Kónya-Hamar Sándor: MINT FÉNYBEN A KÖNNYCSEPP (1849.október 6.)
172 évvel ezelőtt, ezen a napon, 1849. október 6-án, a hajnali kivégzések után, az addig háztetőkről és fák tetejéről bámuló aradi polgárok, könnyezve és tömött sorokban, – FELTARTÓZHATATLANUL -, egy egész napon át-, kegyeletüket rótták le mártírjaink akasztófán függő teteme, és a 2O század magyar történelmét megelőlegező szelleme előtt.
A kivégzést és az őrséget biztosító cseh század parancsnoka pedig így kiáltott fel: -Jézus Mária! Hol voltak eddig ezek? Hiszen, ha már a hajnali órákban így vonulnak ide, a kivégzést sem hajthattuk volna végre!
Hol voltak?- nyúlik máig a kérdés, szabadságharcunk egész történetét illetően.
És hol vagyunk mi?! – kanyarodik tovább jelenünk és jövőnk irányába. Hiszen egyértelmű, hogy akkor is, ma is, súlyos szószegések gerjesztették, és okozzák napjainkban is a bajt!
Nem előfutára ez a kérdés, a szó és indulat számonkérő és prófétai viharzásának, -mert az legfeljebb az Ószövetség megfelelő helyén mondható indokoltnak. De hát, 1849.október 6-án az aradi vesztőhely ószövetségi hely lett, s maradt azóta is a magyar mártíromság és újkori történelmünk vonatkozásában is. Mert a magyar 19. század legszuverénebb nemzeti eszményét zárta ma is érvényes gyászba. Hiszen addig, példátlan nagyságrendben, emberek százait végeztette ki a bosszúálló önkény, – éppen a szószegés bizonyítékaként, – s ezreket börtönzött be és űzött idegenbe. S a honban maradt túlélőktől pedig nem kevesebbet kívánt, mint a szabadság, egyenlőség és testvériség, s ezzel együtt a személyes és a nemzeti tudat teljes önfelszámolását, – s hogy a 2O. századot is beleértve, gyásznaptól újabb gyásznapokig tartó történelmet biztosítson számunkra, az állandó szószegések bizonyságául.
Súlyos és állandó szószegések 1848 tavaszától, 2O21 őszéig! De bizonyítva egyúttal azt is, hogy mire való hőseink és mártírjaink áldozatvállalása. Arra, hogy a szószegők akarata, nem érvényesülhetett végérvényesen, és nem érvényesülhet ma sem! Ma sem , amikor méltatlan gyalázkodások és igaztalan állítások tobzódása közben, a gyűlölködő kijelentések és gesztusok, sajátos nemzeti és uniós egységbe rendezik ellenünk azokat, akikkel közös dolgainkat (hazai és európai értelemben is!) rendezni kellene végre! S ha a súlyos intéznivalók halmaza sem közös nevezőnk, akkor a megbékélés aligha lehetséges azokkal, akikkel a történelmünk sem közös. Még annyira sem, amennyiben 1867-ben az osztrákokkal lehetséges volt!
Nekünk viszont ki kell végre mondanunk azt, hogy 1848-49-ben a magyar nemzet, mint szabadságáért küzdő emberi közösség született újjá a világ népei előtt, és maradt meg a világló köztudatban! Hiszen az 1848 márciuseleji pozsonyi országgyűlés, majd a március 15-i vértelen forradalom után, az emberi agyvelő alakú ország föltámadott és élni kezdett. S a közügyek higgadt, megfontolt és megszervezett rendezése jelezte mintegy, hogy maradt és van polgári erő a nemzetben arra, hogy végre a saját sorsát, maga intézhesse.
S a katonák és a forradalmár értelmiségiek? Ők megmaradtak a nemzet számonkérő lelkiismeretének és megbízható öntudatának,- de úgy, hogy hüvelyben maradt kardjuk markolatát a szívük magasába emelték. S az építkezés és alkotás idején (mindössze pár hónapig!) a béke és építkezés, még inkább a cselekvő reménykedés gesztusa volt ez. Csakhogy, a megbocsáthatatlan reményt újra bécsi szószegés ármánykodása támadta meg, mozgósítva ellenünk a felbújtatott együttélő népeket is. Tehát, ugyanazt a kardot a lábhoz kellett engedni, és a nemzet védelmében ki is vonni azt. Az 1848-49-es szabadságharc pedig, így mindenelőtt önvédelmi szabadságharc volt, s amint vívták, senkit sem veszélyeztetett méltóságában. Ahogyan emlékműveiben, megcsonkított országunkon kívül sem, és ma[i] sem!
Miért akar kárt tenni a szószegés, kései gyászunk kegyelettevésében is, ha nem a múltunkat akarjuk újratervezni, csak a jövőnket rendezve építeni?! Emlékeztetve persze arra is, hogy egyetlen európai nép sem építheti jövőjét egy másik nép történelmi romjaira! Mert mi még sokáig s ma sem feledhetjük, hogy milyen összefogó diadallal hallatszott át a Lajtán a Kossuth-nóta, és milyen keservessé vált az aradi vesztőhely fölött!
Valamit pedig meg kellett volna tanulnunk a legnévtelenebb hősök, a legvitézebb tábornokok, és nemzetünk első felelős miniszterelnökének példaadó mártíromságából-, pontosan az elkövetkező szószegések megelőzése miatt. Saját történelmi tanulságunk ugyanis, hogy annak a népnek, közösségnek van esélye a megmaradásra, aki nem törleszkedik a győztesekhez, a többséghez, aki nem kerget utólérhetetlen vágyálmokat megalapozatlan és önzetlen barátságról, hanem – kitűnő veszélyérzettel – szembeszáll azokkal, akik kitartóan,- és minden eszközzel, tehát szószegéssel is!- a vesztét akarják. Aki pontosan tudja, hogy mit veszít akkor is, amikor nyerhet valamit, és mit nyer akkor, ha veszítenie kell!
Hiszen a 19. és 2O században azért ejthette a gyász mindegyre nemzetünket teherbe, és volt folyamatosan áldott állapotban, közel két évszázadon át, hogy a jövőjét végre megszülje. És ehhez az szüléshez való erőként adta életét minden nemzeti mártír 1848-49-ben (de 1956-ban is!), hogy a szükséges közösségi erő minden egyéni erőszakos halálból, szebben és cselekvőbben álljon elő. Ahogyan a nemzeti történelem gyászértéke, a születés és túlélés értelmének az ára lehet!.Ahogyan a fenyegetettséggel szemben mindig a helyes (gerinces és konfrontatív) magatartást kell, vállalva szembeszegezni! A szükségszerűség eme felismerése viszont, azt a bizonyosságot teszi lehetségessé, mely az egyéni léten túli, végső ponthoz kötött.A nemzeti közösség emlékezetében pedig a megértés köti össze az egyéni lét színtereit, s teszi egyidejűvé a történelem fordulatait, már-már kapcsolatot teremtve egy tapasztaláson túli, isteni időtlenséggel!
Ám szószegések idején, összetartó egység nélkül, ez aligha lehetséges. A pusztulás mitológiája és gyakorlata ugyanezt igazolja. S a megmaradás reménye méginkább, – mely ugyanazt a felismerést hozza: a 21. században immár, a magyarságnak egyetlen kötelessége van önmagával s a világgal szemben: a szószegéseket is túlélni! Egységben és mindenáron!
S ez nem csak szerep és erkölcs, de feladat!