Stoffán György: Magyar ocsú…
Stoffán György legújabb írása kíméletlen őszinteséggel tart tükröt a jelenlegi magyar belpolitikai mocsárnak. Kötcsétől Veszprémig láthattuk az üres szólamokat és a mellébeszélést, miközben a valódi nemzeti, keresztény értékek lassan elvesznek az acsarkodó pártpolitika süllyesztőjében. A szerző nemcsak az úgynevezett politikai elitet kritizálja, hanem rámutat a hagyományos családmodell és a gyermeki lelkek ellen indított, világméretű támadások hazai lecsapódására is. Bár a diagnózis kegyetlenül sötét, a végkicsengés mégis reményt adó: a mag, Mária országa nem vész el. Olvassák figyelemmel!
A hétvége kemény megpróbáltatás volt azok számára, akik még józanul, pártokon kívül és felül tudják szemlélni a magyar közéletet. Ugyanis a magyar történelem eddigi legnagyobb mellébeszélő-versenyét láthattuk Kötcsétől Veszprémig.
Talán egyetlen ember, dr. Szabó Bálint, a trombitás volt az, aki látható nyugalommal és logikával végigkísérte a politikai eseményeket, az eldurrogtatott szólamokat, amelyekben mind a jelenlegi kormányfő, mind a korábbi miniszterelnök tovább hitegette a mindkét oldalon még megmaradt híveket. Újat egyikük sem mondott, csak a tőlük megszokott mantrák voltak műsoron. A „visszajövünk”-től a „rendszert váltunkig” minden elhangzott… A vasárnap tehát – ha nem számítana plágiumnak –, a „Vidám vasárnap” címet is kaphatta volna. Ám, sokaknak inkább a „Szomorú vasárnap” juthatott az eszébe.
A hallgatóság mindkét oldalon olyan, mintha az ugyanabban a foci-suliban képzett emberek egymással ellenkező csapatban játszanának bajnokságot. Hiszen az elszántságuk és a meggyőzhetetlenségük mintegy tükörképe a másiknak. Talán ezért is utálják egymást olyan nagyon. A társadalom ugyanis beleéli magát egy teljesen fölösleges meccsbe. Olyanba, amelyet nem a partjelző és a bíró irányít. Csak úgy látszik, mintha… Közben mindkét csapat kapitánya a saját csapatának az érdemeit ecseteli, világrengető, rendszerváltó terveit vázolja fel. A lelátók népe pedig őrjöngve gyűlöli egymást. Jobb és baloldal vívja a harcát, miközben a nemzet szép lassan süllyed a mocsárba, mert a csónak, az erkölcs és az egymás iránti megbecsülés, a tolerancia és a szeretet már régen a mocsár martaléka lett.
Az ártó ösztönök diadala
A megújulást hirdetők ugyanazokkal az arcokkal és ugyanazzal a stílussal próbálkoznak, míg a rendszert váltók a városszéli olajpadlós kocsmákban sem tűrt, penetráns, Háry János-i fordulatokkal igyekeznek a választóik kedvébe járni. Ez azonban nem a megbékélést, a nemzet nyugalmát szolgálja, hanem további ártó ösztönökre, gyűlölködésre, irigységre és kapzsiságra sarkal. Ergo: minden úgy folytatódik, ahogyan április 12-éig volt.
A kulturáltság, a diplomácia, a méltóság egyszer és mindenkorra kihaltnak tűnik a magyar belpolitikai életből. És ennek a folyamatnak bizony súlyos ára lesz hamarosan. Mert nem összefogással, hanem gyűlölködéssel teli lelkek bosszúállásával, fenyegetőzésével telik a drága idő egy háború küszöbén, amikor az energiakészletek zsugorodnak, az árak napról-napra nőnek, s hovatovább sem áram, sem gáz, sem benzin, sem víz nem lesz a magyar háztartásokban. Az élelmiszerellátás megszűnik, a bevásárlóközpontok üresek maradnak, fűtés helyett marad a nagykabát-pokróc kombinációs melegedés. Mert a gyűlölködés, az indulatok, az ember, ember elleni őrülete idevezet.
Elveszett értékek a politikai süllyesztőben
A békét kereső, a politikától elhatárolódó magyar ember egyedül a természetben és a templom csendjében talál nyugalmat. Amíg a politikusok a bíborossal paroláznak a körmenet kellős közepén vagy Calvint idézgetik vágyvezérelt előadásaikban, s egy nemlétező Nyugat, keresztény kultúrájához tartozónak vallják a nemzetet, addig ez a kereszténység is csak a lelkekben él. Mária országa lassan, de biztosan felzárkózik az egykori keresztény Európa lezüllött mai valójához, amelyben a gyermekek védelmét a gyermekellenes intézkedésekben látják a legbiztosabbnak, amikor az ártatlan magzatokat édesanyjuk szíve alatt gyilkolja halomra az élet megvédésére felesküdött orvos, amikor a nő a várandósságát, a saját testével való rendelkezés jogának tartja, nem pedig az élet bölcsőjének, a fejlődés menedékének, amelyben a magzat csak az édesanyára számíthat. A teremtésben való részvétel fogalma ma már ismeretlen. Isten nem számít, az emberi létet pedig felülírja jólét, a nők egzisztenciája…
A gyermekek nevelésébe belevájnak a törvények, és a család fogalmát is átveszi egy, a Teremtéssel homlokegyenest ellenkező szemlélet, amely az egészséges gyermekből beteg, örök lelki számkivetettségben és zavartságban élő embert alakít. A meghitt családi karácsonyok szeretetében felnövő gyermekek helyett, karácsony és szeretet nélküli generációt nevelnek, ami az 1917-es szovjet mintát követi. Mert voltaképpen a gyermek mostantól az államé, csakúgy, mint a nevelés. Hiszen a gyermekvédelemnek nevezett gyermekellenesség évtizedek óta működik a világban.
A gyermeklélektan ismeretlen, nem alkalmazható, vagy csak annak az ellenkezője, amit értő szakemberek egy évszázadon keresztül leírtak. Ma már látszik, és egyre inkább kitűnik az a pótolhatatlan hiányosságtömeg, amely az elmúlt harminchat évben halmozódott fel, s amely úgy rombolta le Széchenyi megállapítását, mint egy lavina a dél-tiroli síparadicsomot. „A haza igazi ereje a kiművelt emberfőkben van” – mondta a „legnagyobb magyar”, de mára a kiművelt emberfők csupán elgyengült erőlködők a Kárpátok gyűrűjében.
Keresztény kultúra és hit nélkül nincs haza
Amikor keresztény értékekről beszélnek, akkor is csak a politikai „érték”rend köszön vissza. Nem elég templomokat tatarozni, de az egyházi iskolák szabadságát is vissza kellene adni. A keresztény kultúra a művészeti korok ismeretével kezdődik, az építészet, a zene, a festészet, az irodalom ismeretével folytatódik, mert ez teszi védetté, kulturálttá a gyermeki lelket, s ebből a védett és kulturált gyermeki lélekből alakulna ki egy megbízható, a szépre, a jóra, a szeretetre fogékony, az ismeretekben gazdag erő, a haza igazi ereje, amely a keresztény kultúrát és a hitet ötvözi a hazaszeretet, a tisztesség, az erkölcs, az alázat és a méltóság ércével.
Ami tehát ma látható és tapasztalható a megmaradt Magyarországon, az nem más, mint minden politikai oldalról nemzetvesztés. A jog a politika végrehajtó hatalmává vált, az erkölcs nevetséges hagyománnyá lett, a hit és a nemzeti elkötelezettség elcsépelt közhellyé alacsonyodott. És mindezt az a politika tette, amelynek egyik része vissza készül kerülni a hatalomba, a másik része megpróbál élni a megszerzett hatalommal…
A politikán kívül és felülálló magyar keresztény polgár, hol kacagva nézi a történéseket, hol könnyeit itatva gondol egy csodálatos nemzet múltjára, annak hitére, és hitehagyására, történelmi nagyjaira, példaképeire, és a kilátástalan jövőre, egy nép pusztulására… egy népére, amelynek hírmondói valahol a Kárpátokban, egy-egy kis faluban lesznek csak… s talán belőlük nő majd ki a Máriás, keresztény nemzet következő értelmes ezer esztendeje. Az az ezer év, amelyet a mai politika felelősei eltoltak és eltolnak maguktól a hittel és a nemzeti elkötelezettséggel együtt.
Mert bárhogy is lesz, akárhány szomorú vasárnapot kell is megélni, ez az ország Mária országa, amely – Szent István szavai szerint – „nem vész el a történelem viharaiban.” Mert mindig megmarad néhány mag, amely az ocsúból is életre kel és kalászba szökken!
Szerző: Stoffán György
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
#StoffánGyörgy #Közélet #Kereszténység #Erkölcs #Politika #Magyarság #MáriaOrszága #NIF #NemzetiInternetFigyelő
