Sütő Gábor: Tudatunk védelme (16.) – Mégegyszer a téves minősítések, a kommunistázás csapdáiról
„Nem a probléma a probléma.
A probléma a problémához való hozzáállásod.”
Jack Sparrow kapitány szavai
a Karib-tenger kalózai c. filmből
Emberi létünk, tudatunk védelmének, elengedhetetlen követelménye, hogy úgy ismerjük a hazai, geopolitikai és nemzetközi valóságot, ahogy az létezik és működik, miként azokat is, akik működtetik. E nemes feladat zöme azokra a szervekre hárul, amelyeket ma a tartalmilag homályos média elnevezéssel illetnek. E média azonban – tisztelet az elnyomott, meghurcolt, de növekvő számú tisztességes képviselőinek – a feladatot nemcsak nem látja el, hanem háttérhatalmi érdekeket szolgáló parancsolgató eljárásával, hatalmi ágazattá előléptetésével eléri, hogy egyre felületesebb fogalmunk legyen a valóságról. Szándékos megtévesztő mindennapossá vált gyakorlata eleve más „valóságot” próbál elhitetni velünk, mint amit látunk. Hol van már Deák Ferenc intő sajtótörvénye, hogy „hazudni pedig nem szabad”! Mi több, e média negatív minőségbe csap át: már-már csak hazudni szabad! A hozzáállásunkat mégis az a bizonyításra sem szoruló történelmi tanulság határozza meg, hogy a valóság előbb-utóbb mindenkit utolér!
Állítjuk ezt annak tudatában és elismerésével, hogy az illetékes kormányszervek nem fordíthatják a teljes figyelmüket minden egyes társadalmi jelenségre. Ámde a hosszú ideje fennálló, a társadalmi tudatot megtévesztő, a politikai eligazodásunkra kártékonyan ható jelenségeket időben kell észlelni és haladéktalanul kezelni. Ennek elmulasztásáért súlyos árat kell fizetni, s ahogy történni szokott, nem az elkövetőknek, hanem még ők fizettetik meg a társadalommal. Az eluralkodott keserű tényállás felismerése indokolja sorozatunk „Tudatunk védelme” állandósított címét. Tartalmát pedig az, hogy a mai világban sok halaszthatatlan feladata van mindenkinek, állampolgárnak, hazafinak, intézményeknek, kormányszerveknek, méltóságoknak, ámde tudatunk védelmét senki nem tekintheti másodlagos feladatnak.
A kételkedők mondhatják, hogy olyan átfogó formában, ahogy itt tárgyalni fogjuk nem tapasztalható az eltájoló szándék. Ám bárki megfigyelheti, hogy immár megszoktatott napi eseményként nemcsak jelen, hanem meggyökeresedőben van, stratégiai területeken akadályozza nemzeti érdekeink védelmét és érvényesülését. A félretájékoztatás fojtogató légkörében mindenkinek rá kell ébrednie, hogy tudatunk védelme az első kötelezettségeink között van, ha nem az első. Ezúttal is ennek időszerű parancsolóan kezelendő vonatkozásaira térünk ki.
Baloldal-e a mai „baloldal”?
Mindig téves volt, mégis dívik, immár bosszantó is, hogy jobboldaliként elkönyvelt közszereplőink nagy része a rendszerváltás óta a politikai-politológusi vitákban folyamatosan és alaptalanul lekommunistázza, lebolsevikozza, leszélsőbalozza hazai és külföldi vitapartnereit, ellenfeleit, de még az eltörléskultúra (woke), a szexuális korcsosulás (gender), az Antifa és egyéb szélsőségességek képviselőit is. A hazai ellenzéket eleve baloldalinak minősítik, holott „e baloldallal” együtt (a történelmi értelemben valóban baloldali Munkáspárt kivételével) önmaguk is félreérthetetlenül a tőkés rendszer részei, hívei, támaszai és támogatottjai: mindegyikük jobboldali akár kormánypártiak, akár ellenzékiek! Vegyék végre észre, az ellenzék egyetlen szóval nem tiltakozik a baloldali minősítés ellen; kifejezetten kapóra jön nekik, hogy nem nevezik őket nevükön. Egyaránt olyan követelményeknek, szabályoknak, eljárásoknak tesznek eleget, amelyek a kapitalizmus sajátjai. Ennek általános tudata fontos, mert ténylegesen és eredményváróan csak efféle magatartást várhatunk el tőlük, efféle elvárásokat támaszthatunk velük szemben. Akkor is, ha történelmi jelentőségűnek bizonyulható társadalompolitikai-ideológiai különbség van e neoliberális és a nemzeti beállítású jobboldalijaink között, amit az állampolgárok helyesen érzékelnek és értékelnek, s ezt a szavazási eredmények is mutatják. A választók azt is tudják, az ellenzéki mivolt nem jelenthet szembenállást a nemzeti érdekeinkkel, bajaink szándékos növelésével. Ha ezt teszik, akkor már ellenségek, amit egyébként ők maguk is bejelentettek és hangsúlyoznak.
A bosszantó mozzanat pedig abban áll, hogy említett közszereplőink feladata lenne, s elképzelhetetlen, hogy ne lennének képesek rá, hogy korunk politikai áramlatait, eseményeit, személyiségeit odavágó korszerű fogalmak bevezetésével, vagy körülírásával minősítsék. Az egyszavas megalapozatlan minősítgetésük viszont nem más, mint címkézés. A múlthoz mérik a rendszerváltás utáni jelenségeket, s aztán azon vehetik észre magukat, hogy a probléma éppen az ő hozzáállásuk, hiszen a szembeszökő ismérvek láttán sem akarják, vagy tudják minősíteni az új jelenségeket. Tény, hogy tartalmaznak régi ismérvet is, de ez nem késztethet senkit a régi minősítésekhez ragaszkodásra. Emiatt nem a mai valóságról tájékoztatnak bennünket. Ez pedig mindig komoly következményeket vont maga után, s most sem történhet másként. Körültekintő rugalmasság és elvi következetesség helyett makacsul, megfontolatlanul (talán bátortalanságból, avagy szellemi lustaságból) kitartanak a jelenségek, személyiségek, vitapartnereik, ellenfeleik sértő jelzővel megtoldott kommunista, komcsi, bolsevik, marxista, neomarxista és más történelmietlen minősítgetése mellett. S e hibát négyzetre emelve, itt megállnak; kimondják e varázsszavakat és pont. Egyetlen bizonyító tény, vagy érv sem hangzik el. Mert nincs is. Ám mintha azt hinnék, hogy ezzel kivégezték a kérdéses eszmét. Azaz, a hozzáállással van baj. Célszerű is emlékeznünk a modern Argentínát elnöki minőségében megteremtő Domingo Sarmiento szállóigei mondására, amit korommal karcolt falra, amikor az akkori antifa-pribékek helybenhagyták: „Barbárok! Az eszméket nem lehet megölni!”
E megvető hangulatú szállóige idézése, a félreértés elkerülésére, megkövetel két megjegyzést. 1. Az említettek a felvetett napi politikai kérdések többségében általában helyes állásponton vannak, a szóban forgó vonatkozásokban azonban rendszeresen bekövetkezik a kommunistázó melléfogás, kibicsaklás. 2. Nem kizárólag magyarországi jelenségről van szó, de nálunk feltűnően erőteljes, makacs, már-már dogmává szilárdult, más területekre is kihat, ezért érdemes vele ismételten foglalkozni.
A kommunistázás, bolsevikozás, téves volta miatt bizonyíthatatlan, s további súlyosbító körülmény, hogy mindezek okán felelőtlen is. Akárcsak az illetékesek, akik mindezt könnyelműen gyakorolják, vagy elnézik. Ezzel az eljárással, immár közösen, két további súlyos politikai-ideológiai csapdát állítanak önmaguknak és mindenkinek. Egyrészt azt láttatják, hogy az időszerűtlen és téves egyszavas minősítéseikkel szétzúzták a támadott téveszmét, vagy eljárást; nem fáradoznak elemzésükkel, minden továbbit rábíznak az olvasóra, hallgatóra. Másrészt valójában egyáltalán nem is minősítik a téveszméket, hanem csak hasonlítják őket a mai gyakorlatba átörökölt begyepesedett egyszavas, hozzájuk nőtt múltbeli politikai-ideológiai kategóriákhoz. Ismét a hozzáállással van baj. Nem veszik észre, s mintha nem is törődnének vele, hogy félrevezetik önmagukat. S ami a legsúlyosabb hiba, közvéleményünket is.
2020 februárjára vége szakadt türelmünknek, s megjelentettük az interneten „A kommunistázásról a mának és a holnapnak /A lényeget elfedő politikai fogalmak csapdája/” című kisebb tanulmányunkat. Konkrét példákkal. Személyek megnevezése nélkül, ahogy tennénk most is, ha nem lennének immár közismertté srófolt szélsőséges megnyilvánulások is. Hiszen nem valakik, hanem téveszmék ellen harcolunk, remélhetőleg hamarosan az érintettekkel közösen. Bár nem valószínű, hogy szerény írásunk eljutott hozzájuk, vagy ha mégis, megfontolandónak tekintették volna. A bírált jelenség hervadhatatlan virágzásából inkább az kivehető, nem érzékelték történelempolitikai melléfogásaikat, makacsul kitartanak az alaptalan szűkszavú kommunistázás, bolsevikozás mellett.
Mivel azonban tudatunk naprakészen és harckészen tartása az emberellenes háttérhatalom ellen vívott harcban fontosabb, mint bármikor volt eddig, ismét nekiveselkedünk. Közös békés termékeny holnapunk érdekében, s azzal a bizakodással, amiben Ernest Hemingway hitt: „A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett.”
A woke maga a kommunizmus?
A jelen írás arra szolgál, hogy az esetleg magukra ismerő „tettesek”, vagy a felelős, de tétlen illetékesek figyelmét felhívjuk a sokasodó megtévesztő következményekkel járó melléfogásokra, de főleg arra a kényelmetlen körülményre, hogy a pallérozott szabályozásuk az ő kezükben van, azaz nem egyedül csak a háttérhatalom lapul meg mögöttük.
Ám a szemünk előtt az ennél sürgetőbb érv is. Számos országban és nemzetközi szinten a jobboldal, helyesen, keményebb harcot hirdetett és fontos akciókat szervez háttérhatalom évtizedek óta folyó sikeres ideológiai-politikai téveszméi erőszakkal párosított terjesztése ellen. Ennek valóban legfőbb ideje. Nemzeti fórumaira és a nemzetközi szervezeteként létrehozott Konzervatív Politikai Akció Konferenciára (CPAC) hárul e történelmi feladat. Jelentős jobboldali, vagy annak tartott politikai szervezeteket és tekintélyes személyiségeket tömörít, komoly irányelveket és célokat fogalmaz meg. Ámde ezek megvalósításához sem a múlt jelszavaival, példáival, történetével (és csak ezekkel) kellene hozzálátni, hanem a jelen fejleményeit kell tanulmányozni és minősíteni a jelen fogalmaival, ha kell, újakkal, nem pedig a múlthoz hasonlítgatni. A CPAC konzervatív mozgalom is tévútra vetődhet, ha elköveti ezt a hibát, márpedig találkozunk erre utaló ennek jelekkel. Például, ha a jelen eseményeitől elvonatkoztatva követel békét, azzal törli a múltat, ahelyett, hogy összekötné a jelennel. Nevezetesen a háborús helyzetre vonatkozó értékeléseit orosz-ukrán konfliktusra korlátozza, nem keresi az okokat, előzményeket, nem nyomozza a bűnösöket, s még kevésbé tárja mindezt a világ elé. Pedig ha e akarja érni a meghirdetett céljait, kötelező ezt tennie.
A történelmi folyamatot útjára indított CPAC mozgalomnak Oroszországban, s az alakuló emberbaráti világhatalmi szövetségben, a BRICS-ben szövetségest kell látnia. Ám, ahogy utaltunk rá, egyelőre hiányzik a történelempolitikailag helyesen megfogalmazott válasza a leglényegesebb kérdésekre, s enélkül azokkal sem lesz egyszerű szövetkezni. Indításakor, majd a CPAC 2023 május magyarországi konferenciáján hallhattuk, „Oroszország agresszor és súlyosan megsértette a nemzetközi jogot, ezért ki kell állni Ukrajna területi integritása mellett.” Továbbá, hogy „a migráció, a gender, a woke ugyanannak a radikális baloldali vírusnak a variánsai, melyek globálisan terjednek, és ez ellen nemzetközi szinten is koordinált ’politikai járványügyi’ védekezésre van szükség.” A felszólalók számtalanszor ismételték e téveszméket, amelyeket éppen az a globális háttérhatalom és médiája terjeszt, s amelyek ellen állítólag ideológiai-politikai harcot akarnak vívni. Kissé ritkábban, de azóta is ismétlik. Politikai melléfogás, hiszen éppen azt kellene látni és megfogalmazni, hogy az említett negatív jelenségek, ideológiai, politikai beállításukkal együtt, nem valamiféle baloldali vírus változatai, hanem a globális tőkés rendszer, s azon belül is a háttérhatalmának elfajzott, kiprovokált termékei, s mint ilyenekkel éppen velük kellene szembeszállniuk. Ma már szerencsére, nem utolsó sorban a magyar békemissziónak köszönhetően, ez tisztázódóban van a világban. Néhány bátortalan jele nálunk is elő- előfordul, mint annak a ténynek az említése, hogy az agressziót nem Oroszország, hanem Ukrajna gyarmatosításával és uszításával a Kollektív Nyugat követte el Oroszország ellen. Ha a CPAC-al együtt az ilyen horderejű kérdések okszerű elemzését nem végezzük el történelempolitikai szigorral, és nem tartunk ki mellette, hamis úton haladunk.
Nemrég mégis azt olvashattuk, hogy a beindított ideológiai-politikai harcban fontos szerepet játszó CPAC szervezetünk magasabb szintre emeli e harcot, amit csak helyeselni tudunk. Megrökönyödéssel hallottuk viszont, amint egyik illetékese „az elvtársak” eluralkodó eltörléskultúráját bírálva, kifejti, hogy „A woke maga a kommunizmus, csak újrahasznosított formában”, pusztán alkalmazkodik a korszellemhez. Bizonyításául Rákosira, Leninre, Kun Bélára hivatkozik, nehogy véletlenül az ellenünk ezúttal is globálisan hadakozó utódjaikra gondoljunk.
Sajnos, van más példa is. A Totalitárius diktatúrák áldozatainak augusztus 23-i európai emléknapján, a Terror Háza Múzeumban rendezett konferencián, a sajtóhírek szerint az ugyancsak helyes meglátások mellett bőven találkozhattunk hasonló. Hozzájárulhat ezekhez az ugyancsak szerencsétlen EU-döntés, hogy a fasizmust és a kommunizmust a közös emléknappal egy platformra helyezi, holott politikailag, ideológiailag, történelmileg elkülönülnek, akkor is, ha a módszereikben akad közös. A mindenben kommunista veszélyt kereső felszólalók közül politikus és történész is állított vitatandókat. Íme néhány: „a nácik és a kommunisták közötti ideológiai különbségek látszólagosak”; az Antifa-tag külföldi terroristák által tavaly februárban Budapesten elkövetett „szélsőbaloldali” embervadászatát bizonyítja, „a kommunizmus veszélye ma is fenyeget”; „a kommunizmus miatt hidegháború zajlott 40 évig”, avagy a Molotov-Ribbentrop megnemtámadási paktum helyett „Hitler és Sztálin … paktuma indította be a második világháborút”. Veszélyes olyasmit érzékeltetni, hogy senki más nem bűnös. Sorolhatnánk még efféle bosszantó pontatlanságokat, a múlt törlését és egyebeket, amelyekben szintén a történelmietlen hasonlítások, az egyszavas utalások uralkodnak, nem az alkotó időszerű elemzés. Magukért beszélnek, akárcsak ahogy az idézettek tették ezen a konferencián, de ez rossz hozzáállás.
Az állítólagos kommunista veszély kapcsán szörnyülködtek azon is, hogy az EU alapjogi ügynöksége szerint az antiszemita incidensek száma 400 százalékkal emelkedett az EU-ban, s ennek oka, hogy „a kontinens immunrendszere meggyengült”. Ez utóbbi félmondat igaz, de az igazságnak csak a részét képezi. A Világgazdasági Fórum (WEF) által kiképzett olyan „fiatal globális vezetők” (Yung Global Liders), árulók nemzetellenes tevékenysége miatt gyengült meg, mint Merkel, Leyen, Macron, Scholz és mások. Fontos, ha nem a legfontosabb körülmény, hogy ez az antiszemitizmus okszerűen erősödött fel, s nem korlátozódik Európára, hanem világméretű. Izrael és diaszpórái, s a zsidó lobbyk történelmileg folyamatos rasszista terjeszkedő politikájának következménye, amely nem törődik más népek jogaival, nem ismeri el még a fajtárs palesztin nép létezési jogát sem, több mint félévszázada cionista ideológiai-politikai megfontolása alapján folyamatosan irtja őket és más szomszédjait. Tagadhatatlanul és következetességgel jelenleg is, a világ szeme előtt! Elsősorban a „fiatal globális vezetők”, de a világ számos más vezető politikusa is elnézi, sőt támogatja a népirtást. Akinek mégis akadnak néha kételyei, mint Guterres ENSZ-főtitkárnak, azt pökhendi módon kitiltják Izraelből. E körülmények sem kerültek említésre az emléknapon! Ilyen fontos kérdésben nem kellene félrevezetni egyik felet sem, de különösen nem a közvéleményt! Nemzetközi szervezetek is sorozatban és folyamatosan is tiltakoznak a palesztin emberirtás, a palesztin lakosság embertelen kitelepítése, át- és visszatelepítése ellen a változó zsidó érdekek szerint. És amerikai részről meg-megismétlik, hogy az USA kész megvédeni Izraelt bármilyen áron. Tehát téves az a hozzáállás, hogy az antiszemitizmus mindennek következménye, nem pedig előidézője! Az ENSZ Közgyűlése is határozatban mondta ki májusban, hogy a palesztinok teljes jogú tagságra jogosultak. A szavazáson 143-an szavaztak igennel, s mindössze 9-en nemmel, köztük Izrael szoros szövetségesei, az Egyesült Államok és szégyenszemre Magyarország. Miközben helyesen, nemzetközi nyomás alatt és ellenére is kitartunk mellette, hogy Oroszországgal, Kínával, más országokkal tisztességes kapcsolatokat tartunk fenn, elkövetünk ilyen történelmi vétséget. A hozzáállással itt is baj van.
Az októberben Budapesten tartott II. Nemzetközi Izrael Párti Csúcson, az alighogy hivatalba lépett EU-miniszterünk is azt emelte ki, még a magyar uniós elnökségnek is egyik prioritása, hogy mindent megtegyenek a zsidó élet előmozdítására Európában és mindenhol. Kifejtette, hogy szerinte: Izrael Magyarország stratégiai partnere, ez a partnerség pedig kölcsönös tiszteleten, mély történelmi, kulturális és emberi kapcsolatokon, egyre szélesedő gazdasági együttműködésen, közös értékeken és kölcsönös érdekeken alapul. Ebből semmi sem igaz. Legfeljebb az a megalázó tény, hogy a magas pozícióba kerülő magyaroknak a nyilvánosság előtt, lehetőleg minél előbb le kell tenniük ilyenféle Izrael iránti hűségesküt. Emlékezzünk a legutóbbi köztársasági elnökeink kezdeti megnyilvánulásaira. Szánalmas és baljós jelenség. Bár a köznyelv vaskosabb kifejezést használ erre, amit a tv-ben kisípolnak. A jelenlévő izraeli miniszter, Netanjahu miniszterelnök nevében köszönetet is mondott Magyarországnak a folyamatos és feltétel nélküli támogatásért, megköszönte a magyar kormánynak, hogy megtiltja a Hamászt támogató tüntetéseket.
A helyes és sikeres külpolitikánk említett izraeli és ukrajnai kibicsaklásának okairól nemcsak nincs tájékoztatás, hanem kényszerítően helyesnek akarják elfogadtatni. Lehetnek világpolitikai, hazai, személyi, vagy más okai. Amíg nem ismerjük az elfogadható okát – ha van ilyen – a hazafiak fenntartásai nem szűnnek meg, sőt erősödni fognak. És ez így van rendjén. Ez olyan horderejű kérdéskör, hogy külön tárgyalást igényel, de az idegenszerű hozzáállások közül nem hagyható ki.
Bőven van még min bosszankodni, s egyre kényszerűbben. Elég belehallgatni, beleolvasni akár a jobboldali, vagy annak tartott fórumokba is, és hasonló „mélyenszántó” minősítgetésekkel, érvelésekkel találkozunk. Nemcsak azért kell ezt egyszer s mindenkorra abbahagyni, mert a hazafiak unják, s mert ez veszélyes gyúanyag, hanem mert nem felel meg a kor társadalompolitikai követelményeinek, s emiatt a CPAC meghirdetett helyes céljainak sem.
A fentiekben körvonalazott képtelenség elharapódzott sajátos és sajnálatos formája az értelmes érvek helyett durva, becsmérlő szavak kifejezetten sértő szándékú használatának divatba jötte, amire a tv-ben sípolással még külön is felhívják a figyelmet. „Kretén, rohadék, állat, „antiszemita”, „bolsi”, őskomcsi”, stb. Ám ősszabadkőművest, őscionistát, vagy nekik behódolókat senki sem említ, pedig a pénzügyi, fősodorbeli magas pozíciók tájékán kellene nyitott szemmel nézelődni. Tartalmilag az efféle hozzáállás is azt jelenti, hogy az érintettek és illetékesek nem méltóztatnak fáradozni, nem akarják nevén nevezni, hogy mi/ki az, amiről/akiről beszélnek. Ez nem segít a nézőknek/hallgatóknak az eligazodásban, sőt e szavak el is vonják a figyelmüket az általában fontos mondanivalóikról, s ugyanolyan bizonytalanság marad bennünk, mint előtte volt. Lehet, magukban a szitkozódókban is. Elszórtan sikert arathatnak („Jól megmondta nekik!”), de ha az ostobaság netán sikert is arat, attól még ostobaság.
A bírált gyakorlatot alkalmazók elspórolják a társadalmi jelenségek, fejlemények, szereplők időszerű szükségszerű tárgyilagos elemezésének, megnevezésének és minősítésének tényleg nem könnyű feladatait. A néven nevezések ugyanis, főleg ha újak, vitathatóak lehetnek, ellenvéleményt, ellenállást válthatnak ki, de az igazság vitákban születik. Sőt az óvatlanul trónra emelt téveszmék, amire az antiszemitizmus elleni zéró tolerancia törvényesítésében van sokszor fenyegetően idézett példánk nekünk is, nemzetellenes intézkedéssé minősülhetnek. A kommunistákra meg könnyű ráfogni, hogy azok, hiszen akik annak idején annak állították be magukat, jórészt nem is voltak azok, átmentették magukat, de ma sem azok, sem ők, sem az utódaik. Ugyanúgy a szabadkőművesek, vagy másféle összeesküvők, ugyanahhoz a társadalomellenes rejtett bűnszövetkezethez tartoznak, mint annak idején. A kommunistákra hivatkozás tehát ingyenes reklám az álbaloldaliak számára, s nem is ismert olyan eset, hogy tiltakoztak volna ellene. Akik meg kommunisták voltak és megtartották a hitüket, a történtekből tanulva, kisebbségben, elnyomatásban, de komoly, nagyon is figyelemre méltó társadalompolitikai elemzéseket végeznek a Munkáspártban, nevén nevezik a dolgokat, nem félnek minősíteni, ezért e tekintetben tanulni lehetne tőlük, ha az érintetteknek lenne merszünk szembeszállni a saját begyepesedett érvelésükkel.
Összegezve, az új igazságok értelmezésére nincs kártékonyabb, mint az egykorvolt vélt, vagy hiteles igazságok gépies ismételgetése. A mai kommunistázás tehát, akárkikre is vonatkoztatják, történelmietlen, szellemi zsákutca. Mindent egybevetve, ma sem a kommunizmus a probléma, hanem a jelenlegi valós problémákhoz való hozzáállás. Sokan érzékelik e problémakör időszerűségét, kísérleteznek megoldásokkal. Érdemes visszaemlékeznünk a sikeresebbekre.
Unortodox, illiberális, semleges
Mindig akadnak szellemileg bátrak, alkotók, akik kapukat nyitogatnak az emberiség előtt. A közelmúltban is szemtanúi voltunk, hogy akadtak, akik egymással összhangban álló szavakban és tettekben megpróbáltak kitörni a hivatalosnak kikiáltott, kényszerítően elfogadtatott keretekből. Tudtak unortodoxok és illiberálisok vagy akár semlegesek lenni a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban. A semleges kifejezés sorsa most dől el, mivel igényelt némi tartalmi magyarázatot. Megnevezett tartalmi elemei, céljai helyesek, tulajdonképpen minden állam ezekre törekszik. Azaz tartalmilag nem is annyira új gazdaságpolitikáról van szó, mint új hozzáállásról olyan témakörhöz, amelyben az EU nemcsak megbukott, hanem a haladás akadályává vált. Kezdeményezésünk nem jelent diszkriminálást, sem lemondást bármely kölcsönösen előnyös kapcsolatról. A választóvonal értelemszerűen a hátrányosság. A fanyalgók mutassanak példát rá, hogy mások kertelés nélkül megfogalmazzák irányelvüket, ami szinte el sem tér az általánosságban hangoztatottaktól. Az előfordulhat, hogy a semlegesnél akadhat a tartalmat jobban összefoglaló kifejezés. De viszonyuljunk jóhiszeműen a kezdeményezéshez, mert az a lényege, hogy az EU kóros háborúspárti szankciós politikájával szembenállók részére utat mutat az ésszerűség felé. Szembeszáll az EU háborús pszichózisából eredő gazdasági hidegháborús választási kényszerrel, miszerint megfontolás nélkül csak a halódó nyugati gazdasági együttműködésre kellene támaszkodnunk, lemondva a szárnyaló keletiről.
A kezdeményezés nagyon is időszerű és helyénvaló. Akkor is, ha a teljes semlegesség a gyakorlatban megvalósíthatatlan. Ugyanis nem lehet elvonatkoztatni a változó politikai, ideológiai, erkölcsi körülményektől. Számunkra, például, egyáltalán nem semleges, hogy Olaszországról, vagy Brazíliáról van-e szó, avagy a minket ellenségként kezelő Ukrajnáról, illetve a létrehozása óta tömeggyilkos népirtó rasszista Izraelről. Velük szemben nem lehetünk semlegesek, mégis a semlegességet felülmúlva, sőt a kötelező kölcsönösségtől eltekintve, a pártjukon állunk, és nem is csak gazdasági vonalon. Izrael, s a jelenlegi Ukrajna, azaz egy másik állam melletti tüntető kiállásunk még a nemzetközi fórumokon is szokatlan, a nemzeti érdekeink szempontjából pedig kifejezetten ellenjavallt. A kérdéskörnek ezen inkább már politikai vonatkozásai nem is találkoznak a hazafias érzelmeinkkel. A nemzetközileg is elismert sikeres békepárti emberbaráti külpolitikánk ismeretlen okból bekövetkező huzamos kibicsaklása sajnálatos és elfogadhatatlan, hiszen feloldhatatlan ellentmondást szülve, kontrázza az egész külpolitikát. Holott el kellene fogadni végre, hogy legalább a semlegesség bevezetése az említettekkel szemben nemcsak indokolt minden tekintetben, hanem alapvető nemzeti érdekünk, történelempolitikailag kötelező.
Ami pedig az alcím első két kifejezését illeti, nem voltak teljesen ismertetlenek, ámde új módon, s a változó körülmények számításba vételével vetették fel és a gyakorlatban sikeresnek bizonyultak. A hazai és az európai politikai irodalomban talán éppen emiatt mindkét kifejezést hanyagolják. Pedig mind közgazdasági, mind társadalompolitikai szempontból, az előzőektől eltérő, de a jelenlegi társadalmi kereteken belül maradó új valós tartalmi, politikai megközelítést javasoltak és sikeres lépéseket is tettek meghonosításukra. Tartalmilag és céljaikat nézve hasonneműek a gazdasági semlegességgel, feléledésük várható.
Valakiknek azonban, akik kulcspozíciókban vannak, mindezek nem tetszettek. A tekintélyuralomra törő valakik pedig napjainkban az egyre ismertebb háttérhatalmi, szabadkőműves, nemzetellenes összeesküvők. A világban, sajnos nálunk is, ők uralják a hírközlés, a tudatformálás majdnem minden eszközét, s így, vagy úgy, de elérik, hogy egyes politikusok mellett a közismert és elfogadott politológusok, újságírók, közéleti személyiségek is inkább kommunistázzanak csak, de felejtsenek el mindent, ami unortodox, vagy illiberális. A kommunistázást biztos módszernek ítélik, mert nem vezeti a közvéleményt a jelenbe, hanem a múltba, amelyben nincsenek veszélyek, még ha netán igazat is mondanak róla. Ezeknek az erőknek az a fontos, hogy a tudatunkkal egyeduralkodóként játszhassanak a jelenben és a jövőben, amit pedig a nemzeti jobboldalnak kellene szellemileg uralniuk, ha jövőt akarnak maguknak, nemzetünknek. Nem a globalista világrendben kell helyet követelniük önmaguknak, hanem harcolni kell ellene. Ellene és nem a mondvacsinált „kommunisták” ellen.
Mindhárom újító szellemű kifejezés a jövő felé fordul, nem a múltra tekinget. Legfontosabb tartalmi alkotóeleme a nemzeti jellegű megközelítés az EU elidegenedett parancsuralmi, kártékony, sőt büntető eljárásaival szemben. Feltehetőleg ezért vannak visszaszorulóban, de reméljük, nem letűnőben, mert növekvő szükség van a fejlemények nevükön nevezésére. Az EU kapcsán elkerülhetetlen rámutatni arra a téves hazai hozzáállásra is, hogy nem szűnünk meg vádolni a felgyülemlő és súlyosbodó európai uniós problémákkal az ezekhez vajmi kevés közzel rendelkező belga fővárost, Brüsszelt. Semmi értelme annak, hogy kerüljük az EU megnevezését. Az ellenünk indított kötelezettségszegési eljárásokat „az uniós jog megsértése miatt”, vagy a szuverenitásvédelmi törvényünk kapcsán nem Brüsszel, hanem az Európai Bizottság indította. Mégis a nemzeti konzultáció valós hibákat felrovó tizenegy kérdésének mindegyike Brüsszelt hibáztatta, az igazi bűnös, az EU említésre sem került. Nem vagyunk naivak, tudjuk, hogy az irodalomban elfogadott a szimbolizmus, de súlyos politikai kérdésekben félrevezető, hiszen közvetve az uniós maffia védelme, ezért téves hozzáállás, kerülendő. Hiszen elfoglalni sem Brüsszelt akarjuk, hanem az EU-t.
Egyetértő okfejtéssel méltathatjuk, hogy a külpolitikában a keleti nyitással bevezettük blokkosodással szembeni elvi-gyakorlati tartózkodásunkat, szembeszálltunk a szankciózási politika önmagunknak káros gyakorlatával is. Megalapozottan hivatkozhatunk a világ figyelmét felkeltő békemissziónkra, valamint a most meghirdetett, de a gyakorlatban már régebben folyó gazdasági semlegességre is. Az elért eredmények bizonyítják, NATO és EU-tagállamként sem kell eltávolodnunk a világunk többi részeitől, különösen, ha ezek jelentősebbek és együttműködőbbek is, mint az említett két önmagát, s ezzel minket is gyengítő szervezet.
Jogállamiatlanságok a belpolitikában
E fejtegetések nem az EU által velünk szemben támasztott állítólagos jogállami sérelmekkel foglalkoznak, hanem kifejezetten a jogállamiság néhány időszerű, de elhanyagolt belpolitikai szempontjait érintik.
Karácsony Gergely főpolgármester és Magyar Péter, a TISZA párt vezetője a média mindennapos szereplői. Egyikőjük évek óta, másikuk hónapok óta. Összeszámolhatatlan hány bizonyított szabálysértésre, visszaélésre, korrupciós ügyletre, erkölcstelen magatartásra, hazugság tömkelegére derítettek fényt. A közembert nyomorító, országunknak anyagi, politikai és egyéb súlyos károkat okozó hazai és EU-beli eljárásaik, bizonyítékok tömkelegével állnak rendelkezésre. Mégis mindenki csak sopánkodik tetteiken, kifogásolja eljárásaikat, azok is, akiknek rég lépniük kellett volna. Ők meg élik a világukat, nyíltan harcolnak a kormány ellen és erre szólítanak fel másokat is, akadályozzák országunk életét, működését. A közvélemény csak ámul rajta, hogy ők és más álbaloldali ellenzéki vezetők bármit megtehetnek, a panaszkodó, legfeljebb vádaskodó szavakon kívül semmi bántódásuk nem esik.
Hírközlő szerveink mellett politikusaink jó része is szörnyülködve ismerteti, mi mindent követ el nap, mint nap a hol messiásnak, hol „a bolsevikok utódjának” kikiáltott, látszólag a semmiből feltűnt, de nyilvánvaló bőséges háttérhatalmi támogatást élvező Magyar Péter, aki minden kézzelfogható indok és felhatalmazás nélkül egzecíroz komoly szakmai intézményeket. Mindenbe beavatkozó zavarkeltő csodadoktor, az 56-os lyukas zászlót kisajátító, ugyanazon kérdésre hol igent, hol nemet mondó sajátos közéletivé előlépett szereplő, aki a sajnálatos állampolgári és kormányzati hozzáállás miatt elkerüli az esedékes bukását. Közrejátszik a média is, amely mintha támadná, naponta tele van kicsinyes törvénysértő stiklijei részletes, számtalan és immár megunt azonos módon ismétlődő írásos, szóbeli és videós ismertetésével. Mindennek tetejébe az intézkedési jogkörökkel felruházott hatóságok sem győznek panaszkodni rá, észre sem véve, mindez már olyan mérvű, hogy népszerűsítésnek minősíthető. Hónapok óta tele van a hírközlés a kihágásaival, amelyekért felelősségre vonható. Joggal merül fel, az illetékes jogi és kormányzati személyek és szervek hogyan értelmezik belpolitikailag a jogállamiságot, s mire várnak még a pártpolitikai csatározásokban oly harcos országgyűlési képviselők? Joggal felvetődik, mi ennek a hozzáállásnak az oka, de különösen a célja?
A nevetségesen többször újraválasztgatott Karácsony Gergelynek is első dolga volt, hogy érdemtelenül milliókkal jutalmazza a támogatóit és főnökeit. Mindketten fesztelenül és kihívóan élik világukat Budapesten és Brüsszelben egyaránt. Nekik és a hozzájuk sorolható nemzetellenes ügyeskedőknek a hajuk szála sem görbül. Az illetékesek láthatólag észre sem veszik, hogy a két háryjános az ő segítségükkel alakította ki kiváltságos helyzetét. Az őket felépítő hazai és globális háttérhatalom nyílván dolgozik a népszerűsítésükön, ám ez már olyan mérvű, hogy valami más támogatás is kell hozzá. Talán az említett körülmény, hogy az egyre számosabb kormányzati szerv alkalmatlan rá, hogy tisztázott tényállások mellett a jogi, törvényi politikai rendeltetéseinknek eleget tegyenek. Ugyanis lejáratónak beállított állandó szerepeltetésük vezető hírként az ismertségüket növeli óriási mértékben. Akiknek ebben már régen és határozottan lépniük kellett volna, elnézik mindezt. Mégis változatlanul a helyükön maradnak. A szervek is, a személyek is. Nem veszélyeztetik a globalista világrendet, hanem inkább helyet követelnek benne maguknak.
Van még nagyobb jogállamiatlansági ügy. Senki nem tűzi napirendre, de a honpolgárnak is van szuverenitása, amit ugyancsak sértenek az előző bekezdésekben ismertetett tények. Akárcsak a Digitális Állampolgárság (DÁP) intézményesítése, a poszthumanizmus és Nyugat egyéb termékei, melyek a modernizáció örve alatt fokozatosan korlátozzák az egyén szuverenitását. Testünk, lelkünk, egészségünk, elhívatottságunk, tudatunk, erkölcsünk, politikai nézeteink a miénk, azaz szuverén; senki nem játszadozhat, kísérletezhet velük. Van is lázadozás. Sok más országban már perek folynak a nemcsak szükségtelen, hanem ártalmas Covid-oltásokat erőltető vállalatok, szervezetek ellen. Az legyen a napiparancsunk, hogy elutasítsuk a divatos, kényelmi, vonzónak beállított, de nem áttekinthető kezdeményezéseket, mielőtt még kötelezővé válnának. Minden további jogi, egészségügyi és „tudományosnak” kikiáltott lépés összetevőit, következményeit százszor vizsgáljuk meg, inkább várjuk ki, hogy más helyeken mire vezet, és álljunk ellent. Nemzeti konzultációk kikövetelésével, s akár polgári engedetlenségi mozgalommal is. Ne bűvöljön el bennünket a modernizáció és a tudományosság hangoztatása, pláne nem kikényszerítése, mert ma ez, ha közvetetten is, de végső soron nem más, mint háttérhatalmi emberellenes összeesküvés. Elismerendő, könnyű ezt kimondani, de hihetetlenül nehéz, és egyre nehezebb lesz megvalósítani. Ezért ne késlekedjünk, s legyünk tudatában, s úgy álljunk hozzá, hogy ez sem emberfeletti lecke.
Európában ugyancsak az egyén szuverenitását is sértik a törvénytelenül, erőszakosan, hódító szándékkal betolakodók (85%-uk férfi), valamint a suttyomban, de ugyancsak honfoglaló szándékkal besettenkedők is. A háttérhatalmi szintre emelt médiában már szinte fel sem merül, hogy az európai országoknak, nemzeteknek, állampolgároknak is vannak jogaik. Semmibe is veszik, még a félénk védelmüket is büntetik. Az országhatárokat okmányok nélkül erőszakosan, hódító szándékkal, készbe beülőkkel, sőt gyilkoló betolakodókkal szemben már rég jogilag, politikailag, gyakorlatilag előkészített tűzparanccsal, a kormányok tehetetlenkedése esetében pedig lakossági önvédelmi szerveződéssel kellene védeni. A schengeni határokat pedig legalább úgy védeni mindenkinek, mint mi tesszük. Mi az, hogy az EU bünteti tagállamait, mert korlátozzák ismeretlen illetőségű és szándékú betolakodók menedékjogát? Hol van ez az ursulák, angélák által követelt menedékjog megírva? A történelempolitikai szemlélet azt is megköveteli, hogy ne feledjük ennek az európai jelennek a múltját sem. Háttérhatalmi nyomásra, de Németország hirdette meg, kezdte el és kényszerítette rá más európai országokra a Wilkommen téveszmét. Egy évtized után, a nép ellenállását, s a betolakodók honfoglalási szándékát érzékelve, a német vezetők most óvatosan visszakozni akarnak. Tegyék, és támogassuk őket ebben, de ne feledjék, s Európa se feledje az előtörténetet, a múltat, a tanulságokat, s a felelősséget sem. És semmit, ami mindezekből következik. Már ha az európaiak továbbra is európaiak akarnak maradni, sőt egyre inkább úgy kell fogalmazni, hogyha meg akarnak maradni.
Szorosan összefügg mindezzel, hogy a magyarság terhére ijesztően növekszik a betolakodott és a betolakodó ingyenélők, élősködők és ügyeskedők száma és étvágya, akik szerzett jogként tekintenek a segítő szándékú előnyökre, előjogokra. Nem hisszük, hogy a kormány akarja annak bekövetkeztét, amit Csurka István előre látott, de a szemünk előtt sorra megvalósulnak. Idézzük „A trianoni határok között Magyarországon húszmillió ember is elfér, de belátható időn belül ebből csak hétmillió lesz a magyar, a többi kilenc meg mindenféle vegyes, akkor Magyarország nemzetközi nép-lerakat lesz itt a Kárpát-medence közepén, nagyjából ugyanannak a nemzetközi kozmopolita rétegnek a vezetése alatt, mint ma. … Nagyon keserű lesz akkor magyarnak születni. Megbélyegzettség, üldözés, megszégyenítés és a teljes magyar történelem eltagadása lesz az osztályrészünk. Nyelvünk helyén vartyogást hallhatunk.” Sajnos, halljuk és látjuk. Az ukránokon, kínaiakon, izraelieken és tucatnyi más betolakodó mellett még a nyugat-európai országokból is özönlenek hozzánk! A németek tömegével és a média még hívja is őket. Fonák wilkommen! Az említett tűzparancsnak és lakosság önvédelmi szerveződésének nálunk is helye lenne. A csendes betolakodókkal szemben is, akik láthatóan miránk „szakosodnak.” Nos, akik mindezt, és a nevezettek gyarmatosító szándékának elhatalmasodását elnézik, sőt elősegítik, a magyarság jövőjével játszanak. Ha nem akarunk a nyugat-európaiak sorsára jutni, sem velük, sem a csendes betolakodóikkal szemben nincs helye az elnézésnek. Ne legyen kétség, a hazafiak mindezt látják, és a leghatározottabban elítélik. A magyar haza, nemzet, nemzeti érdekek védelme legyen valamennyiünk közös felelőssége és ügye. Ennek érvényesítésére is nagyobb jogi, politikai, szervezeti figyelmet kellene fordítani. Itt sem az a fő probléma, hogy betolakodnak, vagy küldik őket, hanem az illetékes hazai szervek hozzáállása. A természetellenes, a magyarságot sértő és háttérbe szorító hozzáállásuk. Akik ezt teszik, ugyanaz lesz az elkerülhetetlen sorsuk, mint az uniós ursuláké, akármilyen hangzatos frázisokkal és becstelen ügyeskedésekkel próbálják fedezni. Ma még lehetséges a közösen megvalósítandó sorsfordító hozzáállás. Remélhetőleg az érintettek is megérzik ennek a sürgetőnél is sürgősebb történelmi szükségszerűségét.
Végigtekinthetünk a saját történelmünkön is. Csendben, de ugyanazon szándékú betolakodók, kormányszervek segítségével foglalják el a tettre kész felkészült magyarok elől a kulcspozíciókat akármilyen társadalmi rendszerben is élünk. Világméretű visszarendeződés következett be, ám sokan nem érzékelik, viccelődve gengszterváltásnak nevezik. Pedig rendszerváltáskor legkevésbé a gengszterek változtak, csak ők mindig háttérben rejtőzködnek. Egy és ugyanazon nemzetidegen összetartó erő, amely a saját szűk érdekeinek megfelelően, már akkor háttérhatalomként eljárva, erőszakosan erkölcstelenül megváltoztatta a szocializmus természetét, a rendszerváltás után elérte a kapitalizmus természetének a számára kedvező megváltoztatását is; a vadkapitalizmust, amelytől azóta is igyekezünk megszabadulni, de nem lesz igazán eredményes mindaddig, amíg e nemzetidegen erő egyre növekvő hatalmi pozícióját nem számoljuk fel. Pedig mind meghatározóbban körvonalazódik a közép-európai országainkat is fenyegető párhuzamos állam, amely a nyugat-európai országokban már tragikus gyakorlat. A média által elhallgatott, de folyamatban lévő kikényszerített tervszerű háborús és csendes népességcserének a geopolitikai jelentősége, tartalma és célja ugyanis a Zelenszkij által bejelentett közép-európai második Izrael előkészítése.
A tanulság a rendszerváltás utáni fejleményekből, hogy vakon ne bízzunk senkiben. Kellenek a helyes és szép jelszavak, de a tettek beszélnek a legszebben. Gyanús is, hogy a WEF és ügynökei által terjesztett „modern és tudományos” poszthumán téveszme fenyegetéseit, amelyek ellen az emberiségnek kibékíthetetlen harcot kell vívnia, nálunk alig ismertetik, holott a megvalósításának egyes részleteiben már szereplőkké léptettek elő bennünket. A sajtó és a hírközlés cenzúra szerepét játssza, a politika pedig főleg a blokkok, szövetségi rendszerek előírásait követi. Félrevezetnek, tudatosítás helyett tudatunkat rombolják. Ezért parancsoló tudásunk, tájékozottságunk naprakészen tartása. Ennek birtokában az egyén nem védtelen, de családi, közösségi, társadalmi önszerveződésünk, szuverenitásunk megvédése a szó legszorosabb értelmében létkérdés marad. Ha ez nem tudatosodik az emberiségben, megpecsételődhet a biológiai ember sorsa, győz a háttérhatalmi poszthumanizmus. Ezért logikus és népszerű igény, hogy a készpénz maradjon, s a Qvikre sincs szükségünk, DAP-ra sem. Csak arra, hogy közigazgatási, politikai, pénzügy-politikai és más szerveink rendeltetésük szerint lássák el feladataikat.
Az említett kóros jelenségek sokasodása és érezhetően erőltetett gyarapításuk láttán a közéletben jogos felháborodással merül fel, milyen jogállami társadalomban élünk, hogy hagyja elherdálni közös vagyonunkat, háttérbe szorítani nemzeti érdekeinket, ajnározza a randalírozó idegeneket? Szerencsére egyre komolyabban megfogalmazódik annak tudata is, hogy e kérdésekre a kötelező válaszoknak már elmúlt a határideje!
„Az orosz-ukrán háborúból teljesen kimaradunk”?
A külföldi hírközlés bizonyítja, hogy az efféle állításokból egy szó sem igaz. De elég akárcsak a hazai hírközlésre figyelnünk, naponta tapasztaljuk, hogy e kijelentés és a rá alapozott helyzetértékelés messze áll az igazságtól. Számos elemzés tartalmilag mégis ilyesmit érzékeltet. Tudatosan, vagy tudatlanul teszik, akik teszik? E kérdés is feltehetően a megválaszolatlanok közé kerül örökre. Pedig nem megválaszolhatatlan. Mi több, nagyon is választ követelő, mert semmi okunk rá, hogy a jelenlegi nem-ukrán ukrajnai vezetést támogassuk, amely mindent megtesz azért, hogy magát az esetleg létrejövő ukrán államot se támogassuk. Annál inkább, mivel önálló ukrán állam nem létezett, s most sem létezik, mivel az USA gyarmatosította ezt a területet. Egy nemzetidegen mesterséges államszervezet létezik, amely azoknak a nemzetidegeneknek az érdekeit szolgálja „az utolsó ukrán katonáig”, akiket az ukrán nép nyakára ültettek. Mindettől eltekintenek azok a politikusok, köztük magasrangú magyar politikusok, akik Ukrajna területi integritásának és szuverenitásának védelmét bőszen követelik, ha mikrofonhoz jutnak. Sőt akadt méltóságunk, aki bármiféle magyar, vagy akár ukrán felhatalmazás nélkül „Ukrajna üzenetét vitte az ENSZ-be”. Nem vették a fáradságot sem rá, hogy e kérdésnek utána érdeklődjenek. Mondjuk, magában az ENSZ-ben, ahol az ő szeretett Ukrajnájuk Ban Ki-Moon főtitkár szerint 1991.12.25 óta nem jegyeztette be határait (ami mutatja, hogy terjeszkedés volt a célja), tehát jogszerűen sem az ENSZ, sem a nemzetközi gyakorlat nem kezelhette szuverén államként. A háttérhatalom és ügynök-politikusai mindennek ellenére azzal akarják országgá/állammá emelni, hogy háborúztatják, be akarják léptetni az EU-ba, majd a NATO-ba. Márpedig, ahogy a fejlemények alakulnak, az sem kizárható, hogy ez meg sem történik a közeljövőben, de lehet, hogy a távoliban sem. A 2022. február 24 óta történtekben, különösen Orbán Viktor miniszterelnök békeküldetése és annak következményei, valamint annak láttán, hogy az ukránok Kurszk környékén és az önállósult majd Oroszországhoz szabályosan és törvényesen csatlakozott területek orosz lakosságának további gyilkolása láttán még szembeszökőbben elfogadhatatlan Ukrajna nem létező területi integritásának, szuverenitásának védelme, akárki is akarja védelmezni. Ezért minősíthetjük e hozzáállásokat kifinomultnak, vagy durvának, de veszélyesen eltájolnak bennünket, támadás a tudatunk ellen.
Kiemelt politikai fontossággal bír annak leszögezése, és szem előtt tartása, hogy kormányunk politikai józanságot és bátorságot tanúsított, amikor ennek ellenére elérte, hogy kimaradhassunk a harci cselekményekből. Ehhez adjunk meg neki minden támogatást a jövőben is.
Mindezek szellemében térjünk rá az alcím tartalompolitikai és történelempolitikai elemzésére. Mindenekelőtt, az említett katonai összecsapás soha egy pillanatig nem volt „orosz-ukrán háború”, most sem az és nem is lesz.
Orosz Különleges Hadművelet volt, amit a neve mutat, s ami jogilag, politikailag és minden szempontból alapvetően különbözik a háborútól, ahogy azt sorozatunk előző fejezeteiben kifejtettük. Semmi köze nem volt sem az EU-hoz, sem a NATO-hoz. Politikusaink, politológusaink, újságíróink és mások ezt azonban nem értik, vagy nem akarják érteni. Nem hihető, hogy két év világpolitikai eseményeit látva nem veszik észre a különbséget, inkább a hozzáállásukkal van baj! Háborúvá, honvédő háborúvá, az USA, a NATO, az EU beavatkozása, ahogy az oroszok megfogalmazzák, a Kollektív Nyugat tette azzal, hogy háborúra készítették fel a nem-ukrán ukrajnai vezetést, kiprovokálva ezzel az orosz önvédelmi akciót, amely – s e fontos szempontról mindenki elfeledkezik – védi a geopolitikai térséget is. Tehát Oroszország-Kollektív Nyugat háborúja A Kollektív Nyugat kezdettől fogva így kezelte. Ideje lenne megérteni, és nekünk is eszerint cselekedni. „Nem csak azért vagyunk háborúban, hogy az ukránokat támogassuk. Alapvetően Oroszországgal állunk háborúban, bár némileg közvetítőn keresztül, és fontos, hogy győzzünk” mondta ki Seth Wilbor Moulton demokrata kongresszusi képviselő (az Irak elleni amerikai agresszió egyik katonai vezetője), de más vezető politikus, maga Biden is azonos értelemben nyilatkozik. Csak beszélnek róla, de szó sincs Ukrajna és az ukrán nép segítéséről, megmentéséről sem, szuverenitásról, területi integritásról, amit sajnos, mi is ismételgetünk. Számukra oroszok, ukránok a szó legszorosabb értelmében fogyóeszközök. Ezért is érinti őket érzékenyen, hogy mi nem akarunk azok lenni. Az USA, NATO, és a katonai hatalommá válni kívánó EU őket használja eszközként, vagy célpontként, amit nem is titkolnak. Évtizedeken át oroszellenes gyűlöletet szítottak Ukrajnában, az ukránokkal gyilkoltatták az orosz lakosságot, hogy Oroszországot kényszerhelyzetbe hozzák, s agresszorrá nyilváníthassák, s mindezt az említett nyugati szervezetek tagjainak, országoknak, kormányoknak, állampolgároknak vallásként kellett elfogadniuk. A napokban lelépett NATO-főtitkár Stoltenberg pedig nevetségesen túlértékelve saját szerepüket, szeptember elején hivatalosan felszólította Kínát, hagyjon fel Oroszország ukrajnai háborújának támogatásával. Rutte új főtitkár első útja pedig Kijevbe vezetett, s azzal a kijelentéssel kezdete működését, hogy „Erős, független Ukrajna nélkül nincs biztonság Európában.” Ám az ellenkezője van bebizonyulóban, s ennek kellene meghatározni a mi hozzáállásunkat is.
Az efféle félretájékoztatásokkal párhuzamosan a tudatunk ilyen értelmű megdolgozása a sajtó és a politika által olyan széleskörű és eredményes volt, hogy hosszú ideig nem is volt ellenvélemény. Pedig láthattuk, az említett háttérhatalmi eszközökké vált szervezetek és nem Oroszország rabolta ki, adósította el Ukrajnát, Európát. Nem ő akarja felszámolni a nemzetállamokat, nem ő hívja az európai emberek nyakára az ismeretlen betolakodókat, nem ő segíti a migrációs honfoglalást, nem teszi tönkre az európai gazdaságot, de nem is ő sodorta az emberiséget a pusztulás szélére, erkölcsi, lelki, szellemi, és anyagi válságba. A kulcspozíciókat elfoglalták a háttérhatalom a Klaus Schwab-féle WEF tanfolyamain kinevelt fiatal globális vezetői, a manipulálás, idegen betolakodás, szexuális korcsosulás, korrupció és a seftelés, valamint a hazugság nagymesterei. Ők alkotják a háttérhatalom emberiség elleni háborújának ötödik hadoszlopát. Mindez nem is titok, hiszen nemcsak értelemszerűen, hanem névszerűen is kiderül magának Klaus Schwabnak, lehet, hogy véletlenül, de őszintének tűnő „A globális államcsíny” című könyvéből. Nem állíthatjuk tehát, hogy tehetségtelen és tehetetlen vezetők, ellenkezőleg, ezért még kártékonyabbak és veszélyesebbek, mint eddig gondolhattuk, akiktől semmi jót nem várhattunk, s a jövőben, ha helyükön hagyjuk őket, belevisznek bennünket a harmadik világháborúba.
Kár eltekinteni attól, hogy a jelenlegi nem-ukrán ukrajnai vezetés minket egyértelműen ellenségnek tekint. A háttérhatalommal egyetértésben halállistára teszi vezetőinket, lerohanással fenyeget bennünket, jogainkat sérve elvág a természetes nemzetközi kapcsolatoktól, elzárják előlünk az orosz gázt, olajat, folyamatosan bírálnak, követelnek, zsarolnak. Mi meg átengedjük a gabonájukat, tankjaik jó része a tőlünk kapott hajtóanyaggal működik, az elektromos energia közel felét tőlünk kapják, luxus humanitárius segítséget nyújtunk menekültjeik részére, komoly előnyöket kapnak a letelepedésükhöz hazánkban, gyógyítjuk sebesültjeiket, stb., azaz baráti országként kezeljük a minket ellenségként kezelőket. Tucatnyi módon és évek óta folyamatosan sokkal többet segítünk nekik, mint amennyit a közvéleményünk tud.
Felmerült, hogy ellenséges magatartásukra válaszolva, korlátozzuk, vagy állítsuk le az áramszállítást, de homályos okokra hivatkozva nem tettünk semmilyen ellenlépést. E hozzáállásból is, le kell vonniuk a következtetéseket. Vajon milyen jogon történik mindez a magyar közvélemény megkérdezése nélkül? Ideje lenne nemcsak észrevenni a lakosságunknak komoly terhet jelentő egyoldalú hozzáállásunkat, szigorúan tartani magunkat a kölcsönösséghez, és akár visszazsarolni is. Mindezek tükrében eléggé furának tűnhet, de logikusnak is tekinthető, hogy a Szibiha vadonatúj ukrán külügyminiszter első útja októberben Budapestre vezetett. Magyar részről hangsúlyozták, hogy Magyarország addig folytatja a történetének legnagyobb humanitárius akcióját, amíg arra szükség van, a kormány már 66 milliárd forintot fordított az Ukrajnának nyújtott támogatásokra, több száz olyan iskola és óvoda működik nálunk, ahol a menekült családok gyerekei tanulnak, Budapesten elkezdte a működését kéttannyelvű iskola is. Megerősítettük: „Mióta a háború kitört, azóta több mint hárommilliárd köbméternyi földgáz Magyarországon keresztül Ukrajnába szállítására került sor, és a helyzet az, hogy most már június óta Magyarország a legnagyobb villamosenergia-importforrást biztosítja Ukrajna számára. A nyár folyamán az ukrán villamosenergia-import 45 százaléka Magyarországról, Magyarországon keresztül érkezett Ukrajnába”, és sorolhatnánk! Arról azonban nem olvashattunk, hogy Szibiha úr miért jött, mi mindent kért és mit mondott, pedig feltehetőleg ez volt a látogatása lényege. Így néz ki „az orosz-ukrán háborúból teljes kimaradásunk.” Elismerendő és támogatandó, hogy az EU eszement oroszellenességét, illetve a nem-ukrán ukrajnai kormány támogatását fékezzük valamelyest, de más dolog a kétoldalú kapcsolatok kezelése, akkor is, ha teljesen nem elválaszthatóak. Sokadik példa ez a tipikus egyoldalú hozzáállásunkra a nem-ukrán ukrajnai kormányhoz.
Hozzáállás a saját sorsunkhoz
Mivel a globális hazugságáradatnak kitett köztudatunk állapota a fenyegető pillanatokban a jövőnket döntheti el, a legfontosabb levonandó következtetés és egyben irányelv a létrehozható legszélesebb összehangolt tudatos össztársadalmi hozzáállás kialakítása szavaink és tetteink egysége céljával. Köztudatunk csak akkor lesz igazán közös, azaz hatékony, ha együttműködően biztosítjuk mindenkori állapotának helyes fejlődési irányát, a tudatos közös szembeszállást az ömlesztett háttérhatalmi félretájékoztatással és butítással. Ez ma olyan mérvű, hogy a szembenállást a kormánytól kezdve, a pártokon és szervezeteken keresztül az állampolgárokig mindenkinek napi közéleti és társadalompolitikai teendőjének, politikai iránytűnek kell tekintenie a saját környezetében. A globalizáció korában kitettebbek lettünk a barátságtalan, megtévesztő és ellenséges hatásoknak. A szocializmus tudatosan óvta magát ezek begyűrűzésétől, azaz védettebbek voltunk, mint ma. A jelenlegi szövetségi rendszerünk önmagát sem védi, nekünk sem biztosít védernyőt, ellenkezőleg úttörő szerepet játszik e törekvések begyűrűztetésében, sőt igyekszik túlteljesíteni. Paradox helyzet állt elő: mind a világpolitika, mind a szövetségi rendszer részről több és fenyegetőbb veszélynek vagyunk kitéve, mint a szocializmusban voltunk. Ma védtelenebbek vagyunk, ezért fontosabb az összehangolt társadalmi hozzáállás kialakítása közös sorsunkra vonatkozóan.
A helyzet megköveteli a kormányszervektől a társadalmi tudat valós, tárgyszerű naprakészen tartását a napi politikában, különben döntő pillanatokban és kérdésekben esetleg a társadalom nagy, vagy akár nagyobb része nem lesz képes a helyzet magaslatán állni. Ezért, az eddigi eljárásmódokat javítva, folyamatosan és tárgyszerűen kell tájékoztatni a társadalmat az időszerű fejleményekről, s az általuk valamennyiünkkel szemben támasztott követelményekről. Akkor is, ha ezt a szövetségi rendszerünk nemcsak nem nézi jó szemmel, hanem jogellenesen büntet is bennünket. A háttérhatalom világot behálózó hazugsággyára, ha nem is uralkodik kizárólagosan, aktívan és akadálytalanul ténykedik. Nálunk is, s nem tudunk vele eredményesebben szembeszállni, ha a tudatért folyó döntő harcban nem igazodunk el, vagy történelmietlen módosításokra törekszünk múltunk, jelenünk kérdéseiben. A háttérhatalmi hazugsággyár befolyásolásának megtörése nem lehetetlen feladat. Bizonyítja, hogy az „orosz-ukrán háborúnak” beállított, világpolitikai jelentőségű kérdésnek minősíthető problémakörben, sikerült megtörnünk a bebeszélését, a narratívát. Tartsunk is ki magunk, ellenfeleink, hazai és nemzetközi helyzetet történelempolitikai minősítse mellett.
A várt nagystratégia remélhetőleg eligazít bennünket mindezekben a kérdésekben is. Nagy szükség van rá. Elképesztő mennyiségű szakmai egyesület, politológiai program, irányító szervezet osztja meg a szellemi-társadalmi életünket, emészti fel pénzeszközeinket, nem is beszélve a kormányellenes NGO-król. Csak közvélemény-kutató intézményből a szükségesnek a többszöröse buzgólkodik, száz fölé nőtt az alighogy létrehozott Szuverenitásvédelmi Hivatal személyi állománya. Ámde a kommunizmushoz hasonlítgatásukkal, tudálékos fejtegetéseikkel nem lehet megfutamodni a háttérhatalom, a szövetségi rendszerek eluralkodott negatív jelenségeinek égetően szükséges tárgyszerű és időszerű minősítése elől. Ehelyett mégis értelmetlenségekre, természetellenes jelenségekre, káoszt előidéző fejleményekre irányítják a figyelmünket, hogy a valóságról gondolkodást ellehetetlenítsék. (Példa rá a mobiltelefonok tanórák alatti használatának világszerte terjedő logikus tiltását nálunk az ellenzéknek a közvélemény elbizonytalanításával sikerült kormányellenes tüntetésekké változtatni.) A kifejezetten nemzetellenes, vagy kártékony tevékenységet folytató, s állami pénzforrásból, vagy külföldi pénzelésből éldegélő pártokból és szervezetekből is sokkal több van, mint amennyit egy jogállam, az alkotmányos jogok és kötelességek eltűrhetnek.
Vitathatják, hogy e kategóriába tartozik-e, de tudatában kell lennünk, hogy egy-két eseménytől eltekintve, az egyre inkább előtérbe kerülő egyházak, főleg a magukat egyháznak tartó talányos szervezetek elvárják és meg is kapják a kormányzati támogatást, miközben szinte egyikőjük sem tesz a vallásos keretekben is lehetséges, politikailag értékelhető lépéseket az országunk, kormányunk ellen folyó belső külső támadásokkal szemben. Akad olyan, amelyik folyamatos érdemtelen, a magyarságot botrányosan háttérbe szorító vérlázító széleskörű előnyöket kap, még kérés nélkül is. Nos, ez utóbbi olyannyira feltűnő, hogy hivatalos támogatása nem átlépi, hanem messze meghaladja egy bizonyos izmus határát. Az árvízi védekezők között nem vitézkedtek a mindinkább előtérbe kerülő egyházak, mint a Mazsihisz, de még a rendkívüli előnyökkel teletömött EMIH, vagy a tőlük messze nem idegen NGO-k, MCF Roma Összefogás, vagy a CIKÖSZ tagjai sem.
Távol áll tőlünk, magyar hazafiaktól, a vallásellenesség, sőt elismerjük, hogy a kereszténység adhat erkölcsi tartást az embereknek, ami áttételesen a politikában is kedvezően éreztetheti hatását, de az említett hozzáállás több mint megkérdőjelezhető. A kereszt ellen a hazafiaknak semmi kifogásuk. A történelmi hűség feledését, a múltnak, akár a Szabadságszobor vagy más formában megjelenő, de a mai napi politikai értékek szerinti módosítását, vagy törlését azonban ellenzik. Nem kifogásolható, ha valakiknek nem tetszik, hogy a Szovjetunió szabadította fel hazánkat a fasiszta megszállás alól. De ez akkor is megtörtént és úgy történt, ahogy, ám valakiknek – akár megélték személyesen, akár nem – nem tetszik, vagy éppenséggel üti a jelenlegi aktuálpolitikai érdekek valamelyikét. Nekünk a saját hazánkban kölcsönösen különösen vigyáznunk kell rá, hogy vallási téren a kereszt uralkodó maradjon. Ámde sem a kereszt, s főleg a szégyentelenül és erőszakosan tolakodó idegen vallási jelképek ne takarjanak el semmit előlünk, ne másítsák meg, s ne írják felül a múltat, mivel mindez kölcsönösen káros.
Ne feledkezzünk el a legelterjedtebb, makacsul fenntartott példáról a rossz hozzáállásra a történtekhez. Túl sűrűn találkozunk „a kommunisták tönkretették Magyarországot” állítással. Évtizedek óta halljuk, de a tényekkel itt is spórolnak. Az efféle személytelen kijelentés nem követel valami nagy bátorságot, és ilyen fogalmazásban nem is igaz. Annak lenne, értelme, ha megneveznék Kun Bélát, Szamuely Tibort, Jászi Oszkárt, Rákosi Mátyást, Gerő Ernőt, Péter Gábort, Aczél Györgyöt, Fekete Jánost, s a rendszerváltást titokban előkészítő és végrehajtó szabadkőműves nem névtelen, de bújtatott szabadkőműveseket, cionistákat és másokat. Nem is véletlen, hogy van rá nemcsak igény, hanem törekvés is. De ez a „tönkretették Magyarországot” kommunistázás értelmetlen, mert éppen az említettek és vak követőik magyarellenes erőfeszítései ellenére is, a magyar munkások, parasztok, értelmiségiek építették az országot, a magyar iparnak és mezőgazdaságnak nagyobb volt a hazai és a nemzetközi súlya és szerepe, mint jelenleg. Hol van ma legalább megközelítő, ha nem is azonos szintű teljesítmény, mint a privatizált és leépített Ganz-Mávagé, Magyar Hajó- és Darugyáré, Ikarusé, Medicoré és más, mostanában egyoldalúan bírálgatott impexeké volt? Mezőgazdaságunk, élelmiszer-iparunk a szocializmusban élte a fénykorát, de hol vannak ma a hírneves termékei? Mindezt a rendszerváltás, a privatizáció, a vadkapitalizmus, azaz a többszörös nemzetközi kizsákmányolásunk tette tönkre, a háttérhatalom hazai ügynökeinek és nem tudni, honnan előkerült bátortalan, vagy gátlástalan vezetők együttműködésével. A dolgok lényegét tekintve, a tudatossággal felfegyverzett hazafi nem is igen tudja eldönteni, hogy a rendszerváltás első húsz évében ki volt a legkártékonyabb miniszterelnök, Antall, Horn, vagy Gyurcsány? Mindenkinek jogában áll e kérdésekről beszélni, de nem másképpen hozzáállni, mint ahogy történt.
A múlt rendszer hirdette, hogy szocializmusban élünk, dicsekedett is vele. A kapitalizmus nem nevezi meg önmagát, nem mondja ki, milyen társadalmi rendszer, mi a célja. Mintha nem lenne mivel dicsekednie. Viszont megállás nélkül, csakis negatívumokat hallunk a múlt rendszerről. A negatívumok bizonyos fokig igazak ugyan, de önmagunk hamisítjuk meg a saját történelmünket, ha az eredményekről, amiből a máig megnevezetlen háttérhatalmi rendszerváltó nemzetidegen elit tovább gazdagodott, hallgatunk. Ne tagadjuk le a történelmünket! A hamisítatlan múlt lehet hasonlítási alap, mérce, de a hamisított csak félrevezetés.
Tagadhatatlan, hogy alapvetően ma is, a társadalmi és a szövetségi rendszer korlátai között, viszonylag jobb úton haladunk, mint számos más ország. Tendenciaként érvényesül azonban, hogy egyre többször halljuk, mi vagyunk a legjobbak, legelsők, leggyorsabbak, legtörvényesebbek, legszuverénebbek, stb. Azt a benyomást keltheti, hogy minél inkább támad bennünket a saját szövetségi rendszerünk, annál jobban megy nekünk. Elismerendő, akad köztük igaz állítás, de várjuk inkább meg, amíg mások veszik észre és ők mondják ki. Annál inkább, mivel más vonatkozásokban az ellenkezője látszik igaznak. A legek eléréséhez testileg-szellemileg edzett állampolgárokra van szükségünk. Ám az intézményesített magánosítás miatt, a nemegyszer téves irányába terelt oktatásra és egészségügyre fordított GDP-arány, személyi, szervezeti és más feltételek szempontjából még messze vagyunk a legelsőktől, miközben sajátos, vagy nemzetidegen célokat szolgáló szervezetek, az idegen betolakodók mindenben bővelkednek. A tárgyszerűséghez, a szavak és a tettek egységéhez alkotó hozzáállás célravezetőbb lenne.
Választók és választottak, a tudatunk ellen a háttérhatalom által felkészülési és időelőnnyel beindított egészpályás harccal szembeni össztársadalmi ellentámadásunk feladataihoz valamennyien úgy álljunk hozzá, mint a sajátunkhoz, mivelhogy az is. A feladatok világosak, mindenki elméjére, kezére szükségünk van, s viszonylagos lemaradásunk miatt a tétlenség, ingadozás, utasításokra várás vereséghez vezet. Folyamatos tudatos munkával elérhető korszerű tudással, tájékozottsággal, akarattal, cselekvő hozzáállással mindenki megfogalmazhatja önmagának és környezetének a felmerülő problémák leglényegesebb összefüggéseiből adódó feladatokat, amelyek öntevékeny teljesítését a készülőben lévő kormányzati nagystratégia remélhetőleg koordinálja nemzeti érdekeink védelmével. Legyünk tudatában, nem az előre nem látható sors a megoldandó problémánk, hanem közös hozzáállásunk a saját sorsunkhoz. Szemünket Nyugat-Európa végzetesnek szánt sorsára vetve, parancsoló kiebrudalni, legyőzni a háttérhatalom betolakodóit, begyürüző téveszméit, megvédeni emberi és magyar mivoltunkat.
2024-10-07
A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
Kiemelt kép: illusztráció