Zelenszkij puccstól tart, szökni akar, de az USA nem engedi

Sütő Gábor: Tudatunk védelme (7) – MAGYAR TUDAT UKRÁNOSÍTÁSA

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!
Mert vétkesek közt cinkos aki néma ….
mert gyönge fegyver szózat és igazság.
Nincs is itt haszna szépszónak s imának,
csak harcnak és a hatalom nyilának.
Babits Mihály: Jónás könyve

Napjaink alapvető történelmi kérdése, amely fontosságában minden más kérdést megelőz, Oroszország és az önmagát nyíltan nem vállaló globális, főleg amerikai-zsidó háttérhatalom összecsapása, amelyet az utóbbi, a világsajtó nagy részét uralva, megtévesztésül orosz-ukrán háborúnak állít be. E konfliktushoz kapcsolódó kérdésekben kormányunk fontos nemzetközi és kétoldalú fórumokon nehéz csatákat vív, és nyer meg nem egyet.

Azonban a belpolitikai háttér, s egyes külpolitikai megnyilvánulások nem mindig igazodnak e csata szelleméhez, vagy a nemzeti érdekeinkhez. A szemünk előtt játszódó világméretű tudatromboló tevékenységnek nem sikertelen volta indokolja a segítő szándékú elemző, értékelő, s remélhetőleg hasznosnak bizonyuló, a mellébeszélést kerülő, a dolgokat a nevükön nevező megjegyzéseket, amelyeket nem ellenzékiként, hanem pártolóként teszünk.

Mindenekelőtt leszögezzük, a magyar kormány időben és egyértelműen kifejezett álláspontja, miszerint Magyarország nem szállít fegyvereket a harcoló feleknek, a területén sem enged át ilyen szállítmányokat, ki kíván maradni e fegyveres konfliktusból, az értelmetlenül és illetéktelenül Oroszország ellen bevezetett gáz-olaj EU-szankciókhoz csatlakozással pedig nem kockáztatja az ország energiaellátását, történelempolitikailag helyes, nemzeti érdekeinket határozottan védelmező, támogatandó eljárás. Életképességét bizonyítja, hogy dacára a hatalmas ellenszélnek, nemzetközileg is támogatókra talál. A lehető legnagyobb nemzeti egységben ki kell tartanunk mellette akkor is, ha miatta átmenetileg egyre nagyobb külföldi nyomás is nehezedik ránk, s egyes V4-es partnereink, a valóságtól elrugaszkodott európai kormányok, valamint a nemzetidegen és nemzetellenes hazai ellenzékiek azon mesterkednek, hogy puhítsák. A negyedik kétharmad arra is felhatalmazás és kötelezettség, hogy helyénvalóan kezeljük végre e téveszméket és a hirdetőiket. Megengedhetetlen, hogy a főpolgármesteri hivatal, számos nemzetellenes és nemzetidegen ellenzéki szervezet és személy mindent megtehet a kormány munkájának akadályozására, Magyarország befeketítésére, helyzetének rosszabbítására, a választók megbízásait nem végzi, a munkáját sem, mégis havonta több milliót zsebel be. Felelős időket élünk, nem mi vagyunk a nemzetközi helyzet urai sem, de minden hazafi kötelessége, hogy minél többet tudjon az időszerű fejleményekről, biztonságosan igazodjon el és igyekezzen elősegíteni sikeres kormányzati kezelésüket. A határozott álláspont kialakításához és tetté érleléséhez első lépésként őszinte és helyes választ kell adni önmagunknak az alábbi kérdésre.

Sajátmagunk uraljuk-e ma a tudatunkat?

A kelleténél sokkal ritkábban felidézett keserves nemzeti tanulságunk, hogy egyes történelmi időszakokban súlyosan és jóvátehetetlenül ráfizettünk a tudatunkra kényszerített németesítésre, zsidósításra, oroszosításra, akárcsak a jelenleg tolakodó-eluralkodó szexmániával közösülő amerikanizálásra, vagy a növekvő kínaiasításra, amelyek e csonka Magyarországnak a fokozódó idegen megszállásával párosulnak. Ennyi fojtogató tapasztalat szándéktalan feledése és céltudatos feledtetése ellenére közembernek, vezetőknek, társadalmi szervezeteknek mégis tudniuk kellene, hogy a háttérhatalmi kényszer nyomása mellett még saját rásegítéssel, a harsányan érzelmes, politikailag veszélyes ukránosítás sem vezet másra. Az ukrán viszonylatban eleve benne rejlő ellenséges nyomulás veszélyét kiéreztük rögvest a rendszerváltás után és az azóta felgyülemlett faragatlanságaikból, követeléseikből, fenyegetéseikből is. Az utóbbi években a saját állampolgáraik, főleg a kisebbségek ellen intézményesen elkövetett véres brutalitásaikból, szinte céllá kikiáltott népirtásukból, a szomszédjaik ellen állandósult fenyegetéseikből pedig meg is bizonyosodtunk, még rosszabbra számíthatunk, ha nem fékezzük le az irántuk indokolatlanul, hiábavalóan kimódolt lelkesítésünket, s főleg őket magukat.

Ennek ellenére, az elmúlt években érthetetlenül gesztust gesztus után tettünk nekik, pedig nemcsak választ, köszönetet sem kaptunk értük. Legvégül azonban méltánylandó külpolitikai tett volt, hogy a kárpátaljai (nem „kárpátukrajnai”) magyarok védelmében a hosszú elhibázott kivárás után tettünk bátor lépéseket (vétónk bejelentése Ukrajna NATO-csatlakozására, valamint még három vétó a NATO-ban más fontos kérdésekben), de a fejlemények miatt e problémakör már teljesen másképpen merül fel, ám vétóink mellett ki kell tartanunk. A megváltozott helyzet okai és következményei tárgyilagos elemzéséhez, kezeléséhez tisztázandók alapvető mérvadó kérdések. Nem az igazi ukránok miatt váltunk tőlünk idegen háborús fejlemény szenvedő alanyaivá, hanem a háttérhatalom által támogatott NATO terjeszkedés („Drang nach Osten” NATO módra), fasizálódás, valamint a nemzetidegenekből verbuvált ukrajnai, azaz nem ukrán kormányok miatt. Politikájuk tartalma és célja nem ukrán nemzeti, hanem büszkén hangoztatott háttérhatalmi amerikai-zsidó, így eleve a természetéhez tartozik a nyomulás más népek terhére, az önprovokációig terjedő erkölcsi-politikai gátlástalanság. Általában is, az oroszok ellen vérre menően, velünk különösen, de mindazokkal szemben is, akik nem teljesítik az ukrán nép nyakára ültetett nemzetidegenek mind pökhendibb követeléseit. Az amerikai-zsidó háttérhatalom és kivitelező vállalkozói, mint a NATO, az EU, az NGO-k, ukrajnai végrehajtójuk Zelenszkij nem békét akarnak, hanem elhúzódó háborút. Ezt elősegítendő tette Zelenszkij pallérozatlan javaslatát: zárják ki Oroszországot az ENSZ Biztonsági Tanácsából, vagy a BT oszlassa fel önmagát. Bátran tehette, mivel mostanában minél butább egy javaslat, annál biztosabban elfogadják. Az ENSZ Közgyűlés azonban csak az Emberi Jogi Bizottságban függesztette fel Oroszország tagságát. Támogatta 93 ország, köztük az EU-országok, így Magyarország is. Ellene volt 24 ország, köztük Kína, Kuba, Koreai NDK, Szíria, Vietnam, Belarusz, Irán, Bolívia, Kazahsztán, Laosz, Nicaragua. 58 ország tartózkodott, köztük India, Szaúd-Arábia. Az ENSZ történetében egyetlenegyszer zártak ki egy országot az Emberi Jogi Bizottságból, 2011-ben Líbiát. Ám a mostani döntés veszélyes precedenst teremt, és az ENSZ fokozatos öngyilkosságát eredményezheti.

Álláspontunk kialakításához körültekintés és elővigyázatosság javallt tehát, mert leginkább utólag derül ki, mennyire fontos a részleteket és jelentőségüket, összefüggéseiket meglátni, mint ahogy az is, hogy az ismertekké váltakon kívül milyen tények, tényezők befolyásolhatták a fejleményeket, s ezen keresztül önmagunkat. Bármennyire is meglepő, sokunk által átélt, de figyelmet nem kapott alábbi részleteknek nagyobb lehetett a jelentősége, s fékezték is politikai tudatunkat. A második világháborúban országunkat nem oroszok szállták meg és lőtték rommá Budapestet, hanem „az ukrán frontok”. Mindazt, amivel azóta is az oroszokat vádolják, alapvetően ukránok követték el. 1956-ban sem orosz politikus küldte Budapestre a hadseregét, hanem ukrán: Nyikita Szergejevics Hruscsov. Internetes források szerint eredeti neve Nikita Salomon Pearlmutter, ami egészen másra is utalhat, ha igaznak bizonyul. A Sztálinról szóló portrékban felelevenítik, Sztálin italozás közben mondogatta is Hruscsovnak, hogy „te nem is vagy orosz”.  De 1968-ban a Prágai Tavasz leverését sem orosz politikus rendelte el, hanem az ukrán Leonyid Iljics Brezsnyev. Személyi okmányai szerint ő is ukrán volt, de az 1940-es évektől oroszként szerepeltették. Kárpátalján sem oroszok romboltak le magyar emlékműveket és gyújtogattak magyar intézményekben, hanem az ukrán fasiszták. Kijevben sem oroszok készítettek halállistákat a magyarokról, és másokról, hanem az ukrán fasiszták. Az újukránok 2014 óta vezetik „Mirotvorec” (Béketeremtő) elnevezésű halállistát, azoknak a politikusoknak a nevével, akiken bosszút kívánnak állni. Szijjártó Péter külügyminiszter, Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke, Várhelyi Olivér uniós bővítési biztos és mások után Orbán Viktort is feltették rá. Mi meg kifejezetten hívogatjuk őket a betelepülésre, holott a napnál is világosabb, ez máris túl sokba került és még többe fog, ha nem állunk le vele, és nem építjük le a kiépült újukrán pozíciókat. De a kijevi Majdan-téri fasiszta forradalmat sem az oroszok finanszírozták, hanem az önmagát büszkén lezsidózó Viktória Nuland vezetésével az USA! Az illető hölgy szerint 5 milliárd dollárt áldoztak a fasiszták-soviniszták hatalomra juttatására. Bőven megérte, mert aztán ellophatták az ukrajnai nemzeti bank mintegy 35 milliárd dollár értékű aranyát, amit hallgatás övez.

Meg kell tehát különböztetni az ukrán és orosz népet, és vezetőiket. E néhány tényből is kiderül, az elhanyagolhatónak tűnő adatoknak, körülményeknek meglehet a jelentőségük, legyen szó egyénről, vagy államról. Feszült pillanatban döntő szerepet játszhatnak egy kérdés váratlan irányú eldöntésében. Jelenleg is így van. Ez a külpolitika és a tömegtájékoztatás feladata lenne. Az utóbbi években nálunk ugyan egyértelműen érezhető volt a külpolitikában ez a megkülönböztetés, a tömegtájékoztatásban pedig ennek erőszakolt elfogadtatása, ám egyértelműen mindvégig a velünk szemben félreérthetetlenül otromba, barátságtalan, egyre ellenségesebb ukrajnaiak javára.

E tények okán közvéleményünkben kételyek merülhetnek fel az ukrán menekültek iránti általánosnak és feltétlennek beállított szolidaritási, humanitárius fogadókészségünk tekintetében. Amit ukrajnai részről a legmesszebbmenőkig kihasználtak, de köszönetet ezért sem kaptunk nemzetidegen vezetőiktől, ellenkezőleg kevesellték az önzetlent messze meghaladó segítségünket, s a belügyeinkbe beavatkozva, követelik, hogy az ő pillanatnyi igényeik szerint alakítsuk politikánkat és nemzetközi kapcsolatainkat. E ránk erőltetett ellentmondásból ki kell keverednünk, világos helyzetet kell teremtenünk, s elfogadtatnunk. Ez nem olyan nehéz, mint ahogy tűnhet, hisz a világ is láthatja, magyar részről évtizedeken át mostanáig, a kölcsönösségről felelőtlenül lemondva, mindent megtettünk az ukrajnaiakért, amit csak megtehettünk. Az elmúlt hetekben a szemünk előtt zajló események tagadhatatlanul bizonyítják, hogy ez politikai hiba volt. Mivel pedig folytatódik, legyen is teendőnk annak elemzése, hogy mi és miért volt hiba. Mindehhez kellett volna valami, amire e sorozatban többször utaltunk, s ami fájdalmasan, sőt végzetesnek bizonyulhatóan hiányzik a jelenlegi orosz-ukránnak nézett, ám valójában világkonfliktus hazai értelmezéséből és kezeléséből.

Történelempolitikai tudatosság

A sokba kerülő és fájdalmas tévedéseket tudatunk védelme fő módszerével, a történelempolitikai (emlékezetpolitikai) szemlélet tudatos alkalmazásával kerülhetjük el. Lényege, hogy mégoly sürgető, pillanatnyi előnyt ígérő, vagy fenyegető napi politikai igények nyomására, szövetségi rendszerünk nyomasztó, de politikailag téves követeléseire sem vonatkoztathatunk el múltunk-jelenünk történelméből levonható tapasztalatoktól, tényektől, eseményektől s a belőlük leszűrendő tárgyilagos következtetésektől, s ezek nemzeti érdekeinknek megfelelő egyeztetésétől a jelen pillanat követelményeivel. Ismerni kell minden kérdés, helyzet, partner előtörténetét és jelenét, s ezek alapján felmérni a jövőbeni lehetséges alakulását, hatását, eljárását. És tilos ezeket háttérbe szorítanunk idegenek állandósított, felnagyított, példátlanul törvényesített túlérzékenységét védelmező zéró toleranciával és hasonló divatos érzékenyítésekkel szemben. Törekvéseinknek magyar nemzeti emlékezetpolitikaiaknak kell lenniük, minden tekintetben és minden esetben meg kell szabadulnunk a ránk erőszakolt nemzetidegen igényekhez idomuló esetenként már szolgai szellemi-politikai alkalmazkodás kikövetelésétől. A társadalmi tevékenység valamennyi területén ennek fényében kell alkotóan, mélyrehatóan elemeznünk, ítélnünk, döntenünk, cselekednünk.

E meggondolások nem idegenek a negyedszer is kétharmaddal nyerő pártoktól, ám alkalmazásuk nem mindig következetes. A jelen történelmi pillanat is bizonyította, ha a folyamatnak a figyelmet keltő, vagy váratlan fejleményéről nem a folyamatbeli okozati elhelyezkedéséből kiindulva ítélünk, ahogy az orosz-ukrán viszonyra vonatkozóan tesszük, téves következtetéseket vonunk le, ami célszerűtlen szavakhoz és tettekhez vezet. Sajnos, a nagyszámú lényeges előzménytől elszigetelve kezeltük, hogy Oroszország végre visszaütött. Ukrán vonatkozásban pedig ugyanez a menekültek látványos csalogatásában és főúri ellátásában nyilvánult meg, figyelmen kívül hagyva éles ukrajnai támadásokat amiatt, hogy az általuk elvárt esztelen követeléseket viszont nem teljesítettük. Szövetségi rendszerünkben is ellentmondásos reagálásokat váltott ki. Senki nem állíthatja, hogy egyszerű lett volna másképpen kezelni a fejleményeket, de törekedni kellett volna rá, hogy nemzetstratégiailag ítéljünk, döntsünk, cselekedjünk, bármennyire lehetetlennek is tűnt. Nem pedig érzelmi vonatkozásokat, idegen elvárásokat is szem előtt tartva, csőlátással kezelni a fejleményeket, 2022. február 24-t minden más vonatkozástól, előzménytől eltekintve, kiinduló pontnak felfogni, politikában és tömegtájékoztatásban ekként elfogadtatni és érvényesíteni.

Soha jobb alkalom a jóvátételre, mint a negyedik kétharmad után, hiszen öndicséret, s elbizakodottság nélkül tehetjük, de hangsúllyal a kellő önvizsgálatra. Ehhez néhány alapvető ideológiai-politikai kérdésben is fel kell számolnunk a kitartó, tudatromboló megtévesztéseket, amelyek társadalmunk előtt már nyilvánvalóak. Ilyen a pártok téves, a politikai tájékozódást zavaró jobb- és baloldalra osztása, mikor nyilvánvaló, hogy az ellenzék (a Munkáspárt kivételével) nem baloldali. Kormánypártok és ellenzékiek, bár a nemzeti érdekeink kezelésében elhanyagolhatatlan különbség van közöttük, egyaránt tőkések, azaz jobboldaliak. A politológia ezt már régen megállapította. Avagy az egyre élénkülőbb, a magyar hazafiak jogait meghaladó előjogok, ideológiai-politikai védernyő törvényi biztosítása nemzetidegen csoportoknak, fajoknak, kisebbségeknek, mint a „zéró tolerancia” egyetlen izmus ellen, a kínai, ukrán betolakodás ehhez mindinkább hasonuló védelmezése, amelyek már szinte áthidalhatatlan törésvonalakat hoztak létre társadalmunkban a magyar hazafiak terhére. Legutóbbi példa rá a zsidó szervezetek által fujt álságos riadó a Mi Hazánk Mozgalom parlamentbe kerülése miatt. Mielőtt bárki antiszemitizmust kiáltana, olvassa el Szabó Dezső idevágó meglátását: „Olyan életrendszert kell teremteni, mely lehetetlenné teszi a magyarság mindenféle kizsákmányolását. Nem a zsidó érdek, zsidó szellem hódítása ellen kell külön ügyességeket kiécázni. Az intézményes biztosítékok olyan sorát kell megteremteni: mely minden idegen érdek, minden idegen szellem hódítását a magyarság ellen csírájában megfojtja, s minden magyar polgár lelkét beformálja a magyar nyelv, magyar kultúra, az organikus magyar célok nagy emberi egységébe.” Fogalmazhatunk úgy is, hogy ezt a negyedszerre is megkapott kétharmados szavazói akarat valamennyi valós okának, elvárásának, igényének és céljának következetes, mélyreható és alázatos megismerésével, majd még következetesebb érvényesítésével kell megtennünk.

A másik hangsúly pedig arra essen, „fent” és „lent” egyaránt, és egymásra figyelve lépjünk, s valóban előre haladjunk a társadalmunkat, sajnos mindinkább megosztó említett és más törésvonalak felszámolásában is. Ezen belül is inkább a tetteink beszéljenek és legyenek ellentmondást nem tűrőek, de időszerűsítendő szóhasználatunk is. Tudnunk kell, mit akarunk, s ezen belül mi lehetséges. Ugyanakkor tudatában kell lennünk, hogy e vonalvezetés maradéktalan megvalósítása még nagyhatalom számára is teljesíthetetlen, de irányelvként ez a helyes, különben a nemzeti érdekeinket, sőt a megmaradásunkat fenyegető külső és belső veszélyek sokasodhatnak.

Az eddigi tapasztalatok alapján a különböző politikai oldalakon állók, az orosz-ukránnak még feltételesen sem nevezhető konfliktus kezelésében vezető szerepet játszók történelempolitikai körültekintésre intése tehát kifejezetten parancsoló. Honi és külföldi ukránosítók, jobb lenne, ha nem várnák ki a történelem végzését, hanem tudomásul vennék, hogy ez a történet csak az ő csőlátásukkal és csak az ő számukra kezdődött 2022. február 24-én, s hogy a folyamatot nem Oroszország kezdte. Sajnos, e téveszme az új köztársasági elnök beiktatásán és az új kormánytagok meghallgatásán is értelemszerűen uralkodott, pedig nem hihető, hogy nem látnák e folyamatot, s azt sem, hogy az odaadó ukránosításba eleve be van építve a nem kisebb veszélyt képező oroszellenesség.

Nem nehéz észrevenni azt sem, hogy amit a világ kezdetben a háttérhatalmi érzékenyítéseinek hatása alatt tévesen orosz agresszióként kezelt, mára sokak számára világossá vált – akár elismerik, akár nem – hogy a háttérhatalomnak Oroszország megtörésére, hatalmas gazdasági kincseinek megszerzésére irányuló régi agresszív terveire, Ukrajna kritikus pontra felfuttatott katonai, s benne biológiai hadviselési előkészületeire, valamint tervezett NATO-tagságára adott orosz válasz. Putyin nemegyszer, fegyelmezetten és az utolsó pillanatig együttműködésre készen, figyelmeztette Ukrajnát és háttérhatalmi támogatóit, hogy átlépték a vörös vonalat, de sem a címzettek, sem mások nem vették komolyan. Hosszú, türelmes, többszöri korrekt intelmet, majd szigorú felszólítást, sőt szükség esetén komolyabb lépést is kilátásba helyező nyilatkozatsorozatot magába foglaló kivárás után, talán kissé meg is késve adott kényszerű válasz, amely mögött azonban felfoghatóan ott áll nemcsak a geopolitikai környezet, hanem az egész emberiség érdekeinek a védelme. Könnyű ezt észrevenni, ha nem a tolakodó beidomított és elfogult fősodorra hallgatunk, hanem történelempolitikai tudattal elemezzük a folyamatot. Világpolitikailag, ha lehet, még ennél is többnek bizonyulhat. Ugyanis, ha közvetve is, de az első hatékony szembefordulás a globalista és nemzetidegen háttérhatalommal, amely puszta fogyóeszközként tekint minden népre, jelenleg az ukránokra.

Mindennek az utólagos felismerése és elismerése kulcsfontosságú a történtek tárgyilagos megértéséhez. Ám mindennek elnézése, elhallgatása, tudatosan álnok kezelése a politika és tömegtájékoztatás által súlyos kártékony következményekkel jár és fog járni mindenki számára, akár világpolitikai szereplő, akár nem. Tévútra tereli az országok közvéleményét, a V-4-eket, a világtudatot. Ez pedig újabb tragédiákhoz vezető bűnös út. Meghökkentő példa a történelem effajta csőlátására, hogy ha magánvéleményként is, még a Külgazdasági és Külügyminisztérium dolgozóinak fejét is ilyesmivel tömik: „Putyin orosz elnök elvesztette türelmét a képzeletében gigantikussá növesztett nyugati „fenyegetés” miatt, valamint a befagyott ukrajnai konfliktust és az ukrán politikai helyzetet is saját szája íze szerint kívánja megoldani. Ellentmondást nem tűrő javaslatai a viszonosság minden említése nélkül teljes és azonnali biztonsági garanciákat követelnek az orosz politika rögeszméjévé vált imaginárius fenyegetésre.” Avagy: Ukrajna nem más, mint „a megtámadott Nyugat”, „hiszen tulajdonképpen Ukrajna lerohanása a fennálló és általánosan elfogadott értékeket és nemzetközi viszonyokat kérdőjelezte meg”, Putyin előzőleg „lehetetlen feltételeket szabott” Ukrajnának, vagy, hogy „a konfliktus elsősorban európai ügy” és hasonló téveszmék. Nem munkaokmányról, de nem is egyetlen, hanem viszonylagos rendszerességgel megjelenő irományokról van szó.

Amíg az LMBTQ érzékenyítése a biológiai létünket veszélyezteti, az ukrajnai érzékenyítés tudati veszélyeket rejt magában. Mégpedig azért, mert olyan erővel, s ritkán tapasztalható körültekintő fejedelmi, de humanitáriusnak feltüntetett kivitelezéssel, az emberi érzelmekre rájátszó megtévesztő érzelmi körítéssel folyik, hogy sokakat elijeszt a kérdés óvatos elemzésétől is, ami már tudatformáló-romboló töltettel bír. Az emberi tudat ébren, önvédelemre és harckészen tartásának éppen az képezi a legfőbb gátját, ha bebeszélik neki, hogy vannak kényes kérdések, s ha ezek hivatalos fősodratú magyarázatával és elvárt kezelésével nem tud egyetérteni, jobb, ha hallgat. Ám akkor már nem tudat! Márpedig nekünk a koronavírus világjárvány és a világgazdasági tevékenység leállítása tapasztalatainak birtokában éppen a tudatunk védelmét parancsoló elősegíteni. Ahhoz tartva magunkat, hogy nem érdekünk elhallgatni semmit, különösen nem elfogadni a háttérhatalmi bebeszélést. Ahhoz pedig, hogy tárgyilagos legyen az ítéltünk, célszerű jobban megismerni a látható és a láthatatlan főszereplőket, áttekinteni, rögzíteni, elemezni az ide vezető tényeket, eseményeket, folyamatokat, amelyeket részben magunk is átéltünk, de csak sejtettük az összefüggéseiket, mert a világhatalmi ágazattá előrukkolt, pártatlannak és semlegesnek egyáltalán nem minősíthető háttérhatalmi fősodratú tömegtájékoztatás igyekezett tévútra terelni bennünket, tudatilag átprogramozni a világot. Ontják a rágalmakat, a szívfacsaró ukrán egyéni tragédiákat. Ez a tudati aláaknázás nálunk is sikeres, és nem érzékelhető tudati védekezés, nem is beszélve ellentámadásról. Bayer Zsolt „Európa elvesztése” c. tanulmányában joggal szögezi le: „még véletlenül sem jelenik meg idehaza semmi olyasmi, ami kikezdhetné ezt a beteg és undorító világképet.” Nyugodtan tarthatjuk magunkat Orbán Viktornak egy tárgyilagosságra törekvő román újságíróhoz írott levelében tett megállapításához is: „Nem gondoljuk azt, hogy mindenben igazunk van, és nem gondoljuk azt, hogy mindenkinek azt kellene csinálnia, amit mi csinálunk. De azt igenis gondoljuk, hogy ezeknek az értékeknek helyük van »a nap alatt«” Efféle történelempolitikai szemlélettel álljunk hozzá a következő kérdéshez is.

Milyen Ukrajnáért kellene lelkesednünk?

2014 óta nincs ukrán kormány, csak némi jóindulattal ukrajnai, amely kezdetben döntően idegen állampolgárságú importált zsidókból állt. A mai kormánylistán feltüntetett foglakozásaik láttán pedig az a benyomás, hogy tv-forgatócsoporttal van dolgunk. De mert e téren valóban megvannak képességeik a képtelenségekre, az őket hatalomra juttató globális háttérhatalom a nagypolitikában súgás és forgatókönyv segítségével gyakoroltatja is velük. Azaz nem tv-, hanem felforgató csoportot alkotnak. Az ukrán nép, ha 2014-ben az ukrán hazafiakból állott kormány mellett állt volna ki, nem kezdett volna már akkor külföldre menekülni, megmenti önmagát a szenvedésektől. Ennek tudatosítása még most is időszerű feladat Ukrajnában is, de nálunk is. Az orosz többségű, történelmileg szervesen Oroszországhoz tartozó Krím és Donbasz békés úton, de akkor is visszakerül az anyaországhoz. Sok ukrán tudja mindezt, s idővel még többen fogják megérteni, ha nem is tudják egykönnyen túltenni magukat a globális háttérhatalom által kiprovokált testvérháborún.

A háttérhatalmi világpolitika és a tömegtájékoztatás, ha nem is tudta teljesen elhallgatni, egy szóval sem tiltakozott az ellen, hogy az ukrajnai kormányok nem tartották be a békés megoldást elősegítő első és második Minszki megállapodást. Nyolc éven át folyamatos véres agressziót folytattak az ősi orosz földeken elterülő, ukránná válni nem kívánó Luganszki Népköztársaság és a Donyecki Népköztársaság ellen, s az Ukrajnában élő oroszokkal szemben is rendszeresé tették a legtöbbször gyilkossággal végződő támadásokat. Jellemző elvakult sovinizmusokra, hogy a békés orosz lakosság elleni csapásokra még az orosz különleges művelet alatt is mindvégig sort kerítettek. A világsajtó által elhallgatott háborút viseltek Oroszország ellen, s mintegy tizennégyezer oroszt öltek meg. Egy jajszó nem hangzott el a világban, nálunk sem, sőt, akiknek a tárgyilagos tájékoztatás kötelességük lett volna, máig szüntelenül és oktalanul elmarasztalják a luganszki és a donyecki „szeparatistákat”, folyamatosan elhallgatva az orosz álláspontot, eltájolva a magyar tudatot.

A Janukovics-kormány megdöntését követően 2014-ben hatalomra került “új ukrán kormány” üléseit angolul tartották; senki sem volt köztük ukrán! Ez tendenciaként azóta is érvényesül, de a magyar közvélemény erről sem tudott. Mesterségesen szították az országban és a világban az oroszgyűlölet, míg Oroszország ez ellen keveset tett, alig panaszkodott a világnak, ami nagy hiba volt.

Előkészülőben volt Ukrajna NATO-tagsága, az EU-val pedig társulási megállapodás jött létre. Holott az NDK és az NSZK egyesítésekor, amiben Magyarország fontos szerepet játszott, a NATO ígéretet tett, hogy nem terjeszkedik kelet felé. Ám ahogy egyesült a két német állam, elindult a keletre nyomulás. Az amerikai Nemzetbiztonsági Levéltár (National Security Archive) által 2017-ben titkosítás alól feloldott harminc dokumentuma egyértelműen bizonyítja Reagan és a nyugat-európai vezetők Gorbacsovnak tett írásos ígéretét, hogy ha az újraegyesített Németország a NATO tagja maradhat, akkor a NATO egy centit sem mozdul el kelet felé. Ám azóta a közép-európai országok egész sora és a balti országok NATO-tagokká váltak, s Ukrajnát is azzá akarták tenni. A csatlakozását fontolgatja Finnország és Grúzia, Svédország. Bármelyikük belépése esetén újabb Oroszországgal határos területen állomásozhatnak NATO-katonák! Sőt az ukrán helyzetre hivatkozva a szemünk láttára újabb és újabb katonai kontingenseket, „reagáló erőket”, „harccsoportokat” és szervezeteket telepítettek ezekbe az országokba, sajnos hazánkba is, amivel hadi célponttá tették őket. Magyar politikustól még azt is hallhattuk, hogy a NATO alkotja azt a politikai-katonai erőt, amellyel Magyarország szembe tud nézni, akár Oroszországgal is. De miért kellene nekünk szembe nézni Oroszországgal? Talán mert kedvezményesen szállít nekünk gázt, vagy megmentett bennünket attól, hogy a fasizálódó s biológiai fegyver alkalmazására kész Ukrajnával kelljen szembenéznünk? Ne vakítson el bennünket a szövetségi hűség, mikor szövetségeseink egyre inkább ellenségeink. Nem véletlenül hangzott el Orbán Viktor keserű megjegyzése, hogy a NATO nem véd meg minket, aki ezt gondolja, téved.

E szándékosan takargatott okok és előzmények ma is hathatnának tudatra, amennyiben elhallgatásukkal nem vezették volna félre a világközvéleményt, ami miatt február 24 óta úgy lehet beállítani a fejleményeket, hogy az orosz támadással, ok nélkül kezdődött az egész. A súlyos előzményeket elhallgató politika és főleg a lakájsajtó ma is arról győzködi a közvéleményt – sajnos, nem sikertelenül és nálunk is – hogy az egész február 24-én kezdődött, s ebben csakis az oroszok, senki más nem hibás. E tisztességtelen és kártékony eljárás, az emberi tudat megtévesztése. A magyar politika azonban attól kezdve helyesen jár el, amikor határozottan leszögezi, hogy kimaradunk a katonai összecsapásból. Szövetségi rendszerbeli kötelezettségként elítéltük az orosz akciót. Minden más szemszögből nézve, szolidárisak vagyunk azonban azokkal, akik Ukrajnát eszközül használva kiprovokálták a konfliktust, s akik formálisan szövetségeseink, de velünk évek óta nemcsak nem szolidárisak, hanem támadnak és büntetnek bennünket, sőt meg akarják dönteni kormányunkat. Nem olyan elvi-gyakorlati ellentmondás ez, amitől el lehet tekintenünk. Számtalan más jel is mutatja, történelmileg nem jó oldalon állunk. Ám, sajnos, gyakorlatilag ezt a helyzetet kell kezelnünk, amit a kormány, helyesen, meg is tesz, annak tudatában is, hogy ez sorozatban szül hazai és nemzetközi ellentmondásokat.

A fentiek ismeretében elszomorító hallani, hogy Ukrajnáról szólva egyes politikusaink leghangsúlyosabb, s az alkalmatlanságig menő ismételgetése, Ukrajna területi integritásának és szuverenitásának védelme. Holott tudniuk kellene, meghatározatlan ez az „integritás”, s nemcsak krimi, donbaszi, kárpátaljai, hanem egyéb nem kevésbé fontos, de ugyancsak ukránnak hazudott összetevői bőven sorakoznak. Ugyanis, hol a cárok, hol Lenin, majd Sztálin, avagy Hruscsov „ajándékozott” nekik területeket, amelyek idegenek voltak a már akkor is körvonalazhatatlan Ukrajnának, s azoknak is az a valahol a végeken leledző Ukrajna. Történelmileg, államjogilag sohasem váltak Ukrajna szerves részeivé, ezért a politikai irodalomban sokszor „összetákolt” országnak minősítik Ukrajnát, nemzetként, államként pedig nemigen említik. Az orosz vezetés sem véletlenül tartja „lenini konstrukciónak”, bár ez mostanra elavult, hiszen a szemünk előtt átnőtt kifejezetten és nyíltan vállalt amerikai-zsidó háttérhatalmi konstrukcióba. Sőt az önmagukat ukránoknak mondó ukrajnaiak, nehogy további terjeszkedésüket bármi is akadályozza, nem siettek megtenni a konglomerátumuk nemzetközi törvényesítését, csak másoktól követelték meg, hogy nyilatkozataikkal teremtsék meg annak nemzetközi jogi látszatát, hogy van ilyen ország, állam, nemzet. Ennek okán a világgá kürtölt politikai támogatásuk, szuverenitásuk és integritásuk védelme, bárki is teszi, inkább csak jelszó, sokat nem ér, mert formálisan nincsen földrajzilag, politikailag, nemzetileg pontosan meghatározható tárgya. Egyszerűen emlékezni kellene a tényekre. 1991-ben népszavazás a volt, s az egységes állam megőrzése mellett foglalt állást, a Szovjetunió jogutódjaként pedig az Oroszországi Föderációt ismerte el. 1991. december 21-én létrejött a Független Államok Közössége (FÁK), a volt Szovjetunió tagállamai közül tizenkettőnek a konföderációja: Azerbajdzsán, Fehéroroszország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Moldova, Oroszország, Örményország, Tádzsikisztán, Türkmenisztán (megfigyelői státuszban), Ukrajna (Nem ratifikálta a szerződést, majd 1991-ben kilépett) és Üzbegisztán. (Grúzia később lépett be, majd kilépett, Észtország, Lettország és Litvánia pedig nem csatlakozott a közösséghez, de nem tartott népszavazást sem a kilépésről, sem az elszakadásról). 1992. május 15-én pedig létrehozták a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetüket (ODKB), amely a konfliktus alatt is összeült moszkvai csúcstalálkozójára. A FÁK önmagában nem alkot önálló államot, hanem független országok szövetsége. A nemzetközösségi politikát az államfők és kormányfők tanácsához hasonló egyeztető szervezeteken keresztül alakítják ki. Központja Minszkben van. E közösségi létet nézve, Oroszország számára nem idegen területen indított különleges katonai műveletet, nem sérthette meg a szuverenitását, ahogy a háttérhatalmi előző beavatkozási kísérletek ellen Grúzia, Kazahsztán, vagy Belarusz megsegítésével sem tette, amelyek esetében fel sem merült hasonló nyugati vád. E tényeket ismerve, légből kapott és fura, hogy magyar méltóság hirdet „örökre nemet a Szovjetunió visszaállítását célzó minden törekvésre.” Egyrészt ez Sorosnak a téveszméje, amelyet május végén Davosban ismét kifejtett. Másrészt beavatkozás egyszerre több ország ügyébe, de egyébként szó sincs róla. Harmadrészt, ha felmerülne, nem a mi dolgunk lenne. A történelempolitikai megközelítéshez az is szervesen hozzátartozik, hogy legyünk tisztában a történelemben betöltött szerepünkkel, semmiképpen ne értékeljük túl.

Továbbá, nem hagyható figyelmen kívül az előző ENSZ-főtitkár, Ban Ki-Moon ismert nyilatkozata sem, miszerint Ukrajna 1991.12.25 óta nem jegyeztette be határait, tehát jogszerűen sem az ENSZ, sem a nemzetközi gyakorlat nem is kezelhette szuverén államként. Ukrán részről azonban a főtitkár közlését letiltották a médiában és az interneten (hogy tovább tudjanak terjeszkedni), ezért nem ismert a világ előtt. A nemzetközi jog szerint e politikai képződménynek önmaga hibájából egyszerűen nincsenek nemzetközileg elismert határai. Ezt erősíti meg az is, hogy Ukrajnának nincsenek feltüntetett határai az 1994-es Budapesti Memorandum és más megállapodások szerint sem. A majdani Ukrajnának a szomszédos államokkal, velünk is, megállapodást kell kötnie a határokról. Az EU, az USA, Nyugat éppen mindezek kihasználhatóságának ismeretében kötelezte el magát Ukrajna mellett. Mivel Oroszország a Szovjetunió jogutódja (ahogy a nemzetközi törvényszékek határozatai is leszögezik, például a volt Szovjetunió és külföldi országok közötti ingatlanvitákban), azokon a területeken, amelyeken Ukrajna, Fehéroroszország található Oroszország beleegyezése is kell ahhoz, hogy ez más állam területévé váljon. Ez eddig csak hallgatólagosan érvényesült. Bármilyen beavatkozás e területeken jogilag Oroszország elleni intézkedésnek minősül. Ukrajnában nem volt hagyománya az államiságnak sem. Ukrajna ma nem tekinthető szuverén döntéshozónak, hiszen amerikai gyarmat, a léte az USA, illetve az EU-tagállamok fegyverszállítmányaitól, valamint Izrael szokásos mesterkedéseitől függ. Ukrán nemzeti állam tehát most nem létezik, azelőtt pedig közismerten nem volt.

Mindez magyarázza, hogy a Biden-kormány, a NATO és EU szerepkörét magára öltő amerikai-zsidó háttérhatalom miért döntött Ukrajna tűzfészekké alakítása mellett. Az általa 2014-ben az ukrán nép nyakára ültetett, az ukrán léttől távol eső zsidó, kazár és más nemzetidegen szereplőket ismerve, arra számíthatott, hogy beállítottságuk miatt a felmerülő békés megoldásra irányuló kísérleteket hosszú időn át sikertelenekké teszik, a politikát, gazdaságot, szólásszabadságot képesek az ő érdekeik szerint alakítani, s ami a leglényegesebb, gyengítik Oroszországot. Ahogy történik is. Csakhogy naivitás volt feltételezni, hogy ezzel az oroszok nem számoltak. Mi sem lelkesedjünk hát a velünk szemben ellenséges Ukrajnáért a végeken és a végleteken.

Ukránosító érzékenyítés

Mégis folyamatos az ukrajnai, de tudottan nem-ukrán kormányok iránti rokonszenv és gesztusok nyújtása, az ukrán menekültek szinte-szinte csalogatása az országba, még annál is látványosabb segítőkészebb, sőt kihívó fogadása, mint ahogy a németek (akik vakon követik a vezetőiket a pusztulásba) és a franciák (akik lemondtak a sokat emlegetett nagyságukról) fogadják a muszlim betolakodókat, egyáltalán nem vált ki olyan össznépi lelkesedést, ahogy próbálják beállítani. Semmiféle igazolást, oltásit sem kérnek tőlük, nem is igen kérhetnek, hiszen Ukrajna – s ez sem véletlen – a tömeges oltásra kevésbé kényszerített országok közé tartozik. „A legnagyobb humanitárius segítségként” minősített fogadásuk keretében ingyenes ellátást, szállást, orvosi kezelést, utazást, internet-hozzáférést, sportolási lehetőséget, lelkisegély-szolgáltatást, de még házi kedvenc állataik elhelyezését, azaz kényúri fogadtatást kapnak. Illetékeseink sorozatosan és olyan harciasan erősítik meg, hogy a segítségpontok mindaddig ellátják e feladatokat, amíg a háború tart, hogy már visszatetszést szül. Azt sem tudják, kik jönnek és kiket küldenek feladattal, milyen betegségeket hordoznak, vagy hoznak elrejtve. Mégis eleve elfogadottabbak, mint az oltatlan magyarok, akik már-már ellenségeknek minősülnek. A kormányinfón azt is bejelentették, hogy létszámkorlát nélkül fogadunk gyógykezelésre sebesült ukrán katonákat, sőt segélyeket szállítunk még az úgy nevezett belső ukrán menekülteknek is, azaz akik magában Ukrajnában települnek át egyik helyről a másikra. Illetékesünk külön kiemelte, hogy a Kárpátalján tömegével letelepülő – azaz oda betolakodó – ukránoknak is. Hány kérdőjelet tegyünk e tények után?

Ezek fényében nem biztos, hogy egyetértésre talál a sűrűn hangsúlyozott állítás, miszerint „az egész magyar nemzet összefogott az ukrajnai bajbajutottakért”, s nemcsak Magyarország, hanem a teljes Kárpát-medence, mi több, a diaszpóra magyarsága is szövetkezik megsegítésükre. Valóan óriási erőfeszítéssel és anyagi-szervezeti ráfordítással, „életünket és vérünket” és még zabot is adunk szellemben folyik a segítségnyújtás. Annyira idomulni akarnak az ukránosításhoz, hogy számukra már Harkov is Harkiv és Lvov is Lviv, a donyecki és luganszki oroszok pedig „szakadárok”. Túlzó szavak eltúlzott tényekről, amelyek szemben állnak a történelempolitikai szemlélettel, a közvélemény tárgyszerű tájékoztatása, eligazítása tudati tájolásának követelményével. Április közepén közölték, addig negyven milliárd forintot költöttünk a menekültek megsegítésére. A nemzetközi donor konferencián újabb harminchét millió forint segélyt ajánlottunk fel. Mert Ukrajna javára ilyet is szerveztek, míg az USA és a NATO által megtámadott háromtucatnyi ország esetében egyszer sem merült fel ilyesmi. Az új kormánytagok meghallgatásán még az is elhangzott, hogy olyan segítségnyújtási formát is alkalmazunk, amiről nem beszélünk, mert azt kérték tőlünk, hogy ne beszéljünk, de segítünk. Gyakorlatilag azt jelenti, ti mindent megtesztek ellenünk, de mi azért is szeretünk benneteket! Legyünk egymáshoz bizalommal, ahogy a negyedik kétharmad megköveteli. Senki ne gondolja, hogy mindezek megnyugtatják a magyar hazafiakat, a kitelepített devizahitel-károsultakat, a hajléktalanokat, a kisnyugdíjasokat, s azokat, akik még vágyni sem mernek olyan főúri kiszolgálásra, mint az ukrajnaiak. De a szélesebb közvéleményt sem, amely ha nem is mondja még, de tudja, hogy mindezzel bizony már jó ideje mégiscsak fizetjük a háború árát, ami talán még súlyosabb is, lakosságunk túlméretezett ellenjavallt politikai irányzatú mozgósításával, jelszavakkal támogatott magyar nemzeti öntudatunk tompításával jár. Következményei előreláthatatlanok, de súlyosak lesznek mindenki számára, hiszen a valóságot, az igazságot, a tényeket nem lehet hosszú ideig büntetlenül félremagyarázni, vagy eltitkolni. Miről folyik a szó, kik és kitől kaptak törvényi felhatalmazást arra, hogy ilyen kihívóan Oroszország ellenében tevékenykedjenek? Összességében mindez ugyanis már részvétel a háborúban, és az amerikai-zsidó ukrajnaiak által uralt Ukrajna oldalán, illetve szembefordulás az ukrán néppel, Oroszországgal, sőt a nemzeti érdekeinkkel.

A nemzetközi jog által meghatározott körülmények között természetesen nyújtani kell humanitárius segítséget, de nem hivalkodó mértéktelenséggel, a történelmi előzmények, különösen a kifejezetten magyarellenes politika figyelmen kívül hagyásával, válogatás, ellenőrzés nélkül, és semmiképpen nem elsőrendű összenemzeti feladatként. Miközben állampolgárainknak hónapokat, féléveket kell várni egyszerű orvosi vizsgálatra, majd újabb hónapokat a kezelésre, külföldieknek, vagy kettős állampolgároknak nyújtott humanitárius feladatok nem előzhetik meg az állam intézményi belső szociális kötelezettségeit. Idegenek nem részesülhetnek szélesebb kedvezményekben és jogokban, mint a magyarok. Nem vonható le más következtetés, mint hogy jogilag, de jogellenesen fölénk emelt csoportok, fajok, kisebbségek miatt az állam okszerűen az ő számukra jogállam, nekik biztosít antidemokratikus törvényi védernyőt, s ők vissza is élnek vele. Ezért elfogadhatatlannak, megsemmisítendőnek kell tekinteni. Megköveteli ezt az is, hogy az utóbbi évek során több nagyobb városunkban kéretlenül és szükségtelenül több száz, sőt van ahol több ezer ukrán (nem kárpátaljai magyar) vendégmunkás jelent meg, ami sokféle komoly problémát okoz. Kötekednek, erőszakos cselekményeket követnek el, a magyarokban szándékosan félelmet keltenek (Igencsak hasonlítanak egy régebben betelepült kisebbségre). Jelen sorozatunkban többször megállapítottuk, hogy a helyesen és jogosan megépített határkerítés ellenére, ha minden idegent összeszámolunk, nem vagyunk kevésbé megszállt ország, mint egyes nyugat-európai országok. Nagyon igaza van Náray-Szabó Gábornak, a Professzorok Batthyány Köre alelnökének, aki a Pesti Srácok által indított „Merre tovább?” vitasorozathoz hozzászóló írásában leszögezte: „a folyamatosan beáramló, idegen civilizációból érkező tömegek szétzilálhatják a társadalmat.” Most még több ukrán és velük együtt ukrajnai zsidó, kazár várható. Parancsoló haladéktalanul és szigorúan felülvizsgálni a szolidaritás tartalmát, mindenre és mindenkire tekintet nélkül, hiszen a nemzetünk sorsáról van szó. A szorult helyzetbe került idegenek iránti szolidaritásnak az erkölcsi meggondolásokkal azonos, de inkább nagyobb súlyú történelempolitikai feltételei legyenek. Látványosan, fájón, költségesen bizonyosodott be a szemünk előtt, hogy a tüntető, könnyfacsaró, fülsértő és bántóan egyoldalú feltétlen szolidaritás nemcsak belpolitikailag ellenjavallt, hanem szövetségesnek, ellenfélnek és javadalmazottnak egyaránt rossz üzenet. Nem is beszélve a törvényszerűen bekövetkező kártékony következményeiről. Kívülről úgy tűnik, mintha a kormányszervek nemcsak nem látnák e veszélyeket, hanem meggondolatlanul ösztönzik, mértéktelen áldozatokkal elősegítik. Ezért az idegen letelepedés kérdését jogilag a lehető legsürgősebben kifejezetten korlátozási céllal szabályozni kell. Akár a kormánynak erre felhatalmazást adó népszerű nemzeti konzultáció, akár szakszerű jogi kezdeményezés alapján. Tudomásul kell venni, hogy egyetlen kormánynak sincs joga önhatalmúlag megváltoztatni lakosságunk nemzetiségi összetételét. Ezt a kis csonka országot hagyják már békén, mi pedig tudatosan és hajthatatlanul őrizzük meg csakis magunknak. Ezt akár alkotmánymódosításként is elő kellene terjeszteni. Talán testhezálló feladat lehetne az Országgyűlésbe bekerült Mi Hazánk Mozgalomnak, mert a jelenlegi nemzetközi helyzetben, érthető és érthetetlen okokból, másoktól ez ugyan elvárandó, de nemigen várható.

Pontosítjuk, hogy az előbbiek nem a kisebbségi sorból menekülő magyarokra (akiket eddig arról győzködtünk, hogy maradjanak a szülőföldjükön, ami történelempolitikailag helyes), hanem másokra vonatkoznak. Köztük azokra, akik e kiprovokált helyzet tudatos előidézői voltak, és most menekítik rokonaikat, majd maguk is menekülni fognak. A megtévesztő háttérhatalmi tömegtájékoztatás miatt ma a világban sokminden nem az, aminek látszik. A menekülés sem. Az országot elhagyó hétmillió ember beszédes szám. Már az orosz különleges katonai művelet előtti években is több millió ukrán hagyta el Ukrajnát a Zelenszkij-féle, a lakosságát is terrorizáló, az ellenzéket betiltó kormány miatt, azaz a „saját” amerikai-zsidó kormányuk önkénye elől. (Németországban már négyszázezer munkanélküli ukrán garázdálkodik!) Ki garantálja, hogy nincsenek köztük a félelmetes ukrán maffia, vagy fasizálódottak családtagjai, s majdani családegyesítésre számítva menekülnek? Mondhatják erre ők, vagy mások, könnyű elítélni a bajba jutottakat, ami csak hangzik igaznak. Ugyanis talán mégsem menekülni kellene tízmillió-számra, hanem a háttérhatalom által nyakukba ültetett nemzetidegen és népirtó kormány ellen kellene hadakozniuk. Hogy mégsem ezt teszik, az többek között, ugyancsak azt érzékelteti, hogy Ukrajna nem történelmileg alakult ki, hanem politikai tákolmány, amelyben az emberek sokasága nem érzi magát otthon. A megbízhatatlan elemek lehet, hogy a menekülteknek akár jelentős hányadát is kiteszik, s minden ellenőrzés nélkül bárhova eljuttatják őket, de ilyen értelemben róluk nem esik egy szó sem a világsajtóban, sem a világpolitikában. A magyarországi sajtó nagy része szolgaian ismétli az ukrajnai oroszellenes koholmányokat: magtárakat rombol le – ahol mag helyett fegyvereket tárolnak. Mezőgazdasági létesítményeket bombáz – ahonnét az oroszokat lövik. Iskolákat, vagy színházakat lő, amelyeket az ukrán hadsereg felelőtlenül pajzsnak használ, blokád alá vette a kikötőket – amelyeket náci bandák ellenőriznek, és amelyek nem sétahajókat, hanem nyugati fegyverszállítmányokat fogadnának. Egy népét védelmező kormány nem engedte volna katonai célpontokká tenni a lakóház-tömböket, az iskolákat stb. azáltal, hogy ágyúállásokat telepítettek az épületek tetejére. Rá kellene mutatni, hogy e nemzetidegen ukrajnai különítményt még a háború körülményei között sem hagyta cserben a nyerészkedő-haszonleső kalmár szelleme sem. Már a nyugati sajtó is szörnyülködik, hogy eladják más államoknak az ingyen kapott fegyvereket és segélyszállítmányokat. Zelenszkij képét, immár Jézust helyettesítve, világszerte árusított imagyertyákon láthatjuk, feltüntetve, hogy az értük kapott pénz nem máshoz, mint pont Zelenszkijhez kerül. A határon megfeszítetten dolgozó bátrabb segélyezőink megerősítik, a menekültek panaszkodnak, hogy az ukrán határőröknek több ezer eurót kell fizetniük, ha el akarják hagyni az országot, s a saját hadseregük lövi le őket, ha megpróbálnak a háború elől, azaz Zelenszkij elől menekülni! Mindez valahogy egytől-egyig kimarad a magyar sajtóból, mintha csak azt is Zelenszkij vigécei vezényelnék. Az is felkelthette volna az illetékesek – márpedig ebben minden magyar hazafi illetékes – figyelmét, hogy minket már azelőtt is feltűnően sok ukrán és ukrajnai „boldogított”. Elhűlve halljuk, hogy szervezés alatt van ezer ukrajnai ortodox zsidó befogadása, akik ráadásul nincsenek is veszélyben, mert már Lengyelországba menekültek, de úgy érzik, Magyarországon nagyobb eséllyel tudnák megélni hitüket. Nem megnyugtató, hogy jól érzik! Ha megszólalnának, vajon mit mondanának erre a félreértelmezett szolidaritást kezdettől ellenző magyar hazafiak? A kormányszerveknek a magyar nemzet, de a saját biztonságuk érdekében is számolniuk kellene azzal, hogy belső vörös vonal is létezik.

Megkerülhetetlen a kárpátaljai magyarság sorsának igazságos és biztonságos rendezése. A hányatott sorsú Kárpátalja hatalmi játékszerként a Versaillesban létrehozott, azaz korábban nem is létező Csehszlovákiához, majd a Szovjetunióhoz, annak felbomlása után pedig a korábban ugyancsak nem létező Ukrajnához került. Idegen test volt a Szovjetunió számára is. Elismerve, hogy soha sem tartozott Ukrajnához nem véletlenül ajánlotta fel már Hruscsov is Kádár Jánosnak, majd Kucsma ukrán elnök Antall Józsefnek, hogy visszaadják. Nem rajtuk, hanem az említett magyar vezetőkön múlott, hogy nem történt meg. Vajon mitől riadtak vissza? Kárpátalja 1991. december 1-i népszavazáson elsöprő többséggel kinyilvánított önkormányzati népszavazási igényét öt nappal követően az Antall-kormány által felelőtlenül aláírt magyar-ukrán alapszerződésre hivatkozva, a kárpátaljai magyarok nevében még azt is állította, hogy ők “lojális és hűséges polgárai” Ukrajnának. Zelenszkij, valamint zsidó és fasiszta társai pedig már attól sem riadnak vissza, hogy ősi ukrán területnek tekintsék és elűzzék onnan a magyarokat, a ruszinokat és mindenki mást. A háború ürügyén folyik is a Vereckei szoros megszentségtelenítése, Kárpátalja ukrajnai, feltehetőleg ukrán megszállása is. Az ugyancsak zsidó Porosenko elnöksége alatt megvonták tőlük az anyanyelv hivatali használati jogát, az oroszoktól úgyszintén. Zelenszkij törvényt hozott, miszerint a magyar gyermekek a 4. osztálytól csak ukránul tanulhatnak. A Nyugat által szított elbizakodottságukban, az oroszokkal együtt, egyiküket sem tekintik őslakosnak, holott évezred óta ott élnek, provokációkat követtek el ellenük, kiirtással fenyegették, és irtották is őket. Már csak ezért is erőltetett Ukrajna területi integritása és szuverenitása melletti állandó és hangos kiállásunk. Amikor pedig a kárpátaljai magyarság ellen a fentieket elkövették és a magyar kormány helyesen bejelentette, hogy ezért ellenzi Ukrajna felvételét a NATO-ba, egy ukrán szenátor nyíltan fenyegetődzött, hogy két óra alatt eljutnak a Balatonhoz. Jelképesen el is jutottak, még meg ismét csak magyar segítséggel. Ugyanis 2021 októberében, amikor a visegrádi 4-ek katonai vezetői Balatonakarattyán Európa biztonságának és stabilitásának erősítését célzó közös nyilatkozatot írtak alá, megmagyarázhatatlan módon jelen volt az ukrán vezérkari főnök is. Holott mindenki tudta, az ukrán kormány nyíltan háborús politikát folytat Oroszországgal és Belarusz Köztársasággal szemben, igyekszik leválasztani a lengyeleket a V4-ről, előtte, akkor is és utána is leplezetlenül ellenséges volt Magyarországgal szemben. Mindezek ellenére Ukrajna éveken át úgynevezett visszafordított szállítással (reverz) még orosz földgázt is kapott Magyarországtól, s a legutóbbi időszakban is adtunk el gázt „ukrán barátainknak”, ahogy az illetékes vezető politikus nevezte őket. Az ukrajnai „köszönet” pedig az lett minderre, hogy Olena Zerkal ukrán energiaügyi miniszter tanácsadója, korábbi külügyminiszter-helyettes kijelentette: “Ukrajnának van egy erős ütőkártyája: a Barátság kőolajvezeték. Véleményem szerint nagyon helyénvaló lenne, ha történne valami ezzel a vezetékkel, de végső soron az ukrán kormány és az elnök dönt politikai kérdésekben, így arról is, hogy valóban olyan nyelvet használjunk, amit Orbán is megért, vagy még nem állunk erre készen“! Otromba fenyegetés. A tudatromboló csőlátás megdöbbentő példájaként magyar méltóságtól ukrajnai tv jótékonysági műsorában mintegy válaszul ezt hallhattuk: „Magyarország egyértelműen elítéli az orosz agressziót és Ukrajna fegyveres megtámadását, követeli minden háborús bűn kivizsgálását, és megfelelő büntetést kér azokra, akik ezeket az emberiség elleni barbár tetteket elkövették.” Az orosz különleges katonai műveletet követően méltóságainktól hallottuk azt is, hogy a „szívünk az ukránokkal dobog”, meg „orosz agressziót” emlegettek. Reméljük, az ő szívük sem így dobog, vagy tragikusan félreértik a történteket, de a helyükben legalább a semlegesség lenne a kívánatos, ha történelempolitikai szellemű tettre nem merészkednek. Az amerikai-zsidó védenc Zelenszkijnek kisebb gondja is nagyobb az ukrán nemzeti érdekek védelmezésénél. Háttérhatalmi utasításokat hajt végre annak mindenen, így faji jellemzőivel együtt. Neki nemhogy lelkiismeret furdalást, gondot sem okoz, hogy harcoljon az utolsó ukrán katonáig. Elkötelezett támogatása, s olyan beállítás, mintha ez a magyar hazafiak álláspontja lenne, idegenszívű elutasítandó megközelítés. Azon nem csodálkozunk, hogy az ellenzék szerint az ukránok a mi háborúnkat vívják, de amikor nem ellenzékiektől halljuk ugyanezt, amikor megjátsszák, vagy elhiszik, sőt próbálják elhitetni, hogy Ukrajna vívja a mi harcunkat, akkor legyen akárki, de történelempolitikai hazugságot terjeszt, kártékonyan befolyásolja a magyar nemzeti tudatot. Hallunk olyat is, hogy „elítéljük a putyini agressziót, egy szuverén állam fegyveres megtámadását.” Nem „putyini”, hanem orosz! Másrészt a számtalan gyilkos amerikai beavatkozás történt valóban szuverén államok ellen. Szabad volt Irakban kétmillió békés lakost lemészárolni? Számos hasonló esetben a mai jajveszékelők némák maradtak Akkor is, amikor a NATO indok nélkül a szuverén Szerbiából kiszakította Koszovót, a taszári repteret is használva, szétbombázta Szerbiát, benne a Vajdaságot is, holott a reptér használatát azzal a feltétellel kapta meg, hogy a magyarok lakta területet nem bombázza. Nem voltak ilyen szolidaritási akciók, de még hangok sem. A nemzetközi szervezetek is megkerülték az állásfoglalást. Azóta tulajdonképpen nincs biztos védelmet nyújtó nemzetközi jog sem jogállamok, sem nem jogállamok részére; csak a háttérhatalmi kényszerjog van, amelynek fő eszköze most az általa megszállt Ukrajna. Amelynek szabad folyamatosan mészárolni Donbassz és Luganszk békés polgárait, kéttucatnyi vegyi és biológiai fegyver laboratóriumot felállítani és működtetni, amelyek számunkra, szomszédjaink számára is életveszélyt jelentettek. Ezeket kellene ismételgetni, tudatosítani mindenekelőtt itthon, majd Európában, nem a csőlátással szemlélt „orosz agressziót” sulykolni, s nem csatlakozni az amerikai-zsidó hazugságözönhöz, olyasmit állítva, hogy ez az Ukrajna „Európa kapuját védi”.

Tárgyilagosan kell látniuk, Oroszország vívja a mi háborúnkat, áldozatokat hozva, megmentve geopolitikai környezetünket az esetleges amerikai-zsidó-ukrajnai háttérhatalmi tűzfészektől. Azt is megláthatnák, hogy a kárpátaljai magyarok és állampolgáraink, akik nem a pillanatnyi történések, hanem történelempolitikai elemzés alapján ítélnek, nem örülnek ugyan a kikényszerített orosz akciónak, de azokkal az „ukránokkal”, akik csak ukrajnaiak, nem dobog együtt a szívük. Csodálkozunk azon is, hogy a szakminisztériumban, igaz a már említett szakszervezeti vonalon, de olyasmit olvashatunk, hogy „a putyini törekvésekben az egész második világháború után kialakult, és a hidegháború lezárása után megerősödött nemzetközi rendszer agresszív megkérdőjelezésének és átalakításának (nem természetes fejlődésen alapuló, hanem erőszakos fellépéssel kikényszeríteni szándékozó) kísérletéről van szó.” Éppen a természetes fejlődésről, sőt az ezt akadályozni akaró háttérhatalmi erők uralmával szemben a világtörténelemben az első komoly ellenintézkedésről van szó.

Nem örülhetünk a menekültek csalogatásának, s annak sem, hogy folyamatosan óriási mennyiségű értékes segélyeket küldünk azokba az ukrán városokba, ahol harcok folynak, s ellenőrizhetetlen, hogy kik használják fel. Mindez ugyanis már részvétel az ukrajnaiak mellett, s törvényhozási felhatalmazás nélkül. Szemben áll a helyes álláspontunkkal, miszerint ki kell maradnunk a háborúból. Félő is, hogy mindez nem növeli a kormány tekintélyét, ami veszélyes tendenciává nőhet ki. Intő, hogy a nemzetellenes ellenzék ezeket nem is kifogásolja, sőt fegyvert és magyar katonákat akar küldeni a frontra. E témakör követel némi magyarázatot, amire feltehetőleg hiába várunk. A kormánytól, eddigi teljesítménye és hivatalos állásfoglalásai alapján, továbbá a magyar-orosz és a magyar-ukrán kapcsolatok alakulásának ismeretében azonban elvárható a kimozdulás a semlegesség irányába. Nem menekülési útként jegyezzük meg, hanem az elemzés követelményeként, hogy tudjuk, a politikában nem mindig a legegyenesebb (elvi) út vezet az elérendő eredményre. A hazafi érti ezt, de mégis fáj neki, hogy nem a történelempolitikai szemlélet és tapasztalat alapján jártunk el, holott csak annak útján juthatunk el az igazsághoz, s talán valamennyire elősegíthetjük, hogy az igazi ukrán hazafiak is eljussanak hozzá. Hiszen még az a gyanú is fennáll, hogy egyes EU-tagállamok is szövetségi kényszerűségből ítélték el Oroszországot. A szövetségi szolidaritás minket is erre kötelezett, de ezen túl is mintha látványosan meg akarnánk felelni a háttérhatalmi elvárásoknak. Nehogy a megszerzett és meglévő orosz bizalom elvesztésével járjon mindez. Oroszország elítélése ugyanis kiérződött nem egy megnyilatkozásunkból és eljárásunkból. Nem nyerik el a közvéleményünk osztatlan tetszését, s az idő múlásával elkerülhetetlenül keltenek kételyeket. Ezért helyes, hogy külpolitikai megnyilatkozásainkban nemegyszer rámutatunk, hogy, szövetségi rendszerünk más tagállamai hangoztatnak ugyan oroszellenes jelszavakat, ám gyakorlatilag csendben, de hatékonyan együttműködnek Oroszországgal. Az EU 2022 áprilisában a teljes orosz olajexport 53 százalékát importálta naponta háromszázmillió dollárért. Azaz nem engedik, hogy a szövetségi rendszer felülírja a nemzeti érdekeiket, tőlünk viszont megkövetelik. Holott az EU vezetése, vezető szervei döntéseinek többsége már a meghozatala pillanatában tévedésnek bizonyult, ellentmond a szervezet létrehozásakor kinyilvánított céloknak, sőt ellenségnek tekintik azokat, akik ezt észreveszik, pláne még észrevételezik is. (Ehhez képest a KGST nemcsak utólag tűnik demokratikusabbnak, hanem az is volt).

Több mint elegendő saját tapasztalatunk van tehát ahhoz, hogy felfokozott érzelmek nélkül, az eddiginél tárgyilagosabban foglaljunk állást az „újukrán” neonácik üzelmeivel kapcsolatban. Nem is kellett volna megvárni fenyegetéseiket, beavatkozásaikat, Zelenszkij ordenáré kirohanását a miniszterelnök ellen az EU-NATO csúcson. Orbán Viktornak feltett felelősségre vonó kérdései helyett csak köszönetet mondhat neki. Szövetségi kötelezettségből aláírtuk az EU Oroszországot elítélő nyilatkozatait, amit remélhetőleg megért az orosz vezetés. Azt már nemigen, hogy ezen felül az Országgyűlés az orosz katonai beavatkozást elítélő, valamint Ukrajna szuverenitása, területi épségének sérthetetlensége mellett kiálló külön politikai nyilatkozatot fogadott el 174 igen szavazattal, 1 nem (Mi Hazánk) ellenében és 2 tartózkodás mellett. Kormánypártok és ellenzék közösen! A júniusi kétnapos ülésen szerepeltették „az ukrán győzelem utáni” fejleményekről beszélő ukrán nemzetiségi szószólót, aki hasonló szellemben „érzékenyítette” a honatyákat. Ugyanez a szellem tükröződött új méltóságunk kellemetlen következményekkel járható szóhasználatában a „putyini agresszió” elítélésében. Ám éppen hatásos vétóink és elvi álláspontunk következetes sikeres megvédése bizonyítja, hogy nem ez a helyes irány. Mégis egyre inkább kimondjuk, hogy nem vagyunk semlegesek, s tetteink is egyértelműen ukrajnai-pártiak. Ne várjuk meg, amíg az efféle történelmietlen szemlélet végzi ki a szövetségi rendszerünket is. Ma még más a helyzet, de nem kell nagy jártasság a politikában annak megértéséhez, hogy a cél eléréséhez olyan utak és módszerek is vezethetnek, amelyek ellentétesnek tűnhetnek az első pillanatban. Csakhogy ez oda-vissza érvényes. Az említett nyilatkozatokra nem kényszerített senkit szövetségi kötelezettség, csak saját történelmietlen gondolkodásmód. Az ukrajnaiak iránti barátságnak efféle kihívó fitogtatása ráadásul sokszor őszintétlen is, mivel a mélyben nemegyszer oroszellenességből fakad, s ezt nem csak mi tudjuk, és jegyezzük meg. Mivel az efféle felelőtlenül, avagy tudatosan még össznépiként is feltüntetett tudatrombolásnak máris érezhető a kártékony hatása, ami a továbbiakban súlyosabbá válik, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert könnyen lehet, hogy történelmileg felelősséget fogunk viselni érte. A szövetségesi hűség, különösen a tőke és a vele egy húron pendülő háttérhatalom által uralt helyzetben tehát igencsak ellentmondásos dolog, enyhén szólva mondhatnánk, szükséges rossz, így a valós magyar nemzeti érdek ritkán esik egybe vele. Nem is irigyeljük a kormányt az ilyen helyzetek kezeléséért, s el is kell ismernünk, a méreteinkhez és befolyásunkhoz képest, az esetek többségében bátran és sikeresen is teszi! A szövetségi rendszerünk sajátja, hogy partnereink többsége nyíltan és folyamatosan támad, korlátoz bennünket olyan eljárásokban, amelyeket ők mindenre és mindenkire figyelem nélkül, félredobva a szövetségesi hűséget, megtagadva még a nekünk járó szerződéses pénzügyi kötelezettséget, az alapszerződés szerinti kötelezettségeiket is. Az EU-nak semmiféle köze, jogi kötelezettsége sincs Oroszországhoz, sem Ukrajnához, tehát amit tesz, nem más, mint beavatkozás más országok belügyeibe. Eközben, az amerikai-zsidó háttérhatalom, az EU támogatását maguk mögött érezve, Zelenszkij, a politikusai és diplomatái, a Budapestre akkreditált ukrán nagykövetnő különösen, kezdettől fogva megengedhetetlen felsőbbségi stílusban beszélnek. Betiltották gyakorlatilag a teljes ellenzéket, az emberi jogokat semmibe véve működtetik az országot. A jogállamiságra oly érzékeny EU egyetlen tiltakozó szót sem ejt, sőt Ursula von der Leyen Kijevbe utazott. Tőlünk viszont elvárják, hogy minden téveszméjüket támogassuk. Ha nem tesszük, nem vagyunk jogállam, büntetnek és uszítják ránk az ukrajnaiakat. Mi meg, mintha nem vennénk észre, rezzenéstelenül folytatjuk a gesztusok politikáját. Gázt, áramot, segélyeket, politikai támogatást nyújtunk akkora volumenben, hogy az újukránok enélkül észrevehetően rosszabbul állnának. E körülmény kérdőjeleket is felvet. Ugyanis egyeseknek mintha nem Magyarország volna az első, legalábbis nem így szólnak és tesznek. Ezért helyes volt kimondani, hogy Magyarország e konfliktusban Magyarország pártján áll. Nem egyszerű ezt érvényesíteni a mindennapi gyakorlatban, de helyes, megkövetelendő, s támogatandó jelszó. A fent említett Náray-Szabó Gábor erről is megfogalmazza az egyetlen helyes álláspontot: „álságos szolidaritásra hivatkozva nem szabad engednünk nemzeti érdekeink képviseletéből. Ehhez kitartás és elszántság kell, ezért minden erővel támogassuk az Országgyűlést és a kormányt a béke és a szabadság megőrzéséért vívott harcában!

Zelenszkij 2022-02-28-án kérelmezte, hogy vegyék fel Ukrajnát az EU tagállamai közé, amit már a Krím visszacsatolásakor is felvetettek, de az EU akkor még kihátrált. Most hivatalosan is regisztrálta Ukrajna kérelmét. A kitöltendő kérdőívet tüntetően maga Ursula von de Leyen adta át Kijevben Zelenszkijnek. Nekünk, ahogy más országoknak is, sokhónapos munkával „kosárnak” nevezett a legbizalmasabb adatokat tartalmazó köteteket kellett összeállítanunk, hogy beléphessünk. A soviniszta ukrajnai kormánynak elég egy kérdőívet kitölteni? S ha ezt észrevesszük, Putyin szövetségeseinek minősítenek és hátrányosabban kezelnek bennünket, az EU egyenrangú tagját! Ezért nem is válthatott ki lelkesedést, amikor a kormány támogatta nyolc tagállam kérését, hogy ezt az Ukrajnát mielőbb vegyék fel a tagjelöltek közé. Bulgária, Csehország, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Szlovákia és Szlovénia közös nyilatkozatukban támogatta, hogy azonnali EU-s csatlakozást engedélyezzenek Ukrajnának, amelyhez Románia is azonnal csatlakozott. Illetékesünk még alá is húzta, „azt várjuk el Brüsszeltől, hogy kezelje kellő komolysággal ezt a kezdeményezést“. Háborúban álló országot nem okos dolog fölvenni az EU-ba. Törökországnak évtizedek óta van ilyen státusza. Magyarország éveken át kínlódott az EU-követelmények teljesítésével. Szerbia évek óta vár az EU-tagságra. Ráadásul ez a remélhetőleg létrejövő ukrán Ukrajnának ez ilyen módon nem is nemzeti érdeke. Az EU meg azt sem tudja, nem is érdekli, hogy olyan országot vesz fel a tagjai közé, amely nem jogállam, s még nemzetközileg regisztrált és elfogadott határai sincsenek. Az európaiságtól igencsak messze álló Ukrajnát most ukmukfukk felveszik, benne a mi támogatásunkkal, újabb nagy ellentétek keletkeznek mind a tagállamok, mind a hosszú idő óta várakozó jelöltek között, amelyek felgyorsítják az EU megszűnésének egyre valószínűbbnek tűnő folyamatát. A Mi Hazánk helyesen szögezte le: a lépés háborúba sodorhatja hazánkat, nem szolgálja a magyar nemzeti érdekeket. Ukrajna felvétele az Európai Unióba óriási pénzügyi és gazdasági terhet jelentene, és magunkra vonnánk Oroszország nemtetszését is. Már az eddigi, oroszok ellen elrendelt embargók is rendkívüli anyagi terhet rónak a magyar kormányra, a magyar emberekre. Ismét mellőzzük a történelempolitikai szemléletet. Nem kellene ennyire sietni még EU-tagokkal is nyíltan szembefordult ország érdekeinek védelmében.

 „De a háború nem megoldás”

Eleinte sokszor, mostanában ritkábban halljuk e tételt, ami minden vitát azonnal lezár, hiszen ki merne ellentmondani? Pedig az emberiség története majdhogynem háborúk története, amelyek döntő többségükben tényleg nem megoldották a problémákat, hanem előkészítették a következő háborút. Ám a világ nem tanul. És felejt. A közelmúltat is, pedig nem felejtendő, hogy az USA, sok esetben Izrael unszolására, avagy vele együtt hány háborút indított. A világ hiszékenyen és szenvtelenül járt el az USA-nak a második világháború óta végrehajtott mintegy negyven ország ellen elkövetett több mint hatvan agressziója, intervenciója, háborúja, népirtása, elnökök meggyilkolása, tiltott fegyverek bevetése és emberiségellenes bűnei felsorolhatatlan eseteiben is. Fájdalmas, de a világ, a honi szájhősökkel együtt magára vethet, mert e hatvanegynehány esetben összesen nem hangzott el a világban – nálunk sem – annyi jajveszékelés, s nem nyilvánítottak annyi szolidaritást, mint most a nem-ukránná fajult Ukrajna esetében. Az ENSZ is hallgatott. Pedig sokmillió embertársunkat ölték meg, s az elkövetők büntetlenek maradtak. Ukrajnával hirtelenjében teljesen megváltozott a helyzet, mintegy hódolva a háttérhatalomnak, boldog-boldogtalan szolidáris és még büntetni is akar. Mi is. Mi több, nem az igazi bűnöst, hanem aki végül visszaütött. Tüntetően barátságosak a bűnössel, kihívóak a saját érdekeit védelmezővel. Ez utóbbi tény még csak nem is tudatosul bennük, vagy ha igen, félreértelmezett szövetségi hűségből eltitkolják. Nem tanultak meg tanulni a történelemből. A megrázó, érzelmes kis történetek – amelyeket senki nem képes ellenőrizni, hogy úgy történtek-e, vagy megtörténtek-e egyáltalán – szenzációhajhász ismételgetése nem oda vezet, ahová el kell jutnunk. Nem az érzelmeket, a tudatot kell élesíteni. A háttérhatalom éppen ezt akadályozza, ám a bombák élesítéséhez ért. Ahhoz is, hogy megszedje magát háborún. Az USA a 2017-ben érvénybe lépett új nemzetvédelmi stratégiája kapcsán már az akkori kommentárok aláhúzták, hogy „halálosabb” haderő kiépítésébe kezd, mivel az Oroszországgal és Kínával szembeni technológiai előnye erősen csökkent. Mivel halálosak a szó legszorosabb értelmében, latolgatások jelentek meg arról, hol lenne legcélszerűbb legyártani ezeket. A sajtóba kiszivárgott vita következtetései szerint öt helyet vizsgáltak meg: Dél-Korea, Taiwan, Ukrajna, a NATO déli szárnya (Törökországtól a Kaukázusig) és az Arab öböl. Kísérletet tettek Kazahsztánban és Beloruszban, de a helyi vezetőknek és az oroszoknak helyén volt a szívük és az eszük. Végül Ukrajna mellett döntöttek, s ennek megfelelően itt indult be a „halálosabb” biológiai fegyvernem, benne az etno- és fajspecifikus biológiai fegyver gyártása. Az amerikai-zsidó háttérhatalom Ukrajna választásával háborúba akarta kergetni a V-4-eket, Romániát, Bulgáriát Oroszországgal, hogy páholyból nézhesse az emberirtást, és szabad kezet kapjon a Kínával elkerülhetetlennek tartott összecsapáshoz. A nyugati sajtó részletezte a levelezést, mely szerint Biden fia, Hunter Biden fontos szerepet játszott a kórokozókkal folytatott ukrajnai kísérletek pénzügyi hátterének megteremtésében, amit már Trump is ki akart vizsgáltatni. Oroszország a különleges művelet legelső napján porrá zúzott kéttucatnyi biolaborató-riumot, ahol a lépfene, a tularémia, a brucellózis, a kolera, a leptospirózis és az afrikai sertéspestis kórokozóival kísérleteztek ukránokon, amerikai pénzen és megrendelésre. Oroszország az ENSZ BT-ben erről már konkrét cégeket és személyeket megnevezve több száz dokumentumot mutatott be bizonyítékként. A Pentagon hivatalos közleményben ismerte el, hogy húsz éve negyvenhat ukrajnai laboratóriumot támogat. Mi lehet a magyarázata, hogy a magyar közvéleményt e hírekről sem tájékoztatják az illetékesek?

Végbemenőben van azonban egy fontos világpolitikai változás. Az USA-t a saját területén még nem érte támadás. Máig! Ellene az ENSZ, az EU, a világ nem alkalmazott szankciókat. Máig! Bár sok szakértő állítja, hogy mint birodalom leszálló ágban van, mégis próbálkozik világcsendőrként garázdálkodni. Ennek a világnak azonban vége. Mintha erre utalt volna a NATO óvatos eljárása is. Stoltenberg főtitkár leszögezte: “Eltökélt szándékunk, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk Ukrajna támogatására. De felelősségünk az is, hogy a háború ne terjedjen az ukrán határon túlra, és ne váljék konfliktussá a NATO és Oroszország között. Ez még több halált és még több pusztítást okozna“. Sőt azt is közölte, hogy nyugati katonai szállítmányokra mért orosz csapás Ukrajna területén nem tartozik a NATO elleni támadás kategóriájába. Vagyis, ha a nyugati politikusok nem is, a katonai vezetők emlékeznek rá, Putyin kezdettől fogva óva intett, ha bárki beavatkozik elsöprő csapásnak teszi ki magát. Június elején pedig, amikor az angolok nagy hatótávolságú rakétákat ígértek Zelenszkijnek, korrekten figyelmeztetett: „Ha ezeket leszállítják, akkor levonjuk a megfelelő következtetéseket, és arra használjuk majd a megsemmisítő eszközeinket, amelyekkel elegendő mennyiségben rendelkezünk, hogy olyan célpontokra mérjünk csapást, amilyenekre eddig még nem mértünk”. Katonai nyelven ez azt jelenti, a birodalmi történelem-csinálásnak lejáróban az ideje. Már kockázatos biztonságosnak vélt távolból élvezni, hogy országokat egymásnak ugrasztanak. Ennek megérzése ijesztette meg a háttérhatalmat, ezért akarja beidomítani, sőt megritkítani „a konkurenciát”, ami az ő értelmezésében az emberiséget jelenti. Ez megköveteli, hogy mielőtt bárki minősít bármilyen nemzetközi fejleményt, különösen beleértve a második Izraelt játszó fasizálódó Ukrajna móresre tanítását, történelempolitikailag tájékozódjon, ne higgyen gépiesen a lakájsajtónak és a háttérhatalom ügynöki minőségében eljáró politikusoknak. Ne feledjék, az USA és a nyugat-európai országok óriási fegyverszállítmányokkal segítetik Ukrajnát, miközben követelik, hogy legyen vége a háborúnak. Az USA, Kanada, Izrael és más országok még önkénteseket is küldtek, a Mariupolban önmagukat megadók között ott voltak az ő tábornokaik is.

        Aki látja és számításba veszi e közismert fejleményeket, arra a meggyőződésre jut, hogy az ukrán nép jelenlegi szenvedéseiért nem az orosz vezetés a felelős, hanem a sajátjának nem nevezhető, az amerikai-zsidó háttérhatalmi erők által vezető pozíciókba juttatott nemzet-idegenek. Akik életre keltették és támaszkodnak a második világháborúban a német fasiszták oldalán harcoló Bandera és Vlászov nevét viselő maradványokra, elősegítették a sovinizmus-fasizmus felé tartó, az oroszokat, magyarokat, egyéb kisebbségeket halállal fenyegető újabb különítmények, mint a fegyveres erőkkel egyesített 2014-ben létrejött újfasiszta Azovi, valamint Ajdar alakulat és hasonló fasiszta fegyveres szervezetek létrejöttét, szervezkedését, elnézték utcai önbíráskodásaikat. A háttérhatalom arra készítette fel őket, hogy tűzfészket képezzenek Oroszország és a V4-k ellen. Ez az emberellenes háttérhatalmi akció kifejlődés esetén akár világháborúba is torkollhatott volna.

        Aki viszont mindezt nem látja, vagy látja, de elhallgatja, vezérelheti akár félreértett jó szándék is, ám meghamisítja a történelmet, s ezen belül mára és a jövőre vonatkozóan balul, de lehet, hogy tragikusan tájoltatja be a magyar tudatot. Mindezek okán e fejezet alcímeként szereplő érvelés átmenetileg arathat köztetszést, de a gyakorlatban semmit nem ér.

Mégiscsak van „ha” a történelemben?

A történelemben nincsen ”ha”, csak tények, szoktuk ismételgetni. Ám nemegyszer a legismertebb, a világközvéleménnyel elfogadottá mesterkélt „tények” bizonyultak hamisnak, hivatkozási alapul szolgáltak új politikai vonal, emberellenes bűnök igazolására. Ilyen hazug történelemformáló tény volt 2001. szeptember 11-én a new-yorki Világkereskedelmi Központ toronyépületeinek lerombolása. A világ színe előtt az áldozatot lelkiismeretlenül megjátszó amerikai-izraeli elkövetők az afganisztáni hegyekben bujkáló Osama bin Laden által irányított arab terroristákra fogták, holott mérnökileg és politikailag alaposan, emberileg gátlástalanul gyalázatos tömeggyilkosságként kivitelezett amerikai-izraeli önprovokáció volt. Kezdve azzal, hogy nem két tornyot, hanem többet robbantottak fel. Közülük a harmadikat megrögzötten elfeledtetik, mert abban kapott helyet az önprovokáció irányító központja, s e nyomot még a véletlen említés szintjéről is mindenképpen el kellett tüntetniük. Úgy tetszik, ez volt a háttérhatalom önmaga elé állított nagy próbatétele, s úgy ítélte meg, hogy átment a vizsgán, elfogadtatta a világgal az arab terroristák meséjét, s a javak újrafelosztását elérendő, következett a demokrácia két évtizedes exportja a terroristának minősített országokba, ártatlan milliók legyilkolása, természeti kincseik elrablása, majd a világgazdaság bedöntése koronavírus világjárvány kirobbantásával. Az emberiségnek ez a 2001 óta átélt tragédiája halálosnak bizonyulhat, ha továbbra is önmagát becsapva, világszerte máig – sajnos, nálunk is – az USA-t ért arab terrortámadásról beszél, holott bizonyítékok ezrei tanúsítják: a terrortámadás igaz, csak nem arab, hanem amerikai-izraeli, azaz háttérhatalmi önterror volt. Amíg ezt a világ nem mondja ki, az ukrajnai eseményekről sem mondhatja el az igazat, nem tudatosíthatja, mi zajlik. Védtelen marad.

Mi viszont tudjuk, s hirdessük is, nem Oroszország és Ukrajna, nem is az USA és Oroszország, hanem az amerikai-zsidó szabadkőművesek háttérhatalma és Oroszország között folyik a harc! Az Oroszországgal szembenállók nem is a nemzeti Ukrajnáért szállnak síkra (aminek az említésétől is a hideg rázza ki őket), hanem Európa, s a történelmileg szükségszerű orosz-európai együttműködés ellen. Érdekük Európa és Oroszország egymásra uszítása, hogy ebből hasznot húzzanak, az ukránok ebben csak eszközük, akiket jelenleg az ő személyes megbízottjaik irányítanak. Ez sok tízezer emberéletbe kerül, de nekik nemcsak nem számít, hanem bejelentett céljuk. Ugyanezt szolgálta/szolgálja a sok százmilliárdos hasznot bezsebelt gyógyszeripari maffiájuk is, amelyeket sokan jogosan neveznek vírusgyáraknak.

Sem külpolitikailag, még kevésbé belpolitikailag senki/semmi nem kényszeríthet bennünket rá, hogy a velünk szemben ellenséges mai Ukrajna minden kölcsönösséget nélkülöző, feltétlen, eltúlzott, tudatromboló, érzelemmel túlfűtött, megindokolhatatlan, a nagylelkűt is meghaladó mértéktelen segélyezését, támogatását folytassuk. A fokozatosan eluralkodó ukránosodás/ukránosítás politikailag, tudatilag, erkölcsileg téves és káros, felmérhetetlenül ártalmas következményekkel fenyeget. A napnál is világosabb, hogy a nemzeti érdekeink, de az emberiség érdekei is azt követelik, hogy késlekedés nélkül minimum semlegesek legyünk, Ukrajnával kapcsolatban térjünk át a teljes és szigorú kölcsönösségre, Oroszországgal pedig továbbfejlesszük, ápoljuk a kölcsönösen előnyös együttműködési kapcsolatainkat.

Napjainkban, a világban meg is mozdult valami, ami elvezethet az emberiség által óhajtott célokhoz. Oroszország az ukrajnai különleges katonai művelettel a saját és a közép-európai országok biztonságát védte meg. Enélkül ugyanis Ukrajna a háttérhatalom segítségével szinte napokon belül második Izraellé vált volna, geopolitikailag hasonló szerepet játszott volna Közép-Európában, mint Izrael Közel-Keleten. Fenyegette volna a szomszédjait – minket valószínűleg különösen – terjeszkedett volna, háborúzott volna. Bevetette volna az amerikai segítséggel készülő biofegyverét. Ezért bár a történelemben tényleg nincs „ha”, a kialakított helyzet politikai elemzésében van helye. Ha Oroszország, önmagát és a geopolitikai környezetét is védve, bár megkésve, de nem teszi meg az őt kezdetben ezért elítélő, ám fokozatosan és csendben megértő világ által kifogásolt lépését, azóta már vele együtt mi is az újabb, a „halálosabb” háttérhatalmi biológiai fegyver veszélyeztetettjei, vagy áldoztai lennénk.

        Reméljük, a világ, s mi is, tanul Oroszország eljárásából. Egyrészt folyamatosan, világra szólóan le kell leplezni az egyre nyíltabb emberiségellenes szándékait megvalósító háttérhatalmat, másrészt, ha eljön az ideje, lehetőleg humánusan, de késlekedés és ingadozás nélkül ártalmatlanítani kell, megsemmisítő csapást kell mérni a fő erejére, hiszen az emberiség sorsáról, talán létéről van szó. A háttérhatalom tettei bizonyítják, fel sem merül benne, más megoldás, mint hogy önmagát mindenki fölé helyezve, dönt és nyomul a világban. Ennek okán megszervezett hatalmas ellenerő kialakítása nélkül újabb tűzfészkek kialakításában fennmarad az emberiséget ténylegesen fenyegető végveszély. A globális bűnbanda törekvéseit nem támogató országok nagyobb erőt képviselnek, s az ellenakció gondolata kering is a világban, számos ország szervezetileg is csatlakozna, ha lenne kezdeményezés. Az emberellenes háttérhatalommal szemben elszórtan szó esik sajtóban és politikában egyaránt, az emberbaráti háttérhatalomról. Feltételezések szerint szerepet kapna benne Kína, Oroszország, Brazília, India, Dél-Afrika (azaz a már létező BRICS) és más országok. Oroszország és Kína ebbe az irányba mutató minden területet felölelő együttműködési megállapodást kötött. Mindkét esemény világpolitikai jelentőséggel bír, akkor is, ha az elukrajnaiasodott politikánk és tömegtájékoztatásunk majdhogynem teljesen elhallgatta. Közvéleményük arról sem kap tájékoztatást, hogy Ázsia, Afrika és Latin-Amerika szinte semmit nem tett az ukrajnaiak védelmében. Pedig érdemes odafigyelni Lionel Zinsu, Benin volt elnökének egy diplomáciai értekezleten elhangzott szavaira: „Nem veszed meg az afrikaiakat a demokráciáról szóló történetekkel. Ezek csak a te meséid belső fogyasztásra.  Az afrikai elit többsége a Szovjetunióban alakult ki – orvosok, mérnökök, pilóták, tanárok, tudósok.  Az oroszok az egyetlen európaiak, akik dekolonizálták Afrikát. És Afrika emlékszik rá.  Ahogy Afrika emlékszik az európai atrocitásokra. Ha észreveszi, az afrikai országok nem támogatták az ENSZ Oroszországot elítélő határozatát.  És soha nem fognak támogatni semmilyen Oroszország elleni határozatot.  Ez minden afrikai gerincébe be van kötve: Oroszország jó, bármit is gondol róla.  Ez egy állandó. Egész Afrika figyeli a Közép-afrikai Köztársaságot és Malit.  Amit az európaiak évtizedekig nem tudtak megtenni, azt az oroszok egy év alatt megtették. A Közép-afrikai Köztársaság helyén bandák működtek, ma már igazi állam van ott.” Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnök is a NATO bővítését tette felelőssé a háborúért, s a Dél-afrikai Köztársaság nem is ítélte el Oroszországot az ENSZ-ben.

A mi sajtónk, politikánk azonban fél meglátni, vagy a szövetségi kötelékek miatt nem láttathatja, hogy Oroszország különleges művelete tényleg az, aminek nevezi. Nem Ukrajna, hanem a fasizmust, nácizmust, cionizmust ösztönző és kihasználó befészkelődött globális háttérhatalom ellen irányul, s az ügynökeik által eluralt Ukrajnában folyik. Előző szövetségi rendszereinkben is tilos volt meglátni a lényeget. Nem békülhetünk meg azonban folyamatosan azzal, hogy e jelenség uralja a tudatunkat. A fentieket összefoglalva, lássuk hát, amit még ezen túl látnunk kell az orosz lépésben, s amikről igazolhatatlanul szó sem esik politikánkban és tömegtájékoztatásunkban.

Elsődlegesen, az orosz vezetés fő gondolatmenete, amit a nyugat-európai „progresszívek” nem értenek, az, hogy a szülőföld védelme mindig szent. Nem úgy, mint ma az EU által eluralt Nyugat-Európában. Oroszország soha nem fogja feladni a szülőföld szeretetét, a hitet és a hagyományos értékeket. Az ősi orosz földek történelmi és természeti jogait veszi vissza, amelyeket mások téveszmék tudatos, vagy öntudatlan követőiként elkótyavetyéltek, avagy eloroztak. (Davosban ezt a törhetetlen orosz szellemet még az ősellenség Henry Kissinger is elfogadandónak ítélte, s figyelmeztette Nyugatot, ne játsszanak vele). Ehhez az amerikai-zsidó háttérhatalomnak, ügynökeinek és ügynökszervezeteinek semmi köze nincs. Oroszország eleve óvott is mindenkit, hogy beavatkozásuk súlyos következményeket vonhat maga után, egyesek mégis világpolitikai kérdéssé szeretnék felturbózni és egyre nyíltabban be is avatkoznak. A következményeket feltehetően meg fogják szenvedni. Alig érezhetően, de a világközvélemény kezdi mindezt a helyén kezelni.

Másodlagosan, olyan módszerekkel teszi mindezt, amelyeket, türelmes, békés megoldásokat javasló politikájának eredménytelensége, reagálásának emiatti viszonylagos megkésettsége lehetővé tesz. Mindezek okán, visszatekintve az átélt eseményekre, s egyben a jövőbe nézve, azt is latolgatnunk kell, helyeselhetők-e a konkrét helyzet történelempolitikai elemzése nélkül az önmagukban helyesnek tűnő sűrűn hangoztatott jelszavak, hogy „a háború nem megoldás” „békét minden áron”, amelyeket a háttérhatalommal szemben igényként soha senki nem támasztott, pedig többtucatnyi alkalom volt rá. E jelszavak arathatnak köztetszést, de semmit nem érnek a kialakított gyakorlati politikában, különösen, ha még nem is a valódi bűnösöknek címzik. Mérlegeljük ezt is, mert a háttérhatalom meghirdetett emberiségirtó terveinek ismeretében az elkövetkező időszaknak ez lesz az egyik központi, ha nem fő és mindenképpen eldöntendő kérdése. Oroszország ennek tudatában számolta fel a mi geopolitikai környezetünket is fenyegető fasizálódó tűzfészket.

Harmadlagosan, az amerikai-zsidó háttérhatalom ugyanazt akarja végrehajtani a világpolitikában, amit a világegészségügyben általa sikeresnek vélten végrehajtott: profitorientálttá tette az egészségügyet, amihez nem egészséges, hanem beteg emberekre van szüksége, és születteti is őket. Ahhoz pedig, hogy a világpolitikában teljesen uralkodóvá válhasson, emberekre sem lesz szüksége. Ezt is meghirdette és most a WHO-nak a nemzeti kormányok fölé emelésével meg akarja koronázni. Az emberiség történelme értékelni fogja, hogy valaki megálljt kiáltott és nemcsak annyi ereje van, hogy a háttérhatalom orrára koppintson, hanem képes rá, hogy ártalmatlanná is tegye. Aki az emberiségtől elidegenedett bitangok védelmében, avagy a puszta létüket védelmező megtámadottak ellen felszólal, az maga is háborús bűnös. A háborús bűnösök, tömeggyilkosok és címeres gazemberek ellen durvább szavakra, de főleg tettekre van szükség. A világnak példát mutatva, Oroszország megtette végre az első komoly lépést a háttérhatalom totális uralomra jutása ellen.

Válhat-e a harmadlagos szempont elsődlegessé? Nem tudni, hogy az oroszok nem így gondolkodtak-e, amikor az ukrajnai nácitlanító és demilitarizáló különleges műveletükbe belevágtak. De a világnak ennek lehetőségéről tudnia kell, nem pedig vakon ismételgetni a háttérhatalom által követelt ukránosítást. Sőt, késlekedés és határozatlankodás nélkül választania kell, hagyja magát elpusztítani, vagy harcol az életéért. Hamis minden más alternatíva, amely a világ tudatát uralni akarja, ha igaznak hangzik is, de nélkülözi a történelempolitikai szemléletet.

Következésképpen szünet nélkül, minden eszközzel védjük a tudatunkat, s ebben ne tegyünk engedményt. A tömegtájékoztatási eszközök birtokában a háttérhatalom és ügynökei naponta tucatnyi módon támadják tudatunkat. Arra törekszenek, hogy csak az általuk végezett kártékony érzékenyítés juthasson el hozzánk, s elszigeteljenek bennünket minden mástól. A minap az EU illetéktelenül elrendelte, hogy a tagállamokban tiltsák le az orosz Planeta tv adását. Ne hallgattassék meg a másik fél? Mi azonnal készségesen követtük e sajtószabadságot sértő súlyos hibát. Nem akarjuk megismerni a történelempolitikai ítélethez szükséges teljes igazságot? Óvunk tőle, hogy így járjunk el a folyamatosan sulykolt álságos kívánalommal is, hogy háborús helyzetben ne legyen helye ideológiai vitáknak. Amikor leginkább szükségesek? Akadhatnak, akik jóindulattal, átgondolatlanul ajánlgatják. A jóindulat rendben lenne, de az átgondolatlanságra nincs szükségünk. Azokra meg pláne nincs, akik ezt nagyon is átgondoltan gajdolják. Ugyanis, akik ki akarják közösíteni az ideológiát, éppen a tudatosodást akadályozzák. Ők azok, akik nem veszik észre, vagy titkolni igyekeznek, hogy a tudatunk sajnálatos módon immár erőszakosnak minősíthető ukránosítása tömény ideológia. Ezt tudva se vigyük túlzásba az ideologizálást, de azon őrködjünk, s követeljük meg, hogy magyar nemzeti legyen, minden idegen behatás nélkül.

Annak biztos tudatában, hogy csodát nem várhatunk, csak önmagunkban bízhatunk, tudatosan ébereknek lennünk, ahogy eddig is tettük, nem pedig elkésve megijedni, amikor már csak átkozódhatunk és önmagunkat kárhoztathatjuk. Védhetjük, menthetjük magunkat, ha történelempolitikai szellemben vizsgáljuk mindazt, amit átélünk, kimondjuk róla a véleményünket, s tettekké is alakítjuk. A magyar hazafiak e szellemben fejlesztett egyéni tudatának kialakítása túlbecsülhetetlen, mert belőle áll össze a visszamagyarosítás társadalmai tudata.

2022-06-13.

A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás