A puszta törvénye – A magyar ember és a magyar hagyományok tisztelete


Kérjük ossza meg a tartalmat! Csak egy kattintás!
A pusztának törvénye van. Papírra soha le nem jegyzett, kőbe soha nem vésetett.
Istentől vétetett…

Ezt főként akkor éreztem, amikor ott ültem a pislákoló kemence mellett s vendéglátóm ajkáról halkan, búgva jött az ősi magyar szó, miközben szeme messzire révedt. Kicsit hunyorgott, mint, aki napba nézett. Elmúlott századok regéi, mondái éledtek fel nyelvén, csakúgy buzgott fel belőle a számolatlan szó. Valami, olyan egyszerű igazságokat, amelyeket elfeledtetett velünk a jelenkor.

Beszélt ez a szikár, barnult arcú öreg parasztember és én csendben és tisztelettel hallgattam. Én, aki a világ mai fogalmai szerint számíthattam inkább gazdagnak és sokkal tanultabbnak. S én, minden figyelmemet alázattal neki adtam, büszke voltam, hogy tőle okulhattam.

Tizenöt esztendő telt el.

A gyönyörű kis tisztáson kevély törzsű diófa szökkent szárba, alatta friss és ápolt sírhalom. Egyedül ülök az összeeszkábált padon és emlékeimet kutatom. Évről-évre legalább egyszer visszatértem idős barátomhoz, hogy okuljak tőle; minden bölcsességét lejegyezzem az utána hagyott kornak és az elfeledett időnek.

Ebben az esztendőben már későn jöttem. Bóta apó előrement. Soha nem félte a halált.

Szomorú magányomban a tőle évekkel ezelőtt kapott kopott bicska élét próbálgatom egy letört ág derekán.

Hirtelen egy öt-hat éves kisfiúra lettem figyelmes, aki mint szélvész száguldott elém apró kék biciklijén. Miután köszönt, megállt tőlem úgy három-négy méterre és csak nézett a nagy barna szemeivel. Előbb én ismertem meg őt, Bóta apó legkisebb unokája volt.

-Az a nagypapa bicskája!- szólalt meg végre, nagyot nyelve, miközben nem tudta a szemét levenni a zsebkésről.

-Megismersz, Fiú?- kérdeztem halkan.

-Aha!- bólintott, majd hegyes kis mutatóujját rám tartva folytatta:
-Téged emlegetett mindig a Papa, mindig téged várt. Azt mondta, hogy ha majd nagy leszek, akkor legyek olyan, mint te!

Elmosolyodtam, miközben egy könnycseppet maszatoltam el, és a kezébe nyomtam a nagyapja bicsakját:

-Ez a bicska téged illet, a tied! Ilyenje csak annak lehet, aki méltó is lesz rá!

Nagy áhítattal vette át, sokáig fogta kis kezében, majd gondosan eltette a nyakában lógó kis tarsolyába, úgy, mintha mindig is az övé lett volna. Bólintott és nagyon halkan szólt:

-Köszönöm Bácsi! Mindent megteszek, hogy méltó legyek rá!- mondta és váratlanul megölelt.

Nem tudtam megszólalni, csak hallgatni.

Még akkor sem, amikor a gyermek biciklijének kereke már messzire kavarta a port.

Az öreg Bóta barátom járt az eszembe és a tőle tanultak. A sírjához lépve alázattal hajtottam meg őszölő fejem, mert a pusztának törvénye van. Papírra soha le nem jegyzett, kőbe soha nem vésetett.

Istentől vétetett…

Zetényi-Csukás Ferenc

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások

Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
A szoborgyalázó biciklista pedig hátradől és kér még egy kávét

Indexen a valóság

Az Antifa nem szereti az időseket Kanadában – és nálunk mi a helyzet?

Close