Hirdetés
Csíksomlyói búcsú

Kónya-Hamar Sándor: A „GYENGÉBB FÉL” – Nemzeti kultúra a globalizáció világában

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Mitől gyengébb a magyar kultúra, és mitől regionális, ha már európai?

A tematikai vázlatban valahol ilyen megfogalmazás olvasható: gyenge az a fél, amely nincs tisztában önmaga azonosságával, az a fél, amely nem ismeri el és nem ismeri fel az értékrend fogalmát. De érvényes-e ez kultúránkra?

Már-már modern sámáni értelmezésben hajlandó volnék így fogalmazni: a mai információs társadalom globalizált világában egyfajta karvalytőke és sólyomfény vívja küzdelmét. Metaforikus elképzelés, de talán igaz.

Köztudott, hogy az új globális világgazdasági rend és a közeljövő új információs társadalma csak akkor működhet eredményesen és békésen, ha a kultúra pilléreire épül. Azok pedig láthatóan és érezhetően kimagaslanak a sivár anyagiasság és a magasabb eszményekre nem tekinthető középszerűség közegéből.

Az egységes Európában, éppen a gazdasági, politikai integráció ellensúlyozásaképpen, várhatóan a nemzeti kultúrák megerősödésére számíthatunk és kell számítanunk. Aki tehát felismerte már a kultúra meghatározó helyét és szerepét az új világban, az arra is gondol, hogy csak erős öntudatú, hitét és életkedvét visszanyert közösség lehet az eljövendő globális világrend életképes és méltó tagja.

Ilyen értelemben a kultúra nemcsak produkció – ami kifejez valami lényegesen emberit, és aminek nem csak áru-, de információértéke is van -, hanem környezet is, amely egy közösség otthona lehet, s ez csakis akkor lehet azonos önmagával, ha az az otthon kulturális környezete regionális mivoltában is összetéveszthetetlenül az övé. Amit védenie kell mindenáron, avagy megelőző módon úgy kell felkészülnie az új világrendben való részvételre, hogy elkerülje az ostromállapotot, amely éppen a védekezésre való berendezkedés következménye lehet. Ma közösségünk is olyan helyzetben van, mint a globalizáció döbbenetével meglepett kelet-európai ember, aki megpróbál olyan egységes világképet teremteni, amelyben egyformán otthonra talál az időben korlátozott emberi lét és az időbeli korlátokat lerázó történelem.

Nem akarjuk a lessingi klasszicizációs szentimentalizmus hagyományát folytatni. De a felvilágosodás merev racionalizmusához visszaforduló nyilvánosság-filozófiát sem akarjuk felvállalni. S akkor milyen hermeneutikai filozófia alkalmas az emberré, kultúrlénnyé válás történetiségének komplex, immár kommunikációantropológiai, kultúretológiai, magatartásgenetikai, szociálbiológiai kereteinek a megragadására? Egy kultúra azonosítása elképzelhetetlen saját bensőségessége birodalmának kijelölése nélkül. Túl azon, hogy a kultúra az ember partikuláris tapasztalatiságának a tükre, s az anyanyelv birtoklása ebben az új világtrendben nem elégséges. És megkérdem, hiszen többször olvashattuk: mi történt a magyar nemzeti közösséggel Trianon óta, és Párizs után? Keservesen tapasztalható például az, hogy a nyelvújítás leállt. Idegen terminusokat veszünk át, és fogalmakat nem honosítunk.

Kisebbségi magyarként mondhatjuk és remélhetjük(?), talán a globalizációnak nem az lesz a következménye, hogy visszavedlünk olyan vasárnapi magyarokká, akik csak a családban használhatják egykori, értékeinket hordozó irodalmi nyelvüket. Ez is egy olyan kérdés, amelyre nem csak fel kellene figyelni, de cselekvően válaszolni is.

Meg kell-e szabadulnunk attól a kóros önbecsüléstől, mint belső sebezhetőségtől és érzéketlenségtől, amelyet naponta érzünk? A mások érdekeinek semmibevételétől, mások számító és hideg, rideg kihasználásától? De úgy, hogy velünk sem történhessen ez meg. Léphet-e a kultúrember helyébe a globális gazdasági üzletember, aki a felszínen türelmes, fesztelen és protektív, de nem vállal kötelezettséget, és mindenkiben vetélytársat szimatol, mert nincs biztonságot nyújtó közösségtudata; aki dicséri a törvényeket, szabályokat, de nem tartja magára érvényesnek őket; aki élteti a versenyszellemet, de elutasítja a versenyt, mert pusztulást érzékel benne. Ezt mi fölvállalhatjuk?

Olvasom és hallom a panaszokat: médiaimperializmus, információdiktátum. De nem jött-e el még annak az ideje, hogy a letargiából liturgiát alkossunk? Hogy a jeremiáddal akár Psalmus hungaricusokat fogalmazzunk? Nem érhetjük meg azt az időt, hogy – a grúzok példáján okulva, akik Rusztavelli Párducbőrös lovag-ját menyasszonyoknak, vőlegényeknek nászajándékként, hozományként adják -, mi is ugyanezt tegyük irodalmi és kulturális értékeinkkel?

Nincs az európai történelemnek olyan újító szándéka, amely ne talált volna visszhangra a magyar nemzeti közösségben, legyen az felekezeti vagy világi. Valószínűleg ilyen újító támadás a globalizáció is. De ne kezeljük egyfajta bosszúálló gondviselésként. S akkor talán reménykedhetünk abban, hogy lesz hazánk, ha már volt. Tehát legyen egyetlen közös hazánk, ha már volt, amely ma sem más, mint a magyar nemzeti kultúra, amelyet mindenképpen éltetni kell és semmiképpen sem védeni!

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás