EMI-tábor Délvidéken (élménybeszámoló képekkel)

Idén ötödik alkalommal rendezték meg a délvidéki EMI-tábort (EMI = Egyesült Magyar Ifjúság), melynek a magyarkanizsai vásártér adott otthont, ami egyébként a zsidó temetővel szomszédos. (A talmud népével megnyugtatásképpen közlöm: egyetlen gonosz náci sem háborgatta a sírokat, de még a táborlakók sem.)

A szervezés most is hasonló nehézségekbe ütközött, mint már évek óta: a szerb soviniszták árasztotta mocskolódással, a meghívott zenekarok lefasisztázásával kellett fölvenni a harcot.

Ez a fasiszta kártya elég gyöngécske lap a megszálló szerb hatalom kezében. (Mégis ilyen ócska lapokkal akarják megnyeri a „kártyacsatát”.) Valójában a saját magyargyűlöletüket árulják el ezzel a mocskolódással.

Az a tarthatatlan, apartheid államot idéző állapot, hogy a Kárpátia zenekart nem engedték át a gúnyhatáron, mindent elmond a rác műállam, az ún. Szerbia beteges területféltéséről. Pedig ez a félelem (sajnos) nem túl megalapozott ma, hiszen nem valószínű, hogy egy párszáz fős kis tábor közössége fogja visszavenni a 90 éve megszállt területeket. Ez a fokozott rendőri jelenlét, az „újságírók”, bértollnokok kötelező rettegése inkább amiatt van, hogy még a csíráját is elfojtsák az irredenta gondolatoknak, de ha lehet, akkor még a magyar öntudatot vagy magát a magyarságot is szeretnék fölszámolni. Jugoszlávia szétesése, illetve Koszovó kiválása óta már csak az éléskamra, a Vajdaság elvesztésétől retteghetnek a vadrácok. Ez a hangulat, amit keltenek, a népirtásban már járatos rácok veszettségét idézi, ami így békeidőben egyelőre „csak” magyarverésekre, bebörtönzésekre, eltúlzott bírói ítéletekre, kettős mércére – lásd a temerini fiúk esetét – korlátozódik. Azonban ha változnak az idők, és – ne adj’ Isten – kialakul egy háborús helyzet, akkor könnyen megismétlődhet az 1944-es vérengzés. Hogy ez a félelem nem alaptalan, azt jól bizonyítja az a három buszt megtöltő, gyűlölettől felfűtött szerb soviniszta, akik fegyverekkel fölszerelkezve indultak el Újvidékről, hogy a tábort fölszámolják, vagy legalábbis szétverjék, és visszagyömöszöljék a palackból kiszabadult magyar szellemet. Szerencsére ezt megakadályozták a hatóságok, mert ez még náluk is kiverte a biztosítékot. (A tábort „védő” rendőrök főnökével beszélő egyik táborlakótól megtudtam, hogy a mintegy 50 lefoglalt harci eszköz között lőfegyver is volt.)

Amíg itt magyar él, és ezt törvénnyel nem tudják megakadályozni, addig mindig benne lesz a levegőben a népirtás réme. Valójában már régóta folyik a csendes népirtás, hiszen mással nehezen magyarázható, hogy néhány évtized alatt közel felére, kb. 250-300 ezerre csökkent a délvidéki magyarság száma.

Ezzel a fajta szerb sovinizmussal ellentétben a magyar öntudat soha nem mások ellenében, hanem mindig a saját kultúrájában, önnön valójában határozta meg magát. Azt viszont soha nem tűrte a magyar, hogy uralkodjanak fölötte. Erre a történelmünk (forradalmaink, szabadságharcaink) örök példa, miként arra is, hogy a magyarság utóbbi ezer éve arról szólt, hogy a puszta megmaradásunkért, magyarságunkért kellett harcolnunk.

Ahogy Maurer Oszkár, a délvidéki főszervező is elmondta a színpadon a Stratégia koncertje után:

„Sorra szaporodnak azok a bizonyítékok, amelyek szerint ez a rendszer sokkalta inkább apartheidre jellemző motívumokat mutat, mintsem egy demokratikus államformára jellemzőeket.

Az a szabadság, amit mi szeretnénk elérni, az nemcsak magunkért szól, és nemcsak magunknak. Mi talán lehetünk az előhírnökei valaminek, amit mások is megérdemelnek, és mások is tegyenek érte.

Senkinek, a szerbségnek sem célja, hogy különböző alvilági bűnözők, maffiózók uralkodjanak felettük. Nekünk sem célunk az, hogy játékszere legyünk mindenféle idiótáknak.

Egyszerűen meg kell érteni mindenkinek, hogy az, hogy mi ápoljuk a kultúránkat és hagyományainkat, az nem mások ellen van. Az, hogy mi nem örülünk Trianonnak, azt meg kell érteni, tehát ne várja már el tőlünk senki se a jópofizást sem!”

Azt hiszem, hogy nagyon ráfér mindenkire – nagyon mindenkire – hogy átgondolja azt, hogy mit akarunk itt egymással kezdeni. Szerintem arra kell törekedni, hogy mindenki a maga területén a lehető legjobbat hozza ki magából: aki tanár, az úgy, aki borász, az úgy, aki kocsmáros, az úgy, aki asztalos, az úgy, és így tovább. Tehát próbáljunk meg Istennek tetsző és emberhez méltó életet élni egy olyan minőségben, ami nem hazudtolja meg a teremtésnek a lényegét. És próbáljunk meg példát mutatni mások számára is: hogy igenis lehet az, hogy egy közösség fölvállalja a saját kultúráját, lehet az, hogy nemcsak mindenféle kívülről szajkózott, idióta értékekkel tudják jól érezni magukat magyar emberek, hanem a saját értékeik is fontosnak tudnak számítani. Lehetünk példák ilyen szempontból a szerbség számára is. Lehetünk barátok rengeteg dologban, lehetnek közös céljaink és érdekeink is, de bennünket így kell elfogadni, ahogy vagyunk.”

A Kárpátia kitiltása nemcsak elfogadhatatlan, de ésszerűtlen is, hiszen több meghívott zenekarnak sokkal keményebb, irredentább szövegei vannak, mint nekik. Még a rapper FankaDelinek is. Az, hogy mégis ők lettek kitiltva, nyilván annak köszönhető, hogy a Kárpátia a legnépszerűbb és legismertebb zenekar a magyar hazafias rock történetében. Ennek a soviniszta döntésnek erős visszhangja volt, a belső-magyarországi parlamentben volt is jobbikos fölszólalás az ügyben.

A szerb hatalom már csak amiatt is nyeregben érzi magát, mert a csonkaországi hazaáruló kormányok 65 éve folyamatosan az önfeladás politikáját folytatták, és ebbe soha nem fért bele egyfajta védőhatalmi státusz kiterjesztése az elorzott nemzetrészek fölé, nemhogy a revizionista politika. Az ilyen-olyan autonómia hosszú távon véleményem szerint nem lehet megoldás, csak a teljes önrendelkezés, egy önálló állam – saját hadüggyel, pénzüggyel –, vagy a magyar impérium, a Szent Korona Országának fennhatósága alá való visszatérés. Ahogy Tamási Áron mondta Észak-Erdély visszacsatolásakor:

„Nemcsak a Hargita tért vissza, hanem maga Ábel is visszatért. Azután eszébe jutott neki, hogy számadást csináljon: vajon minden terület visszatért-e a magyar hazához, olyan területek, amelyen ő járt. Akkor eszébe jutott, hogy Amerika se tért vissza, de Dél-Erdély különösen nem tért vissza. Akkor azt gondolta, hogy Amerikát nem bánjuk még, de Dél-Erdélyt azt semmi esetre, soha nem fogjuk hagyni. Tovább gondolkodott, s az jutott eszébe, hogy Surgyélánt fel fogja keresni, akivel együtt szenvedett a Hargitán, és meg fogja neki mondani, hogy most már ide, Észak-Erdélybe a magyarok bejöttek, s őt fel akarják kérni arra, hogy miután a muszkák őt megborotválták, nagyon jó színben van, menjen el Dél-Erdélybe, és mondja meg ottan a románoknak, hogy térjenek vissza a magyar impérium alá, mert ott nem lesz nekik rossz dolguk: hiszen az igazságot is meg lehet szokni.”

Igen, az igazság nem szégyen, de aki lábbal tiporja, az nem fogja önként elismerni, hogy nem az ő oldalán áll. Ezért kell nekik segíteni, hogy megtalálják a helyes utat.

Ez az igazság fog szabaddá tenni minket, s akkor eljöhet a föltámadás.

Valójában a mi igazságunk őket is szabaddá teszi, a megszállásunk kényszerétől való szabadulást hozza nekik, mely mázsás teherként nyomja a vállukat.

A táborba való eljutásról:

A tiszaszigeti gúnyhatáron jöttünk át, és elkövettünk egy nagy baklövést: mivel Szegedről elég hamar elértük az átkelőt, nem gondolkodtunk előre, ezért balgán elkotyogtuk az úti célunkat. (Máig nem értem, mi közük van egyébként a határőröknek ahhoz, hogy hova megyünk – talán attól félnek, hogy visszavesszük valamelyik várost tőlük.) Ekkor jött a félreállítás, kipakolás, minden apró kis csomag kibontása. Azért az egy csöppet vicces volt, ahogy a tasakba zárt frissítő törlőkendőket tüzetesebben vizslatta. Szerencsére viszonylag hamar megvolt az egész, a magyart törő határharamia – aki persze csak parancsot teljesített – angolul elárulta, hogy bizony, aki ebbe a táborba megy, azt fokozottan ellenőrizni kell.

Tanulságos eset volt, két dolog miatt is: az egyik az, hogy vagy a fortélyos félelem igazgat minket és más várost bemondva, remegve próbáljuk letagadni, hogy egy magyar rendezvényre megyünk, vagy vállaljuk ezt a kis kellemetlenséget, mintegy dacból is odavágva, hogy hova megyünk. (Ha mi nem is dacból, hanem óvatlanságból tettük, utólag ez akkor is megfordult a fejünkben.) Ha elég sokan vállaljuk a kipakoltatást – s ha nincs takargatnivalónk – akkor talán majd ezek is belátják, hogy nem gonosztevők vagyunk. Persze naivitás lenne azt hinni, hogy ettől megszűnik a rendszerben élő magyargyűlölet, de miért kell úgy érezni, valahányszor átlépjük e szánalmas határt, hogy bűnözők vagyunk?

Teljesen nyilvánvaló a megfélemlítési szándék ebben a beteges félelemben fogant parancsban.

A táborról (előadások, koncertek, egyéb programok):

Mivel szombaton reggel indultunk, ezért Délvidéki S. Atilla 10 órai előadását – ami az 1848-as szenttamási és földvári magyarság kiirtásáról szólt – már meg tudtuk hallgatni. Érdekes és vérlázító dolgokat mesélt arról, hogyan zárták körbe a „szrbobránacok” azaz „rácvédők” fegyveres őrséggel Szenttamást, hogy a magyaroknak esélye se legyen a menekülésre.

„Bechtold Fülöpnek, a bécsi kamarilla meghosszabbított kezének első és legnagyobb gaztette az 1848. július 14-én Bácsszenttamásnál elkövetett látszatostrom volt, minek célja a túsz lakosság kivégeztetése és a rácság összeveszítése a magyarsággal. Bácsszenttamáson ekkor mintegy 2000 magyar és zsidó lakost kínoztak halálra a „rácvédők”. Zákó István magánértesülései szerint ebből 1500 embernek a feje a város mellett építtetett földvár – Rácerőd/Szrbobran – falaira kitűzött póznákra került.”

Az előadó leginkább az események fő vonalát követte, és a részletekbe kevésbé ment bele, azért egy-két konkrét kegyetlenséget elmondott, hogy érzékeltesse a rácok vadállati tobzódását. Ezek között olyan is volt, hogy a templom oltárára a lemészárolt gyerekek fejéből raktak gúlát, vagy az ÁVH-s kínzásokból is ismert üvegcső péniszbe helyezése és összetörése.

A történész tavaly igazi hiánypótló munkát adott közre a Fejezetek a rácjárások történetéből c. könyvében, melyből megismerhetjük többek között a mohácsi vész körüli években az eddig soha nem ismert rác janicsárok népirtását, melynek során összesen mintegy 4 millió magyart irtottak ki bestiális kegyetlenséggel az ország számos területén.

A következő érdekfeszítő előadást Illésfalvi Péter hadtörténész tartotta, melyben a bécsi döntések utáni terület-visszacsatolásokról értekezett. Korabeli képekkel szemléltetve ezt az igazi, örömteli fölszabadulást, szót ejtett a bevonulások körüli incidensekről (pl. virágcsokorba rejtett fegyveres merényletről), az örömkönnyekről, valamint a hadseregünk igen elavult fölszereltségéről is. A kerékpáros hadosztályok oktalanul lebecsült erejéről, tüzérséggel támogatott ütőképességéről is beszámolt, valamint arról, hogy a hadtáp gépesítése igencsak elmaradt, és szekereken vitték az lőszer- és élelem-utánpótlást.

A nap folyamán voltak még filmvetítések, valamint egy – személyeskedésektől sem mentes – tüzes hangvételű kerekasztal beszélgetés négy délvidéki magyar párt vezetőjével, ill. Éhn Józseffel, a Társaság a Kárpát-medencei Magyarságért vezetőjével, „Magyar jövő a Délvidéken” címmel. Mint később kiderült, Éhn József – aki egyébként elég jól beszélt a vita során – a Rotary szabadkőműves szervezetnek is tagja, Laci barátom ez ügyben ki is fejtette magvas gondolatait a http://emitabor.hu/delvidek/vendegkonyv oldalon. Akit érdekel, elolvashatja. (Hozzászólás ideje: 2010-07-12 23:53:32)

A felmerült leglényegesebb kérdés leginkább az volt, hogy miért kell, hogy ennyi párt képviselje e maroknyi magyarságot? Miért kell a megosztás? Miért nem tudnak egységben összefogni a legfontosabb stratégiai kérdésekben, és a pártok önös érdekei miért fontosabbak, mint az összmagyarság boldogulása a Délvidéken? Miért sikkad el a legjobb szándék is, és miért nem lesznek tettekre váltva a magyarságért kiálló szép szavak? (Miért ront el mindent itt is a pénz?)

Erre egy Széchenyi-idézettel felelnék: „Pártoskodás a nemzet megrontója!”

Valójában az a legszomorúbb, hogy ez a kerekasztal ebben a formában megrendezésre kerülhetett. Persze nem a szervezők, hanem azon tény miatt, hogy ennyi apró párt van ilyen kevés magyar emberre. Lassan már odáig jutunk, hogy minden egyes ember egy külön párt lesz. Ennél több okot nem is adhatnánk a megszálló rácoknak az örömujjongásra. Ha épp nincs népirtás napirenden, hát kiirtjuk, felzabáljuk mi magunkat is.

18 órától – mindhárom napon – borkóstolók várták a táborozókat.

Szombaton a felvidéki Geönczeöl Attila tartott kóstolót, valamint Borbély Zsolt Attila (Partium – Arad-Hegyalja borvidék) mutatta be Balla Géza borait. Igazi ünnep egy ilyen esemény, bánhatja, aki kihagyta.

Vasárnap Maurer Oszkár táborszervező Hajdújárás és Szerémség borait mutatta be. A szervezés nehézsége az elején még kiült az arcára, de ahogy belemelegedett, a jó kedély, a „kommunistákkal való hadilábon állása” egyre jobban kiütközött rajta. Bizony, egy egészséges szellemű ember, mint egy jó borász, aki szereti az életet, nem is lehet kommunista, de liberális kapitalista vagy szabadkőműves sem.

A Hajdújárásban élő borász elmesélte, hogy több római császár is Szerém (Szirmium) szülötte volt, a Pannóniai szőlők visszatelepítéséről híres Probust is beleértve. Előtte, mikor nem innen származó volt a császár, megtiltották a szőlőtermelést a Szerémségben, még a tőkéket is kivágatták, mivelhogy nagy vetélytársa volt az ottani boroknak. Ha belegondolunk, ez ma is ugyanígy működik: az EU fizet a magyar gazdáknak azért, hogy kivágják a szőlőültetvényeket.

Kevés ilyen karizmatikus emberrel találkozni manapság, aki ilyen szenvedéllyel éli a hivatását és az életet. Nemcsak a szakmai elhivatottság, hanem a magyarságot formáló küldetéstudat is sugárzik a beszédmódjából, nem beszélve arról a pozitív beállítottságról, ami manapság nagyon nagy hiánycikk a magyar ugaron.

Vasárnap délelőttről Bakay Kornél régészt, történészt emelném ki, aki előadásával az igazság hangját szólaltatta meg. A tudós a Magyar Tudományos Akadémia sok bértörténészével ellentétben (melyek közül vannak kifejezetten magyarellenesek is) a „megkérdőjelezhetetlen” dogmákban való kételkedésre, a megkövesedett elméletek cáfolhatóságára hívta föl a figyelmet. Az igazság keresése során azonban nem eshetünk abba a hibába, mint a környező műállamok történelemhamisítói. A kutatói munka során egy történész szigorúan mindig csak a tényekre hagyatkozhat, bizonyítékokkal, hiteles forrásokkal alátámasztva állításait. A magyarság eredetének, őshazájának kutatásakor is csak ezzel az alázattal lehet munkálkodni, különben ugyanúgy lejáratjuk magunkat, mint a gúnyhatár túloldalán csinált országok áltudósai, vagy a saját „Magyar” „Tudományos” Akadémiánk.

A honfoglalás szó nyelvújítás (vagy inkább nyelvrontás – SG) kori székfoglalása, káros meggyökeresedése ellen is szót emelt, hiszen ez azt támasztaná alá, hogy mi itt idegen népektől elfoglaltuk a Kárpát-medencét. Ezt a soviniszta utódállamok történészei, politikusai ki is használják, azt állítva, hogy ők már előbb itt voltak, mint mi; tehát Trianon jogosságát támasztják vele alá, és sajnos ezzel a hibás szóval mi is csak a lovat adjuk alájuk. Helyesebb tehát hon-visszafoglalást vagy még inkább hazatérést használni, ha az igazság útján akarunk járni.

Rengeteg kérdés fölmerült bennem az előadása nyomán, illetve a saját töredékes ismereteim tükrében, remélem, lesz még alkalmam beszélni vele ezekről a fontos, a jövőt is érintő kérdésekről.

Vasárnap délután lovas kocsin bejártuk Magyarkanizsát – egészen az apadó Tiszáig, a tábor eredetileg tervezett helyszínére vitt az utunk. Közben a velünk utazó tündéri kislányok a Kárpátia Pálinka c. nótáját énekelték aranyos kis csengettyűhangjukon. Belőlük nem túl valószínű, hogy buta plázacicák, üresfejű, üres szívű, idegen divatot majmoló „csajok” lesznek – hanem igazi magyar lányok, nők, asszonyok – ha felnőnek.

Egy panelban lakónak nagy élmény egy ilyen lovas csatangolás. Köszönet ezért Dobó Rudinak, (aki a Rákóczi Szövetség magyarkanizsai szervezetének tagja) meg a lovának, aki viselősen is húzta a kocsit.

Az „Összmagyar ifjúsági kerekasztalt” a kocsikázás miatt kihagytam, de a zentai Szt. Longinus Középkori Hagyományőrző Egyesület hadibemutatóján, és az utána kezdődő Oszkár-féle borkóstolón – amiről fentebb írtam – már jelen voltam.

Az említett kulturális, filmes, előadásos programokon, kocsikázáson kívül a kisebb-nagyobb gyerekek is megtalálhatták a nekik való programot: folyamatosan voltak kézműves foglalkozások, játékok, lovaglás, íjászkodás, valamint rovásírás-oktatás.

A programok közül legtöbben persze az esti koncertekre voltak kíváncsiak: Beatrice, Cool Head Clan, Romantikus Erőszak, Stratégia, FankaDeli, Félhomály, és még néhány délvidéki zenekar, valamint pénteken még az erdélyi Damned is a listán szerepelt, bár azt a Ricsével együtt mi még nem láthattuk.

A Cool Head Clan nagyon pörgős koncertet adott, természetesen a végén az elmaradhatatlan „Szeresd a testem, baby” c. feldolgozással, ami egyenesen Molics Zsolt énekes Obelix alkatú habtestére lett kitalálva. A zenekar egyébként letölthetővé tette új albumát, ami igen rendes tőlük.

A kissé megkésve, éjjel egy után kezdő Romantikus Erőszak is hozta a formáját, és a kötelező örökzöld hazafias dalokat.

Másnap FankaDeli is föllépett, aki a szövegkántálós rap területén alkotott olyat, hogy a nemzeti öntudattal bírók közül még azok is megszerették, akiknek egyébként hasmenésük van a műfajtól. A hazafias szövegei az ő szívükbe is belopták magukat.

A Kárpátia a vérforraló és elfogadhatatlan kizárás miatt tehát nem lépett föl vasárnap, de a mindszenti dobos druszámmal három éve megerősített, minőségi hazafias heavy metalt játszó Stratégia szépen kárpótolta a közönséget, mert vagy kétórás koncertet adott az előzenekarnak tervezett 45 perc helyett, és még eljátszotta a gúnyhatáron törvénytelenül fennakasztott zenekar „Bizalmam az ősi erényben” című dalát is, ami – így utólag is belegondolva – nagyon odaillett:

„Bizalmam az ősi erényben

Hiszem, hogy vélünk az Isten

Hiszem, hogy lesz feltámadás”

Talán már tényleg csak ebben bízhatunk a rácokat illetően.

A koncertek után is sok Kárpátia-nóta szólt lemezről, és a közönség egy része vigaszképpen együtt énekelte a dalokat. A Félhomály pedig teljesen beborított minket metálzenével, még a Keresztes vitézt is eljátszották a Moby Dicktől, valamint az Ossian kiváló Ítéletnap szerzeményét.

Akkor hát bízva most az ősi erényben indulj keresztes vitéz

Mert eljön majd az ítéletnap, és szabad leszel, drága Délvidék!

Mit tehetnék még hozzá? Jövőre ugyanitt! Gyertek minél többen!

Szabadságot a temerini fiúknak! Szabadságot Alvidéknek! Szabadságot a magyarnak!

Siklósi Gergely

Nemzeti InternetFigyelő