az orosz különleges hadműveletet, hiszen Ukrajna háttérhatalmi háborús felkészítése – beleértve a biológiai hadviselésre készülődést – már kritikus ponthoz érkezett. De azt bizonyosra vehetjük, hogy egyes fejleményekre csillapítóan hathatott volna, lehetőség teremtődhetett volna a békeerők erősödésére, befolyásuk érvényesítésére, a világkép tisztázására. Bíráló észrevételünk döntően az időbeni megkésettségre és az eltájoltságra vonatkozik. Ebbe bele kell értenünk az Oroszország késlekedését is, aminek megvolt a szerepe akkor is, ha az egyik oka az volt, hogy a nyugati partnerei időhúzás céljából ezúttal is őszintétlenek voltak vele szemben, a minszki szerződésekkel becsapták, amit Merkel német kancellár el is ismert. Erre utalt Putyin is nyomatékosan, s némi önkritikával.

Sorolhatnánk a példákat, amikor hiányzik, vagy rendre elkésik a békeharcos időzítés, s téves a címezés. Többre nincs bátorság. Ennélfogva nincs is eredmény, sőt a helyzet rosszabbodásától szenvednek nemcsak e közvetlen szereplők, hanem a világ mind nagyobb része. Ez különösen azok esetében súlyosabb hiba, akik tudhatják magukról, hogy a világ odafigyel a mondanivalójukra, amely mindezek okán, adott esetben, a jóindulatukat ezúttal sem tagadva, de megtévesztésnek bizonyulhat.

              Ha szolgálhat valamire ez az elemzés, arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy a békeharcosok, legalábbis azok, akik nyilvánvalóan csakis az előbbiek szerint, azaz nem államférfias kiállással vívták, a fegyveres konfliktus leplezetlen véres előkészítése láttán, annak elhallgatásával, nem álltak a helyzet magaslatán. E tény sem jelenti semmiképpen, hogy a politikai űrt megkésve sem kell kitölteni, vagy, hogy elvileg nem hasznos a jelenlegi békeharc. Csak arra figyelmeztet, hogy gyakorlatilag megkésett, s nem megfelelő helyre címezik. Mondhatják erre, könnyű utólag okosnak lenni, ámde nem állíthatják, hogy ez az elemzés jelenre-jövőre nézve haszontalan tényeket, tételeket sorol fel. Emellett annál inkább kitartunk, mivel utólag sem, egy szóval sem ismerték el késettségüket és eltájoltságukat, főleg önmagukat ismétlik ma is. Ezért további késedelmeskedés és teketóriázás nélkül gondolkodjanak csak el rajta, hogy jelenleg miért nincsenek ismételten a helyzet magaslatán? A világnak az a része, amelyre helyesen hatni akarnak, de nem nevezik meg, nem a béke felé, hanem a nukleáris világháború felé tart. Vessék hát vigyázó szemeiket Kínára és a Vatikánra, mert ők ennél tovább léptek. Pontokba foglalt tervezetet terjesztettek a harcban álló felek elé. A Vatikáné jobb, mint a nyugati álláspont, mert egyformán, pártatlanul kezeli a feleket, ami egyben a hatalmas hátránya a történelmi követelménnyel szemben. A kínai pedig jobb, mint a Vatikáné, mert belőle kiolvasható, hogy kikkel szemben támasztja a követeléseket. Brazília pedig javasolja, hogy a konfliktusban érintett államok együtt hozzanak létre béketárgyalásokat lebonyolító csoportot. A béke elérésének legalkalmasabb menettervét a fehérorosz Lukasenko elnök fogalmazta meg egyetlen mondatban: azonnali fegyverszünet feltételek nélkül! Elvárt válasz, állásfoglalás igényével mindhárom okozott is zavart a háttérhatalom soraiban, de az áttörés elmaradt. A Fehér Ház találva érezhette magát, ami a személyi megjelenésében figyelemfelkeltő szóvivője komolyan elmondott nevetséges okfejtésében is tükröződik: Mivel Ukrajna szabad, független és teljesen szuverén nemzet, az USA nem fogja megengedni, hogy Zelenszkij elnök elfogadja a kínai küldöttség által Moszkvában javasolt béketervet. E kezdeményezések azonban figyelmeztetnek, a világnak érdeke, hogy a békeharcosok legalább emlékezzenek a mulasztásaikra és vonják le belőlük a tanulságokat. Főleg a teendőket fogalmazzák meg konkréten és tömegmozgósító módon. Mert ha nem teszik, a világ késve ébred tudatára a saját helyzetének, s a jövő is ugyanilyen, sőt ahogy már nyíltan körvonalazzák, embertelenebb lesz.

Ami minket illet, február végén helyesen támogattuk Kína béketervét. Ennek ellenére március legvégén törökországi látogatásán, és máshol is, ahol megfordult, a magyar elnöknő már másról beszélt, mindannyiszor elítélve „Oroszország agresszióját”, majd ezt tette az Országgyűlés is az alább elemzett eltájolt béketervében. A félreértelmezés mindegyik akciónkban jelen van. Ha békéről van szó, a legfontosabb, hogy tartsunk ki: nem szállítunk fegyvert, kimaradunk a háborúból. Hallassuk a szavunkat is, de legyünk tisztában a világpolitikai szerepünkkel, főleg még közvetve se támogassuk a háttérhatalmi mesterkedéseket.

              Az előző bekezdés kivételével, világjelenségek jellemzőit foglaltuk össze, de senki nem állíthatja, hogy az egészében sikeres politikánk mentes a negatív jelenségektől. A viszonylagos lemaradásunk behozásához nekünk innen kell továbblépni komolyabb és címezett követelésekkel, amelyeket a geopolitikailag érintett országok (nem lemondva a V4-ekről, s továbbra sem meghátrálva az EU jelenlegi vezetése előtt) a valóban létező, de még passzív békepárti világtöbbséggel együtt hathatósan támogatni tudnak.

Kidolgozásukhoz hozzáláthatunk egy szembeszökő egybeesés elemzésével. Sokan érthetetlennek tartják, hogy a kormány- és ellenzéki oldal egyformán történelmietlen elhallgatással, félrevezetéssel viszonyul a világkonfliktussá mesterkedett orosz-ukrán szembenállás eredeti okaihoz. Habár a fejlemények ismerétében eldönthető, hogy ez tudatos, vagy véletlen félrevezetés, abban biztosak lehetünk – s ez a leglényegesebb szempont – hogy politikailag szembenálló meggondolásokból teszik. Viszont tény, hogy e máig tartó közös elhallgatással ugyancsak eleve törlik az előzményeket a történelemből. Az ok-okozat viszonyt, mint hatékony fegyvert, a kezükbe sem vették. E következtetést ki kell kimondani, az illetékeseknek pedig a tanulságot levonni. A kormányoldalnak mindenekelőtt önmagára vonatkozóan, s persze az álbaloldali ellenzékre vonatkozóan is. Ugyanis mind nekik, mind mindenki másnak súlyos következményeket kell viselniük. A kormányoldaliak, az agresszív és öntelt ukrajnai követelések zuhatagában beismerhetnék, téves meggondolás magyar érdeknek beállítani mindazt, ami nálunk Ukrajna kapcsán és javára történik. A nemzetidegen ukrajnai kormány – azaz idegen országban egy még idegenebb kormány – támogatása olyannyira feltétel nélküli, s mindent háttérbe szorító, hogy már-már vallásnak tűnik. A cinikusabbak szerint immár Izrael féltékenykedik is amiatt, hogy külpolitikánkban kiszorul a dobogós helyről. Sajnos, meg kell nyugtatnunk, nincs ilyen veszély.

A történelempolitikával szembemenő jelenségeket ellenezve, ne essünk csőlátásba magunk sem. Olyan körülmények között, ahogy mindez folyik a nyugati szövetségeseink világában, tárgyilagosan látnunk kell, hogy nem tudunk minden világtendenciát elkerülni, akkor sem, ha látjuk, hogy azokat a háttérhatalom mesterségesen, erőszakosan és részint mi magunk tétovasága miatt, sikeresen alakítja. E baljóslatú környezetben és hangulatban felmérhetetlenül nagy politikai horderővel bír, hogy valaki, magyar szellemi igényt követve, e szorongatott helyzetben is mélyebbre tekint a világpolitikai kérdésekben, s az általa ugyancsak erőteljesen támogatott békeharcban is. Az igazi okokra/okozókra, sajnos, ő sem tér ki még, de ahogy az alábbiakban láthatjuk, kijelentései feltételezik ismeretüket: úgy békepárti, hogy egyben igazságpárti. Közösségi oldalán a világ előtt irányelvként leszögezte: „Egy dolgot nem tehetünk meg: hogy magunk fölé helyezzük az ő érdeküket. Ukrajna szempontjai soha nem előzhetik meg Magyarország érdekét, és sohasem előzhetik meg a magyar emberek érdekét! Nekünk Magyarország az első”. Más esetben: amíg külföldről finanszírozzák a baloldalt, addig a háború pártján lesz. Nemegyszer tisztázta, béke akkor lesz, ha azok, akik felelőtlenül ezt teszik, nem küldenek több fegyvert Ukrajnába, s nem is orosz-ukrán tárgyalás eredménye lesz, hanem amerikai-orosz megállapodásé. Kimondta, „sajnos Európa háborús pszichózisban szenved, a kontinens napról napra sodródik bele a háborúba.” A legutóbbi brüsszeli csúcs után: „Azt gondolják, helyes Ukrajnát támogatni, de a világ azt mondja, hogy ez nem igaz. Nekik ez fontos, de itt a világháború vagy a világbéke kérdése forog kockán. Ez két különböző szempont, el kell fogadni, hogy a miénk legalább olyan fontos morális kérdés, mint az övék”. Továbbá, „Tudomásul kell vennie az Egyesült Államoknak Magyarország speciális helyzetét, de az USA nem tett le arról, hogy mindenkit belepréseljen a háborúba – Nem fogjuk hagyni, hogy belepréseljenek minket a háborúba” „Elég erősek vagyunk ahhoz, hogy békepártiak legyünk.” Egyes országok „nem a gyors tűzszünet és béketárgyalások álláspontját foglalták el, hanem bátran, büszkén és saját érdekeiket felmérve álltak bele a háborúba, ilyen volt például Amerika.” Azaz, megnevezte a háborúpártiakat, akik ellenségünkként viselkednek, mert ugyanazon szövetségi rendszeren belül békepártiak vagyunk. A magyar miniszterelnök volt.

A békéért harcoló politikusaink, politológusaink, újságíróink ugyanezt nem hirdetik ilyen egyértelműen. Nem jó jel, hogy nem volt meg e megállapításoknak a szükséges támogató-megerősítő visszhangja, terjesztése, értelmezése. Az is, hogy a címezettektől, hazai és nemzetközi ügynökeiktől viszont, tűrnie kellett értük eleget. Szavakban és tettekben nyíltan háborúpártiak, ám érzékenyen érinti őket, ha valaki ezt kimondja. Sokan vannak a világban, akik félnek a kimondott igazságától, vannak, akik ellenzik, de mintha egyre többen akadnának, akik méltatják az igazság felé törekvését. Mindegyik eljárás annak jele, hogy a lényegről szólt; elhangzott formájában nekünk mondta, de a világnak címezte, és nem volt hatástalan. Ezek ismeretében hangsúllyal merül fel, hogy április elején miért volt szükség békepártiságunknak a miniszterelnök álláspontjától némileg eltérő, félreértelmezhető parlamenti kinyilatkoztatására, tévesen címezett és eltájoló okmányban?

Kiábrándító okmány

 Az EU jelenlegi vezetőszerveinek árulása miatt egyre kritikusabb időket élünk. Éberebbeknek, az igazság pártolásában határozottabbaknak kell lennünk. Fájdalmas, képviselőink többségére nézve lehet igazságtalan is, ám ha biztosak vagyunk igazunkban, hazafias kötelesség megszólalni ellenükben is. Nekik pedig meghallani szavunkat. Elcsépelt szófordulat, de a lényeget fejezi ki, az „érted haragszom, nem ellened” szellemében, s élve a szólásszabadság nálunk biztosított és védelmezett, az európai országok által irigyelt jogával. Az Országgyűlésről lévén szó, a magyar hazafi azt szeretné, hogy a történelempolitikai igazság vezérelje, fejezze ki a nemzet érzelmeit, és legyen magas színvonalú akkor is, ha a szövetségi rendszer követelményei ettől látványosan és folyamatosan eltérnek. Ám az Országgyűlés által történelempolitikai vaksággal megfogalmazott békepárti nyilatkozat, majd határozattá vált iromány, sajnos, a félreértelmezési kategóriába sorolható. A béke középpontba helyezésével, s az EU eljárásainak bírálatával egyetértünk, bár az előzmények, okok megnevezése, vagy legalább a rájuk utalás nélkül ezek is a levegőben lógnak. Az említett béketervektől, főleg a miniszterelnök érdemi kijelentéseitől fogalmazásilag és tartalmilag elmarad. Figyelembe kellett volna vennie a helyzetet belülről ismerő, a világháború elkerülésére irányuló erőfeszítésekben komoly szerepet játszó miniszterelnök közvéleményünk tudomására hozott megállapításait. Szemet szúró kifogásolandó mozzanata, hogy amennyire ismert, ezúttal a rendszeressé vált szövetségi rendszerbeli, vagy más nemzetközi nyomás sem kényszerítette rá az Országgyűlést. Nem nehéz eldönteni, hogy ez enyhítő, vagy súlyosbító körülmény.

Az okmány, különösen a 2. pont, feltehetőleg a ránk erőszakolt félreértelmezési kényszer miatt politikailag pontatlan, tévútra vezeti a közvéleményünket. Szavaitól eltérően egyoldalú elkötelezettség, nem pedig békepártiság sugárzik belőle. Körültekintően kerüli még azt is, hogy egyenlőségjelet tegyen a harcoló felek között, sőt egyértelműen a történetileg agresszor globális háttérhatalom és ukrajnai ügynökei mellett foglal állást. Ha az általános pontjai követeléseit is logikusan végigvisszük, azok ugyancsak a benne egyedül nevesített ország, Oroszország ellen irányulnak. Az igazi okok és okozók megnevezése nélkül megállapításai rossz irányba tájolják tudatunkat.

A tárgyilagos helyzetértékelés mindenkinek kötelessége, különösen a választottjainknak. Azért helyeztük őket felelős posztokra, hogy világpolitikai kérdések megítélésében feltérképezzék a nemzeti álláspontot és arra helyezkedjenek. Helyettünk vannak ott, de érettünk, ám ez nem érződik ki. Félő, hogy ezzel eljátszották az Oroszország előtt korábbi helyes állásfoglalásainkkal megszerzett politikai tőkénket is. Ugyanis a világ által ismert tény, hogy a 2014-es háttérhatalmi puccsal, Ukrajna háborús felkészítésével, az ukránnak tartott területen élő oroszok nyolc éve tartó gyilkolásával, a NATO geopolitikai közelítésével, katonai támaszpontokkal körülvevésével, Finnország NATO-ba felvételével, Oroszországot érte tervszerűen végrehajtott álcázott agresszió. Finnország és Svédország esetében sem arról van szó, amit a politikusok és a tömegtájékoztatás ismételgetnek. Nem két ország köznapi csatlakozásáról van szó, hanem arról, ami miatt kirobbant az orosz ukrán konfliktus: a NATO további keletre terjeszkedéséről. Miért nem merik ezt kimondani az élvonalban szereplő politikusok? Finnország esetében képviselőink ezt a háborúpárti lépést szavazták meg. „Hálából” a finn kormány másnap kezdeményezte az EU-ban, hogy zárják ki a Fideszt a Néppártból. Finnország felvételekor még magában a NATO-ban is hangoztatták, hogy „Moszkva erre kénytelen lesz reagálni”. Nálunk erről is hallgatnak, és majd elítélgetik e várható logikus orosz reagálást is.

Finnország felvétele, Svédország előrelátható felvétele, a nemrég még V4-ként a háttérhatalommal húzódzkodó közép-európai országok, háborús felvonulási tereppé alakítása, a háborúban álló Ukrajna alapszerződés szerinti szabálytalan tervezett felvétele vajon mit jelent, ha nem a NATO terjeszkedését? Holott a nyugati vezetők alakoskodóan esküdöztek Gorbacsovnak, hogy a NATO egy centit nem mozdul Keletre, ha a két német állam egyesülését elfogadja. Nagyon kevés nyilatkozatban békét követelni, ha hallgatással mellőzik mindezt. Még csak meg sem kellene nevezni az USA-t, EU-t, de még a NATO-t, elég lenne, ha szólnának az előzményekről, az okokról, főleg a háttérhatalom beavatkozásáról. Ennél is rosszabb, hogy az idevezető folyamat törlésével félreértelmezi és félreértelmezteti a helyzetet, minek okán nem is lehet képes megfogalmazni a konkrét megvalósítható a teendőket, azaz a békeharc konkrét céljait. Csak azt tudja hajtogatni, hogy a fegyverszünet, tárgyalás, béke szükséges. S ha fokozni lehet, még ennél is rosszabb, hogy mint minden mostanában elhangzó nyilatkozat, „Oroszország agressziójának” elítélésével kezdődik. Nincs múlt, nincs jövő, csak 2022 február 24 van!

A súlyos tények félreértelmezése és elhallgatása kifejezett tudatrombolás, akkor is, ha nem lehetünk meggyőződve róla, hogy ennek tudatában és saját akaratukból teszik. Sajnos, más vonatkozó tényeket nézve sem lehetünk elégedettek. Nincs rendjén, hogy a szlovák védelmi miniszter kijelentéséből értesülünk róla, kiképzünk ukrán katonákat! Aztán itt van a visszaélés azzal, hogy Oroszország biztosította az ukrán gabona exportálását az éhező országokba. Ehelyett nyerészkednek vele és a szennyezett gabonájukat dömpingként zúdítják még Magyarországra is, a gazdálkodóink terhére. Az EU ugyanis vámmentesítette az ukrán termékek behozatalát, azaz ismét nem az európai érdekeket védi! Így aztán, ahogy sajtónk meglepetten közli, „a nagy mennyiségben beérkezett” szennyezett ukrán gabona „elárasztotta az országot”. Nahát! És az illetékes szerveink, de maga a kormány is ezt egy ideig tétlenül nézte, holott előre kellett volna látniuk. Az is igencsak kérdéses, hogy a nyilvánosságot kerülő kölcsönös magas szintű katonai látogatásokra is sor került. Betetézésül Székesfehérváron, a NATO Közép-európai Többnemzeti Hadosztály-parancsnokság (HQ MND-C) kezdeti műveleti képesség elérése alkalmából szervezett rendezvényén elhangzott, hogy nemcsak a magyar kormány, hanem a teljes nemzet a NATO mögött áll, mert az rendkívül fontos garanciája a biztonságunknak. Így kellene, hogy legyen, de számos más igencsak kérdőjeles az egymástól már nehezen megkülönböztethető ukranizáló és NATOsító terjeszkedési jelenség mást mutat. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a NATO minket nem véd meg a NATO-tagoktól! Ezért helyes a magyar haderő átgondolt, de nem a NATO-igények szerint, nem is nagyhatalomnak bedolgozva, hanem az ország védelmére tervezendő és alakítandó fejlesztése. Mindezek fényében, a békemozgalom erősítése érdekében helyes volt követelmény támasztása az új NATO-tagjelöltekkel szemben. A finn „köszönetet” és a svéd magyarellenességet látva, s a háborútól tartva, immár tárgytalan óhajként leszögezhetjük, sajnos, előfordulhat, hogy ha nem vetünk neki véget, csendben bekövetkezett felvonulási tereppé válásunkért még nagyobb árat kell fizetnünk. A világháború felé sodródást helyesen érzékeljük, ezért célszerű lett volna erőteljesebben ellenállnunk a NATO újabb keletre terjeszkedésének.

A NATO éveken át készült, Oroszország pedig feleslegesnek bizonyult türelemmel, tárgyalási készséggel válaszolt, majd elutasítás és a minszki egyezmények semmibevételével történt becsapása után, önvédelmére és a háttérhatalom nyomulásának megállítására beindította a különleges hadműveletet. Képviselőink hasonló határozat hozatalakor, tragikus fejleményeket kockáztatva, nem engedhetik meg, hogy e szemünk előtt lejátszódott eseményeket törölik a tudatunkból, a napi politikából. Tudatában kellene lenniük, hogy e félreértelmezéssel bizalmat vesztenek. Akárki állítja, nem fogadható el olyan történelemhamisító állásfoglalás, miszerint a háttérhatalom, az USA, az EU, a NATO, Ukrajna, senki nem bűnös, csak Oroszország. Ekkorát tévedni, sőt ezt folyamatosan ismételgetni, hiba is bűn is, amiért szintén nagy árat fizethetünk.

Végül, a „nemzetközi közösség minden tagját” ugyanarra a magatartásra szólítja fel, mintha egyenlőségjelet lehetne tenni a békepárti és a háborúpárti országok közzé. Az idevezető tények ismeretében még az is megkérdőjelezendő, hogy Oroszország történelempolitikailag a háborúpárti táborba sorolandó-e. Az Országgyűlésben abból kellene kiindulni, hogy az okok, előzmények, valamint a világpolitika alakulásának figyelmen kívül hagyásával az orosz-ukrán konfliktusnak tűnő fegyveres összecsapást sem lehet tárgyilagosan értékelni. Minden tényt, elveket, megfontolásokat, erkölcsöt félreseperve, úgy félreértelmeztetni a nemzetközi és a hazai közvélemény előtt a helyzetet, hogy nincs ok, csak okozat; az a jelszó, hogy történelem 2022 február 24-én kezdődött.

Úgyszintén tény, hogy Ukrajna részéről az általa és nyugati „szövetségesei” által kiprovokált harc nem önvédelem, hanem terület, erőforrás, természeti kincsek és geopolitikai front biztosítása az USA részére Oroszország és Kína ellen. Az USA nemzetidegen bábkormányt juttatott hatalomra Ukrajnában, bevallottan Oroszország meggyengítésére, nem kimondva pedig Európa tönkretételére, s mindezt Ukrajna feláldozásával, amit szintén nem látnak, vagy nem ismernek el azok, akiknek ez a kimondott feladatuk.

A nyilatkozat alaptalanul hadakozik Ukrajna soha meg nem határozott, s az ENSZ-ben be sem jegyeztetett területi integritásáért és szuverenitásáért. Politikusaink, politológusaink Ukrajnáról beszélve, állandóan ezek helyreállítását követelik. Ahelyett, hogy utánanéznének, hiszen ha valamije nem volt Ukrajnának, az éppen területi integritás és szuverenitás. Történelempolitikailag áttekintve, a cári időktől kezdve, a hétévtizedes szovjet rendszeren át, majd a jelenlegi amerikai megszállás alatt nem történelmileg kialakult államhatárai, hanem közigazgatási-politikai döntésekkel kialakított határvonalai voltak és vannak. Ennek okán önálló ukrán állam, illetve ország sem létezett, hanem csak ilyen elnevezéssel illetett geopolitikai képződmény, igencsak vegyes lakossággal, amelyen belül azonban ukrán nép tagadhatatlanul létezett, és létezik. A háttérhatalom most próbája bebeszélni nekik és a világnak, hogy volt/van történelmi szuverenitásuk és területi integritásuk, holott éppen ők (És figyeljük csak meg majd, a szomszédos országok!) tudják a legjobban, s éppen azon igyekeznek, hogy ne is legyen. Mi pedig mindezt törölve a történelemből, csatlakozunk a kórusokhoz, holott éppen Kárpátalja szemléletesen példázza a történteket. Történelmileg, jogilag ugyanis még az is bizonyíthatóbb, hogy Ukrajna sérti meg Magyarország területi integritását, hiszen minden jog- és erkölcsi alap nélkül olyan ősmagyar területet foglal el és terrorizál, amelyhez neki sem történelmileg, sem politikailag semmi köze nem volt. Minthogy nem is létezett, amikor Magyarországtól elvették Kárpátalját. Majd hatalmi játékszerként a korábban szintén nem is létező Csehszlovákiához, később a Szovjetunióhoz, annak felbomlása után pedig a korábban ugyancsak nem létező Ukrajnához került. Idegen test volt a Szovjetunió számára is. A Szovjetunió felbomlásakor vissza is kellett volna kerülnie hozzánk. Hruscsov, majd Kucsma ukrán elnök fel is ajánlotta, de akkori vezetőink, ahelyett, hogy éltek volna a történelmi lehetőséggel, megijedtek tőle, amit a magyar politikai irodalomban árulásnak tekintenek. Mindezt feledve, az Országgyűlés határozata arra is csak mindössze „felhívja a figyelmet”, azaz még el sem ítéli, hogy a kárpátaljai magyarságot folyamatosan és súlyosan diszkriminálják, besorozási szándékkal vadásznak a férfiakra, előszeretettel küldik őket az első vonalba meghalni, politikusainkat halál-listára teszik, fenyegetik országunkat! Ugyanakkor mégis felhívja a kormányt, „hogy továbbra is minden lehetséges módon folytassa az Ukrajnából menekültek megsegítését”, ami mindez ideig olyan előzékeny és luxus szintű, amiben kevés magyar részesül.

A békepárti nyilatkozat/határozat álljon megkérdőjelezhetetlenül a béke pártján. El kell ítélnie a háttérhatalom által kirobbantott orosz-ukrán konfliktust, FÁK-on belüli ügynek minősíteni, és arra felszólítani a harcoló feleket, hogy fejezzék be a háttérhatalmi érdekek kiszolgálását a saját fiaik feláldozása révén, s világháborút kockáztatva. Ehelyett, a történelempolitikai szemlélet félelemkeltő mellőzésével arra emlékeztet bennünket, hogy többek között hasonló „béketeremtő”, a helyzet okairól/okozóiról semmit sem mondó nyilatkozatok vezettek a világháborúkhoz is. A szankciók és a NATO-bővítés megszavazása, az egyértelműen pozitívnak minősülő húzódzkodás ellenére sem békepárti eljárás, hanem ugyancsak állásfoglalás a nemzetidegen ukrajnai kormány mellett. Ilyen horderejű világpolitikai kérdésben kibocsátott, történelempolitikailag szabatosan címezett és tájolt fogalmazás nélküli okmány jogosan kiábrándíthatja a Fidesz-KDNP szavazóinak egy részét is. Az egész világot érdeklő témakör hordereje miatt ebből az okmányból jelentős nemzetközi visszhangot kiváltó, és az igazság mellé felsorakoztató felhívás születhetett volna, ha történelempolitikai alapra épül, s nevén nevezi nemcsak Oroszországot, hanem az ellenoldalon állókat is, ám ezekre még csak nem is utal.

A tartalmi hibákon és gyengeségeken túl maga a szövegezés is hagy kívánnivalót maga után. Ha nem beszélünk világosan, nem nevezzük nevükön a szereplőket és a dolgokat, a békeharcosoknak a sötétben kell tapogatódzniuk. A békeharc is harc; a harc természete pedig megköveteli az ellenfél megnevezését, nehogy történetesen a lehetséges szövetséges ellen irányuljon. Továbbá, nemcsak a háború „kiterjedését”, hanem általában a folytatását kell ellenezni. A politikában nincs jóslás sem, így értelmetlen „nehezen jósolható előnyökről” beszélni. A „békepárti” kifejezés sem tűnik tartalmilag világosnak. Méghozzá fel is szólítja a magyar közéleti szereplőket, hogy az egész témakörben tartózkodjanak a kárt okozó állásfoglalástól. Ki ne érezne mindebben ellentmondásokat? Ennek okán, az érted haragszom, nem ellened mondás szellemében, ügyelve rá, hogy ne okozzunk kárt még mi is, ne tartózkodjunk, hanem nézzünk szét alaposabban, és mondjuk ki, mit látunk.

Miféle Ukrajnát támogatunk?

A 9/11 óta nyíltan fellépő „nem létezőnek” beállított háttérhatalom előtérbe tolt ügynökei az önmagát zsidózó Zelenszkijjel eljátszatják a megérkezett zsidó megváltó szerepét. Mióta látták, hogy képes a színpadon nagyközönség előtt meztelenül a nemi szervével megszólaltatni zongorabillentyűket, rávették, hogy a világszínpadon játszasson el ilyesmit, az ukránokéval, de ő maga vegyen fel legalább melegítőt. Melegítőben is jelenik meg a Fehér Házban és Brüsszelben is. Az efféle feltűnőséget előtérbe helyezők rögvest meg is hívták a berlini, a velencei és a cannesi fesztiválra, a Goldan Globe gálára. Ám ő beszédet akart tartani az Oscar-díjátadókon is, csak ezt már két ízben is visszautasították. Mintha hinné, hogy nem a háttérhatalom által rábízott szerepet játssza, hanem ő a várva várt zsidó hadvezér, pap, király, messiás, aki a zsidó népet a világ urává teszi, istene pedig a gój népeket a lába elé térdelteti. A képét, Jézust helyettesítve, világszerte árusított imagyertyákon láthatjuk, feltüntetve, hogy az értük kapott pénz magához Zelenszkijhez kerül. Gyarapítva a nyolcszázezer dollárt érő jaltai luxusvillából, szülei hasonló izraeli elhelyezéséből (akikre a második világháborúból ismert brit SAS kommandó vigyáz) és számtalan más javakból álló vagyonát. Tette ezt vele a háttérhatalom nem azért, mintha komolyan gondolná mindazt, amit sugall neki, hanem attól tartva, hogy Ukrajna, önállóan, vagy a térségben eleve kínálkozó szövetségben állammá, netán még nemzetállammá fejlődhet. Ezért kellett olyan vezetőket az ukrán nép nyakára ültetni, akik másfélék, másféle országot szeretnének teremteni, s nem akarnak szövetséget a szomszédokkal. Zelenszkij meg is hirdette a második Izrael létrehozását ukrán földön, nem titkolva, hogy cionista terrorállamról álmodik. (Ld. Tudatunk védelme-8) Az olasz tv-ben pedig kifejtette, hogy céljai eléréséhez a fegyverküldés már nem elég, a világnak imádkoznia is kell egy ilyen Ukrajnáért, amely majd „egyesíti a világot.”

A világnak azonban nemcsak látnia, hanem kifogásolnia, elleneznie kellene háttérhatalom leglényegesebb vonását képviselő erőszakolt szabadkőműves-zsidó vonalvezetést. Az ukrán népet magáénak érző elnök és kormány nem tette volna katonai célpontokká a lakóház-tömböket, iskolákat, intézményeket és a bennük elhelyezetteket azáltal, hogy álcázásul hadi célokra használják. E rasszista politikai különítmény olyannyira nemzetidegen, hogy még a háború körülményei között sem hagyja cserben a nyerészkedő-haszonleső kalmár szelleme. Még az amerikai illetékesek is kénytelenek elismerni, a pénzügyi segélyek nagy része kézen-közön eltűnik (négyszázmillió dollárról beszélnek), s a fegyverek felét sem tudják nyomon követni. Magát Zelenszkijt és a tábornokait emlegetik önjelölt javadalmazottként. A nyugati sajtó szörnyülködik, hogy az ingyen kapott fegyvereket és segélyszállítmányokat eladják más államoknak. Ha ők mindezt kimondják, nem a levegőbe beszélnek, ezért nekünk sem kellene visszafogni magunkat. A világon egyedül nálunk törvényerőre emelt „intolerancia az antiszemitizmus ellen” azonban kifejezetten ezúttal is akadályozza, hogy tárgyilagosak lehessünk, adott esetben ezzel az ukrajnai, de nem ukrán kormánnyal szemben. Aki figyelemmel kíséri a háttérhatalom Zelenszkij által vezetett bandájának ukrajnai garázdálkodását, agresszióját az oroszok és minden más ott élő nép ellen, abban egy csepp kétely sem merülhet fel afelől, hogy a béke érdekében e konfliktusban sem az antiszemitizmussal, hanem a ki nem mondott, de szigorúan betartatott háttérhatalmi filoszemitizmussal szemben kell zéró toleranciát hirdetni.

Térjünk vissza a tudatunkra erőltetett, főbb ukranizáló tételekre: Szolidárisak vagyunk az ukrán néppel, elítéljük Putyin ok nélküli agresszióját, háborúját, megszavazunk minden szankciót, amit az EU megszavaz, és segítünk, befogadunk minden ukrán menekültet, s olyan béketervre van szükség, amely nem jár Oroszország győzelmével. – Elhagytuk az idézőjelet, mert az unalomig hangsúlyozott állítások szó szerint hallhatók, olvashatók vezető politikusoktól, politológusoktól. Nem is velük szándékozunk vitatkozni, hanem hazafias kötelezettségünk a hivatalosnak tűnő félreértelmezésekben eligazodni, eligazítani. Nem bocsátható meg, hogy csak a jelent látják (azt is torzítva), s törlik a múltat (elhallgatják az okokat), tévesen ítélik meg a jövőt (Ukrajna győzzön). Igaz, tévedésük lehet őszinte, ha ez mentségnek nem is tekinthető, s az is tudott, hogy a szövetségi rendszerbeli megkövetelt fegyelem és fenyegetés köti a kezüket. Valójában azonban ők azért vannak, hogy próbálkozzanak az igazság megismertetésével. Lássák, láttassák, amit a világ egyre inkább felismer. A szellemi-politikai dzsungelben bűn rá sem nézni az iránytűre.

– „Szolidárisak vagyunk az ukrán néppel”. Nem tisztázott e szolidaritás tartalma. Úgy tűnhet, nem Ukrajnával, nem az ukrajnai zsidó kormánnyal, hanem csak az ukrán néppel vagyunk szolidárisak, ami helyénvaló lenne. Bár a nép is túl általános fogalom, hiszen a többségükben egyértelműen velünk szembenálló minden szereplő beletartozik, akikkel nem lehetünk szolidárisak. A gyakorlat viszont félreérthetetlenül mutatja is, hogy a háttérhatalom által az ukrán nép nyakára ültetett nemzetidegenekkel vagyunk szolidárisak, akik pedig kimondottan ellenségként kezelnek bennünket. Népünk terhére Magyarország történetének legnagyobb humanitárius segítségét nyújtjuk érzelmi körítéssel a nemzetidegenek és a háttérhatalom elleni harc helyett a menekülést választó napi tízezreknek, sőt a belső menekülteknek is, azt sem tudva, kik ezek ma, s kik lesznek holnap. Segítségünket össznépinek feltüntetve, érzelmileg félrehangoljuk a közvéleményünket, eltájoljuk a tudatunkat, ami nagy felelőtlenség és vissza fog ütni. A nemzetidegen ukrajnai kormány EU-hoz és NATO-hoz csatlakozási törekvéseit a nyilvánosságot elkerülve éveken át csatornáztuk, egyengettük, még a V4-ekhez is közelítettük őket, gesztusok tucatjait tettük. Politikailag a fegyveres konfliktusban is kifejezetten melléjük álltunk, katonai-egészségügyi vonalon is segítő kapcsolatban állunk. Ukrán gyermekeket üdültetünk, sebesülteket ápolunk rendszeresen, félig-meddig ugyancsak titokban a közvéleményünk előtt. Nemzetközi fórumokon egyértelműen mellettük állunk ki. Döbbenetes, de a nemzetközi kapcsolatok általános gyakorlatával szemben szolidaritásunk nem kölcsönös, sőt cserébe hosszú évek óta fenyegetéseket kapunk. Az általános szólam tehát tartalmilag ez esetben is igencsak eltájoló. Kuleba ukrajnai külügyminiszter, nemrég fenyegetette a világot: „Kijevben minden választás fel van jegyezve”, azaz folyik a halál-lista vezetése, amelyre már nem egy magyar vezető politikust feljegyeztek! A magyar hazafiak tudják, mindez szembemegy a történelemmel, a magyar nemzeti érdekekkel, s ezt az illetékeseknek a tudomására hozzák.

– Elítéljük Putyin ok nélküli agresszióját, háborúját. Az oknélküliség emlegetése a múlt kirívóan érzelmeskedő hatásvadász eltörlése. Ezt az „okfejtést” főleg a világban hirtelen és nyilván nem ok nélkül megszaporodott, politikusokká előléptetett hölgyektől hallhajuk, akik között akadnak magyarok is. Ezzel az ugyancsak félrevezető fogalmazással lekicsinylik az orosz különleges hadművelet jelentőségét. Nem Putyin háborúja, hanem a katonai támaszpontokkal körülvett, a létében fenyegetett Oroszország nagyon is jogos megkésett ellenállása. És nem is háborúként, hanem FÁK-on belüli különleges hadműveletként indult, a NATO beavatkozása tette háborúvá. A helyes megértéshez különösen fontos látni, hogy e téves minősítés részét képezi a világméretű tudati késedelemnek. Ennek okán alakul úgy, ahogy alakul: a háttérhatalom, az USA, a NATO, Anglia gyengített uránfegyvert is tervez adni Zelenszkij kezébe. Már közös ukrán-NATO parancsnoki központ is van. De még a katonai szerepvállalásba önmagát mindinkább beleélő jelenlegi EU-vezetés is ráerőlteti tagállamait az Ukrajnát kivéreztető háborúra, amely világháborúvá nőhet át.

– Megszavazunk minden szankciót, amit az EU megszavaz. Addig szavazgattunk, míg elértük, hogy Oroszország besoroljon bennünket a barátságtalan országok közé. A teljesen egyoldalú elkötelezett segítségünket élvező 2014 utáni ukrajnai kormányok ugyanilyen besorolásunkat már rég megejtették. De – ahogy nem akárkitől hallhattuk – tettünk még egyet, s mást, amik nem kerültek bele a hírekbe, de segítették Ukrajnát katonai vonalon. Legutóbb még a Magyar Nemzet is előrukkolt a „Hemzsegnek az orosz kémek Európában a kiutasítások után is” cikkel, amelyben elszörnyülködik, hogy házastársak is kémkedtek, kettős életet is éltek, stb. Várjuk a következő részletes konkrét elemzésüket arról, hogy az amerikaiaknak, meg a NATO-nak miért nem kell még kémkedniük sem Magyarországon ahhoz, hogy mindent megtudjanak, amire csak kíváncsiak. Megírása sokkal kevesebb kutatómunkát igényel, mint az említett cikké.

– Segítünk, befogadunk minden ukrán menekültet. – Sorozatunk előző fejezeteiben rámutattunk, minden tekintetben túlzó, a magyarság terhére, sőt nevében történik. A napokban még Magyarország elnöke is elismerte, „erőnkön felül segítjük a menekülteket.”

– Olyan béketervre van szükség, amely nem jár Oroszország győzelmével.

A történelempolitikai szemlélet megköveteli, hogy sem egy ország, sem egy kormány, sem egyetlen vezető politikus ne értékelje túl a történelemben betöltött szerepét. Viszont lássa helyesen a történteket, beleértve a nagyhatalom Oroszország szerepét. A Századvég közvélemény kutatása szerint a magyarok 91 százaléka is azonnali befejezést és békét akar. Mindössze 7 százalék folytatná a fegyveres harcot Oroszország legyőzéséig, 62 százalék gondolja, hogy egyik fél sem kerülhet ki győztesen. 70 százalék szerint a szankciók károkat okoztak Európának és Magyarországnak. Következtetése: a magyar kormány orosz-ukrán válsággal kapcsolatos politikája nemcsak összhangban van a többség elvárásaival, hanem egységes nemzeti álláspontnak tekinthető. Hajlanánk az egyetértésre, de innen is hiányzik egy lényeges adat, éspedig, hogy mennyien folytatnák a harcot Zelenszkij legyőzéséig. De enélkül is sokat mond, hogy mindössze 7 százalék folytatná a harcot Oroszország legyőzéséig, ami nagyobb történelempolitikai tudatra utal, mint azon politikusoké, akik kimondva, kimondatlanul, de Oroszország győzelmétől tartanak leginkább.

Nem hihető, hogy senki nem látja, ám mégsem mondja ki senki azt sem, hogy az orosz lépés egyben világpolitikai jelentőségű, mert az első komoly fegyveres szembefordulás a háttérhatalom nyomulásával. Akárki legyen, vezessék bármily érzések, s még ha a világméretű félrevezetés miatt nem is gondolta át, miről beszél, megbocsáthatatlan történelmi felelőtlenség, ha e harcban vezetőposztot elfoglalók nem az emberpárti oldalon állnak, s még hirdetik is, hogy nem ennek az oldalnak, hanem a háttérhatalomnak kell győznie.

A történelmi igazság pártján álljunk!

A tapasztalatokat látva, a békepártiság, konkrét követelmények támasztása nélkül nemcsak politikailag félreértelmezhető, hanem pártatlanságot, semlegességet, szembenállást is takarhat. Elvonatkoztatott felvetése nem is feltétlenül harci jelszó, holott arra van égető szükség. Az emberiség és az emberség kötelező szempontjából nézve a békeharc is a tévedéseket, félreértelmezést kizáró történeti/történelmi igazság melletti kiállást követeli. A jelen felméréséhez párosítva a múltra visszatekintést és a jövőre vonatkoztatást. Nos, a szövetségi rendszerek pont ezt akadályozzák, ezért eleve a nemzetállamok ellen dolgoznak, amelyek pedig erre törekednek. Jelenleg e harc is folyik.

Az efféle ellentmondásokkal együtt kell kezelnünk a szépnek és helyesnek tűnő jelszavakat. A mögöttük megbúvó szándék ismeretének hiányában is, de kitapintására törekedve, ésszerűen, rugalmasan kell súlyoznunk közöttük. Az élő példa kellős közepén vagyunk: történetileg jogosan, politikailag helyesen bíráljuk az itt elemzett hazai intézkedéseket és állásfoglalásokat. Tudva, hogy azt az egyetlen erőt bíráljuk (Nem támadjuk, bíráljuk!), amely jelenleg képes sikeresen szembeszállni az álbaloldali, önmagát ellenséggé nyilvánító ellenzék és külföldi „szövetségeseink” összehangolt támadásaival. Ám jóhiszemű, jóindulatú, kötődő bírálatunkkal erősíteni akarjuk, s bízunk benne, hogy erősítjük is ezt az erőt. Ehhez részéről szükségeltetik annak felismerése, hogy említett intézkedései, állásfoglalásai, ha a félrevezető külső nyomás miatt is, de nincsenek összhangban a történelempolitika követelményeivel, s ezzel önmaga gyengíti a tömegtámogatottságát. Többek közt azért, mert az a benyomás keletkezik, hogy visszaél a helyzettel; tudja, ennek ellenére is rája kell szavaznunk, ha nem akarjuk hatalomra juttatni a nemzetellenes ellenzéket, márpedig azt is tudja, hogy ezt nem akarjuk. Efféle kimondatlan közmegegyezést is ritkán látunk máshol.

Latolgatni, mérlegelni kell hát, „fent” és „lent” az egyaránt fontos eljárásokat, ami csak az első pillanatban tűnik lehetetlennek. Hiszen ennek élő példáit is megteremtettük közös erővel, mintát ajánlva szomszédjainknak, de talán a világnak is: köztük elsősorban a nemzeti konzultációk és a békemenetek. A megkésett és eltájolt szóbeli és írásbeli követeléseken alig túllépő békeharcosoknak a békemenetek főbb tapasztalatait figyelmébe is ajánljuk. Időszerűek voltak, eleve kitapintható szándékkal szerveződetek, nem a baj bekövetkezte után, hanem már a körvonalazódása láttán léptek. A nemzet által óhajtott igazságot és más tömegmozgósító jelszavakat tűztek zászlajukra. Békések voltak, de harcosak; megnevezték céljukat és ellenfeleiket. Erőt mutattak és kölcsönöztek a kormánynak. Eredményesek voltak. (Vakon mégsem követhetőek, hanem az adott körülményekhez, a várható fejleményekhez kell igazítani a jelszavaikat, céljaikat és a végrehajtási formáikat).

A kormányzás és a békeharc irányelveinek egyaránt a történelempolitikán kell tehát alapulniuk. A kedvező és kedvezőtlen tényeket ugyanígy számba vevő, a nemzeti erők kölcsönösen őszinte, minden félrevezetést elkerülő együttműködése (belpolitikánkban, geopolitikai környezetünkben) eredményezhet tudatos közös és így sikeres fellépést. Különösen szem előtt kell tartanunk, hogy kölcsönösen kimunkált, őszintén és következetesen megvalósított tudatos államférfiúi és tudatos állampolgári szándékú minél szorosabban összehangolt eljárás biztosítja a magyar megmaradást. Nagy szükség van rá. Az anyaország az EU-ban nem kapja meg még a szerződésileg neki járó juttatásokat sem. Az elszakított nemzetrészeinktől megvonják még a helyi alkotmányban garantált kisebbségi jogokat is, fenyegetéseknek, hátrányos megkülönböztetéseknek vannak kitéve. Szövetségeseink béke melletti kiállásunkért ellenfélként, sőt ellenségként néznek ránk, s nem riadnak vissza a beavatkozástól sem, uszítják, pénzelik az álbaloldali ellenzéket. Mi meg teljesítni kényszerülünk a jogellenesen szabott újabb és újabb feltételeket, hogy megkapjuk a járandóságunkat az EU-tól, kérjük szomszédjainktól, hogy a magyar kisebbségek kapják vissza a jogaikat, naivan kérdezgetjük szövetségeseinktől, árulják el, kik pénzelik az ellenzéket. Pedig azon kellene erősködnünk, hogy miért, milyen jogon teszik mindezt azok, akiknek egyre nagyobb részéről derül ki, hogy közönséges bűnözők. Vállalt kötelességeik teljesítését kell követelnünk. Szerencsére ez sem idegen tőlünk, akad eredmény is, de az összhelyzet nem javul.

A globálissá kerekedni látszó szellemi-politikai terror körülményei között hazánkban kedvező előjellel kiviláglik, hogy az ellenzéken belül a Munkáspárt és a Mi Hazánk Mozgalom, de az MVSZ, a HVIM és néhány más szervezet állásfoglalásai átgondoltak, nemzeti érdekeink védelmére irányulnak. Hasznosak, de sokkal hasznosabbak lehetnének, ha a Fidesz-KDNP-vel együtt képesek lennének a szövetségi politika irányelveit kölcsönösen érvényesíteni. Tapasztaljuk viszont, mennyire megterhelő és káros az országnak, a kormánynak, a közéletnek, az állampolgárnak az álbaloldali ellenzék háborúpárti, kormány- és nemzetellenes tevékenysége. Állásfoglalásaikból kiérződik, hogy a jelenlegi ukrajnai kormánnyal nem csak politikailag azonosak. Velük ellenjavallt tovább körülményeskedni. Az alkalmazandó, s a látleletet is tökéletesen szavakba öntő irányelvet még II. Rákóczi Ferenc megfogalmazta: „Nem tűrhetők az országban olyanok, akik hazai kenyeret esznek, és az ellenség parancsát követik”. Márpedig a vitathatatlan ellenzéki vezér Gyurcsány Ferenc nyíltan kimondja, a kormány megdöntéséért és azért harcolnak, hogy Magyarország ne kapja meg a neki járó pénzösszegeket az EU-tól! Ez félreérthetetlen magyarellenesség! Sőt, szerinte pocsék ember, szaralak, aki nem hajlandó meghalni Ukrajnáért! A DK-elnök ezzel csúcsra járatta az ellenséges és háborúpárti uszítását, magyarok életét veszélyezteti. Aki másokat ilyen emelkedett stílusban minősít, e minősítésnek nyílván önmagát is aláveti; legyen hát következetes, s mivel ennek nincs is semmi akadálya, menjen és harcoljon Zelenszkij oldalán. De amíg ezt nem teszi, annak minősül, aminek önmaga osztályoz másokat.

A nemzeti oldalra visszatérve, nem dicsérhetjük és védhetjük eléggé azokat, akik meghirdették és „szövetségeseink” nyomása ellenére is kitartanak mellette, hogy nem szállítunk fegyvert Ukrajnának, és kimaradunk a fegyveres konfliktusból. Ez mostanáig megmentett bennünket attól, hogy bevonódjunk a fegyveres összecsapásba. E bátor helyes eljárást becsülnünk, értékelnünk kell akkor is, ha kormány- és társadalmi szerveink egyéb módon támogatják az ukrajnai kormányt, politikailag tüntetően, ám tévesen mellette állnak. Ez bizony nem egyszerű feladat. Az előzőekben kiveséztük, történelempolitikai tévedés a túllépés az elkerülhetetlen szövetségi minimumon, aminek árát a történelem már megkezdte behajtani rajtunk. Az európai eszme árulójává süllyedt formális szövetségeseink részéről évek óta a politikait messze meghaladó szintű fenyegetéseknek vagyunk kitéve. Szerződésileg sajátnak nevezendő, de annak immár nem tekinthető szövetségeseink támadnak, szankcióznak, fenyegetnek, károsítanak bennünket. Akárcsak a fegyverszállításokról kissé megkésve, de hasonlóan döntött Bulgáriát és az ukranizálástól egyéb tekintetekben vonakodó országokat, avagy olyan szélesebb látókörű politikusokat, akik megnevezik a háború igazi felelőseit.

Bírálóan, önbírálóan látnunk kell, a történelempolitikai szemlélet tudatosnak tűnő mellőzése a tömegtájékoztatásban, a közvélemény formálásában a kulturális, eszmei, ideológiai harc feladását, tudatunk tudatos, vagy öntudatlan, de káros, veszélyes tudattalanítását jelenti. A hazai sajtó és hírközlés nagyobb része – benne egyes jobboldalinak tartott fórumok – mindent másképpen lát, keményen és félrevezetően dolgozik tudatunk deformálásán! Nemcsak tűri a félrevezetést, hanem esetenként szó szerint át is veszi. Mindezért valakik felelősek, de kormányzati részről még csak szóvá sem teszik, nemhogy felelősségre vonnák őket. Pedig minden területen és szinten megvannak, a jól fizetett kulcspontokon nyüzsögnek az illetékes szervek és hivatalnokok. Ám átlagos szintű, az átlagosságot előnyben részesítő, fokozatosan elidegenülő szervek, sokasodó nemzetidegen hivatalnokok uralkodnak. Alig várják, hogy Zelenszkij mondjon bármit, elítélendőt is akár, ők kiemelve és pozitív tálalásban adják elő. Putyin ritkább megnyilvánulásait pedig általában bírálják, vagy elhallgatják. Nyugtalanító, hogy e tudatformáló posztokról, ahogy hagyományosan, most is hiányoznak a nemzeti beállítottságú magyarok. Sajnos, azt is láthatjuk, a világközvélemény tájékoztatása az orosz politikának is gyengéje, ami fegyveres konfliktus nemzetközi értékelésére is kihat. Egyes politikusaink, politológusaink, tömegtájékoztatási eszközeink túlméretezett, érzelmes elfogult, hamisan össztársadalminak beállított ukránpártiságában is e hatás érvényesül. Ilyen természetű jelenség nem spontán alakul ki, hanem valamiféle háttérhatalmi összeesküvés megszervezi. Jelenleg nagy szerepet osztanak nemcsak a hírközlési eszközöknek, és a civilnek álcázott szervezeteknek (NGO) hanem, a jövőre gondolva, olyan szerveknek is, mint a Soros féle CEU. Mintha az illetékesek nem tanultak volna a budapesti főpolgármesteri poszt elvesztéséből, amihez nemcsak a hazai és nemzetközi háttérhatalmi előkészítés, azaz választási csalás járult hozzá, hanem a választói tudat naprakészen tartásának elhanyagolása is. Avagy a hazai háttérhatalomnak felelőtlenül átjátszott Zsigmond király egyetem esetéből, amelyet rögvest át is kereszteltek Milton Friedmanra, s ennek megfelelően utcai plakátokon áruként kínálja önmagát. De más egyetemek is elveszendőben lehetnek, ha nem központi irányelveket követnek, hanem vezetőik, kuratóriumaik, alapítványaik a saját meglátásaik szerint önmaguk határozzák meg az irányvonalukat. Óriási eredmény a gazdaság, pénzügy, családügy, gyermekvédelem, rezsicsökkentés, nyugdíjak és számos más terület sikere, rendben tartása a folyamatos hazai és nemzetközi ellenséges tevékenység ellenére is. Ám felkavaró köznapi események sorjázása figyelmeztet, a tudatformálást sem lehet átengedni a nemzetietlen erőknek.

Nemzetközi szinten is távolabb kell látnunk. A történelmi terhet magára vállaló Oroszország és körvonalazódó szövetségesei az első komoly lépést tették meg a globális háttérhatalom által immár részleteiben is megtervezett és meghirdetett, a hatalmának megmaradását biztosító, az emberiség nagy részét kiirtó, a megmaradtat pedig szellemi-pénzügyi rabigába döntő „Szép új jövő” (vagy „Nagy újraindítás”) jelszó alatt indított nyomulásának megállítására. Formálódik az emberbaráti világhatalmi szövetség. E körülmény is teljességgel kívül esik a felelőtlenül ítélkezők látókörén. Törlik napjaink történelméből ezt is. Pedig tudatosítani kell a világban, hogy ez lehet az emberi jövő záloga, s felsorakoztatni mögé a békés természetes emberi fejlődésre vágyakozókat.

Széchenyi idézettel kezdtük, fejezzük is be azzal: „Sokat kell tanulnia az embernek ahhoz, hogy megtudhassa, milyen keveset is tud.” Ezt megfogadva, sokkal erőteljesebben kell fejlesztenünk az igazságérzetet és az igazságtudatot, hogy a megélt történelmet úgy ismerhessük, ahogy megtörténik. Különben, akarva-akaratlanul, de a tudatosan és bódító gőzerővel terjesztett téveszmék áldozatai lehetünk. Az elmondottakból sok tanulság levonható, de talán az a leginkább megszívlelendő, hogy az igazságot nem lehet pártosan mérni; sem békepártian, sem háborúpártian, csak igazságpártian. Hogy ez lehetetlen? Közel áll a lehetetlenhez, de idézett nagy elődeink példája mutatja, hogy lehetséges. Ezért kell pontosan és helyesen ismernünk, mi történik a világban, hazánkban, környezetünkben, de bennünk magunkban is. Tudatosodjon mindenkiben, történelmi bűn a félrevezetés azok részéről, akiket olyan pozíciókba választottunk, ahonnan ezt megtehetik. Meg kell találniuk a módját a háttérhatalom és a vele egy húron pendülő szövetségi rendszerünk hódító, leigázó törekvéseinek megnevezésére és korlátozására. Nyugtázhatjuk, hogy ennek keresése sem idegen a politikánktól.

Legyünk biztosak benne, nem egyedül a mi kis országunk okozza a jelenünket uraló súlyos gondok döntő többségét. Akkor sem, ha nagyhatalmak, országok és szervezetek, az önmagukról történő figyelemelterelés céljából minket vádolnak ezzel. A többségük hagyományos minősége megszűnőben, s a globális félrevezetésnek engedve, önmagát helyezte különleges, önkárosító és emberellenes státuszba. Magyarország igazságpárti szándékkal kialakított státuszát kívánja megőrizni a világban, geopolitikai környezetében, az EU-ban és a NATO-ban. Itthon pedig a beérett, ésszerű, nemzeti érdekeinket figyelembe vevő igazságpárti társadalmi módosítások saját hatáskörben történő bevezetésével. Jelenleg ennek egyik eszköze lehet a témakörben késedelem nélkül megszervezett, a kormány, s ezzel az ország helyzetét megerősítő nemzeti konzultáció, vagy azonos léptékű folyamatos akció, a történelempolitikai szemlélet alapján megfogalmazott kérdésekkel. Az erre irányuló minden más józan történelempolitikai tudatformáló lépést is parancsoló szükségszerűségként kell kezelni. A háttérhatalom tervei szerint az életünk van veszélyben, de ennek kivédéséhez, avagy megvalósításához a tudatunkat nekünk kell uralnunk, avagy nekik uralniuk. A tudatunk van tehát a közvetlenebb veszélyben. Létfontosságú a közvéleményünk tudatosítása az uralomra jutó mellébeszélés helyett és ellenében. A fentiek alapján el tudjuk dönteni, kiknek áll érdekében a magyar közvélemény félretájékoztatása. Ezért a történelempolitikai irányelvünk mindenkori legfontosabb pontja legyen tudatunk megvédése, fejlesztése, naprakészen tartása. Nem megkésve, nem eltájolva, s addig tegyük meg, amíg lehet!

2023-04-26

A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kapcsolódó:

Sütő Gábor: Tudatunk védelme (8) – TÖRTÉNELEMPOLITIKAI SZEMLÉLETET A CSŐLÁTÁS HELYETT

Sütő Gábor: Tudatunk védelme (7) – MAGYAR TUDAT UKRÁNOSÍTÁSA

Sütő Gábor: Tudatunk védelme (6) – Életmentő támadás helyett védekezés mindhalálig?

Sütő Gábor: Tudatunk védelme (5) – A VILÁGEGÉSZSÉGÜGY STRATÉGIAI MELLÉFOGÁSAI

Sütő Gábor: Tudatunk védelme (4) – NEMZETI TUDATUNK ÉS A VILÁGVÁLSÁG

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!

 

Sütő Gábor: Tudatunk védelme (3) – A HÁTTÉRHATALOMTÓL ELSZIGETELTEN KEZELT JÁRVÁNY VESZÉLYEI

Sütő Gábor: Tudatunk védelme (2) – KIK ÉS MIÉRT KELTIK A JÁRVÁNYT ÉS A SZELLEMI MÉTELYT?

https://internetfigyelo.com/suto-gabor-tudatunk-vedelme-szellemi-vilaghaboru-a-hatterhatalom-ellen/