Az őrködő urak, a kereszténységünk megmentői
A történészeink ezt is elhallgatták: A római-szkíta háborúban a 6-7 millió lélekszámú szkíta azaz ugor (= urak) nevű eleink 100’000 hadifoglyot adtak vissza a római agresszornak
Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
bátrabb új hont a mult időkben
fürkészni, mint a jövendőben-? (Illyés Gyula)
Az állatvilágban a hímek, v. kanok általában erősebbek a nőstényeknél, ezért közülük kerülnek ki csoportjaik vezetői, és védelmezői, de ez az embernél is így van. Éppen ilyen megfontolás folytán e vezéregyéniségek „úr” és „őr” jelzői egy tőről, valószínűleg az „erő” szóból fakadtak. Ennek ellenére az „úr” szó gyermekkoromban már pejoratívnak hangzott, akkor sok asszony ellenkezett is, ha férjét urának mondták.
Ez azért lehetett így, mert az urak oltalmazó tulajdonságára már senki sem gondolt, de a „kanok” másik lényeges jellemvonása, a vezetés, idővel anyagias és önző élenjárásban mutatkozott, mely egy osztályharcba torkollott, és a bolsevizmus sugallatára az „úr” szó kezdte a kizsákmányoló, elnyomó és despota értelmét is felvenni, na meg a patriarkális rend is rég kiment a divatból. Pedig régente az „úr” egy pozitív jelentésű, védelmet kifejező szó volt, amiről nyelvünk félreérthetetlenül árulkodik. Például a házastársak egyik fele, a feleség, a hitesek másik felét, a fé(l >)rjét, az urát – e szavak értelme szerint – nem fölötte állónak, hanem minden bajtól óvó erős párjának tartotta. Még a nemzetünket védelmező nemesekhez a király az Uraim! megszólítással sem a fölötte állókhoz szólt, hanem az őreihez. A gyermek, alvás előtt Úrjézushoz imádkozik, hogy éjszaka vigyázzon reá. Kovács úr sem azért úr, mert ő az én parancsolóm, hanem azért, mert ő feltehetően ugyanolyan oltalmazó társam, ahogy korábban a nemzetünk gerincét alkotó nemes urak egymás védelmezői, vagyis őrei voltak.
Az elmondottak azért fontosak, mert a magyarok külső nevei (ugri, ugros, ugorszka, vengri, Ungaren, stb.), valamint a finnugor nyelvészeti terminus második ugor tagja, éppen a vezetőt és egyben védelmezőt is jelentő „úr” szóból származnak1. Ezt főleg Strabon († Kr.u. 12.) Geógráphikájából tudjuk, mert abban a hazánk közepén élt jazyg nevű szkíta-szarmatákról a következő áll (a C 306. részben): „[…], μεθ’ ους οι ’Ιάζυγες Σαρμάται και οι Βασίλεοι λεγόμενοι και Ουργοι,” azaz „[…], jazyg szarmaták, mint baszilok [= királyiak], egyébként az úgynevezett urgok,”. E mondatrész árulkodik a jazyg szarmaták rangjáról, és az Urg (*Urag) szó „urak” megfelelőjéről, mivel a λεγόμενοι (átírva: legómenoi = úgynevezett) szó arra hívja fel figyelmünket, hogy a görög „Βασίλεοι” (átírva: Baszileoi = királyiak) névszót a szkíták „Ουργοι”( átírva: Urgoi = Urgok)–nak mondták. Tehát ők voltak az Urak, mert népekről mindig többesszámban beszélünk, így a „királyiak” jelentésű „Urg” név a „-g” által többes számú, de a szkíták nyelvét nem ismerő görög jegyző e nevet az „-oi” görög végződéssel még egyszer többes számba tette. Ezért a jazyg a jászok, v. íjászok, az Urg pedig az Urak jelentésű, vagyis a „-g” végződés, a magyar többes szám „-k” jelével egyezik. A most idézett szöveg több szempontból is fontos adatot közölt eleinkről: 2’000 évvel ezelőtti kárpát-medencei tartózkodásukról, vezető szerepükről, külső királyi, vagyis Urak nevéről és ez az első írásos emlék a magyar többes szám jelének szabályos –g > –k váltására.
E királyi, v. úri (védelmező) jazyg-szarmaták 107-ben, amikor a (segédcsapataikkal együtt több, mint egymillió katonát számláló) rómaiak a Kárpát-medencére rontottak, hazánk közepében éltek és derekasan ellenálltak. Ugyanis a Trajanus császár (Kr.u. 98-117) által indított heves invázió az ő területüknél megakadt, ami az akkori páratlan katonai erejüket, de egyúttal a rómaiak vesztét is jelentette. Hiába kebelezték be a földrajzilag, és így nyelvben és kultúrában is egységes, hegyláncoktól védett hazánk nyugati és keleti részeit, hiába rendezkedtek be az általuk Pannóniának és Dáciának elnevezett országrészeinkben, ezzel a trajanusi támadással a rómaiak olyan kemény dióba haraptak, hogy abba a foguk is beletört. Hisz a római följegyzések szerint 55 évvel a trajanusi villámháború után, a Kr.u. 162-t követő években először a quadoktól 13’000, aztán 50’000, a jazyg szarmatáktól2 pedig 100’000 foglyot váltottak vissza (Mommsen, 1909, V. Bd., 210), majd sorozatos vereségeik folytán 271-ben kénytelenek voltak Erdélyt (rövid 164 éves ott lét után és 104 évvel a hunokkal 375-ben megindult ún. népvándorlás kezdete előtt!) „véglegesen feladni és a római csapatokat a lakossággal együtt kivonni” (Pauly-Wissowa, IV. Bd., 1975. old.), ami a 3. századi erőviszonyok reális mérlegelése szerint a megcsonkított terület visszaállítását (a Dunántúl 380-ban tért vissza), és az egész Római Birodalom halálát előre vetítette, persze bármilyen népvándorlás nélkül.
Ezek szerint a rómaiak pusztulását nem belső nehézségek vagy a keleti és északi barbárok jobb életre vágyódása, és ezeknek birodalmukba nyomulása okozta, hanem annak a finnugor nyelvű és keresztény vallású szkíta nemzetnek ellentámadása, akik bizonyítottan a jégkorszak idején is hazánkban búzát termesztettek (Mühlhofer, 1935), ami azt jelenti, hogy ott sokasodott el az egész emberiség, ezért a jelképes Káin és Ábel története is róluk szól, és legkevesebb 6’000 évvel ezelőtt már ugyanabban az Istenben hittek, amelyiket ma a keresztény világ Atyának nevez (Meszlényi, 2008). A minimum 6’000 éves magyar „Isten” (= Igaz-te) szó értelme szerint ez az ős keresztény gondolat volt az első szabadságért küzdő, azaz a rabszolgatartás elleni harcnak etikára nevelő ideológiája, amelyre a Mohácsi vész után a Vulgatából több ferdítéssel átírt Biblia is épült, így a szkítáknak nyilván nem tetszett a bekebelezésekből, meg mások rabláncra fűzéséből és kifosztásából hatalmasra puffadt római szomszéd agresszor viselkedése. A királyiak3 elég hamar felvették a harcot hazájuk visszaszerzéséért, annak ellenére is, hogy őket 107-ben óriási vesztesség érte a legyilkolt és elhurcolt honfitársaik miatt, mert az ő országuk hozzávetőlegesen a Szent István-i Magyarország területével volt azonos. Központjukat nem a szkíta királyok stratégiailag védtelen temetkezési helyére, a mai Ukrajnába kell képzelnünk (temetőkben ma sem lakik senki!), ahogy azt a „Dáriusz baklövése” c. írásomban már korábban is megokoltam (Meszlényi, 2010, 14-15.). Szkítia téves lokalizálása homályosította el látásunkat, ezért sem értettük az ún. népvándorlás korát. Tehát Szkítia szétdarabolásával 107-ben kezdődött az a római-szkíta háború, amelyről Dexipposz Herenniusz († Kr.u. 273?), athéni történetíró és hadvezér a „Krónika” és „Szkythika” c. műveiben is tudósított, és amelyik eredményeként a gigantikus Római Birodalom nyugati része már 476-ban meg is szűnt létezni. A rómaiak nem a barbárok özönébe fulladtak bele, hisz abban az időben nyugatra még senki sem költözött, akkor ott a megtorló csapatok öldöklő harca dúlt, mely következtében a rómaiakkal együtt a latin nyelv is holttá vált. A pogány rómaiakból egy falura való csoport sem maradt, amelyik a nyelvüket életben tarthatta volna! De mit is ír e korszakról Prokopiusz († Kr.u. 560?) a Vandálháború c. művének I, 2. részében, a 402-es dátumnál? A gótok, a vandálok, a nyugati gótok és a gepidák, akik szép szőke és daliás kinézetüket, nyelvüket és keresztény hitüket a Duna túlsó oldalán őshonos, Μελάγχλαινοι (átírva: Melánchlainoi = fekete öltözetűek) szarmata eleiktől örökölték… […]. „Az elfoglalt városokat olyan alaposan elpusztították, hogy az én időmben azoknak nyomuk sem maradt, leginkább az Ion öbölben – csak véletlenül maradt állva egy-egy torony, vagy kapu; aki velük találkozott, azt megölték: nem kíméltek öreget vagy fiatalt, sem asszonyt, sem gyermeket. Ezért Itália még ma is ember nélküli.”
Most érthetjük meg igazán az ún. népvándorlás okát, az Európából a pénzzel rabszolgásító Kína ellen küldött hunoknak 375-ben megindult visszatérését. Ugyanis ők, a törökök és a nyelvben elváltozott mai germánok és szemiták elei meghasonulva a Kína és Róma közti kereskedelmet bonyolították le a selyemúton, még rabszolgák adás-vételével is foglalkoztak (Hirth, 1899, 259), de a római üzletfél kiesése miatt a fő bevételük elapadt, ezért visszakényszerültek Európába, persze nem egyszerre. A népvándorlás második hulláma Mohamed († Kr.u. 632) életében v. előtte 560-as évek végén megindult, az ún. arab invázióval. Közel-Kelet nyelve ekkor lett szemita, és velük együtt jöttek az álavarok is, akik a Duna középső szakaszához és Pannoniába telepedtek le (Schreiner, 1985, 186) (bajorok, morvák, osztrákok és a megrekedt magyar nyelvűeken kívül a héber nyelvűek), így e visszatérés által az eredetileg finnugor nyelvű Európa meglehetősen kevert nyelvű lett. Az ún. nagy népvándorlás harmadik hulláma a szintén Ázsiában meghasonult népek muzulmán vallását átvevő törökök Kis-Ázsiába (Kr.u. 5. sz.) települése, akik a Mohácsi vésszel tudták Isten valódi népét majdnem teljesen kiirtani.
A helyükön maradt keresztények, a tacitusi germánok, mint a finnek és észtek, valamint a szarmata eleink, és a pénzgazdálkodó rómaiakat legyőzni segítő kisebb népek is ó-európai finnugor nyelvűek voltak. De, ha ők a nyugatrómaiakat teljesen kiirtották, akkor az újlatin nyelvek csak a misszionáriusként Rómába ment szkíta egyházatyák felvett latin nyelveiből születhettek, azért, mert a kipusztítottak helyét feltöltő ó-európaiak már egymást nem értették, így egy közlekedő nyelvre volt szükségük, miközben az ő finnugor nyelveik odavesztek. Ekként jött létre a keletrómaiakat legyőző, eredetileg szintén ó-európai nyelveket beszélő szlávok közlekedő óegyházszláv nyelve is, mely részben a Cirill és Metód bizánci egyházatyák nyelvéből alakult. A 4. század vége felé a kiürült tacitusi Germániába, és a „kipucolt” Noricumba, a selyemútról visszatért, de már a bronzkorban, keletre húzódásuk idején az arabeszk motívumokkal (melyek Szentháromság jelképek is) temetkező (Radloff 1893, 128-130), flektáló nyelvűre változott csoportok vándoroltak, akik vezetői, a keleti trákokból lett pénzközpontú oszt-trákok, és akik Isten igazi népének ádáz ellenségeivé váltak, ezért dúlták a 13. sz.-ban a tatárokkal közösen Magyarországot (Ficker, 1884, 108). Ahogy a hun-avarok az ún. arabinvázió után felvették Közel-Keleten a meghódított nemzetek (palesztin, egyiptomi stb.) neveit (akikhez kevés közük volt), úgy az Európába visszajött hunok is felvették az ősi germánoknak nevét, ezért található a tacitusi Germánia területén az újabb nevek közt több mint 30 Türk-, v. Turk- kezdetű földrajzi név, annak ellenére is, hogy náluk az oszmánok sosem hódítottak. Ebből láthatjuk, hogy törökök nem azért nem jutottak el Bécsig, mert őket a magyarok ebben akadályozták, hanem azért, mert az ún. népvándorlással érkezett nyugat-európai hunok a törökök szövetségesei voltak, akik közös érdeke lett a pénzhasználatot tiltó őskeresztények irtása.
De most az érdekeljen leginkább, hogy az igazságot hirdető európai keresztények, a szkíták miért irtották ki az ártatlan és védtelen római civil lakosságot is? Ezen sokat töprengtem, mire a Jelenések könyvének 18, 23. versében a Sátánhoz intézett megokolásból értettem meg e szörnyűséget: „mert a te kalmáraid valának a földnek fejedelmei; mert a te bűvöléseidtől eltévelyedtek mind a népek.” Vagyis, a legjobb hazugság a féligazság, így Bibliában meghagyták az eredeti kereszténység eredeti pénzellenes célját, hogy a pénzhasználat ellen küzdjön, mert az az emberiség ellen elkövethető legsúlyosabb bűn, mivel az miatt pusztul el az egész világ! Aki viszont erre az életmódra szokott, azt már nem lehetett leszoktatni, akár öreg, fiatal, vagy asszony. Most már csak az a kérdés maradt fenn, miért pusztul el a világ a pénzhasználat miatt? Erre egy választ ismerek: a folytonos, szükséges növekedés miatt. Ugyanis az értékhalmozás (a pénz, v. azt helyettesítő érték) okozza a gazdag és a szegény közti különbséget, ami idővel oly nagy lehet, hogy a szegény már nem tud vásárolni, vagyis a gazdag nem tud eladni és ezzel e rendszer összeomolna, ha a nemzeti vagyon növekedéséből a vásárlóerő nem lenne fenntartva. Igen ám, csakhogy először is a jegenyefák nem nőnek az égig(!), de a fákat ki lehet vágni és újakat a helyükre ültetni (ezek a folytonos krízisek), de a Földet nem lehet kinőni, ami azt jelenti, hogy az elkerülhetetlen környezetszennyezés és az erőforrásaink (főleg a levegő, víz, föld és energia) kimerítése miatt jön az óhatatlan pusztulás. Ebből érthetjük meg a Biblia jóslatát és a szkítáknak a vérengzését. Tehát az őrködő urak, az igaz keresztények biztos tudták mit kellett tenniük a világ és a kereszténység megmentéséért, nem úgy, mint a meghamisított Biblia szavának szót fogadó megalkuvó mai keresztények (Mt. 5,39), akik mammonimádatuk miatt önző hedonistává, ill. gyáva álkereszténnyé váltak, akiknek talán az is mindegy, hogy papjaink vezérletével, ezzel a mindent feladó gerinctelenséggel megszüntetik a vallásunkat.
A régészet bizonyítékai a szarmatákról szintén megegyeznek az imént leírtakkal, de nem azonos a mai történetírással. A tényekre támaszkodó régészeti kiértékelést Alföldi András professzor olyan érvvel próbálta az eddigi ismeretünkkel közös nevezőre hozni, amelyik már a magyar honfoglalás megtörténtét is eleve kizárja. „Éppen ezen dolgok miatt fontosnak kell tartanunk, hogy a hazai szarmata leletanyagban túlnyomó részben helyi fejlődésen alapuló tárgyi típusokat találunk; ezért már régebben feltételeztük, hogy a bejött szarmaták által nálunk meghódított lakosság számbeli fölényben volt hódítói fölött. A szarmaták egész tömege sok százezer főre rúgott a Kr. u. IV. században; de már bejövetelekor is jelentékeny lehetett.” (Alföldi, 1942, 175). Alföldi András természetesen nem ismerhette a „Dáriusz baklövése” c. írásomból azt az érvelésem, hogy a szkíták és így a szarmaták is annak a folyamnak a gyűjtőterületén éltek, amelyiknek torkolatához vitte Dárius († Kr.e. 486) azt a 600 hajóból álló folyami flottáját, amelyikkel a szkíták ellen vonult 700’000 katonájának szerette volna utánpótlását felhajózni. A hérodotoszi híradásban Dárius a Duna-torkolathoz ment (Hérod. IV. 85-89.), csakhogy onnan nem lehetett a zuhatagos Al-Dunán 1898 előtt (Széchenyi Duna-szabályozása előtt) feljutni, amiből támadt a szkítáknak azon ötlete, hogy az utánpótlás nélkül maradt perzsákat kiéheztessék, és valóban, a perzsa-szkíta háború is csak erről szólt. Dáriusnak, a „nagy hadvezérnek” ezt a sikertelenségét okozó terepismeret hiányát haláláig palástolnia kellett, ezért tévesztett meg mindenkit, így Hérodotoszt is. Emiatt hitte Alföldi professzor is a királyi szarmatákat bevándorlóknak, de Alföldi ismerte a 107 és 162 utáni római híreket, amiből tudta, hogy ezek a szarmaták már a 2. században „a Duna túlsó oldalán”, a Tisza mellett éltek. Ez okból neki nem „a Kr. u. IV. században” megindult népvándorlás korát kellett volna említenie, hanem a 2. századot! Alföldi professzor bizonyára nem akart azokkal ellenkezni, akik a Római Birodalom pusztulását hibásan a hunok által megindított népvándorlással magyarázták, és akik nem akarták megnevezni azokat a keresztény európaiakat, akik Szkítia szétdarabolása miatt, a keresztény szarmata rokonaik vezérlete alatt a római pogányokkal jogosan végeztek. Ugyanis a Kárpát-medencében éltek azok az őskeresztény papok, akiket asszony és vagyon nélküli életükről tisztáknak („κτίσται” átírva: ktisztai) neveztek, és akiket szentekként tiszteltek (Strab. C 296), vagyis ők szkíta nevüket a lelki és szellemi tisztaságukról kapták. De róluk, a tisztákról kapta folyójuk is a Tisza nevet, ahogy a fényes tüskéjű, és a bepiszkolódott kérgét levető, valójában tiszta tiszafát is a tisztaságáról nevezték el eleink. Homérosz († Kr.e. 9. sz.) őket az Iliász 13. részének 1-6. sorában „az emberiség legigazságosabbjai”-nak nevezte, és már a trójai háború idején (Kr. e. 11. sz.) az Al-Duna mellett élő myzektől közvetlen északra, egy lótenyésztésre alkalmas helyre lokalizálta. Ez a hazánk közepén, a legeltetésre alkalmas Kunság volt. Vagyis ők, mint a trákok (nem a csak a Balkánon fekvő római Trákiáról van szó, mely kis rész csak az eredeti, hatalmas, majdnem egész Európát kitevő Trákiából, kiszakított ország lett) vezetői, a mai cölibátusban élő keresztény papok elődjei, híveik pedig az őskeresztény szkíták voltak. Alföldi professzor a királyiak lélekszámát főleg a 2. századi római hírekből saccolta, de szerintem rosszul. Hisz a 162-t követő években a jazygok fogságába esett százezer római katona majdnem dupla akkora római seregről árulkodik, mivel közülük sokan meghaltak, és el is menekültek, így a rómaiakat legyőző jazyg harcosok már legalább százezren lehettek. Ezért az ő számuk a 2. században nem csak „sok százezer főre rúgott”, hanem inkább több millióra!
Mindenesetre, ha a római inváziókat (107-ben és 162 után) feltartoztató, legalább százezerre becsült jazyg seregekből szeretnénk a katonákat kiállító lakosság nagyságát hozzávetőlegesen meghatározni, akkor érdemes az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idejéből ismert adatokból kiindulni. Magyarországnak 1848-ban 11,5 millió lakosa volt és honvédsége 1848 legvégén 110 ezres hadat számlált, amelyik a szabadságharcot végig harcolta, vagyis az ország lakosságának csak 1 % -a tette ki a honvédők számát. Viszont 1941-ben a jól szervezett Németországnak már 3,3%-át is be tudták sorozni, mert a közel 80 milliós nemzetből a hadseregük 2,7 milliósra gyarapodott, ami már egy fölső határnak és használható adatnak mondható, mert akkor a Wehrmachtban még nők nem szolgáltak. E számokból levezetve, ha a 2. században a külső nevünket adó népcsoportunknak 1 %-a nyilazott és forgatta volna a kardot, akkor 10 milliósnak, ha 3,3%-a, akkor 3 milliósnak kellett lennie, de kevesebb semmi esetre sem. A Felvidékre és a palócokhoz még legalább 3-4 milliós népességet kell számolnunk, máskülönben a királyiak vezetésével 380-ra nem tudták volna saját erőből azt a magyar etnikumot körül ölelő határt visszaállítani, amely 1920-ig (Trianonig) sokat nem is változott. Így a jégkorszaki Európa és egyben az egész emberiség finnugor nyelvű népességéből a Kárpátok és Alpok által képzett ívben még a 2. században is minimum 6-7 millió ember maradt. Vagyis a hadseregek létszámából kiszámolt milliók nem akkor kerültek oda, mert technikai okokból, már félmilliós tömeg sem képes helyet változtatni. Ez a számítás a magyar őstörténet tudomány számára azért rendkívül jelentős, mert minden vitát eldönt és így ezután a selyemútról jött, és a kipusztított Noricumiak helyén hont foglalt Habsburg elnyomóink által „megtalált” krónikáinkba hamisított szövegekből kiindult magyar honfoglalás-, és uráli őshazaelméletet, vagy a hun ősapákról írt értekezéseket ugyanúgy megmosolyoghatjuk, mint bármilyen keleti származtatásunkat, de az Európa történetéről szóló hazug tananyagot is, mert a számok tényekről beszélnek. A folytonosság mellett nem csak az szól, hogy már Strabon idejében a hazánk közepén élt jazygokat nevezték a ma is használt külső neveinkhez hasonlóan urgoknak, hanem főleg az, hogy ennek a rómaiak legyőzését irányító többmilliós nemzetnek elköltözéséről, vagy kicserélődéséről régészeti leletek nem tanúskodnak, csak egy elenyésző kis jász nevű csoport ment Perzsia területére, akikről országrész sem lett elnevezve. Náluknál sokkal kisebb áttelepült nemzetek neveit egész országrészek őrzik, mint a hunoknak helyet adó tacitusi Germániából délre költözöttekét (pl. longobárdok > Lombardia). Tehát a magyarok külső nevüket és nyelvcsaládjuk ugor nevét azoktól a királyiaktól örökölték, akik a jégkorszak óta hazánk kellős közepén élnek. Így a királyi jaz(-yg) népcsoport leszármazottjai a királyi jász(-ok) (íjász-ok, v. íjazok) a jászkunok, akik területén lévő Jász-Jákóhalmát még Nagy Lajos idejéből származó okmányok is „Districtu Jasigum” névvel említik (Palugyay, 1854, 148). De a jászokat Ulászló egy 1501-ben keltezett birtokrendező levelében „Kún Philisteusoknak (Cumanos Philisteos) nevezi” (Horváth, 1823 109), mely okmány nem a kunokból lett jászokról, hanem a jászkunokról, a királyi jászokról, a királyi védelmezőkről szól, mert a kun főnév a vezér-kant, a királyt jelenti, de az őrző kanoktól származó kun szó pásztort is jelenthetett. Szólásmondásainkban ezért mondjuk a büszkén lépdelő emberre: „sétál, mint kunok ebe a homokon”, ahogy a pásztorok kutyája szolgálatban, magabiztosan jár. A legnagyobb legeltető területünk sem a tatárjárás elől menekülő kunokról kapta a Kunság nevet, ahogy azt az iskoláinkban hibásan tanítják, hanem a királyiakról, és a pásztorokról, ahol még Petőfi idejében is „Kiskunságnak száz kövér gulyája” legelészett, nemcsak a hajdúkról is híres Nagykunságban. Ezért is kaphatta 1876 előtt e legtöbb húst előállító tájegységünk, a Nagykunkerület, rövid időre a Kolbászszék nevet. Országok központjában az ott élő vezetőket szokás oltalmazni, nem pedig az ismeretlen múltú menekülteket. Az ún. Szent László-legenda középkori falképei sem a kunokról szól, ahogy a Képes Krónika kerlési csatájából hisszük, mert azok a moldvai uzok (torkok) voltak (László 1993, 9). Tehát kun nemzet hazánkban sosem létezett ezért hibás külön kunokról és jászokról beszélni, akiket nem lehet külön választani, mert ők a jászkunok!
200 évvel a tatárjárás előtt, I. András (1047 – 61) királyunk korából, egyik imánkban (mely valószínűleg a megrekedt magyarnyelvű avaroktól származott) már a szőke Tisza által öntözött Kunság (= Kánaán) név szerepel, amit Marton Veronika átírásából közlök: „Isten adutt vala gyújtóst veszett országnak./ Nagy Pannon[i]ja lőn csinos kert paradicsomunk. Kunan földje foly mézfolyó[j]a.” (Marton, 2006, 64). E nyelvemlékünk az Országos Széchenyi Könyvtár őrizetében 1365. Fol. Hung. I. jelzés alatt található.
Más nyelvek király szavai is gyakran a kan szavunkra vezethetők vissza, például a mongol és altaji nyelvek király szava a kán, valamint a finn kuningas (= király) és a King, v. König (= király) szavak is a kan > kun = király szó fejlődéséből jöttek létre. Az őrködő jászkun urak, a Királyiak voltak hazánk vezetői, amiről még a Dunántúl és Tiszántúl tájegységeink is árulkodnak, mivel e nevek csak akkor találóak egyszerre, ha a Kiskunságban és egyáltalán a Duna és Tisza közt, e nagy múltú népcsoportunk területén tartózkodunk, azon a helyen, ahonnan hazánkat és az egész szabad világ védelmi harcát a névadások idejében irányították. Az elmondottak fényében a magyar-lengyel szimpátia is érthetővé vált, mivel a lengyelek is a védelmező szarmatáktól származtatják magukat, még akkor is, ha nyelvük szláv lett. Rokonságunkat a lengyel és palóc népcsoportunk nevei is jelzik. Tudniillik tájnyelvünk rokon jelentésű lende szavából (Új M. Tájszótár, 3. kötet, 809.) fejlődött az általunk használt lengyel nemzetnevük, mely bizonyára a „leendő”, vagyis a „leszármazott” szavunkból lett, de az orosz пόлοвец (átírva: pólávec = kun = Cumanos Philisteos) szó sem csak a mi palóc népcsoportunk hovatartozására hívja fel figyelmünket, hanem polák (= lengyel) rokonainkéra is.
A mások által uraknak és királyiaknak nevezett eleink, kik ellen védték meg a gyengébbeket és milyen érdekszövetség vetett véget igazságos, keresztény értékrendű világuknak, II. András jeruzsálemi királyságának, az európai (kárpátmedencei) Szentföldnek4, az már egy felettébb izgalmas és kínos kérdésnek ígérkezik, mivel az egy olyan politikai vitába torkollik, amelyben a kelepcének nevezhető városokba csalogatott, v. kényszerült, és így a bibliai fenevad (pénz) nélkül élni nem tudó, pénzzel rabszolgásított emberiség végnapjai is feltűnnek. Tudniillik a Biblia a Világosság és Sötétség örökös harcáról szól, melynek végén a setét Sátán diadalmaskodik. Akkor minden összeomlik, az ember történetét a Sátán zárja le, akihez szól szánalmas végzetünknek megokolása (Jel.18,23.). De Krisztus második eljövetelével (Akit csak a mi Álmosunkból modernizálták a Mohácsi vész után!) a Sátán ezer évre meg lesz kötve, és az újabb harc után vágyálmunk teljesül az új Jeruzsálemmel (Jer-rózsa-álom = Jöjjön el a Te országod), mely Istentől jön közénk, mert lesznek még az áldemokrata (plutokrata) világrendünket felszámoló megszabadítók!
Irodalom:
Alföldi, 1942 – Budapest története. Budapest az ókorban; Első rész; Szerkesztette Szendy K.; Alföldi A. és Nagy L.: A római kor; Bp.
Ficker, 1884 – A. Ficker: Herzog Friedrich II. der letzte Babenberger; Innsbruck
Hirth, 1899 – F. Hirth: Über Wolga-Hunnen und Hiung-nu; Berichte der königliche Bayerische Akademie der Wissenschaft II.
Horváth, 1823 – Horváth P.: Értekezés a’ Kúnoknak, és Jászoknak eredetekrűl,…; Pest
László, 1993 – László Gy.: A Szent László-legenda középkori falképei; Budapest
Marton, 2006 – Marton V.: Az I. András korabeli imák; Matrona, Győr
Meszlényi, 2002 – Meszlényi R. I.: A vallásalapító ősmagyarok kéklilioma; Bp.
Meszlényi, 2008 – Meszlényi R. I.: Az Isten szó eredete és a magyar honfoglalás cáfolata; Budapest
Meszlényi, 2010. – Meszlényi R. I.: A szövegemlékek tévedéséről: Dáriusz baklövése; Magyar Ház Független Hírmondó, A svájci Magyarház Alapítvány lapja; I. évfolyam 2. szám, Svájc
Meszlényi, 2010/1. – Meszlényi R. I.: A tarandoszok tanúvallomásai; Budapest
Meszlényi, 2010/2. – Meszlényi R. I.: A Golf-áramlat őstörténet-formáló ereje; Budapest
Mommsen, 1909 – Th. Mommsen: Römische Geschichte 5. Bd. Achtes Buch; Berlin
Mühlhofer, 1935 – F. Mühlhofer: Ueber das Vorkommen verkohlter Weizenkörner in der Nagerschicht der Höhle von Merkenstein in N.-Oe; Mitteilungen über Höhlen- und Karstforschung; Berlin
Palugyay, 1854 – Palugyay I.: Jász-kún kerületek s külső Szolnok vármegye leirása; Pest.
Pauly, 1900 – 1938 – Paulys Real-Encyclopädie der classischen Altertumswissenschaft.; Stuttgart
Radloff, 1893 – Radloff W.: Aus Sibirien I.Bd.; Leipzig
Robinson, 1841, 1842 – E. Robinson: Palestina und die südlich angrenzenden Länder. Tagebuch einer Reise im Jahre 1838 in Bezug auf die biblischen Erläuterungen; Halle
Schreiner, 1985 – Theophylaktos Simokates: Geschichte; Übersetzt von Peter Schreiner; Stuttgart
1 A magyarok hajdani urg (urak) nevére az Urál régi Jura, Jugra, v. Jugriai hegyek nevei hasonlítottak, ezért a Bach-huszárok eleinket teljesen hibásan onnan származtatták. El is nevezték az Urál mögötti Ob folyó környékén élő vogul-osztják nyelvrokonainkat obi ugoroknak, amiről ezek az ősközösségi szinten megrekedt népek ma sem tudnak semmit. A nyelvrokonság viszont a jégkorszaki Európából származik, amikor még az egész emberiség az ottani rénszarvasvadászok finnugor nyelveihez hasonlóan beszélt (Meszlényi, 2010/1.), (Meszlényi, 2010/2.), mely közkézre adott tanulmányokból már hosszú évekkel ezelőtt megtudhattuk, hogy a történelem– és nyelvtudományok nélkülözhetetlen alapköve (ui. ezen tudományoknak eddig nem volt premisszájuk, ezért ezeket csak áltudományoknak nevezhettük): a finnugor nyelvű jégkorszaki Európa!
3 Nemzetünk vezetőjét, a királyt a magyar nyelv a „kan” szó változatával, a „kun” főnévvel is jelölte, ha e szavunk egyszerre az őrködést és királyt is jelentett. Ezt abból láthatjuk, hogy a nagy legeltető (őrző) területeinket Kunságoknak nevezzük, és a rokon népeinknél a „király” név is e szavunkra hasonlít, pl. mongolul: kán, finnül: kuningas, de még a németeknél a König is a kun szavunkból fejlődött, és ezért nevezzük a király íjászait „jászkunok”-nak. Tehát Magyarországon nincsenek külön jászok és kunok, ők a „jászkunok”. Anonymus is hét (királyi) kunkapitányról írt, akik abból a Szcítiából jöttek, melynek „Kelet felé határa az északi tájtól a Fekete-tengerig terjed.”, ami hazánkat is jelenti, ha az a határ tőlünk szintén kelet felé van, vagyis a jegyző nem honfoglalásról, hanem hazánk első megcsonkítása utáni restaurálásáról írt. A Képes Krónikában szereplő kunok sem kunok voltak! A tatárok elől menekülő kunok meséje sem más, mint hamisítás!
4 Országoknak királyai, városoknak pedig helytartói voltak, így Jeruzsálem nem lehetett város, ha II. Andrást Jeruzsálem királyának nevezték. Ő csak egy ország királya lehetett, ami Közel-Keleten sosem létezett! Az ún. közel-keleti Jeruzsálemet a középkori pápák nem ismerték el, azt csak a humanisták igyekeztek oda hazudni. Jeruzsálem nevű várost csak a Bibliából ismerünk, így Edward Robinson 1842-ben írt ajánlatára keresztelték át a palesztin Szálem várost Jeruzsálemre, hogy a csalók Közel-Keletre helyezhessék a bibliai történeteket.
Meszlényi Róbert Imre
Bázel, 2020 májusa
Kiemelt kép AI illusztráció: NIF
