Németország a második világháború után nem lett szuverén állam, mert Washington rákényszerítette az úgynevezett Kancellár-szerződést, amely Berlin számára az alávetettséget jelentette. Amerika most ki is használja a szerződés adta lehetőséget, méreg drágán ad el cseppfolyós gázt európai szövetségesének.
Még alig telt el tíz hónap, hogy tavaly szeptemberben felrobbantották az Oroszországot Németországgal, a Balti-tenger felszíne alatt összekötő Északi Áramlat gázvezeték négy ága közül hármat, a hivatalos vizsgálat még le sem zárult, a tettesek kilétéről sok verzió született, Berlin máris húsz évre szóló cseppfolyós gáz szállításáról írt alá megállapodást Washingtonnal.
Így azért óhatatlanul fel kell tennünk a kérdést, hogy végül is kinek az érdekét szolgálta a fontos energiavezeték tönkretétele? Már csak azért is, mert az évi 2,2 millió köbméter amerikai cseppfolyós gáz ára minden bizonnyal a többszöröse lesz az orosz energia hordozónak. Németország Európában a legolcsóbban jutott az orosz földgázhoz, az elmúlt évtizedek alatt ez pörgette a német gazdaságot. Viszont Amerika rendszerint a hazai árnak akár a hétszeresét is elkérte eddig az öreg kontinensen a cseppfolyósított földgáznak. Így érthető, hogy a tengerentúlról Németországba érkező energiahordozó ellenértékét nem hozták nyilvánosságra.
Ha összehasonlítjuk a Németországnak Oroszországgal, illetve az Egyesült Államokkal most aláírt megállapodás hátterét, akkor tisztán kivehető a két dokumentum közötti szándékbeli különbség. A Németországba történő orosz gázszállításoknak hússzú évtizedekre nyúlóan hagyománya van. De Vlagyimir Putyin 2000-ben történt hatalomra kerülése után, a Nyugat egyre inkább politikai felhangokkal „fűszerezte”, az addig csak üzleti alapon kezelt orosz gázszállításokat.
A véleményformálás oka elsősorban abban keresendő, hogy Jelcin idején Oroszország politikailag és gazdaságilag szétzilálódott, legyengült, Brüsszelben és Washingtonban nem kellett félni attól, hogy bármilyen veszélyt jelent számára. Már 1992-ben ki is nyilvánították, hogy a világon a legerősebb nagyhatalom az Egyesült Államok és még ugyanebben az évben elkészült a NATO keleti terjeszkedésének terve, amelyben már Ukrajna is szerepelt.
Csakhogy Putyin elkezdte „gatyába rázni” a birodalmat és az 2007-es müncheni biztonsági fórumon ki is fejtette Moszkva geostratégiai elképzeléseit. E szerint élesen ellenezte a NATO további kelet felé történő terjeszkedését, különösen Ukrajna csatlakozását a katonai szövetséghez, azzal érvelve, hogy ez jelentős stratégiai előnyt jelentene a Nyugat számára.
Az orosz elnök szavai süket fülekre találtak, a Moszkvával való kiegyezés helyett folytatták Ukrajnának az orosz érdekszférából való „kimenekítésének” a tervét. A tárgyalásos megoldás helyét a nyugati fővárosokban a félelem váltotta fel. A rettegés oka mondvacsinált volt, azt vizionálták, hogy Moszkva politikai zsarolásra használhatja fel a gázszállításokat.
Ilyen orosz lépés soha nem történt, a Kreml változatlanul „csak” üzletként kezelte az energiahordozó szállításának ügyét, soha nem nyújtott be politikai számlát a Nyugatnak, így Washington és Brüsszel öngerjesztő hisztériájának nem volt tényszerű alapja.
Viszont az Oroszország magatartásától való félelem pánikká nőtt, amikor 2009-ben Moszkva valóban tekert egyet a gátcsapon, nevezetesen azért, mert Ukrajna jelentős gázár tartozást halmozott fel és nem akart fizetni, az Ukrajnának szállítandó gáz áramlását Moszkva le is állította. Kijev erre a területén áthaladó, nyugatra irányuló tranzit gázt kezdte megcsapolni.
A Kremlben ekkor kezdtek a homlokok ráncosodni és leállították a nyugat felé történő gázszállításokat is, hogy azokat Kijev ne tudja megdézsmálni. Az ügy végül megoldódott, de Moszkvában úgy döntöttek, hogy nem kockáztat tovább és elkezdték építeni az Ukrajnát elkerülő, a Fekete-tenger felszíne alatt húzódó Déli Áramlat gázvezetéket, amely Bulgáriánál lépett volna be az Európai Unió területére.
Ekkorra már többszörös hisztériává dagadt az orosz energiahordozó leállításától való félelem, amelyet Washington nem véletlenül igyekeztek szítani. Brüsszelben első lépésként összekotorták az éves költségvetés maradék pénzeit, hogy az uniós tagállamok között gázvezetéket építsenek ki, az egymás megsegítésének érdekében.
Azért ennél a pontnál tegyünk egy kis kitérőt. Például az uniós bürokraták Belgium és Hollandia közötti a már meglévő gázvezetékek mellett egy hetedik kapcsolatot is finanszírozott, Magyarország és Szlovákia között is egy gázvezetékre jutott pénz, mert előzőleg egy se volt.
Végül is Szófia az EU fenyegetésének hatására nem engedélyezte a csővezetéknek a területére történő belépését, a Déli Áramlat terve meghiúsult. Ezek után építették meg az ugyancsak Ukrajnát elkerülő Északi Áramlatot és ugyan ilyen elképzelés szerint a Török Áramlatot is.
Mivel Németországot az Északi Áramlat felrobbantásával „levágták” Oroszországról, Berlinnek más források után kellett néznie. És egyáltalán nem biztos, hogy az amerikai ajánlat volt a legjobb. Ezzel elérkeztünk Németország szuverenitási kérdésnek egyik leglényegesebb pontjához.
Németország (akkor még Nyugat-Németország) és az Egyesült Államok viszonyát az 1954-ben megkötött kétoldalú államközi megállapodás szabályozza, amit a diplomáciai zsargonban Kancellár-szerződésként szoktak emlegetni. Mindegyik újonnan hivatalba lépő berlini kormányfőnek az abban foglaltak elfogadását meg kell erősítenie.
A dokumentum a két ország barátságát, a kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatokat, valamint az egymás közötti kereskedelmi hajóforgalom zavartalanságát hivatott deklarálni. A szöveget olvasva formailag két egyenrangú fél közötti megállapodás köttetett, de a gyakorlat már mást mutatott. Egyértelmű volt az amerikai érdekek érvényesítése. A második világháború lezárása után alig tíz évvel ez nem is lehetett másként. Az Egyesült Államok az egyik győztes nagyhatalom volt, a náci Németország pedig a totális vesztes.
A 29 fejezetet tartalmazó és 38 oldalból álló szerződés az élet minden területére kiterjed, ez jelenti preambulumban a „barátság” kifejezés. Szó van itt mindenről, a két ország állampolgárainak a másik országában történő vallásszabadságától kezdve a szabad beutazáson keresztül, egészen a jogi eljárások lebonyolításának rendjéig. Az igazán érdekes rész azonban a szabad és korlátozhatatlan cégalapításról és kereskedelemről szól a két „egyenlő” partner között.
Hát persze, hogy ez az erősebbik félnek kedvez, jelen esetben Amerikának, mert így nincs már semmilyen adminisztratív eszköz az óceán túloldaláról érkező áruk, szolgáltatások és tőke Németországba történő beözönlésének megakadályozására.
Így tehát a mostani helyzetet figyelembe véve Berlin, még ha akarná, se tudná megakadályozni a tengeren túli cseppfolyós gáznak tengeri úton Németországba való szállítását, amelyet egyébként – micsoda véletlen – a szerződésnek a hajózás és kikötő használatról szóló fejezete is garantál. Vagyis Amerika már majdnem hetven évvel ezelőtt begyújtotta Németországnak a politikai számlát. De miért volt szüksége Washingtonnak erre a biztosítékra?
Nem meglepő a dokumentum keltezése, vagy is az 1954-es évszám. A múlt század ötvenes éveinek közepén elmélyült a hidegháború. Nyugat-Németország 1955-ben csatlakozhatott a NATO-hoz, papíron többé nem volt megszállt ország, ettől kezdve formailag is szuverén állammá vált, vagyis hivatalosan más hatalmak nem szólhattak bele bel- és külpolitikájába.
De mint láttuk a terjedelmes Kancellár-szerződés más realitásokat takar. Ezért kellett megkötni a Kancellár-szerződést Nyugat-Németországnak, mert így, bár csak formailag szuverén államként, de mégis kikerült a politikai karanténból, ami az ’50-es évek közepén sürgetővé vált Washington számára.
A kommunista országok, a Szovjetunió vezetésével 1955-ben létrehozták saját katonai alakzatukat, a Varsói Szerződés Szervezetét. Ugyanebben az évben az osztrák államszerződés révén Ausztria visszakapta szuverenitását, távoznia kellett a négy nagyhatalom katonáinak az országból.
A hidegháború új fejezete nyílt meg. Ebben a helyzetben Amerika nem engedte ki markából Németországot, amely így valójában, a második világháború után soha sem volt szuverén állam.
Most sem az.
G. Fehér Péter – Magyar Hírlap
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
Kiemelt kép: Reuters
