Kónya-Hamar Sándor: Európát újra elrabolták?!

Europesszimizmus vagy görög-sziciliai mítosz? Szép látszat, vagy egyre komolyabb esély? Miközben, egyre komolyabb a kérdés: Kinek kell Európa?

„Kinek kell Európa?” – zengett az idők hajnalán.

„Nekem!” – kiáltotta Zeusz görög főisten, és fejest ugrott a Tyrén tengerbe. De előbb hófehér bikává változott. És ez volt a meghatározó. Mert Európa, mint gyönyörűség, azóta is így hagyja magát elrabolni, csakhogy, mindig háttal az iránynak. Lásd Nikos és Pandelis Sotiriadis, az Európai Parlament strasbourgi székháza előtti, „Európa elrablása” című modern szoboralkotását is.

Így hagyta hát először elrabolni magát Európa (s azóta hányszor! – Bajor Andor írt erről- igaz, hogy szatírában – érvényes igazságot), gyönyörű lányként, akiről viszont, de régen kiderült, hogy hányszor volt szirén, tündér vagy éppen, és mégis csodált kurtizán. De valahogy így alapozta meg az „érdekek demokráciáját”. Görög kultúrával, római joggal, keresztény értékrenddel-, és persze mór (azaz arab) és zsidó tudománnyal, meg kereskedni s pénzgyártó tudással. Mindez pedig jól elrejtetten nyilvánvaló a Nagy Atlanti Homályban, s azon is innen, az Európai Unióban.

Európa házhoz jön! S a ház megy Európába! S mi maradunk az eurokráciában? (Fűztük hozzá nagyon gyorsan.) De hogyan? Újraalakult polgárként, közösségbe tömörülve? Netán azzal a feltámadt kalmárszellemmel, mely mindigis közösnevezője volt az európai emberi közösségnek?

Mit akar tehát az új Európa? Valóban olyan emberi közösséget, mely felnőtt, együttérző, szolidarizáló és együtt tenni akaró polgárok sokszínű társadalmát jelentené? Mint hajdanán s manapság Nyugat-Európában, de Kelet-Európában igazán sohasem? S ma mégis az egyetlen követhető paradigma az, ami a közös Európa jövőjében s a mienkben is rejlik. De hogyan? Milyen humán, jogi és gazdasági forrásokat kell ehhez megtalálni – immár közösen-, vagy újra fakasztva biztosítani?

Európa múltja és jelene ugyanazon a három pilléren nyugszik, mely az athéni Akropoliszt, a római Capitoliumot s a Golgota hegyét jelenti, a jövőre való tekintettel is érvényesen.

Ám ma már az európaiságot a sokaság és a sokféleség tapasztalata irányából közelíthetjük meg. S ugyanakkor – éppen az európai gondolkodási hagyomány szellemében – előfeltételezhetjük az ebben rejlő egységet, azt a lényegi meghatározottságot, az európaiságnak azt a közös alapját, ami e térségben szerezhető tapasztalatok sokaságát európaivá teszi, az itt kibontakozó létfolyamatokat a maguk földrajzi, történelmi, gazdasági, politikai, kulturális dimenzióiban Európává szervezi. De nem mindig látjuk be ennek az egységnek az igazi természetét, s ez a köztudat szintjén még inkább homályban marad. A köztudatban az egység eszméjéhez – mutat rá Jürgen Habermas, a német filozófia mai klasszikusa – „a sokféleség kényszer általi integrációja kötődik”.

Ez viszont összefüggésben áll azzal, hogy az európai modernitás kibontakozását elősegítő stratégiák a hatékonyságelvű célracionalitás egységesítési technikáira, valamint az intézményi-szervezeti racionalizációval járó egységülési folyamatokra összpontosítanak. Az európai modernizáció, racionalizáció és kommunikáció a külsődleges megfigyelői nézőpontokhoz és univerzálissá tágított racionális elvárásokhoz igazodó egységbeszerveződés technikáinak és technologiáinak a hordozóivá válnak.

Miben áll tehát az európai egység igazi természete?

Az európai egység nem a sokféleség egységesítésének, a sokaság egybeszervezésének a következménye. Inkább a reláció fordított iránya igaz: az európai egység a sokféleség alapja, az európai lét a létlehetőségek sokféleségében és sokféleségeként kibontakozó lét. S mégis úgy érthető meg igazán, ha az egységet nem az általa megalapozott vagy belőle kibontakozó sokféleség irányából közelítjük meg, hanem a lényege felől. Az egység lényege pedig, az egymáshoz tartozók egysége. Nem ott találunk rá, ahol a sokféléket közös vonások alapján egységbe szervezik, hanem ott, ahol hozzátartozást tapasztalunk, úgy, hogy az érdekként meg is nyilatkozik.

Az európai lét európaisága tehát éppen abban a módban érhető tetten, amelyben a hozzá- tartozás vonatkozásban áll a megmutatkozással, a kifejezéssel, az értelmezéssel és a megértéssel. Mert az európai lét nemcsak egy világban kibontakozó, s ezzel együtt egy világot kibontakoztató létforma, hanem ebben a világban önmagát feltáró, megmutató, kifejező és megértő, s egyszersmind e világként önmaga számára is megmutatkozó, kifejeződő és megértésben levő lét. Az európai lét a hozzátartozó megmutatkozásaival, kifejeződéseivel, értelmezéseivel együtt az, ami. Európaiként mutatkozik meg, fejezi ki magát, értelmezi, érti és érteti meg magát, s mindezek a lét szerves velejárói, annak kibontakozási és történési terepét alkotják.

Csakhogy, itt máris vége van a filozófiai bolondériának, és mi, még mindig külső európaiak, akik mégiscsak az európai közösséghez tartozóknak tudjuk és érezzük magunkat, mit értünk meg az egészből, és különben is mi a létfontos és meggyőző számunkra?! Mert mi az igazság és mi az európai valóság? S ha netán a bolondját is járatják velünk, legalább tudjuk, hogy kik azok. Ők is európai emberek?

Ám az európai emberekről, mint egy reális közösségről is sokféleképpen lehet szólni, és mivel egy újraalakuló közösségről van szó, mindegyiknek megvan a maga létjogosultsága. Így például lehet az európai polgárokról olyan közösségként beszélni, akiket elsősorban egy infrastrukturális valóság, az utak, hidak, elektronikus kommunikációs hálózatok használata és fejlesztése tart össze. És persze, elsősorban a kereskedelem, a piac, a tőke és a vállalkozás. Európa gyökerei ebben vannak, és úgy látszik, Európa ebben talál a leginkább magára. Történelmi újrajátszás tanúi vagyunk, más kor, más rendszerek, más paraméterek, – de az embertípus ugyanaz: a KALMÁR, aki források után kutat, a maga elindítására, kiteljesítésére, s nem mindig a társadalmi, s közjólét szolgálatában, de elsősorban a maga, a családja vagy közvetlen környezete érdekében. Gazdaságiak után elsősorban, de mivel tudatosult érdekeiről sem feledkezhet meg, hát jogiakat is persze, s végül, önmaga vigasztalására, természetesen humán forrásokat is, hiszen így zárul az európai kör.

Lehet, hogy jelenleg a közös Európa a jogban a legvalóságosabb, ezért az hiszem, hogy leginkább jogfilozófiai eszközökkel lehet meghatározni, micsoda ma az európai polgár, valamint az európai közösség, mármint emberi közösség. Mégsem feledkezhetünk meg arról, hogy ha Európáról mint spirituális közösségről beszélünk, akkor az hasonlíthat egy vallási közösséghez, mármint annak a szempontjából, aki annak alapján hisz az Európa-eszmében, hogy vannak ismeretei róla. Itt természetesen nem kerülhetjük meg azt a kérdést, hogy Európát a történeti vallások hozták létre már egyszer, és definiálták a maguk dinamikájában, hogy létezik egy Európa, amely a vallások közösségét jelenti. Mindannyian egy vallási közösséghez tartozunk vagy tartoztunk, ámbár ez a meghatározás nem szükségszerű. Az európai alkotmány-szerződés viszont részben azon bukott meg, hogy ezt a hitelvet – Európa történetileg a keresztény Isten értékrendiségében gyökerezik – nem lehetett elfogadtatni, mert szembehelyezték a szekularizáció, az evilágiság és a republikanizmus elveivel. Szembehelyezték, hangsúlyozom, mert úgy látszik, kizáró elvekről van szó, hiszen az európai ember eszméjének monolitikus felfogását nem nélkülözheti az önszemlélet, nem lehetünk két- vagy többféle európaiak, s a sokszínűség szabadságának liberális filozófiai elve egyelőre, a szemléleti kereteink vagy gondolkodásbeli merevségünk miatt egyelőre megvalósíthatatlan. És ez akkor is így van, ha az Európa-eszme ideológusai elsősorban a sokszínűségre szeretnének hivatkozni.

A nyelvi sokszínűség is Európa megváltozhatatlan adottsága és valósága, olyan érték, amely mellett szinte nem is kell érvelni, jóllehet a nemzeti nyelvek hatalmi helyzetét mindig is hangsúlyozni szokták. A nyelvpolitikáknak a célja viszont a nyelvi sokszínűség fenntartása, még akkor is, ha mind a mai napig találkozunk a nyelvi elnyomás és asszimiláció jelenségeivel (például a moldvai csángók esetében, hogy csak hazai környezetünkre gondoljunk, vagy európai precedensként csak a legfrissebbet, a szlovákiai nyelvtörvényt emlegessük).

Mielőtt európai identitásunk jogi forrásaihoz is visszatérnénk, röviden az erkölcsi Európa kérdését is érintenünk kell. Ha van etikai dimenziónk a posztmodern korban, akkor az az egy, a helyzetekben a megfelelő válaszokat megadni képes erkölcsi tudatosság, problémaérzékenység meglétét jelenti, az értékválasztás és az értékviselkedés ama képességeit, amelyeket még Nietzsche definiált a kanti értéktabellák ellenében. Hiszen Európa közösségi dimenzióit tekintve nehezen alkalmazható az igen jól definiált értékrendiség, hitbeliség és nyelviség helyett, inkább a sokaság, a sokszínűség, az individuális választások lehetőségét jelentő általánosítás. Mert kétségtelen, hogy az európai emberek jelentős része még hagyományos közösségekben él, és Európa ilyen közösségi dimenziók szerkezete, még akkor is, ha Nyugat és Kelet itt jelentős különbségeket mutat, annál is inkább mert ez utóbbiban a kommunizmus rombolásának maradványai még számottevőek erkölcsi, kulturális és közösségi vonatkozásban is.

Ami pedig a létező európai közösség jogi alapjait illeti, azok a nemzetközi intézményi jogban gyökerező jogelvrendszerben gyökereznek, amelyhez csak egy nagyon absztrakt jogalanyiságot lehet kapcsolni, melyet viszont kitartó és kötelező jogharmonizációval és jogalkotással lehet felzárkóztatni. Precedensértékű viszont, hogy az európai polgárok továbbra is a nemzeti alkotmányokban lefektetett jogok, valamint a nemzeti törvényhozások által megalkotott különböző jogszabályok alanyai, és részben ezeken át kapcsolódnak az európai jogszabályokhoz, vagy ezekből kikerülve közvetlenül is fordulhatnak európai intézményekhez. Részben megfordítva is érvényes a dolog, ugyanis bizonyos cselekedetek közvetlenül az európai közösségi jogszabályok hatálya alá esnek, természetesen a megfelelő jogszabályi és intézményi háttér alapján.

A leggyakrabban idézett jogelvek pedig a következők:

„1.) A korlátozott sajátos meghatalmazás elve: az európai közösségi eljárásjog csak azokban a jogkörökben, kompetenciákban érvényes, amelyeket a tagállamok – szuverenitásuk korlátozásával – leadtak. Az európai intézmények csak ezekkel élhetnek és ezeknek a körét nem bővítik.

2.) Az implicit meghatalmazás elve (implied powers) kimondja, hogy amennyiben a fejlődés olyan új objektívumokat jelenít meg, amelyekre nézve nincs külön szabályozás – mert nem lehet, a közösségnek jogában áll, az Európai Parlament konzultálása nyomán -, új kompetenciákat és végrehajtási szerveket teremteni.

3.) A szubszidiaritás elve kimondja, hogy azokon a területeken, amelyek nem tartoznak a szűken értelmezett kompetenciájához, a közösség nem lép közbe, csakis akkor, ha a tagállamoknak nincsenek megfelelő kompetenciáik.

4.) Az arányosság elve kimondja, hogy a közösségi tevékenység csak a célok eléréséhez szükséges minimális eszközöket veszi igénybe.

5.) Az intézményi egyensúly elve (cheks and balances) kimondja, hogy a közösség szervezetei és intézményei csak a működésüket illető jogszabályi keretekben tevékenykedhetnek, tekintettel a többi intézmény és szervezet működésére és kompetenciájára.

6.) A közösségi jogrend elsődlegessége a nemzeti jogrenddel szemben.

7.) A közösségi jog közvetlen alkalmazásának elve.

8.) Az alapvető emberi jogok tiszteletének elve – a nizzai szerződésben végül is 53 emberi alapjogot határoztak meg, tematikusan csoportosítva, ami az emberiség történetében létezett legkimerítőbb lista. (megjegyzendő, hogy ebből is, s még mindig hiányoznak a kollektív jog tételei, s a kisebbségben élő közösségek tételes alapjogai)”

Az európai polgárság elvileg mindezekkel a jogokkal való élés lehetőségét jelenti – de a nemzeti valóságban. Ezek azonban meghatároznak egy komplex profilú jogalanyiságot. Az EU jogi dokumentumai és intézményei ennek a garnciáját képezik, ami már jóval megfoghatóbb.

Mindebből viszont már deriválható egy jogi közösség fogalma, s egy jogi forrás lehetősége, amely – szinte világtörténelmű jelentőségű, ami nagy kockázati tényezőt hordozó fejlemény, – s bizonyos értelemben megelőzte Európának, a kontinensnek politikai evolúcióját.

Tartozom tehát még azzal a politikai tájékoztatással, mellyel rávilágítok az Európai Unió architektúrájának, felépítményének jelenlegi helyzetére és hangulatára is.

A megbuktatott Alkotmány-Szerződésben még egyértelműen úgy beszéltek Európáról, mint a „Közösségek Közösségéről”. A Lisszaboni Szerződésben már csak a „nemzetállamok közösségében” állapodtak meg. Visszalépés volt ez, vagy egyfajta kapituláció? Ez a kérdés mostmár halaszthatatlan válaszra vár. Mert nagyon is kérdéses, van-e értelme, célja, legitimitása a nagy EU-projektnek, egy kvázialkotmány által felvázolt kvázi-államszövetségnek. Hiszen a tények tények maradnak, akkor, amikor az EU, mint identitásképző, kulturális-gazdasági és politikai hívószó, mint politikai vízió messze elmarad Churchill elképzelésétől, Robert Schumann és Jean Monnet merész Európa-álmától.

A kezdeti évek szabadpiaci, szabadkereskedelem-párti nekifutása után Európa, az azóta eltelt évtizedek során a XX. század végére, a XXI. század elejére az eredmények alapján állíthatóan, fantáziátlan, lusta, versenyképtelen, közömbös, etatista és protekcionista hellyé változott, amely még mindig keresi önazonosságát. Felmerül a kérdés, hogy erkölcsi kiüresedettsége, lopakodó és önző kollektivizmusa és politikai és katonai impotenciája okán Európa hogyan felel majd meg két nagyon komoly kihívásnak: a bürokratikus szocializmus és a militáns iszlám előtt?

Aggódva tesszük föl ezt a kérdést, mert keserves tapasztalatok és megállapítások, tehát tények szenvedő alanyai vagyunk. Az egyik az, hogy az Európai Egyesült Államok álma megvalósíthatatlan távlatokba távolodott.

Európának a jelen pillanatban nincs szellemi fundamentuma. Van egy többszáz oldalas, alapokmányként kezelt „szalámi-törvénye” Reformszerződés címén. Ez 98%-ban azonos a megboldogult „alkotmány-szerződéssel”, és bőbeszédűen, bonyolultan ki van fejtve benne rengeteg minden (a piaci versenytől az „Alapjogi Charta” szocializmusáig) kivéve azt, hogy az egész ugyan mit szolgál, és miért pont úgy van, ahogy. Ezekre a kérdésekre egy néhány oldalas bevezető van hivatva válaszolni, és szószerint és lényegében annyit mond, hogy a „magas szerződő felek” nagyon szeretnék, ha mindenkinek nagyon szép, nagyon jó, és tiszta és biztonságos érzése keletkezne emiatt. Ez viszont nem politikai és közösségi alapelv, nem vezérlő eszme. Mi kellene ahhoz, hogy Európa felvegye a versenyt Ázsiával és Amerikával? Három dolog: pénz, vezérlő eszme és morális alap.

A Lisszaboni Szerződés nem egyesíti Európát, csak egy tisztázatlan identitású politikai alakzatot, egy igazi európai nép nélküli föderális strukturát hoz létre, melyben majd mindenki mást mond saját érdekeinek megfelelően a piacversenyről, a szociális jogokról, agrárszubvencióról, szabványosításról vagy Irakról például. De közben jól megszabályozná a gaz pénzpiacokat és bankokat, új és új szociális piacgazdaságot teremtene, és ha még vacsoráig marad ideje, megállítaná a Föld további felmelegedését. S mindez a jövő és a feltételes mód koordinátái között.

Pedig milyen jó volna a mai világ körülményei és következményei között, ha az EU-nak volna biztonságpolitikája és geopolitikai stratégiája is, mert akkor legalább biztonságban volnának a mindig toleráns és európai hétköznapjaink. Akkor igazán nem izgatna keresztény értelemben az iszlám egyre nyilvánvalóbb terjeszkedése sem, amelyet nemcsak a félreértelmezett multikulti, a „politikailag korrekt” beszédmód, de az európai fehérbőrű bűntudat is lehetővé, sőt elkerülhetetlenné tesz.

Ám az EU-vezetés az említetteket csak naiv feltételezéssel helyettesíti, és mindenkit egyformán szeret. Mert állítólag: a jóléti kiadásai miatt képtelen elrettentő katonai védelmi erő fenntartására és felmutatására, és különben is csupa toleráns meggondolásból még azt is kijelenti, hogy a kereszténység szimbóluma egy kivégző eszköz: a Kereszt. Legyen tehát örömódánk, szimbólum nélkül, hiszen van már Európai Elnökünk és Külügyminiszterünk is. Ez viszont annyi változást fog hozni, hogy a majdani Henry Kissingerek majd tudni fogják, hogy kit hívjanak fel, ha Európával akarnak beszélni. Csakhogy éppen okosabbak nem, esetleg tanácstalanabbak lesznek a beszélgetések után.

Legalább annyira tanácstalanok, mint most és jóideje én, amikor odahagyva a hazai és európai politikai mezőnyt, már nem naivan, de még kiváncsian ismételgetem magamnak a kérdést: Mit lehet tanulni a történelemtől, a politikától?

Ma már nem fojtom-rejtem magamba a saját rendeltetésű választ, tehát engedjék meg, hogy kimondjam: Mindenekelőtt leginkább tanulni, megtanulni azt lehet, hogy a politikától nem lehet tanulni semmit. Ahogyan a történelemtől sem. Mert az emberiség és Európa több ezeréves múltja, sőt a jelene is ezt bizonyítja!

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)