Hirdetés
KÓNYA-HAMAR SÁNDOR: Az erdélyi autonómia-ügy és -elmélet kérdéséről

KÓNYA-HAMAR SÁNDOR: Az erdélyi autonómia-ügy és -elmélet kérdéséről

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Minden tiszteletem és elismerésem azok számára, akik eddig az erdélyi  autonómia-ügy és –elmélet kérdésében  valaha is megszólaltak!

Parlamenti és europarlamenti képviselőségem s kisebbségi politikusi státusom 2O éve alatt nemegyszer szóban és írásban én is megszólaltam, mind a hazai, mind az európai nagypolitika fórumain, s ez azt is jelentette, hogy nemcsak az autonómiaküzdelem boszorkánykonyhájában, de a „tűzvonalában” is jelen voltam. Felgyűlt információimat és tapasztalataimat ezért sem hallgathatom el!

Ma már kimondhatom, hogy az , ahogyan valamely politikai közösségben (márpedig az erdélyi magyarság még mindig az!) és állami keretben mint politikai entitásban beszélni lehet az autonómiáról, az az illető közösséget jellemző politikai kultúra fejlettségi fokának egyik – ha nem a legfontosabb – mutatója. Közismert, hogy a többségiek rendszerint és általában autonómiaellenes álláspontra helyezkednek, és mindaddig, amíg abban a saját tulajdonuknak tekintett állami keretek veszélyeztetettségét vélik fölismerni, a kisebbségek pedig az autonómia gyakorolhatóságában történelmi helyzetük rendezésének bizonyosságát és garanciáit, mindaddig csak a nullpont kerülgetéséről beszélhetünk. És nincs ez másként a romániai(erdélyi) magyarság autonómia-elképzeléseinek viszonylatában sem. Azért is, mert az erdélyi magyar politikai elit mindmáig a kampányfogásnál tovább-nem-menően, operacionalizálhatatlan frázisként, feltételrendszerét és következményeit végiggondolatlan fétisként kezeli a többszintű autonómia kérdését. Miközben a román közvélemény és állami politika folyamatosan diabolizálja a romániai magyarság autonómiatörekvéseit, és szeparációt, szegregációt meg bantusztánokat emleget, valahányszor azok kérdésként felbukkannak a nyilvános politikai diskurzusokban. Tehát egyfelől fétis, másfelől diabolizált veszély-konstruktum. S mindez a politikai kultúra elmaradottságának bizonyítékaként és mutatójaként. Pedig itt, legalább már jó negyed százada, a történelmi vállalás kettős terhéről volna, lehetne vagy lehetett volna szó. De mindeddig csak a kettős teher hárításáról, s az abban ludas kulturális és vallási megosztottságról és azoknak következményeiről győződhettünk meg. Melyekről viszont biztosan állíthatjuk, hogy éppen a történelmi-politikai feladat alóli jogos önfelszabadítás garanciája, a kisebbségi jövőre nézvést bizony baljos többségi logikával szemben. Hiszen ha területileg is koncentrált, jelentős lélekszámú és önálló intézményrendszer működtetésének a hagyományaival rendelkező közösségként az erdélyi magyarság is fennmaradása intézményes feltételeinek a biztosítására törekszik, a modernizációnak ugyanazt az útját kívánja járni, mint a román többség, s az általa belakott életteret ugyanúgy a modernitás követelményeinek megfelelően kívánja megszervezni és működtetni, mint az államalkotó román többség a maga nemzeti spáciumait, magát is –jogosan- államalkotó közösségként meghatározva! Tudván, hogy ennek az opciónak intézményesített megfelelője az autonómia, s annak megannyi változatában.

Valójában  és Európában az autonómiának nincs egyetemesen elfogadott, modellértékű alakzata és törvényértékű szabályzata. De világszerte elfogadott, hogy a különböző térségekben fellelhető autonómiaformák rendszerint azt a célt szolgálják, hogy az illető állam területi egységének a megőrzése mellett biztosítsák a kisebbségek identitásának fennmaradásához  nélkülözhetetlen törvényi, politikai, intézményes, gazdasági és kulturális feltételeket. Európában legalább tizenhat állam ismeri el a területén élő kisebbségek autonómiájának egyik vagy másik változatát, és ezeknek az intézményes berendezkedéseknek nem kevesebb, mint ötven kisebbbség vagy nyelvi közösség a haszonélvezője. Csak az erdélyi magyarságnak kell nélkülöznie továbbra is azt a konszenzusra alapozott hatalommegosztásos berendezkedést, melyben érvényesülhetne a szubszidiaritás elve és gyakorlata is?! Pedig, ha az autonómia-statúmok számával lehetne mérni a kisebbségi jogharc eredményességét, a romániai(erdélyi) magyarság minden bizonnyal Európa egyik legsikeresebb kisebbségének számítana. 199O óta nem kevesebb, mint tíz hasonló tervezettel rukkolt elő a romániai magyarság nevében több különböző szakértő, politikus vagy szakértőcsoport (az 1991 áprilisában iktatött, Szőcs Géza-féle kisebbségi törvénytervezettől, az RMDSZ, Szilágyi N. Sándor és Csapó József tervezetein át a Bakk Miklós koordinálta, 2OO3 novemberében jelentkező Szakértői Csoport autonómia-tervezetéig). A tíz autonómia-tervezetet akár önmagában is értékelhető politikai teljesítménynek lehet tekinteni, ha az autonómiaigény kinyilvánításának és kivívásának elengedhetetlen feltétele a kinyilvánított közösségi akarat és a minél több adottsággal és belátható következménnyel számoló politikai koncepció. De ha az autonómia-tervezetek a kivitelezés gyakorlati szempontjait nélkülöző szakszerűtlenség folytán a politikai akarnokság dokumentumaivá fokozódnak le csupán – a stratégiai tervezés legalapvetőbb előírásait is nagyvonalúan semmibe vevő politikai közegben ( s a román többség minduntalan és következetesen ilyen!) -, akkor bizony a hiányzó és saját politikai fejlődés belső trendjeire összpontosító, elemző értékelés tárgyává kell tenni.+ Mert ha arra gondolunk, hogy milyen sors jutott osztályrészül minden, egymást követő tervezetnek – miként ítéltettek visszhangtalanságra a romániai magyar nyilvánosságban, miként bélyegezte meg azoknak egyikét-másikát, olykor a  román többségi türelmetlenség és elutasítás frázisainak használatától sem visszariadva az RMDSZ csúcsvezetősége, illetve hogy miként minősítették egymás munkáját a legitimitást egymástól kölcsönösen elvitatni próbáló tervezetek kidolgozói (nyilván a csúcsvezetés megosztó, belső politikájának köszönhetően)-, olyan tényanyag birtokába jutunk, amelyet nehéz másként értékelni, mint hogy az erdélyi magyarság autonómiájának legnagyobb akadálya maga a tájékozatlan és megosztott erdélyi magyarság volna, pontosabban annak politikai szempontból aktívnak mondható része!

Pedig 2OO3-ban, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése által elfogadott Gross-jelentés, mint etnikai alapú autonómiára utaló dokumentum nagy lehetőséget nyitott. Mert az addigi, merev nemzetállami elutasítások után, s a korábbi, általánosan elterjedt megközelítéssel szemben, ez a jelentés – először – fogalmazza és határozza meg azokat az alapelveket, amelyeket az autonóm státusz létrehozásakor a tagállamoknak érdemes figyelembe venniük, és javaslatot tesz arra –szintén először -, hogy jöjjön létre egy önálló európai egyezmény az autonómiáról. Hiszen azt nem az állam szuverenitását kikezdő, területi integritását szétziláló potenciális konfliktusforrásként kezeli, s még csak nem is a kisebbségi kérdés rendezésének egyik megtűrt, de nem túlságosan szerencsés formájaként, hanem kifejezetten követendő példaként, a konfliktusok megoldásának lehetséges eszközeként a nemzeti kisebbségekkel rendelkező országok számára. Erről tanúskodik a jelentés címe is: „Az autonóm régiók pozitív tapasztalatai mint az európai konfliktusok megoldását ösztönző forrás”- 1334.(2OO3) sz. határozat. Mely definiálja a területi autonómia, illetve a kulturális autonómia fogalmát is!

Andreas Gross azt a történelmi megállapítást is elfogadtatja, mely szerint az autonómia a múltban három módon jött létre: regionális entitások hozták létre a központi állam alapításakor ; a későbbiekben vezették be a területi feszültségek kezelésére, vagy pedig a nemzetközi közösség támogatásával jött létre. S lehetne e három módon ma is. S felhívja a figyelmet arra is, hogy az autonómia nem egy univerzális gyógyír, amely minden időben és minden helyzetben ugyanolyan módon alkalmazható, hanem az autonóm státust mindig gondosan hozzá kell igazítani az egyedi esetek sajátosságaihoz, és az adott terület földrajzi, történelmi és vallási jellegzetességeihez.

A határozat kilenc pontban foglalja össze azokat az alapelveket, amelyeket az államoknak megfontolásra javasol az autonóm státus létesítésekor. 1. Az autonóm státusnak az érintettek megállapodásán kell alapulnia.2. Az autonóm státus egy dinamikus folyamat része, ezért folyamatosan fejleszthető, tárgyalható. 3. Az autonóm státust az alkotmányban kell rögzíteni, és csak az alkotmánynak megfelelően lehet módosítani, továbbá tartalmaznia kell a központi hatalom és az autonóm hatalom közötti világos hatalommegosztást.4. Az autonóm státusnak garantálnia kell az autonóm hatóság megfelelő képviseletét és hatékony részvételét a döntéshozatalban és a közügyek intézésében.5. Az autonóm közösségeknek helyi szinten demokratikusan választott törvényhozó és végrehajtó hatóságokkal kell rendelkezniük. 6. Az autonóm státusra vonatkozó megállapodásban megfelelő forrásokat kell biztosítani az autonóm hatóságok számára, melyek lehetővé teszik, hogy a központi hatalom által rájuk ruházott feladatokat ellássák. 7. Létre kell hozni egy speciális mechanizmust a központi kormányzat és az autonóm hatóságok közötti viták megoldására. 8. Ha a feszültség továbbra is fennáll a központi kormányzat és az autonóm hatóságok között, a nemzetközi közösségnek kell a tárgyalási folyamatot támogatnia. 9. Kötelező védelmezni az autonóm entitás keretén belül élő kisebbségek jogait.

Mindezt csak azért említem föl, hogy rádöbbenjünk, mire nem vállalkozott azóta sem az Európai Unió és Parlamentje (Átutalva azt a nemzetállam-tagok hatáskörébe), és azóta miben vergődünk Közép-Kelet-Európában, s abban is Romániában, aki pedig ratifikálta a jelentést. Pedig azóta alkotmányát is módosította, de nem mint társadalmi szerződést!

Az RMDSZ „hivatalos” tárgyalói pedig, miután világossá vált, hogy az egységes nemzetállam nemzeti dogmává kövesedett kérdésében a többségi pártok képviselői semmilyen kompromisszumra        nem hajlanak, egyes nyelvhasználati jogok alkotmányos elismertetésére összpontosítottak. Pedig a nemzetállami szemlélet köré szerveződő politikai rendszerben a kisebbségi közösségek asszimilációjának egyetlen hatékony ellenszere a közösségi autonómiák rendszerének elfogadtatása lehet. Hiába, mert 2OO3-ban az RMDSZ legitim és illetékes vezetése elbagatellizálta a kulturális és regionális autonómiát pozitív kisebbségvédelmi eszköznek és követendő példának ajánló Gross-jelentés jelentőségét ( az Európa Tanácsba delegált kollégánk nem is tartotta fontosnak tájékoztatni parlamenti kollégáit (RMDSZ-elnökségi tanácsra?!) – akik éppen az alkotmányt módosító küzdelemben vettek részt – az Európa Tanács által elfogadott jelentésről, mellyel éppen az alkotmányvitában érvelhettek volna.

És tizenhárom évvel később, a 2O16-os parlamenti választáskor , majd 2O2O-ban sem tartotta már fontosnak az autonómiára való utalást és hivatkozást, legfennebb „jó kampányfogásnak és szlogennek” az egyéni és csoportos autonóm cselekvési területnek a felemlegetését és megcélzását,  mint annak a „szabadságzónának” szóbeli megcélzását, mely kihagyhatatlan minden szabad választás előtt. És be is „csúszott” a román parlamentbe ismét. De mivégre, ha már a számonkérés és elszámoltatás újból és újból elmarad?!

Az erdélyi magyarság pedig maradt saját politikai tehetetlenségének történelmi rabságában!

Kiemelt kép illusztráció: transindex.ro

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Ez is érdekelheti:

A magyar nemzet elleni provokáció a bukaresti ítélőtábla határozata

Gyergyóremete: Levetettek egy székely zászlót, válaszul százat tűznek ki

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás